FJ 4500->

4500-4512: Az „Octogesima adveniens” kezdetű apostoli irat Maurice Roy bíborosnak, 1971. május 14.

[Ez az irat a „Rerum novarum” szociális enciklika (l. a 3265-3271. pontokat) nyolcvanadik évfordulóján keletkezett.
Különösen ki van benne emelve az Egyház szociális tanításának a jelentősége a marxizmus, a szocializmus és a liberalizmus ellenében. A marxizmust elveti mind tanítása, mind módszerei miatt.
A szocializmust és a liberalizmust differenciáltan ítéli meg, de szintén elveti.
]

{4500} 4. Ha az ember annyira különböző dologi feltételeket fontol meg, valóban nehéz számunkra egy hivatalos véleményt kimondani, amely minden helyhez illő megoldást tudna felmutatni. Mindazonáltal ilyen törekvés a legkevésbé sem vezérel minket, és ez nem is a mi kötelességünk. Ugyanis maguknak a keresztény közösségeknek kell azt megtennie, hogy a saját területük helyzetét a tárgyilagos igazságból kiindulva megvizsgálják, azt az evangélium változhatatlan szavainak a fényével tegyék világossá, hogy a gondolkodási elveket, az ítéletalkotás irányelveit, a cselekvés szabályait az Egyház szociális tanításából merítsék; arról a tanításról beszélünk, amelyet az idők folyamán kidolgoztak, mindenekelőtt azonban a mi gépesített korunkban, ti. attól a történelmi jelentőségű naptól fogva, amikor XIII. Leó kiadta jelentését „a munkások helyzetéről; megülni ennek az évfordulós megemlékezését: ez ma nekünk alapul szolgál a tiszteletre és az örömre”…

{4501} 22. …Míg a tudományok és a technikai készség haladása az emberek földi lakhelyének arculatát a legnagyobb mértékben megváltoztatja, és a megismerésnek, a cselekvésnek, a dolgok használatának és a kölcsönös kapcsolatok kiépítésének új módjait hozza magával, az ember úgy mutatkozik meg, hogy a mai életkörülmények között kettős törekvés mozgatja, és pedig annál kevésbé, minél inkább előre jut a dolgok megismerésében és a műveltségben: ti. az egyenlőség elérésének a törekvése, és a vezetési feladatokban való részvételre irányuló törekvés; ez a két formája az emberi méltóságnak és szabadságnak.

{4502} 24. Amint említettük, az egyenlőség elérésének és a vezetési funkciókban való részvételnek a kettős törekvése kétségkívül a demokratikus társadalom egy bizonyos formájának az előmozdítására irányul. Ennek pedig különböző modelljei vannak felajánlva, amelyek közül egyeseket már át is ültettek a gyakorlatba; de közülük egy sincs minden részletében elfogadva, úgy hogy ebben a dologban még folytatódnak a kutatások az elméleti vélemények és a tapasztalati adatok között. A keresztényeknek pedig feladata, hogy ilyen vizsgálatban részt vegyenek, nem másként, mint a polgári társadalom rendszerében és életében…

{4503} 25. A politikai tevékenységet – szükséges-e megjegyeznünk, hogy itt tevékenységről, nem pedig valamilyen kieszelt tanról van szó? – alá kell támasztania egy fő vonásaiban vázolt társadalomképnek, amely teljesen következetes marad bizonyos segédeszközök alkalmazásában és elhatározásaiban, amelyek az emberi hivatás és egyszersmind a társadalomban betöltött hivatás eltérő formáinak teljes ismeretéből jönnek létre. Most pedig sem az államokra, sem pedig a politikai pártokra nem tartozik –, amelyek minden gondoskodást csak magukra fordítanak –, hogy fáradozzanak valamilyen tan elrendeléséért olyan eszközök alkalmazásával, amelyek a lelkekre gyakorolt durva önkénnyel járnak együtt, amely minden önkény közül csakugyan a legrosszabb. Csak azoknak a társulatoknak a sajátja, akiket a szellemi kultúra és a vallás kötelékei fognak össze – tiszteletben tartva, amint ez nyilvánvaló, a tagtársak szabadságát –, hogy táplálják és ápolják, önzés nélkül és a saját útjaikat megtartva, a társadalom közegében ezeket a biztos és pontosan körülhatárolt meggyőződéseket, amelyek az ember és a társadalom természetét, eredetét és célját érintik…

{4504} 29. Ha pedig a jelenben tudós férfiak az ilyen tanoknak a visszahúzódásáról kezdtek beszélni, az talán alkalmas helyzetet teremthet, hogy a keresztény vallás túlvilágra mutató és megalapozott kiválósága előtt megnyíljék az út; mégis, ezzel egyidejűleg az is megtörténhetik, hogy a lelkek egy még hevesebb indulattal a pozitivizmus, ahogy mondják: új formájába tévednek bele: a technika világát értjük ezen, amely széltében-hosszában olyan mindennapivá vált, hogy látszólag olyan, mint az emberi szorgalom fő megnyilvánulása és a meghatározó életmód, sőt egy bizonyos beszédmodor is; de a valóságban mégsem kérdez rá senki, hogy önmagában mit is jelent.

{4505} Ezekben az időkben a krisztushívőket a szocializmus tanaival és azok különböző formáival – amelyek az idők folyamán keletkeztek – édesgetik. Azokban bizonyos törekvéseket és tételeket kísérelnek meg föllelni, amelyek a saját lelkükben, keresztény hitük erejénél fogva, amúgy benne laknak. Azt hiszik ugyanis, hogy valami a történelemnek erre az útjára tereli őket, és szeretnének ahhoz hozzájárulni. Az a történelmi út azonban a különböző kontinenseken és a polgári kultúra különböző válfajaiban különböző jelentéseket vesz fel ugyanazon a néven, még ha ezt a mozgalmat igen gyakran olyan tanítások váltották és váltják ki, amelyek a keresztény hittel nem egyeztethetők össze. Tehát nagyon éles és pontos ítéletre van szükség, mivel a keresztények, a szocializmustól csábítva, igen gyakran arra hajlanak, hogy azt általában véve valami minden tekintetben tökéletes valaminek gondolják el: ennélfogva a szocializmus az igazságosság megőrzésének, a kölcsönös viszonynak és egyenlőségnek az akarásává válik. Ők emellett vonakodnak elismerni a szocializmus történelmi mozgalmainak erőszakos kényszerítő eszközeit, amely mozgalmak folyvást azoktól a tanoktól függnek, amelyekből keletkeztek. Azok között a különböző formák között, amelyekben a szocializmus kifejeződik –, ezekhez tartoznak az egyenlőséget jobban megvalósító társadalom nagylelkű vágya és keresése, politikai szervezettségű és indíttatású történeti mozgalmak, olyan rendszerezett tanítás, amely azt vallja magáról, hogy az emberről való teljes és teljesen szabad szemléletet nyújtja –, különbségeket kell felállítani, amelyek révén a mindenkori viszonylatok közt biztos válogatást lehet megvalósítani.

Ezeknek a megkülönböztetéseknek mégsem kell azt eredményezniük, hogy az ember azt vélje: azok a megjelenési formák, egymástól teljesen el vannak választva, és külön-külön megállják a helyüket. A meghatározott összefüggést, amely egy-egy dologi állapot szerint köztük fennáll, világosan meg kell jelölni; ez az áttekintés pedig hozzásegíti a keresztényeket annak belátásához, milyen mértékben szabad nekik belebocsátkozniuk és belebonyolódniuk ezekbe a szándékokba, ha közben meg akarják őrizni mindenekelőtt a szabadság, a lelkiismereti kötelezettségek, és azon tér javait, amelyet a szellemi életnek kell juttatni; mindezek kezeskednek a tökéletesség felé való emberi haladás teljességéért.

{4506} 32. Más keresztények azonban megkérdezik maguktól, vajon a marxista tanítás történeti kifejtése már bizonyos közeledést is megenged-e ehhez…

{4507} 33. Egyesek ti. úgy vélik, a marxizmus főképpen annak a harcnak a cselekvő végrehajtása marad, amely harc a különböző társadalmi osztályok között dúl. Mivel ők folytonos erőszakot, és a hatalom és az emberektől igazságtalanul behajtott haszon állandóan rosszabbodó sanyarúságát tapasztalják, úgy ítélik, a marxizmus semmi más, csakis harc, néha semmilyen más szándékkal, mint ti. a viaskodáséval, amelyet táplálni kell és szítani is folytonosan. Másoknak pedig a marxizmus mindenek előtt az általános politikai és gazdasági hatalom gyakorlása egyetlenegy párt kormányzása alatt, amely biztosra állítja, hogy egyedül ő fejezi ki és szavatolja mindenki javát, elvéve akár az egyes, akár a többi társaságoktól az összes cselekvési és választási hatalmat. Mások szerint, harmadszor, a marxizmus – akár szert tett a főhatalomra, akár nem – a szocialista tanítást jelenti, amely az úgynevezett történeti materializmusra támaszkodik és mindennek a tagadására, amely a természetet meghaladja.

Végül mások számára úgy tűnik, mint amely előnyben részesít egy enyhébb formát, amely a mi időnk embereit inkább vonzza: ugyanis olyan munka folyik, amilyet a tudomány szabályai megkívánnak a szociális és a politikai viszonylatok kutatásának minden tekintetben pontos útján járva, és a történelem által már igazolt ésszerű kapcsolat kimutatása a merőben az értelem síkján mozgó ismeret és a dolgok forradalmi megváltoztatásának a gyakorlata között. Bár ez a fejtegetési mód ajánlja a dolognak magának egyes vonásait, a többieket elmellőzve, és bár azokat a vonásokat tudományos tételek szerint értelmezi, mégis ugyanez szolgáltatja egyeseknek, együtt egy munkaeszközzel, a cselekvést megelőző szilárd elvi meggyőződést, amennyiben magának igényli, hogy ő tudományos módon átlássa a haladó emberi társadalom ösztönös erőit.

{4508} 34. Ha pedig abban a marxista tanításban, amely életelvvé formálódik át, ezeket a különböző arculatokat és kérdéseket lehet megkülönböztetni, amelyeket ennélfogva a krisztushívők elé tárnak, részint hogy fontolják meg, másrészt hogy meg is cselekedjék ezeket, bizony hiábavaló és veszélyes lenne ebből az okból elfeledkezni ama legszorosabb kötelékről, amely teljes mértékben összeköti azokat; ugyanígy van, ha magunkévá tesszük a marxista kutatás különböző elemeit, és nem vagyunk tekintettel a szoros kapcsolatra, amely köztük és a tan között fennáll; és végül ha behatolunk az osztályharc lényegébe és annak marxista értelmezésébe anélkül, hogy átlátnánk az erőszakot gyakorló társadalom és az abszolút uralom igazi jellegét, amelyhez ez a tevékenység fokozatosan elvezet.

{4509} 35. A másik oldalon azonban látni lehet az úgynevezett liberalizmus tanainak egyfajta felújítását. Ez a mozgalom ugyanis erőre kapott egyrészt a gazdasági hatékonyság nevében, másrészt kinek-kinek az akaratából, hogy védekezzenek az intézmények egyre inkább terjedő uralma ellen, és a közhatalom önkényeskedő hajlamaival szemben is. Az egyeseknek a kezdeményezéseit pedig támogatni kell és előmozdítani; de a keresztények, akik erre az útra lépnek, vajon nem úgy képzelik-e el maguknak a minden szempontból tökéletes liberalizmust, hogy az azért mintegy a szabadság ügyének a kifejezésévé válik? Ők igen kívánják ennek a tannak egy új válfaját, amely a mi korunkhoz jobban hozzá van formálva, mindazonáltal könnyen elfelejtik, hogy a filozófiai liberalizmus, a maga eredete és származása révén, az egyes emberek autonómiájának hamis bizonygatása, azok szorgos munkáját, a teendők okait és a szabadság gyakorlását illetően. Ez azt jelenti mindenesetre, hogy a liberálisok tanítása egyszersmind okos megítélést követel a keresztényektől.

{4510} 37. Egyébként ezekben az időkben még világosabban tetten érhető a tanok erőtlensége éppen magukon a szisztémákon keresztül, amelyekkel arra törekszenek, hogy hatásosak legyenek. Ugyanis a bürokratikus szocializmus, az úgynevezett technokrata kapitalizmus és a demokrácia hatalmaskodó válfaja világosan mutatja, milyen bajosan és fáradságosan oldható meg az igazságosságnak és az egyenlőségnek megfelelően az emberi együttélés nagy kérdése. Milyen módon fogják tudni azok valóságosan kikerülni a materializmust, a saját hasznukra való túlzott törekvést, vagy akár a kegyetlen elnyomást is, amelyet ezek a szisztémák szükségszerűen magukkal hoznak?…

{4511} 38. Ezen a világon, amely a szaktudományok és a technikai jártasság előidézte változásnak van alávetve, amely a pozitivizmus új formájába helyezkedik bele –, íme, egy másik, sokkal nagyobb súlyú kérdés állt elő. Ugyanis, miután az ember arra tesz erőfeszítéseket, hogy az ész segítségével a dolgok természetét magának alávesse, azonnal észreveszi, hogy saját maga mintegy be van zárva önnön okoskodásának a határai közé: viszonzásul akkor ő maga válik a tudomány tárgyává.
Ez a fáradozás, hogy a tudományok segítségével mindent egy dologra vezessenek vissza, egy bizonyos szándékot árul el, amely telve van veszélyekkel. Mert odaítélni a főszerepet a kutatásnak vagy analízisnek, ugyanannyit tesz, mint az embert megcsonkítani, és valamilyen tudományos módszer látszatával arra az eredményre jutni, hogy ő maga magát többé nem tudja már mint egészet felfogni.

{4512} 40. …A valóságban minden egyes tudományág, jellegzetes természetének az erejével, csak az ember egy részét – még ha ez valódi is – érheti el; ám az összes részek megértése és jelentése: meghaladja erejét. Mégis, ezeken a határokon belül a humán tudományok hasznos és megbízható feladatot töltenek be, amit az Egyház készséggel elismer. Ezek az emberi szabadság határait és módjait is képesek szélesebbre kiterjeszteni, mint amennyire ezt a már ismert körülmények előrelátni engedik. A humán tudományok ezenfelül hasznára lehetnek a szociális erkölcsről szóló keresztény tanításnak, amely meg fogja érteni, hogy illetékessége kétségen kívül akkor van behatárolva és korlátozva, ha arról van szó, hogy bármiféle szociális modellt be kell mutatni; ezzel szemben feladata, hogy ti. a dolgok viszonylatait megítélje, és egy magasabb rendszerbe állítsa bele, ez nagymértékben igazolást fog nyerni, amikor ki fogja mutatni, mennyire bizonytalanok és végesek azok a szabályok és értékek, amelyeket éppen az a társadalom úgy mutatott be, mint tökéletest, és mint ami magával az emberi természettel veleszületik. …

4520-4522: A Hittani Kongregáció „Mysterium filii Dei” kezdetű nyilatkozata, 1972. február 21.

[A szubsztanciális metafizikai gondolkodás leküzdésére irányuló kezdeményezésekből származtak a teológiai fáradozások, hogy új formulát adjanak a személy fogalmának; ezek a fáradozások mindenekelőtt a krisztológiát és a Szentháromság tanát érintették. A nyilatkozat név szerint nem említett szerzők ellen irányul, akik nem Krisztus emberi természetének az isteni személyben való létezéséből, hanem Istennek Jézus Krisztus emberi személyében való jelenlétéből indulnak ki, azonkívül a Szentlélek személyiségéről szóló tanítást is megkérdőjelezik.]

Újabb krisztológiai és szentháromsági tévedések

{4520} 3. Az Isten emberré lett Fia hitét érintő új tévedések. – Ennek a hitnek nyíltan ellenszegülnek azok a vélekedések, amelyek szerint nem lett nekünk kinyilatkoztatva és nem ismeretes, hogy az Isten Fia öröktől fogva az istenség titkában az Atyától és a Szentlélektől megkülönböztetetten létezik; és ugyanígy azok a vélekedések, amelyek szerint le kell mondani Jézus Krisztus egy személyének a fogalmáról, aki isteni természete szerint az idők előtt az Atyától, és emberi természete szerint az időben Szűz Máriától született; és végül az az állítás, amely szerint Jézus emberi mivolta nem úgy léteznék, mint ami fel van véve az Isten Fiának örök személyébe, hanem inkább önmagában mint emberi személy, és ezért Jézus Krisztus titka azon alapulna, hogy az önmagát kinyilatkoztató Isten a legfelső fokon van jelen Jézus emberi személyében.

{4521} Akik úgy gondolják, azok a Krisztusban való igaz hittől messzire eltávolodnak, még amikor azt állítják is, hogy Isten egyedülálló jelenléte Jézusban azt eredményezi, hogy ő maga a legfőbb és legtökéletesebb csúcsa az isteni kinyilatkoztatásnak; és nem nyerik vissza a Krisztus istenségébe vetett igaz hitet, amikor ehhez hozzáfűzik, hogy Jézus Istennek mondható, azért, mert az ő – ahogyan mondják – emberi személyében Isten a legkimagaslóbb módon van jelen.

{4522} … 5. Újabb tévedések a Legszentebb Háromságról és különösen a Szentlélekről. – A hittől tehát eltévelyedik az a vélekedés, amely szerint a kinyilatkoztatás bizonytalanságban hagyott minket a Háromság örökkévalóságát illetően, és különösen a Szentléleknek, mint az Istenben az Atyától és a Fiútól megkülönböztetett személynek az örök létezését illetően. Való igaz, hogy a Legszentebb Háromság titka az üdvtörténetben ki lett nekünk nyilatkoztatva, leginkább Krisztusban, akit az Atya a világba küldött, és aki az Atyával küldi Isten népéhez az éltető Lelket. De ez kinyilatkoztatás a hívőknek valamilyen ismeretet adott Isten belső életéről is, amelyben „a nemző Atya, a születő Fiú és a származó Szentlélek: egyszubsztanciájúak és egyenlők, azonosan mindenhatóak és azonosan örökkévalóak” (IV. Lateráni Zsinat; l. a 800. pontot).

4530-4541: A Hittani Kongregáció „Mysterium Ecclesiae” kezdetű nyilatkozata, 1973. június 24.

[A nyilatkozat a 2-5. szakaszban az Egyház és a pápa tévedhetetlenségéről tárgyal.
A tübingeni teológus, Hans Küng vélekedései ellen irányul, amelyeket „Az Egyház” (1967) és „Tévedhetetlen? Kérdésfeltevés” (1970) c. műveiben találhatók. Mindkét írás tárgya volt egy római, tanbeli eljárásnak, amely 1979. december 18-án az egyházi tanítási felhatalmazásnak Küngtől való megvonásával végződött. A neve ugyan nincs a nyilatkozatban megemlítve, csak a hozzá fűzött megjegyzésben, amelyet a nyilvánosságra hozás napján sajtókonferencián olvastak fel.
]

1. Krisztus Egyházának egysége

{4530} … „Szükséges, hogy a katolikusok örömmel ismerjék el és értékeljék a közös örökségből származó, valóban keresztény értékeket, amelyek a tőlünk különvált testvéreinknél megtalálhatók” (II. Vatikáni Zsinat), és hogy törekedjenek az összes keresztények közötti egység helyreállítására, a megtisztulás és a megújulás közös igyekezetével, hogy Krisztus akarata teljesedjék, és a keresztények megosztottsága szűnjék meg ártani az evangélium hirdetésének a földön. Ugyanezek a katolikusok mindazonáltal meg kell, hogy vallják, hogy ők az isteni irgalmasság ajándékaként ahhoz az Egyházhoz tartoznak, amelyet Krisztus alapított, és amelyet Péter és a többi apostolok utódai irányítanak, akiknél épségben és élően fennmarad az apostoli közösség eredeti intézménye és tanítása, és ugyanennek az Egyháznak a tartós öröksége igazság és szentség terén. Ezért a krisztushívőknek nem szabad azt képzelniük, hogy Krisztus Egyháza semmi más, mint az egyházaknak és az egyházi közösségeknek egy bizonyos összegzése, amely megosztott ugyan, de még valahogyan egy; és semmiképpen sem szabad nekik azt tartani, hogy Krisztus Egyháza ma igazából már sehol sem áll fenn, úgy hogy csak mintegy célnak kell tekinteni, amelyet az összes Egyházaknak és közösségeknek keresniük kell.

 2. Az egyetemes Egyház tévedhetetlensége

{4531} …Tehát maga a minden tekintetben tévedhetetlen Isten, új népét, amely az Egyház, kegyes volt egy bizonyos részesedő tévedhetetlenséggel megajándékozni, amely a hitbeli és az erkölcsi kérdések vonta határok között érvényes, és amely akkor nyeri el hatályát, amikor Isten egész népe a tanításnak a mondott kérdésekhez tartozó valamelyik fő részét kétkedés nélkül tartja; ez végül is folytonosan a Szentlélek bölcs gondviselésétől és kegyelem által való kenetétől függ, aki az Egyházat, egészen Urának dicsőséges eljöveteléig, rávezeti minden igazságra…

{4532} …A krisztushívők, akik Krisztus prófétai tisztségének a maguk módján részesei, kétségtelenül sokféleképpen hozzájárulnak ahhoz, hogy a hit megismerése növekedésre tesz szert az Egyházban. „Növekszik ugyanis – így mondja a II. Vatikáni Zsinat – mind az áthagyományozott dolgok, mind az áthagyományozott szavak megértése, részint a hívők elmélkedései és tanulmányai révén, akik azokat szívükben megfontolják (vö. Lk 2,19 és 51), részint a lelki dolgok bensőséges megértéséből kifolyólag, amelyeket megtapasztalnak, másrészt azoknak az igehirdetése nyomán, akik a püspöki székben való következéssel az igazság biztos kegyelmi adományát megkapták”…

{4533} Azonban egyedül… a pásztorokat, Péter és a többi apostolok utódait illeti meg isteni rendelkezés folytán, hogy hitelesen, azaz Krisztus tekintélyével, abból különböző módokon részesedve, tanítsák a hívőket; nekik viszont nem szabad elégségesnek tartaniuk, hogy úgy hallgassák őket, mintha csak a katolikus tanítás szakértői lennének, hanem, mert Krisztus nevében tanítanak, engedelmeskedniük is kell nekik olyan odaadással, amely megfelel a tekintély azon mértékének, amelyet ők hatalmukban tartanak, és amelyet használni szándékoznak…

3. Az Egyházi Tanítóhivatal tévedhetetlensége

{4534} Jézus Krisztus pedig azt akarta, hogy a pásztorok Tanítóhivatala, akikre azt a feladatot bízta, hogy tanítsák az evangéliumot az egész népnek és az egész emberi családnak, a hit és az erkölcs kérdéseiben a tévedhetetlenség oda illő karizmájával rendelkezzék. Mivel a tévedhetetlenség nem új kinyilatkoztatásokból származik, amelyeket Péter utóda és a Püspökök Kollégiuma élvezne, nincsenek mentesítve a gondtól, hogy megfelelő eszközök alkalmazásával kutassák az isteni kinyilatkoztatás kincstárát a Szentírásban, amely az igazságot, amelyről Isten azt akarta, hogy a mi üdvösségünk végett megírassék, romlatlanul tanítja; és kutassák az élő hagyományban, amely az apostoloktól ered. Feladatuk teljesítése során pedig az Egyház pásztorai a Szentlélek gyámolító jelenlétének örvendenek, amely csúcspontját akkor éri el, amikor ők Isten népét olyan módon oktatják, hogy Krisztusnak az ígéretei folytán, amelyeket Péterben és a többi apostolokban adott, a tévedéstől szükségszerűen mentes tanítást adnak elő.

{4535} Ez pedig akkor történik meg, amikor a földkerekségen szétszórtan, de Péter utódjával egy közösségben tanító püspökök egy felfogásban egyeznek meg, amelyet végérvényesnek kell tartani. Ez még nyilvánvalóbbá válik, egyrészt amikor a püspökök testületi megmozdulással – miként az egyetemes zsinatokon –, együtt a látható fővel kötelező tanítást határoznak meg, másrészt amikor a római pápa „ex cathedra” beszél, azaz, amikor az összes keresztények Pásztorának és Tanítójának a tisztét gyakorolva, az ő legfőbb apostoli tekintélye erejével eldönti, hogy egy hitbeli vagy erkölcsi tanítást az egész Egyháznak tartania kell” (I. Vatikáni Zsinat).

{4536} A katolikus tanítás szerint azonban, az Egyházi Tanítóhivatal tévedhetetlensége nemcsak a hitletéteményre terjed ki, hanem azokra a tényezőkre is, amelyek nélkül ezt a letéteményt nem lehet szabályosan megőrizni és magyarázni. Ennek a tévedhetetlenségnek magára a hitletéteményre való kiterjedése pedig egy olyan igazság, amelyről az Egyház egészen a kezdetektől fogva bizonyosan tudta, hogy az Krisztus ígéreteiben ki van nyilatkoztatva. Erre az igazságra támaszkodva, az I. Vatikáni Zsinat a katolikus hit tárgyát így határozta meg: „Istennek járó és katolikus hittel mindazt hinni kell, amelyet Isten írott vagy áthagyományozott igéje tartalmaz, és amelyet az Egyház akár ünnepélyes döntésével, akár a rendes és általános Tanítóhivatala révén a hit tárgyaként úgy terjeszt elő, mint amit Isten kinyilatkoztatott”. Tehát a katolikus hitnek ezek a tárgyai – amelyek a „dogmák” névvel vannak elnevezve – szükségszerűen változhatatlan szabályok – és bármely időben azok is voltak –, amint a hit számára, úgy a teológiai tudomány számára is.

4. Az Egyház tévedhetetlenségének adományát nem szabad korlátok közé szorítani

{4537} Azokból, amelyek szóba kerültek az Isten népe és az Egyházi Tanítóhivatal tévedhetetlensége kiterjedéséről és feltételeiről, az következik, hogy a krisztushívőknek egyáltalán nem szabad olyasmit elismerniük, hogy az Egyházban, amint egyesek állítják, csak az igazságban való alapvető állandó megmaradás van meg, amely összeegyeztethető a tévedésekkel, amelyek elszórtan jelentkeznek olyan kijelentésekben, amelyekről azt tanítja az Egyház Tanítóhivatala, hogy azok kötelező érvénnyel vannak megfogalmazva; vagy amelyek Isten népének a hit és az erkölcs dolgaiban való, kételyeket kizáró egyetértésében jelentkeznek.

{4538} …Létezik valóságosan az Egyház dogmáiban egyfajta rend és mondhatni: egy hierarchia, minthogy kapcsolatuk a hitalappal különböző. Ez a hierarchia pedig azt jelzi, hogy egyes dogmák más dogmákra támaszkodnak mint alapvetőbbekre, és azoktól kapják megvilágításukat is. De az összes dogmákat – hiszen azok ki vannak nyilatkoztatva – ugyanazzal az Istent érintő hittel kell hinni.

5. Az Egyház tévedhetetlenségének fogalmát nem szabad meghamisítani

{4539} … Ami … a történeti függőséget illeti, mindjárt kezdetben figyelembe kell venni, hogy az az értelem, amelyet a hitbeli kijelentések tartalmaznak, részben az alkalmazott nyelvnek egy meghatározott időben és meghatározott körülmények között érvényesülő kifejező erejétől függ. Ezenkívül néha megtörténik, hogy valamely dogmatikus igazság először nem teljes, de mégsem hamis módon van kifejezve, és csak később, a hitnek vagy az emberi ismereteknek a tágasabb összefüggésében szemlélve bír teljesebb és tökéletesebb jelentéssel. Azután, az Egyház, új kijelentéseiben azt szándékozik megerősíteni vagy megvilágítani, ami a Szentírásban, ill. a hagyomány régmúlt kifejezéseiben már tartalmilag benne foglaltatik valami módon; de gondolni szokott egyszersmind arra is, hogy bizonyos kérdéseket megoldjon, vagy tévedéseket felszámoljon; az összes ilyen dolgoknál ügyelnie kell arra, hogy ezeket a kijelentéseket helyesen értelmezzék. És végül, bár azok az igazságok, amelyeket az Egyház dogmatikai formuláival valóságosan tanítani szándékozik, valamely időszak változó megfogalmazásaitól megkülönböztethetők és emezek nélkül ki is fejezhetők, mindazonáltal néha megtörténhetik, hogy az említett igazságokat a Szent Tanítóhivatal is olyan szavakkal adja elő, amelyek az ilyen megfogalmazásoknak a nyomait viselik magukon. …

{4540} A dogmatikus formulák értelme maga azonban megmarad az Egyházban mindig igaznak és önmagával egybehangzónak, még ha később jobban meg van világítva és teljesebben érthető is. A krisztushívőknek tehát el kell fordulniuk attól a vélekedéstől, amely szerint: először is a dogmatikus formulák (vagy közülük némelyik fajta) nem tudják határozottan megmutatni az igazságot, hanem csak annak változékony megközelítéseit, amelyek valamilyen módon eltorzítják vagy megmásítják az igazságot magát; másodszor, ugyanazok a formulák az igazságot, amelyet folytonosan keresni kell a fent nevezett megközelítések révén, csak meghatározatlan módon juttatják kifejezésre. Akik ilyen véleményt magukénak vallanak, nem kerülik el a dogmatikai relativizmust, és meghamisítják az Egyház tévedhetetlenségének a fogalmát, hiszen az arra vonatkozik, hogy az igazságot végleges formában kell tanítani és tartani. …

6. Az Egyháznak és Krisztus papi mivoltának a kapcsolata

{4541} …Csatlakozva pedig a Szenthagyományhoz és a Tanítóhivatal több dokumentumához, a II. Vatikáni Zsinat ezt tanította arról a hatalomról, amely a szolgálati papság sajátja: „Ha bárki megkeresztelheti is a hívőket, de az mégis csak a pap dolga, hogy a Test építését elvégezze az eucharisztikus áldozat révén”; és: „Ugyanaz az Úr pedig, a hívők között, hogy egy testté forrjanak össze, amelyben „minden tagnak más szerepe van” (Róm 12,4), egyeseket szolgává tett, hogy ők a hívők közösségében az egyházi rend szent hatalmával rendelkezzenek az áldozat bemutatására és a bűnök megbocsátására”.
Egészen hasonló módon a Püspöki Szinódus második általános ülése joggal hangsúlyozza, hogy egyedül a pap képes Krisztus személyét felölteni, hogy az áldozati lakoma elöljárója legyen és azt elkészítse, hogy abban Isten népe Krisztus áldozatához csatlakozzék.
Mellőzve most az egyes szentségek kiszolgáltatóira vonatkozó kérdéseket, a Szenthagyomány és a szent Tanítóhivatal tanúságtétele alapján biztosan tudjuk, hogy azok a krisztushívők, akik – bár nem részesültek a papszentelésben – a saját merészségükből azt a feladatot tulajdonítják maguknak, hogy elkészítsék az Eucharisztiát, ezt nemcsak hogy teljesen meg nem engedetten, hanem egyszersmind érvénytelenül kísérlik meg. Nyilvánvaló, hogy az ilyen visszaéléseket, ha valahová észrevétlenül bejutottak, az Egyház pásztorainak meg kell akadályozniuk.

4550-4552: A Hittani Kongregáció „Quaestio de abortu procurato” kezdetű nyilatkozata, 1974. november 18.

A magzatelhajtás

{4550} 1. A magzatelhajtás kérdése és a törvény, amely esetleg megengedi a magzatelhajtás szabadságát, majdnem mindenütt éles viták tárgyává lett. Ezek a viták bizonyára kisebb jelentőségűek lennének, ha nem az emberi élet ügyéről lenne szó, amely alapvető jó, amelyet óvni kell és előmozdítani. Ez bárkinek világos; noha sokan megkísérlik érvek keresését amellett, hogy – a dologban rejlő nyilvánvaló igazság ellenére – a magzatelhajtás is szolgálhatja ezt az ügyet. És nem lehet, hogy ne csodálkozzunk azon, hogy míg egyik oldalon növekedni látjuk a nyílt és hangos ellenkezést a halálbüntetéssel és a háború bármelyik fajtájával szemben, ugyanakkor a másik oldalon azt vesszük észre, hogy egyre inkább követelik a magzatelhajtás szabadságát, akár korlátozás nélkül, akár bizonyos határok közé szorítva, amelyek persze folyton tágabbá válnak. Azonban az Egyház nem mehet el szó nélkül e mellett a kérdés mellett, hiszen teljesen tudatában van annak, hogy hivatalos feladatai közé tartozik az ember megvédelmezése minden olyan dolog ellen, amely tönkreteheti vagy megcsúfolhatja; azt követően, hogy az Isten Fia emberré lett, már senki sincs, aki – a közös emberi természet miatt – ne lenne a testvére, és ne lenne meghívva, hogy kereszténnyé legyen, és elnyerje tőle az üdvösséget.

{4551} …10. A személy és a társadalom kölcsönös jogai és kötelességei tekintetében az erkölcsi tanra tartozik, hogy felvilágosítsa mindenki lelkiismeretét, a joggyakorlatra pedig, hogy meghatározza és elrendelje, milyen kötelezettségeket kell teljesíteni. Márpedig, több olyan jog van, amelyeket az emberi társadalom önmaga nem tud nyújtani, amennyiben azok megelőzik, de amelyeket mégis biztosítania kell és hatékonnyá kell tennie: legnagyobbrészt ilyenek azok, amelyeket ma „emberi jogoknak” neveznek, és amelyekkel eldicsekszik a mi korunk, hogy ti. azokat teljesen világossá tette.

{4552} 11. Az emberi személy első joga az élethez való jog. Ugyan még egyéb javai is vannak, amelyek közül néhány valóban értékesebb, ám az élethez való jog a többiek alapja és feltétele, és ezért inkább kell óvni, mint a többieket. A társadalmat vagy a közhatalmat bármilyen formációja is van, semmi módon nem illeti meg, hogy egyeseknek fenntartsa, másoktól pedig elvegye ezt a jogot: az ilyenfajta bármiféle megkülönböztetés, akár a faj vagy a nem címén, akár a bőr színe vagy a vallás címén történik, mindig igazságtalan. Az a jog ugyanis nem a másik kegyéből forrásozik, hanem bármilyen kegyet megelőz, és ezért megköveteli, hogy ismerjék el; ha ezt megtagadják, a szigorú igazságosság sérelmet szenved.

4560-4561: A Hittani Kongregáció „Haec Sacra Congregatio” kezdetű válaszai az Észak-Amerikai Püspöki Konferenciának, 1975. március 13.

A sterilizáció

{4560} 1. Minden sterilizációt, amely önmagában, vagyis természetéből és feltételeiből kifolyólag, közvetlenül csak azt a hatást éri el, hogy a nemzőképesség alkalmatlanná van téve az utódnemzésre, célzatos sterilizációnak kell tartani, amint ezt a Pápai Tanítószék, különösen XII. Pius nyilatkozataiból megérthetjük. Tehát, az Egyház tanítása szerint feltétlenül tilos marad, az egyes cselekvő személyek esetleg helyes szubjektív szándéka ellenére, hogy ti. gondoskodjanak egy akár fizikai, akár pszichikai betegség gyógyításáról vagy megelőzéséről, amelynek bekövetkezése a terhes állapot folytán előrelátható, vagy félni kell tőle. Éspedig a nemzőképességnek magának a sterilizációja súlyosabb fokban van megtiltva, mint az egyes esetekben történő sterilizáció, minthogy amaz majdnem mindig a sterilitás visszafordíthatatlan állapotát okozza a személynek. És nem lehet hivatkozni a közhatalom semmilyen parancsára sem; a közhatalom a közjóra hivatkozva mint szükségszerű kötelezettséget írja elő a célzatos sterilizációt, ámde ez megsérti az emberi személy méltóságát és sérthetetlenségét. Hasonlóképpen nem lehet ebben az esetben a teljesség elvére hivatkozni, mely szerint az igazolja a szervi beavatkozást a személy nagyobb java érdekében; ugyanis az önmagában szándékolt meddőség nem irányul a személy átfogó javára, azzal a szándékkal, amely helyes lenne, hogy ti. „megőrzi a dolgok és a javak rendjét” (VI. Pál); ugyanis árt a személy etikai igényének, amely a legfőbb java, minthogy szándékosan megfosztja lényegi elemétől az előrelátott és szabadon választott szexuális cselekvőkészséget. Ezért híven közvetíti a kötelező tanítást az 1971-es Konferencián nyilvánosságra hozott orvosetikai Kódex 20-dik cikkelye; sürgetni kell ennek a tanításnak a megtartását.

{4561} 2. A Kongregáció, miközben megerősíti az Egyháznak ezt a hagyományos tanítását, nem veszi ismeretlennek azt a tényt, hogy több teológus részéről azzal szembenálló felfogás érvényesül. Mégis tagadja, hogy ennek a ténynek, mint olyannak, a tanításra vonatkozóan olyan jelentőséget lehetne tulajdonítani, hogy az „locus theologicus”-t (= teológiai hivatkozási hely) képezzen, amelyre hivatkozhatnának a hívők, amikor figyelmen kívül hagyva a hiteles Tanítóhivatalt, csatlakoznak az attól elhajló egyes teológusok véleményéhez.

4570-4579: Az „Evangelii nuntiandi” kezdetű apostoli buzdítás, 1975. december 8.

[A katolikus Egyház kibontakozása sok-kultúrájú világegyházzá szükségessé tette az evangelizáció mibenlétének új megfogalmazását. Tíz évvel a II. Vatikáni Zsinat befejezése után, mintegy az 1974-es római Püspöki Szinódus tárgyalásainak (ti. az evangélium hirdetéséről a mai világban) összegzéseképpen VI. Pál nyilvánosságra hozta a jelen buzdító iratot, amely kapcsolódva az „Ad gentes” kezdetű, 1966-ban kelt missziós határozathoz a helyi- és a részegyházakat mint az egyetemes Egyház megjelenési formáit hangsúlyozza; beszél a kultúrák evangelizációjáról, és magáévá teszi a latin-amerikai elkötelezettséget a szegények mellett – vö. a 4493-4496. pontokkal.]

Jézus küldetése

{4570} 6. Krisztus Urunk maga tesz tanúságot arról, mi a küldetése. Így olvassuk Szt. Lukácsnál: „Hirdetnem kell az Isten országa evangéliumát”. (Lk 4,43) Ez a kijelentése igen fontos, mert Jézus egész küldetését, feladatát magában foglalja: „Evégre jöttem”. (uo.) E szavak teljes értelmét akkor látjuk, ha egybevetjük Krisztus Urunknak azzal a kijelentésével, amelyben magára alkalmazza Izaiás próféta szavait: „Az Úr Lelke rajtam, azért kent fel engem. Ő küldött, hogy a szegényeknek hirdessem az evangéliumot”. (Lk 4,18)
Jézus maga mondja, hogy az Atya azért küldte: hirdesse az örömhírt városról-városra; főleg a szegényeknek, mert a szegények készségesebb lélekkel fogadják. Hirdetnie kell, hogy beteljesültek az ígéretek, amelyeket az Ószövetségben Isten tett. Az evangélium hirdetését szolgálta Jézus egész működése: már maga a megtestesülés is, majd csodái, tanítása, a tanítványok meghívása, a 12 apostolnak adott megbízás, a kereszt, a feltámadás és állandó jelenléte övéi körében.

{4571} …9. A legfőbb „Jó Hír”, az evangélium lényege, az üdvösség. Isten nagy ajándéka ez. Azt jelenti, hogy az embernek szabadságot ígér mindentől, ami rajta zsarnokoskodik, szabadságot elsősorban a bűntől és a Gonosztól. Ez a szabadság együtt jár azzal az örömmel, hogy ismerjük Istent és ő ismer minket, láthatjuk őt és bízunk benne. Mindezek már Krisztus földi életében elkezdtek megvalósulni; halála és feltámadása végleg megfizette üdvösségünk vételárát, de a történelem során sok szenvedés között kell türelemmel kitartani, míg csak minden be nem teljesül Krisztus végső eljövetelében, amelynek időpontját senki sem tudja, kivéve az Atyát. (vö. Mt 24,36; ApCsel 1,7; 1Tesz 5,1-2)

{4572} 10. „Istenország” és „üdvösség”: ez a két szó kulcsfontosságú, ha meg akarjuk érteni Jézus tanítását. Az Istenországot és az üdvösséget Isten ingyen kegyelméből és irgalmából nyerjük el, de nekünk magunknak is erőfeszítést kell tennünk érte. Az Úr szavai szerint az erőszakosak ragadják el azt. (vö. Mt 11,12; Lk 16,16) Fáradoznunk kell és szenvednünk; az evangélium elvei szerint kell élnünk, meg kell tagadnunk magunkat, és fel kell venni keresztünket; a nyolc boldogság szelleméhez kell tartanunk magunkat. Főképpen pedig arra van szükség, hogy lelkileg teljesen megújuljunk. Az evangélium „metanoia”-nak nevezi a megtérést, felfogásunk és szívünk teljes megváltoztatását.

Az evangelizáció mint az Egyház fő feladata

{4673} …14. Az Egyház ezt jól tudja. Tisztában van vele, hogy elsősorban őrá vonatkozik, amit az Üdvözítő mondott: „Hirdetnem kell az Isten országát”. (Lk 4,43) Szívesen alkalmazza önmagára Szent Pál szavait: Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot. (1Kor 9,16) …Az evangelizálás tehát az Egyház különleges isteni ajándéka és hivatása; benne maga az Egyház tükröződik vissza. Az Egyház létjogosultságát éppen az evangelizálás adja: vagyis, hogy Isten szavát hirdesse, tanítsa, a kegyelem közvetítője legyen Isten és ember között, a bűnösöket Istenhez visszavezesse, Krisztus áldozatát pedig minden időkre megjelenítse a szentmisében, mely halálának és dicsőséges feltámadásának emlékezete.

Evangelizáció és kultúra

{4574} 18. Evangelizálni: Az Egyház számára ez a szó annyit jelent, hogy vigye el a Jó Hírt az emberiség minden csoportjához, és az evangélium benső erejével alakítsa át az embereket. Így valósul meg maga az új emberiség: „Lásd újrateremtek mindent” (Jel 21,5)…

{4575} …Az Egyháznak nemcsak az a fontos, hogy az evangéliumot mindig szélesebb földhatárokon, vagy az emberek mindig nagyobb tömegeinek hirdesse, hanem az is, hogy magának az evangéliumnak az ereje megragadja és mintegy maga javára fordítsa a megítélési szempontokat, a nagyobb jelentőségű értékeket, a gondolkodásmódot, az ösztönző erőket és az emberiség életmodelljeit, ha azok Isten igéjével és üdvözítő tervével ellentétesek.

{4576} 20. Így lehetne összefoglalni az eddig mondottakat: evangelizálni kell magát az emberi kultúrát, ill. kultúrákat. Evangelizálni: nem felületesen, nem külsőségesen, nem díszletszerűen, de belülről, életet alakítva, gyökeresen. Ebben a teljes értelemben érti a szót a Gaudium et Spes konstitució is, amikor mindig az emberi személyiségről beszél, és mindig az ember Istenhez fűződő személyi kapcsolatát hangsúlyozza.

{4577} Magától értetődik, hogy az evangélium és az evangelizáció nem azonosítható egyik kultúrával sem; független mindegyiktől. Mégis, amikor az evangélium az Istenországot hirdeti, ezt az embereknek meghatározott kultúra keretén belül kell életté váltaniuk. Az Istenország építésében nyilván fel kell használniuk az emberi kultúra és kultúrák elemeit. Az evangélium és az evangelizáció eszerint nincsenek valamely meghatározott kultúrához kötve, de mindegyikkel összeegyeztethetők, mindegyiket bensőleg átalakíthatják, anélkül, hogy alárendelt helyzetbe kerülnének velük szemben.

{4578} Korunk sajátos drámája, hogy törés állt be az evangélium és a kultúra világa között, mint ahogyan ez már a múltban is megesett. Mindent meg kell tehát tenni, hogy evangelizáljuk az emberi kultúrát, helyesebben: a kultúrákat. A kultúráknak is újjá kell születniük az evangéliummal való találkozásukból. De ennek a találkozásnak feltétele, hogy hirdessük az evangéliumot.

Az ember evangelizálása és fejlődése

{4579} 31. Az evangelizálás és az emberi haladás, fejlődés, felszabadulás közt szoros kapcsolat van. Ez a kapcsolat antropológiai jellegű, mivel nem létezik „elvont” ember, akit evangelizálni lehetne, hanem minden ember meghatározott társadalmi és gazdasági körülmények közt él. A kapcsolat teológiai jellegű is: mert a termelést nem lehet elválasztani a megváltástól, ez utóbbi pedig minden konkrét emberi helyzetet érint, kötelességgé teszi, hogy küzdjünk az igazságtalanságok ellen és az igazságosság helyreállításáért. A kapcsolat ezenkívül teljességgel evangéliumi, mert a szeretetben gyökerezik. Hogyan is lehetne hirdetni a szeretet új parancsát, ha ugyanakkor közömbösen hagy az igazság, az igazi béke és az emberi fejlődés kérdése? Ezt a gondolatot hangsúlyoztuk, amikor (a Szinódus megnyitóbeszédében) azt mondtuk: „Az evangelizálás nem hunyhat szemet súlyos problémák előtt, amelyek ma az embereket foglalkoztatják, amilyenek az igazságosság, a szabadság, a fejlődés és a világbéke. Ha ezekkel nem törődünk, elfeledkezünk a szenvedő, nélkülöző embertársak iránti szeretet evangéliumi tanításáról.”

4580-4584: A Hittani Kongregáció „Persona humana” kezdetű nyilatkozata a szexuáletika néhány kérdéséről, 1975. december 29.

Emberi méltóság és isteni törvény

{4580} 3. Korunk emberei napról-napra jobban meg vannak győződve arról, hogy az emberi személy méltósága és hivatása megköveteli, miszerint ők, az értelem fényétől vezetve, felfedezzék a természetükbe oltott értékeket és erényeket, azokat folytonosan fejlesszék, és életük gyakorlatában érvényesítsék, mégpedig azzal a szándékkal, hogy napról-napra jobban tudjanak előrehaladni. Azonban erkölcsének becsét illetően az ember egyáltalán nem önkényes megítélése szerint haladhat előre: „A lelkiismeret mélyén törvényt fedez fel, amelyet nem maga ad magának, hanem amelynek engedelmeskednie kell… Mert az embernek szívébe írt törvénye van, amelynek engedelmeskedni: ez az ő méltósága; és amely szerint fog majd megítéltetni” (II. Vatikáni Zsinat).
Emellett nekünk, keresztényeknek, az Isten – kinyilatkoztatása útján – ismeretessé tette az üdvösségre vonatkozó tervét, és elénk adta mint legfőbb és változhatatlan életszabályt, Krisztust, az Üdvözítőt és Megszentelőt, ahogyan ez az ő tanításában és példájában megnyilatkozik; Krisztus azt mondta: „Én vagyok a világ világossága: aki követ engem, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12). Tehát az emberi méltóság nem tud igazán előbbre jutni, hacsak természete lényegi rendjének sértetlenségére nem ügyel. Meg kell ugyan vallani, hogy a polgári kultúra folyamatában elfogadhatóan sok dologi körülmény és az emberi élet sok szükséglete megváltozott, és a jövőben is meg fog változni; ámde az erkölcsök bármilyen haladásának és bármilyen életformának olyan határok között kell maradnia, amelyeket változhatatlan elvek tűznek ki, amelyek viszont a minden emberi személyt felépítő elemekre és az emberi személy lényegéhez tartozó viszonylatokra támaszkodnak; ezek az elemek és ezek a viszonylatok felette állnak a történeti körülményeknek.
Ezek az alapvető elvek, amelyeket az emberi ész fel tud fogni, benne vannak az „örök, objektív és általános isteni törvényben, amellyel Isten az ő bölcsessége és szeretete végzése szerint az egész világot és az emberi közösség útjait rendezi, irányítja és kormányozza. Isten az embert részesévé teszi az ő törvényének, úgy, hogy az isteni gondviselés gyengéd vezetése mellett az a változhatatlan igazságot jobban és jobban megismerhesse” (II. Vatikáni Zsinat). Ez az isteni törvény pedig megismerésünknek hozzáférhető.

Egyházi tanítás és természettörvény

{4581} 4. Tehát helytelenül tagadják ma sokan, hogy akár az emberi természetben, akár a kinyilatkoztatott törvényben az egyes cselekedetekre vonatkozóan található valami más, feltételhez nem kötött és változhatatlan irányelv azon kívül, amely a szeretet és az emberi méltóság iránt tanúsított tisztelet általános törvényében fejeződik ki. Hogy pedig ezt bizonyítsák, ugyanők a következő érvre hivatkoznak: mindazt, amit a természettörvény szabályának vagy a Szentírásban foglalt parancsolatnak szoktak nevezni, inkább csak egy bizonyos részleges emberi kultúra formáinak kell tartani, ahogyan azok a történelem egy meghatározott időszakában kifejeződnek. Ámde az isteni kinyilatkoztatás, sőt, a dolgok sajátos rendjében a természetes ész bölcsessége is, midőn érintik az emberi nem valódi szükségleteit, egyszersmind szükségszerűen fényt vetnek az emberi természetet alkotó elemekben benne rejlő változhatatlan törvényekre, amelyek azonosnak mutatkoznak minden élőlényben, akik ésszel vannak felruházva. Ehhez járul hozzá, hogy Krisztus az Egyházat úgy alapította meg, mint ami „az igazság oszlopa és biztos alapja” (1Tim 3,15). Emez, a Szentlélek segítségével, szünet nélkül őrzi, és tévedés nélkül hagyományozza át az erkölcsi rend igazságait, és hitelesen magyarázza nemcsak a tételesen kinyilatkoztatott törvényt, „hanem az erkölcsi rend elveit is, amelyek magából az emberi természetből folynak” (II. Vatikáni Zsinat), és amelyek az ember teljes kibontakozására és megszentelődésére vonatkoznak. Az Egyház valóban történetének egész folyamán mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a természettörvény meghatározott parancsainak feltétlen és változhatatlan érvényessége van, és úgy tartotta, hogy azoknak a megsértése ellentmond az evangélium tanításának és szellemének.

{4582} …7. Napjainkban sokan jogot formálnak szexuális kapcsolatra a házasság megkötése előtt, legalább ahol a házasodás szilárd akarása és a már mindkettejük lelkében meglévő, valamilyen módon házastársi érzület követeli azt a beteljesülést, amelyet ők természetszerűnek ítélnek; s mindezt különösen akkor, valahányszor a házasságkötést külső tárgyi tényezők akadályozzák, vagy ezt az intim kapcsolatot szükségesnek ítélik ahhoz, hogy maga a szerelem tartós maradjon. Az ilyen vélekedés ellenkezik a keresztény tanítással, mert ez leszögezi, hogy az ember bármilyen nemző cselekedetének a házasság keretei között kell maradnia. Ugyanis akármennyire szilárd azoknak az elhatározása, akik ezekkel az idő előtti kapcsolatokkal lekötik egymást, ezek a kapcsolatok mégsem engedik, hogy a férfi és a nő közötti kölcsönös személyes viszony őszinteségét és hűségét biztosnak lehessen venni, és különösképpen azt nem, hogy ezt a viszonyt a vágyak és az akarati önkényesség változékonysága majd óvni fogja…

Lelkigondozás és homoszexualitás

{4583} …8. Korunkban, a Tanítóhivatal folytonosan meglévő tanításával és a keresztény nép erkölcsi érzékével ellentétesen, egyesek – pszichológiai természetű előjelekkel kapcsolatban – kezdték engedékenyen megítélni, sőt teljesen fel is menteni bizonyos személyek homoszexuális viszonyait…
Ugyanis, a dolgok tárgyilagos erkölcsi rendje szerint, a homoszexuális kapcsolatok olyan cselekmények, amelyek a maguk szükséges és lényegi rendeltetésétől meg vannak fosztva. A Szentírás rossznak nyilvánítja mint súlyos eltévelyedéseket, sőt úgy vannak bemutatva, mint Isten elvetésének a gyászos következménye (vö. Róm 1,24-27; 1Kor 6,9; 1Tim 1,10). Az Isteni Írásoknak ez a felfogása ugyan nem engedi meg, hogy arra következtessünk: mindazok, akik ebben az elferdülésben szenvednek, ebből az okból már személyes bűnben vannak; mindazonáltal tanúsítja, hogy a homoszexualitás cselekményei legsajátabb belső természetük szerint rendezetlenek, és soha semmi módon nem helyeselhetők.

Lelkigondozás és maszturbáció

{4584} 9. Manapság gyakran kétségbe vonják vagy nyíltan tagadják a katolikus Egyház hagyományos tanítását, amely szerint a maszturbáció erkölcsileg súlyos szabályszerűtlenséget képez.
A pszichológia és a szociológia kimutatja, ahogyan általában mondják, hogy az, mindenekelőtt a serdülőknél, általában az érlelődő szexualitáshoz tartozik és ezért semmi valódi és súlyos bűnt nem tartalmaz, hacsak valaki szándékosan nem adja át magát a magányos élvezetnek csak a maga körébe zártan („ipsatio” = önmaga keresése); ebben az esetben természetesen a cselekmény teljesen ellentétes a különböző nemű személyek közötti szeretetközösséggel, bár igyekeznek azt állítani, hogy emez a fő célja a nemi erő használatának.
Ez a vélemény mindazonáltal a katolikus Egyháznak mind a tanításával, mind a lelkipásztori gyakorlatával ellentétes. Akármilyen meggyőző ereje van egynémely biológiai vagy filozófiai jellegű érvelésnek, amelyet néha felhasználtak egyes teológusok, a valóságban mind az Egyház Tanítóhivatala – a hagyomány folyamatos állandóságával – mind a krisztushívők erkölcsi érzéke kétkedés nélkül, szilárdan azt tartja, hogy a maszturbáció bensőleg és súlyosan rendezetlen cselekedet (vö. FJ 687 sk.).

4590-4606: A Hittani Kongregáció „Inter insigniores” kezdetű nyilatkozata abban a kérdésben, lehet-e nőket pappá szentelni, 1976. okt. 15.

[Anglia és Kanada anglikán egyházai 1975-ben elvben beleegyeztek a nők pappászentelésébe. A Canterbury-i érseknek küldött két levelében VI. Pál pápa megmagyarázta, a római katolikus Egyház miért tagadja meg a nők pappászentelését. A Hittani Kongregációnak a pápa megbízásából tett nyilatkozata a papszentelés Krisztusig visszavezethető hagyományának normatív, vagyis szabályalkotó erőt tulajdonít, és a „természetes hasonlósággal” (l. a 4600. pontot) érvel, amelynek fenn kell állnia Krisztus és az ő szolgája (aki „Krisztus személyében” cselekszik) között. Ennél az érvelésnél nincs szó „kényszerítő bizonyítékról”, hanem csak a tanítás megvilágításáról egy „hitanalógia” révén. (l. a 4598. pontot) A nők diakonátusának kérdéséről ez a nyilatkozat nem tesz említést.]

I. Az Egyház folyamatosan fennmaradt hagyománya

{4590} Sohasem volt azon a nézeten a katolikus Egyház, hogy nőket érvényesen részesíteni lehet a pap- vagy a püspökszentelésben… Az Egyház hagyománya tehát ebben a dologban századokon át oly állandó volt, hogy a Tanítóhivatal sohasem tartotta szükségesnek, hogy fejtegesse ezt az elvet, hiszen azt semmi veszély nem fenyegette, avagy védelmezzen egy törvényt, amely érvényben volt, anélkül, hogy valaki kérdésessé tette volna. De valahányszor ez a hagyomány, alkalomadtán, a nyilvánosság látómezejére került, tanúságul szolgált, hogy az Egyház figyelemmel volt aziránt, hogy az Úrtól neki hagyományozott ősképhez hozzáformálódjék.

{4591} Ugyanazt a hagyományt lelkiismeretesen megtartották a Keleti Egyházak is, amelyeknek az egyértelmű egyetértése ebben a dologban annál inkább feltűnő, mivel sok más dologban készségesen megengedik, hogy az ő mindenkori joguk különbözik. Sőt ma is visszautasítják, hogy bármi közösségük legyen azokkal a követelésekkel, amelyek a nők pappászentelésére irányulnak.

II. Krisztus magatartása

{4592} Krisztus Jézus egy nőt sem sorolt be a Tizenkettő körébe. Ha így viselkedett, az nem amiatt történt, mert engedett az ő idejében dívó szokásoknak, mert az ő társadalmi érintkezési módja a nőkkel szemben teljesen különböző volt a polgártársaiétól, és emezeknek a szokásaitól ő szándékosan és merészen távol tartotta magát…

{4593} …Mindezek azonban – ezt el kell ismerni – persze nem nyújtanak olyan evidenciát, hogy bárkinek közvetlenül átláthatóak lennének, amin ugyan nem kell csodálkozni, hiszen a kérdések, amelyeket Isten Igéje felvet, mélyebbek, mintsem hogy a feleletek rögtön nyilvánvalóak lennének; mert megérteni mind Jézus küldetésének, mind magának a Szentírásnak a végső értelmét: ehhez nem elegendő a szövegek merőben történeti jelentésének a kibontása. Mégis el kell ismerni, hogy ebben a dologban vannak tények, mintegy vesszőnyalábba kötve, amelyek ugyanazon dolog közlésére irányulnak, és még inkább csodálatra késztetnek, hogy Jézus nőkre nem bízott apostoli hivatalt. …[Itt gondolhatunk arra, hogy a tizenkét férfi apostol allegorikusan Izrael tizenkét törzsét jelzi (vö. Mt 19,28; Lk 22,30), de legalábbis tizenkét trónon ülve az utolsó ítéletkor ítélkezni fognak Izrael tizenkét törzse felett.]

III. Az apostolok magatartása

{4594} Krisztusnak a nőkkel való eme társadalmi érintkezési módját az apostolok közössége híven követte. Bár a Boldogságos Szűz Mária kitüntető helyet foglalt el azon kevesek között, akik az Úr mennybemenetele után az Utolsó Vacsora termében összegyűltek (vö. ApCsel 1,14), ő mégsem lett a tizenkét Apostol Kollégiumába utólag beválasztva, mikor arra sor került, és amelynek a kimenetele Mátyás kijelölése volt; két tanítványt terjesztettek ugyanis elő, akiknek a nevéről az evangéliumok bizony még említést sem tesznek.

{4595} Pünkösd napján pedig mindannyian elteltek Szentlélekkel, férfiak és nők (vö. ApCsel 2,1; 1,14) mégis csak „Péter emelte fel hangját, a többi tizenegy kíséretében”, hogy hirdesse: Jézusban beteljesültek a jövendölések (ApCsel 2,14).

IV. Amit Krisztus és az apostolok tettek, állandó szabályul szolgál

{4596} … Bár Krisztusnak és az apostoloknak ezt a viselkedésmódját az egész – századokon át egészen a mi napjainkig tartó – töretlen hagyomány irányelvnek tekintette, mégis felmerül a kérdés, vajon ma szabad-e az Egyháznak más magatartást tanúsítania. Vannak, akik igenlőleg válaszolnak; ezt több meggondolás támasztja alá, amelyeket részletesen meg kell vizsgálni.

{4567} Mindenekelőtt azt állítják, hogy Jézus és az apostolok azért cselekedtek így, mivel szükségképpen tekintettel voltak annak az időnek és annak a vidéknek a szokásaira, és más oka nem volt, miért nem bízott hivatalt sem nőkre, sem az ő Anyjára, hacsak nem az, hogy ugyanannak az időnek a körülményei megtiltották, hogy másként cselekedjék. Mégis senki sem bizonyította és valóban nem is lehet bizonyítani, hogy ez a fajta cselekvésmód csak szociális okokból és az emberi kultúra sajátosságaiból eredt. A valóságban azt láttuk, amikor az evangéliumokat fentebb megvizsgáltuk, hogy Jézus éppen ellentétesen, kortársainak véleménye alól messze kivonta magát, amikor félretolta azokat a megkülönböztetéseket, amelyek a nőket a férfiaktól elválasztották. Nem lehet tehát azt állítani, hogy Jézus csupán megalkuvásból nem számította hozzá a nőket az apostolok gyülekezetéhez. Még kevésbé voltak a görögöknél az apostolok, társadalmi és kulturális körülmények folytán ennek a szokásnak a figyelembevételére rákényszerítve, mivelhogy a görögök ezeket a különbségtételeket nem ismerték. …

V. A papi szolgálatot Krisztus misztériumának fényében kell szemlélni

{4598} … Miután az Egyháznak ez a szabálya és annak alapvetése emlékezetbe lett idézve, hasznosnak és alkalmasnak látszik ugyanezt a szabályt megvilágítani úgy, hogy megmutatjuk megfelelőségét, amint azt a teológiai gondolkodás felismeri: hogy ugyanis csakis férfiak kaptak meghívást a papszentelés elfogadására, ez szorosan összefügg a szentség eredeti jellegével, és Krisztus misztériumához való sajátságos viszonyával. Akkor pedig nem azt tűzzük ki célul, hogy bizonyító érvvel hozakodjunk elő, hanem hogy a tanítást a hitanalógia világítsa meg.

{4599} Az Egyház állandó tanítása – amelyet újból és eléggé részletesen kinyilvánított a II. Vatikáni Zsinat, amelyet újra előadott az 1971-ik évben megtartott Püspöki Szinódus is, amelyet végül megismételt ez a Szent Hittani Kongregáció 1973. június 24-én kiadott nyilatkozatában – az, hogy a püspök vagy az áldozópap, amikor ki-ki a tisztét gyakorolja, nem a saját személyében cselekszik, hanem Krisztust teszi jelenvalóvá, aki általa cselekszik: „a pap valóban Krisztus helyetteseként látja el tisztét”, amint már a III. században Szent Cyprianus ezt megírta. Hogy magát Krisztust jelenítheti meg, erről Pál azt állította: ez apostoli tisztének a sajátja (vö. 2Kor 5,20; Gal 4,14). Krisztusnak ez a megjelenítése akkor nyeri el legmélyebb kifejezését és egészen különleges rendeltetését, amikor ünneplik az eucharisztikus közösséget, amely az Egyház egységének a forrása és középpontja, áldozati lakoma, amely Isten népét Krisztus áldozatával összeköti: a pap, akinek egyedül van hatalma ezt véghezvinni, nem csupán azzal az erővel cselekszik, amelyet neki Krisztus ad, hanem Krisztus személyében cselekszik, az ő szerepét veszi magára, úgy, hogy ő képmását viseli, midőn az átváltoztatás szavait kimondja.

{4600} A keresztény papságnak tehát szentségi jellegzetessége van, a pap: jel, aki a természetfölötti hatékonyságot kétségtelenül a felszenteltetése alapján nyeri el, ámde olyan jel, amelyet érzékelni kell és amelynek a jelentését a hívőknek könnyen fel kell ismerniük. Ugyanis a szentségeknek az egész alkata a természetes jeleken alapszik, amelyeknek az emberi lélekkel összehangzó kijelentő erejük van: „a szentségi jelek”, amint Szent Tamás mondja, „természetes hasonlóságból kifolyóan jelenítenek meg”.

Márpedig ugyanaz a természetes hasonlóság kívántatik meg a személyek vonatkozásában, mint a dolgok vonatkozásában: midőn ugyanis meg kell jeleníteni szentségileg Krisztus cselekvésmódját az Eucharisztiában, nem lenne meg ez a természetes hasonlóság, amely Krisztus és az ő szolgája között megkívántatik, ha az ő szerepét nem egy férfi töltené be: egyébként nehezen fedeznénk fel ugyanabban a szolgálattevőben Krisztus képmását; mert hát Krisztus maga férfi volt és az is marad.

{4601} Kétségkívül Krisztus az egész emberi nem elsőszülöttje, a nőké éppen úgy, mint a férfiaké: az egységet, amelyet a bűn széttört, úgy állította helyre, hogy már nincs zsidó, sem görög$ nincs szolga, sem szabad, nincs férfi és nő: mindnyájan ugyanis egyek Krisztus Jézusban (vö. Gal 3,28). Mégis az Ige a férfinem szerint testesült meg; ez a körülmény ugyan egy tényen alapszik, amely – anélkül, hogy a férfi valamilyen felsőbbrendűségét biztosítaná a nő felett – az üdvösség tervétől nem választható el: ugyanis az az Isten általános tervével egybecseng, ahogyan azt Isten kinyilatkoztatta: ennek a tervnek a magva a Szövetség misztériuma…

{4602}  Aki a felhozott érveknek helyt akar adni, jobban meg fogja érteni, az Egyház mennyire jogos okokból áll hozzá ilyen módon a kérdéshez; végül is azoknak a vitáknak a nyomán, amelyek korunkban keletkeztek, hogy vajon a nők felszentelhetők-e vagy sem, a keresztényeknek ösztönzést kell érezniük, hogy az Egyház misztériumát alaposan megvizsgálják, a püspöki szolgálat és az áldozópapság természetét és jelentését pontosabban kikutassák, ugyanígy hogy a pap helyét a megkereszteltek közösségében, mint csak őt megillető és kitüntetett helyet, különböztessék meg; a pap ugyan e közösség tagja, attól mégis elkülönül, mert azokban a cselekményekben, amelyekben a felszentelés szentségi jegye megkívántatik, a pap, azzal a hatékonysággal, amely a szentségek sajátja, képmása és jele magának Krisztusnak, aki összehív, feloldoz, elvégzi a Szövetség áldozatát.

VI. A papi szolgálat az Egyház misztériumában

{4603} Ezért nem világos, hogyan lehetne indítványozni a nőknek a papi szolgálatba lépését csak a jogegyenlőség miatt, amely elismerten megilleti az embereket, és amely a keresztények számára is érvényes. Ennek megerősítésére néha bizonyítékként használják fel a Galatáknak írt levél fent idézett szavait (3,28), amelyek kinyilvánítják, hogy Krisztusban már semmilyen megkülönböztetés nincs férfi és nő között. Azonban ezekben a szavakban nem az egyházi szolgálatokról van szó, hanem csak az az állítás rejlik, hogy mindenki egyformán kap meghívást arra, hogy megkapja Istentől a fogadott gyermekséget.
Emellett és kiváltképpen, igen nagyon tévedne magát a szolgálati papság természetét illetően, aki azt az emberi jogok közé sorolná, minthogy a keresztség senkinek semmilyen jogot nem ad közösségi szolgálat elnyerésére az Egyházban. A papság ugyanis megadatik valakinek, de nem, hogy neki a megbecsülésére legyen vagy előnyére váljék, hanem hogy ő Istennek és az Egyháznak szolgáljon; sőt, ő válaszol egy különleges és egészen ingyenes meghívásra: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket és rendeltelek titeket (ti. hogy elmenjetek, gyümölcsöt hozzatok)” (Jn 15,16; vö. Zsid 5,4)…

{4604} Minthogy ugyanis a papság különleges szolgálat, amelynek nyilvános működését és felügyeletét az Egyház vállalta, az arra való hivatás számára az Egyház tekintélye és meghatalmazása annyira fontos kívánalom, hogy annak alkotóelemévé válik, mert Krisztus azokat választotta, „akiket ő maga akart” (Mk 3,13). Ezzel szemben általános az összes megkereszteltek hivatása a királyi papság gyakorlására, Istennek felajánlva életüket és tanúságot téve Isten dicséretére.

{4605} Azokat a nőket, akik saját bevallásuk szerint a szolgálati papságra törekszenek, bizonyára a Krisztusnak és az Egyháznak való szolgálat vágya sarkallja. És nem kell csodálkozni azon, hogy mihelyt bennük tudatossá vált az a tény, hogy egykor az államban megkülönböztetéseket kellett elszenvedniük, arra éreznek indíttatást, hogy magát a szolgálati papságot kívánják meg maguknak. Mégsem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a papi rend nem tartozik az ember személyiségi jogaihoz, hanem Krisztus és az Egyház misztériumának az üdvösségi tervétől függ…

{4606} Hátra van tehát, hogy mélyebben átgondoljuk a keresztény vallás legfontosabb tételei közül a megkeresztelteknek az ebből fakadó egyenlőségét, amely azért nem egyformaság, mivel az Egyház a tagok különfélesége szerint különbségeket viselő test, amelyben mindegyik tagnak a saját feladata ki van jelölve. A feladatokat tehát meg kell különböztetni, de nem szabad összekeverni; ezek nem pártolnak semmilyen fölényt, egyiknek a másik fölött ti.; a féltékenységnek sem adnak tápot.

Szent II. János-Pál pápa 1978. okt. 16 – 2005. ápr. 2

(II. János-Pál enciklikái, apostoli buzdításai és levelei a SzIT kiadásában és neten: ***  )