FJ 3998->

VI. Pál pápa, 1963-1978

3998: A Szent Offícium „Piam et constantem” kezdetű eligazítása,  1963. július 5.

[Ezt az eligazítást, amely a május 8-i ülésen lett rendeletté, közvetlenül adták a püspökök tudtára. Kívánatos volt az egyházi törvény enyhítése a halott-hamvasztást illetően, különösen olyan vidékeken, ahol rendkívül nehéz helyet találni a temetőknek úgy, hogy azok létesítése megfeleljen az egészségügyi rendszabályoknak. Van, ahol visszariadnak a holttestek elföldelésétől (pl. Indiában), s ez a körülmény gátolja a katolikus hitre térést.  – Ezt a bejegyzést a DH-ban 4400 bekezdésszám alatt találhatjuk meg. ]

A holttestek hamvasztása

{3998}  A hívő holtteste elföldelésének jámbor és állandó keresztény szokását az Egyház mindig törekedett támogatni, akár úgy, hogy azt a megfelelő szertartásokkal tette hathatóssá, amelyekben a temetés jelképes és vallásos jelentése világosabban tűnhetett ki; akár úgy, hogy büntetéssel fenyegette meg azokat, akik ezt az annyira üdvös gyakorlatot támadták; ezt főképpen akkor tette meg az Egyház, ahányszor a támadás a keresztény erkölcsök és az egyházi hagyományok elleni ellenséges érzületből táplálkozott, méghozzá azok részéről, akik felekezeti szellemmel átitatva hamvasztással törekedtek helyettesíteni az elföldelést a keresztény dogmáknak, leginkább a meghalt emberek feltámadásának és az emberi lélek halhatatlanságának indulattól fűtött tagadása jeleként.

Amint nyilvánvaló, az előbbi törekvés olyasvalami, ami alanyilag tapad az elégetés támogatóinak lelkéhez; tárgyilag viszont nem velejárója az elégetésnek; ugyanis a test elhamvasztása, amint a lelket sem érinti, Isten mindenhatóságát sem akadályozza meg abban, hogy a testet előző állapotába visszahelyezze, ugyanúgy önmagában nem tartalmazza azoknak a hittételeknek a tárgyi tagadását. Nincs szó tehát egy velejéig rossz, vagy a keresztény vallással önmagában ellenséges dologról; ezt az Egyház mindig úgy ítélte meg, és csakugyan bizonyos körülmények között, ti. amikor biztosan meg lehetett állapítani vagy meg lehet állapítani, hogy a holttestek elégetése tisztes szándékkal és nyomós okokból, különösen a közrendet figyelembe véve történik, akkor nem akadályozta és nem akadályozza a hamvasztást.

Ennek a gondolkodásmódnak a jobbrafordulása, és az egyre gyakrabbá váló, az elföldelést akadályozó tárgyi körülmények az utóbbi időkben világosabban kitetszenek; ezért sűrűn nyújtanak be a Szentszéknek kérvényt a holttestek elégetése körüli egyházi fegyelem enyhítésének elnyeréséért; mint ismeretes, ma a hamvasztás sokszoros támogatásra talál, egyáltalán nem az Egyház vagy a keresztény erkölcsök elleni gyűlöletből kifolyólag, hanem csak vagy egészségügyi vagy gazdasági vagy mástermészetű megfontolások alapján, amelyek vagy a közrendet vagy a rendezett magánéletet érintik.

Az Anyaszentegyház, amely ugyan közvetlenül a hívők lelki javára fordítja figyelmét, de egyéb szükségleteikről is tud, úgy becsüli, hogy ezeket a kérelmeket jóindulatúan kell fogadni; ezért a következőket határozza:

1. Mindenképpen gondoskodni kell arról, hogy szentül megtartsák azt a szokást, ahogyan a hívők az elhunytak testét eltemetik; ezért a főpásztorok előre gondoskodjanak róla, megfelelő eligazítások és ajánlások alkalmazásával, hogy a keresztény nép tartózkodjék a holttestek elégetésétől, és ne térjen el, hacsak szükséghelyzet nem kényszeríti, az elföldelés szokásától…

2. Hogy azonban a dolgok mostani körülményei folytán ne növekedjenek a kelleténél nagyobbra a keletkező nehézségek, és ne legyen egyre sűrűbben szükség arra, hogy felmentést kelljen adni az ebben a dologban érvényes törvények alól, tanácsosabbnak látszott valamennyire enyhíteni a kánonjognak az elégetést érintő előírásait, olyanformán ti., hogy amiről a (régi) 1203. kánon, 2. § (– az elégetés meghagyásának végre nem hajtása) és a régi (1240. kánon, 1. §. 5. pontja (– meg kell tagadni az egyházi temetést azoktól, akik meghagyták, égessék el a testüket) rendelkezik, azt már általánosan ne erőltessék, hanem csakis akkor, amikor megállapítható, hogy az elégetést a keresztény dogmák tagadása miatt, vagy pártoskodó érzületből, vagy a katolikus vallás és az Egyház elleni gyűlöletből eredően választották.

3. Mindebből az is következik, hogy azoktól, akik saját holttestük elégetését választották, ezen a címen nem kell megtagadni a szentségeket, sem a nyilvános közbenjáró könyörgéseket, hacsak nem azt kell megállapítani, hogy ők a fent megjelölt és a keresztény élettel ellenkező meggondolásokból jutottak ehhez a választáshoz.

4. Hogy azonban a krisztushívőknek az egyházi hagyomány iránti kegyeletes érzése kárt ne szenvedjen, és hogy világosan nyilvánvaló legyen: az Egyház szellemiségétől idegen az elégetés, az egyházi temetés szertartásai és az azt követő könyörgések sohasem történhetnek magának az égetésnek a helyén, még az egyszerű kísérés módján sem, amikor átviszik a holttestet.

***

(Itt található a DH-ban a zsinati szövegek válogatása! Ezeket a szöveget a mi válogatásunkban nem hozzuk.)

***

4402-4407: A Pápai Bibliabizottság „Sancta Mater Ecclesia” kezdetű eligazítása, 1964. április 21.

[A munkák között, amelyet az exegétának a lehető legsürgősebben el kellene végeznie, a Bibliabizottság azt köti erősen a lelkére, hogy az evangélium elmondása szerint elhangzottak és megtörténtek igazságát teljes fényben ragyogtassa fel. Az exegéták kellő körültekintéssel ugyan, de használják fel még a legújabb tudományos módszereket is.]

Az evangéliumok történeti igazsága

{4402} 1. …Hogy a katolikus szentírás-magyarázó az evangéliumok állandó igazságát és tekintélyét teljes fényben felragyogtassa, pontosan megtartva az ésszerű és katolikus magyarázat szabályait, a szentírás-magyarázat új segédeszközeit okosan fel kell használnia, különösen azokat, amelyeket a történeti módszer egészében nézve nyújt. Ez a módszer gondosan kutatja a forrásokat, és meghatározza azok természetét és jelentőségét, és segédeszközökhöz jut hozzá a szövegkritika, az irodalomkritika, a nyelvtudás révén. A magyarázónak követnie kell boldog emlékezetű XII. Pius intelmét, aki kötelességévé teszi, hogy „okosan… vizsgálja meg, mi az a kifejezési forma vagy irodalmi műfaj, amelyet a szent író alkalmazott, és amely rávezet az igazi és találó magyarázatra; és legyen meggyőződve, hogy feladatának ezt a részét a katolikus szentírás-magyarázat nagy hátránya nélkül nem lehet elhanyagolni”… Végül a szentírás-magyarázónak minden eszközt fel kell használnia, melyekkel az evangéliumok tanúságának jellegét, az első egyházak vallási életét, az apostoli hagyomány értelmét és jelentőségét mélyebb megértéssel tudja átlátni.

{4403} Ahol az alkalom ezt kínálja, a magyarázónak kutatnia lehet, milyen egészséges elemek vannak a „formatörténeti módszerben”, amelyeket az evangéliumok teljesebb megértésére megfelelően fel lehet használni. Mégis körültekintően járjon el, mivel ehhez a módszerhez hozzávegyítve gyakran előbukkannak olyan filozófiai és teológiai elvek, amelyeket nem lehet elfogadni, és amelyek mind a módszert, mind az irodalmi jellegű következtetéseket nem ritkán eltorzítják. Ugyanis ennek a módszernek egyes követői, akiket félrevezettek a racionalizmus előítéletei, nem akarják elismerni a természetfölötti rend létezését, és a személyes Istennek a világban való közbelépését, amely a sajátos értelemben vett kinyilatkoztatás segítségével történt, és a csodáknak és a prófétálásoknak a lehetőségét és meglétét. Mások a hit hamis fogalmából indulnak ki, mintha az nem törődnék a történeti igazsággal, sőt azzal nem is lehetne összeegyeztetni. Mások mintegy „a priori” tagadják a kinyilatkoztatás tanúbizonyságainak történeti jelentőségét és jellegét. Mások végül az apostolok tekintélyét, amennyiben Krisztus tanúi, és az ő tisztségüket és az őskeresztény közösségre gyakorolt befolyásukat kevésre becsülik, és kiemelik ennek a közösségnek a teremtő erejét…

{4404} 2. A magyarázónak, hogy az evangéliumokban közöltek bizonyosságáról helyes megítélése legyen, a hagyomány három időszakára kell, hogy elmésen odafigyeljen, amelyek közvetítik nekünk Jézus életét és tanítását.
Krisztus Urunk kiválasztott tanítványokat vett maga mellé (vö. Mk 3,14; Lk 6,13), akik őt kezdettől fogva követték (vö. Lk 1,2; ApCsel 1,21 sk), látták tetteit és hallgatták szavait, és ezen a módon alkalmasak voltak arra, hogy életének és tanításának tanúi legyenek (vö. Lk 24,48; Jn 15,27; ApCsel 1,8; 10,39; 13,31). Az Úr, amikor tanítását szóban kifejtette, az érvelésnek és a magyarázatnak abban az időben elterjedt módszereit követte; annyira alkalmazkodott a hallgatók értelmi szintjéhez, hogy elérte: az, amit tanított, tartósan az eszükbe bevésődjék, és a tanítványok ezt könnyen megtarthassák emlékezetükben. Ők Jézus csodáit és életének más történéseit helyesen úgy fogták fel, mint abból a célból véghezvitt tetteket vagy elrendezett tényeket, hogy általuk az emberek higgyenek Krisztusban és üdvösségre vivő tanítását hittel befogadják.

{4405} Az apostolok elsősorban az Úr halálát és feltámadását hirdették, tanúságot téve Jézusról (vö. Lk 24,44-48; ApCsel 2,32; 3,15; 5,30 skk.), és híven beszámoltak az ő életéről és szavairól (vö. ApCsel 10,36-41), az igehirdetés módjában számot vetve a körülményekkel, amelyek közt a hallgatók éltek (vö. ApCsel 13,16-41 és ApCsel 17,22-31). Miután Jézus feltámadt a holtak közül, és egészen világosan látható volt, hogy ő Isten (vö. ApCsel 2,36; Jn 20,28), annyira távoli dolog volt, hogy a hit eltörölje a történtek emlékét, hogy inkább megerősítette azt, mivel a hit azon alapult, amit Jézus tett és tanított (ApCsel 2,22; 10,37 skk.). És az imádás miatt, amellyel ettől fogva a tanítványok Jézust mint Urat és az Isten Fiát tisztelték, ő nem változott át „mitikus” személlyé, és tanítása nem torzult el. Nincs azonban miért tagadni, hogy az apostolok mindazt, amint az Úr valóságosan mondott és cselekedett, egy teljesebb megértés birtokában adták át hallgatóiknak, amelynek ők a Krisztussal történt dicsőséges események révén és az igazság Lelkének világosságában kiokosodva örvendtek (vö. Jn 2,22; 12,16; valamint Jn 11,51 sk.; 14,26; 16,12 sk.; 7,39). Ezért van az, hogy amint Jézus maga, feltámadása után „magyarázta nekik” (Lk 24,7) mind az Ószövetség, mind saját szavait (vö. Lk 24,44 sk.; ApCsel 1,3), úgy ők is magyarázták Jézus szavait és a vele történt eseményeket aszerint, amint a hallgatóság igényei megkívánták. „Az ige szolgálatának szentelve magukat” (ApCsel 6,4), amikor igét hirdettek, különböző beszédmódot használtak, amely saját célkitűzésüknek és a hallgatóság lelki felkészültségének éppen megfelelt; mert „görögnek és barbárnak, tudósnak és tudatlannak” adósai voltak (Róm 1,14; vö. 1Kor 9,19-23). Ezeket a beszédmódokat pedig, amelyeken a hithirdetők Krisztust hirdették, meg kell különböztetni és meg kell fontolni: katekézisek, történeti tudósítások, tanúságtételek, himnuszok, dicsőítések és más ilyen jellegű irodalmi formák, amelyeket a Szentírásban és annak a kornak az emberei használni szoktak.

{4406} Ezt az ősi hitoktatást, amely először élőszóban, azután írásban lett áthagyományozva – mert hamarosan eljött annak az ideje, amikor sokan megkísérelték „rendbe szedni azoknak a dolgoknak a leírását” (Lk 1,1), amelyek az Úr Jézusra vonatkoztak – a szent szerzők, a maguk elé kitűzött különleges célnak megfelelő módszerrel, a négy evangéliumban az egyházak hasznára feljegyezték. Egyeseket kiválasztottak a sok áthagyományozott elem közül; másokat összefoglaltak; némelyeket az egyházak helyzetének figyelembevételével fejtettek ki; de minden erővel azon fáradoztak, hogy az olvasók megismerjék azoknak a szavaknak a megbízhatóságát, amelyekkel oktatták őket (vö. Lk 1,4). A szent írók ugyanis azokból a dolgokból, amelyek a tudomásukra jutottak, főképpen azokat választották ki, amelyek illeszkedtek a hívők különféle körülményeihez és a maguk elé kitűzött célhoz, és azokat a dolgokat olyan módon mondták el, amely az említett körülményekkel és az említett céllal összhangban volt. Minthogy egy kijelentés értelme a dolgok egymásutániságától is függ, amikor az evangélisták közlik az Üdvözítő szavait vagy a vele megtörtént eseményeket, ez ebben a szövegösszefüggésben, amaz egy másik szövegösszefüggésben, azt az olvasók hasznára fejtik ki. Ezért nyomozza ki a szentírás-magyarázó, mi volt az evangélista szándéka, amikor egy kijelentést vagy egy tényt ilyen módon beszél el, vagy egy bizonyos szövegösszefüggésbe helyez. Az elbeszélés igazságának ugyanis a legkevésbé sem árt, hogy az evangélisták az Úr szavait vagy a vele megtörtént eseményeket különböző sorrendben beszélik el, és az ő mondatait nem betű szerint, hanem különféleképpen fejezik ki, értelmüket mindazonáltal mindig megtartva…

{4407} Az exegéta, hacsak nem figyel mindarra, amelyek az evangéliumok eredetére és szerkezetére rámutatnak, és nem alkalmazza megfelelően mindazt, ami elfogadhatót az új kutatások a felszínre hoztak, feladatát, hogy ti. belelásson a szent író szándékába, és hogy az mit is mondott valójában, nem fogja betölteni…
Sok dolog van még, éspedig igen fontosak, amelyek taglalásában és magyarázatában a katolikus exegétának szabadon lehet és kell gyakorolnia éleselméjűségét és tehetségét, hogy mindenkinek a hasznára a szent tudomány napról-napra való nagyobb előmeneteléért, az Egyházi Tanítóhivatal döntéseinek előkészítésére és utólagos megtámogatására, az Egyház védelmére és tiszteletéért ki-ki a maga erejéből egyenként járuljon hozzá…

4410-4413: A „Mysterium fidei” kezdetű körlevél, 1965. szeptember 3.

[A fenomenológia és az egzisztencialista filozófia hatására az ötvenes évek végén eszmecsere keletkezett a „transsubstantiatio” (= átlényegülés) fogalmáról. Új fogalmakat javasoltak: „transsignificatio” (= jelentésváltás), „transfinalisatio” (= rendeltetésváltozás). A körlevél nem utasítja el ezeket, csupán leszögezi, hogy az eucharisztikus átváltozás magyarázatára nem elégségesek, és ezért mindig ki kell ezeket egészíteni a „transsubstantiatio” fogalmával.]

Különböző tévedések az Eucharisztia vonatkozásában

{4410} Mi tudjuk ugyanis, hogy azok között, akik erről a legszentebb titokról szóban vagy írásban értekeznek, vannak néhányan, akik a magánmisékre vonatkozóan, a transsubstantiatio-ra vonatkozóan, és az Eucharisztia imádására vonatkozóan olyan véleményeket terjesztenek, amelyek a hívők érzelmeit nyugtalanítják, és lelkükben a hit dolgait illetően nem kis zavart keltenek, mintha ki-ki az Egyháztól már egyszer rögzített tanítást megengedhetően átadhatná a feledésnek, vagy azt úgy értelmezhetné, hogy a szavak eredeti jelentése, ill. a fogalmak igaznak bizonyult tartalma jelentőségét vesztené.

{4411} Ugyanis nem helyénvaló –, hogy a dolgot egy példával támasszuk alá –, a misét, amelyet ők „közösséginek” mondanak, úgy kihangsúlyozni, hogy emiatt a magánmise végzése vesztene jelentőségéből; vagy: azon igyekezni, hogy a figyelmet a szentségi jel mivoltának az átgondolására irányítsák, mintha a szimbolizmus, amelyet egészen biztosan senki sem tagadna, benne rejlik a legszentebb Eucharisztiában, teljesen és kimerítően kifejezné Krisztus jelenlétének mivoltát ebben a Szentségben; vagy: az átlényegülés titkáról értekezni, anélkül, hogy említés történnék a kenyér egész szubsztanciájának Krisztus testévé és a bor egész szubsztanciájának Krisztus vérévé való csodálatos átváltozásáról, amelyről a Trienti Zsinat beszél (vö. az 1642. ponttal), úgy, hogy azok egyedül a „jelentésváltásban” és a „rendeltetésváltozásban”, ahogy ők mondják, állnak fenn; vagy végezetül: olyan véleményt hangoztatni, és gyakorlatba átültetni, amely szerint az átváltoztatott ostyákban, amelyek a miseáldozat megünneplésének befejeztével még megmaradnak, Krisztus Urunk többé nincs jelen.

 Krisztus szubsztanciális jelenléte az Eucharisztiában

{4412} Ezt a jelenlétet pedig „valóságosnak” mondjuk, de nem kizárásos alapon, mintha a többi jelenlét nem volna „valóságos”; hanem kitüntetően, mivel szubsztanciális; tagadhatatlanul benne jelenvalóvá válik az egész és csorbítatlan Krisztus, aki Isten és ember. Tehát helytelenül magyarázza akárki ezt a jelenléti módot, ha kigondolja Krisztus megdicsőült testének mindenütt jelenlévő „lelki” természetét, ahogyan ők mondják; vagy azt a természetet a szimbolizmus határai közé szorítják, mintha ez a legfölségesebb Szentség semmi más dologból nem állna, mint hogy hatékony jele lenne „Krisztus lelki jelenlétének és az ő legbensőbb összeköttetésének a Misztikus Testben a hívő tagokkal” (XII. Pius).

Krisztus jelenléte az átváltoztatás után

{4413} Miután megtörtént az átlényegülés, a kenyér és a bor színei kétségtelenül új jelentést öltenek magukra és új célt; midőn többé nem közönséges kenyér és közönséges ital, hanem szent dolog jele és lelki táplálék jele; de azért öltenek magukra új jelentést és új célt, mivel új „valóságot” tartalmaznak, amelyet joggal mondunk ontológiainak. A mondott színek alatt ugyanis nem rejtőzik már az, ami előbb volt, hanem egy teljesen más dolog; éspedig nemcsak az Egyház hitének megbecsülése miatt, hanem tényszerűen; minthogy miután átváltozott a kenyér és a bor szubsztanciája, ill. természete Krisztus testévé és vérévé, semmi, ami kenyér és bor, nem marad, hanem egyedül a színek; alattuk az egész és csorbítatlan Krisztus ott van, a maga fizikai „valóságában” testileg is jelen, jóllehet nem azon a módon, ahogyan a testek jelen vannak egy helyen.

4420-4425: Az „Au moment de prendre” kezdetű beszéd az Egyesült Nemzetek plenáris ülésén, New York-ban, 1965. október 4.

A találkozás történelmi jelentősége

{4420} Az egész emberiségnek szóló üzenet hordozói vagyunk. És mi az vagyunk nemcsak személyesen a magunk nevében és a nagy katolikus család nevében, hanem a keresztény testvérek nevében is, akik osztoznak azokban az érzésekben, amelyeket mi itt kifejezésre juttatunk, és különösen azoknak a nevében, akik minket örömest és nyomatékkal megbíztak, hogy szószólójuk legyünk. És amint a küldött, aki egy hosszú utazás végén meghozza a levelet, amelyet rábíztak, így mi tudatában vagyunk, hogy rendkívüli pillanatot élünk át –, ha az csak ennyire rövid lehet is –, amelyben valóra válik egy kívánság, amelyet mi csaknem húsz évszázad óta szívünkben hordunk.
Igen, Önök emlékeznek rá. Mi már hosszú ideje úton vagyunk, és hosszú történelmet hordozunk magunkkal: mi itt egy fáradságos zarándokút epilógusát ünnepeljük – egy zarándokútét az egész világgal való párbeszéd keresésében, attól a naptól fogva, amelyen kaptuk a megbízatást: „Menjetek, vigyétek el az összes népeknek az örömhírt!” Most Önök azok, akik reprezentálják az összes népeket…

{4421} A mi küldötti feladatunk elsősorban ennek a magas intézménynek az erkölcsi és ünnepélyes megerősítése akar lenni. Ez a feladat a mi történelmi tapasztalatunkból származik. Mi mint „szakértő az emberiség dolgaiban” hozzuk el ehhez a szervezethez a mi közvetlen elődeink, az egész katolikus püspöki testületet és a mi szavazatunkat, mert biztosak vagyunk abban, hogy ez a szervezet juttatja kifejezésre a modern civilizáció és a világbéke kötelező útját…

Munkálkodni a békén

{4422} …Önök tudják, hogy a béke nemcsak a politikán, és az erők és az érdekek egyensúlyán alapul. Azt a szellem, az eszmék, a béke művei építik fel. Önök ezen a nagy művön dolgoznak. Azonban Önök még csak a törekvéseik kezdetén vannak. Sikerül-e valaha is majd a világnak, hogy a partikularista és harcias beállítottságot megváltoztassa, amely a mai napig olyan nagy részét képezte az Önök történetének?
Nehéz dolog előre látni: azonban azt könnyű állítani, hogy az embernek teljes határozottsággal az új történelemhez vezető út érdekében kell cselekednie, amely a béke történelme, olyan történelem, amely őszintén és egészen emberies lesz, pontosan az a történelem, amelyet Isten a jóakaratú embereknek ígért. Ennek az útjait Önök már kijelölték: az első a leszerelés útja.

{4423} Ha Önök testvérek akarnak lenni, hagyják csak, hogy a fegyverek kihulljanak a kezükből. Az ember nem képes szeretni támadófegyverekkel a kezében. A fegyverek, mindenek előtt azok a borzasztó fegyverek, amelyeket a modern tudomány avégett adott Önöknek, hogy elsősorban áldozatokat és romokat okozzanak, rossz álmokat idéznek elő, rossz érzéseket táplálnak, őrült elképzeléseket, bizalmatlanságot, titokzatos döntéseket termelnek ki; rendkívüli nagy kiadásokat igényelnek; a szolidaritásra és a hasznot hajtó munkára irányuló terveket leállítják; eltorzítják a népek pszichológiáját.

{4424} … Sohasem volt annyira szükséges az ember morális lelkiismeretére szóló figyelmeztetés, mint ma, egy olyan korszakban, amelyet oly nagy emberi haladás jellemez. Mert a veszély nem a haladás és nem a tudomány részéről fenyeget, amelyek – jól felhasználva – éppen ellenkezőleg a komoly problémák nagy számát meg fogják tudni oldani, amelyek rátörnek az emberiségre. A valóságos veszély az emberben van, aki mindig hatalmasabb eszközök fölött rendelkezik, amelyek mind a rombolásra, mind a legmagasabb vívmányok elérésére alkalmasak.

{4425} Egyszóval, a modern civilizáció épületének szellemi elveken kell emelkednie, amelyek egyedül alkalmasak arra, hogy azt ne csak fenntartsák, hanem világosságot is árasszanak benne, és életet is vigyenek bele. És a magasabb bölcsességnek ezek az elengedhetetlen elvei csak – ez a mi meggyőződésünk, amint Önök ezt tudják – az Istenbe vetett hiten alapulhatnak.

4430-4435: VI. Pál pápa és I. Athénagorász konstantinápolyi pátriárka „Pénétrés de reconnaissance” kezdetű közös nyilatkozata, 1965. december 7.

[A nyilatkozat, amelyet egyidejűleg adtak ki a II. Vatikáni Zsinat 9. ülésén és Konstantinápolyban, visszavonja az 1054-ben a Keleti- és a Nyugati Egyház részéről kölcsönösen kimondott kiközösítést.
Egy levelében, amelyet 1967. július 25-én írt I. Athénagorásznak, VI. Pál abbéli reményének adott kifejezést, hogy rövidesen megszűnik a szakadás a két Egyház között.
]

{4430} 4. Abban a bizonyosságban, hogy híveiknek az igazságosság iránti közös óhaját és szeretetük egybehangzó érzését fejezik ki, és emlékezve az Úr parancsára: „Ha tehát ajándékodat az oltárra viszed, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak van valami kifogása ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj előbb kibékülni embertársaddal” (Mt 5,23 sk.), VI. Pál pápa és I. Athénagorász pátriárka az ő szinódusában, egybehangzóan nyilatkozzák, hogy

{4431} a) sajnálják a sértő szavakat, a megalapozatlan szemrehányásokat és az elítélendő gesztusokat, amelyek az egyik, de éppen úgy a másik oldalról jellemezték vagy kísérték ennek a korszaknak a szomorú eredményeit;

{4432} b) a kiközösítő ítéleteket, amelyek bekövetkeztek és amelyeknek emléke napjainkig akadályát képezi a szeretetben való közeledésnek, ugyanolyan mértékben sajnálják, az Egyház emlékezetéből és köréből kitörlik és azokat átadják a feledésnek;

{4433} c.) végezetül a korábbi és a későbbi gonosz eseteket fájlalják, amelyek különböző tényezők befolyására – köztük az egymással szemben megnyilvánuló értetlenség és bizalmatlanság – végül az egyházi közösség tényleges szakadásához vezettek.

{4434} VI. Pál pápa és I. Athénagorász pátriárka a szinódusával tudatában vannak, hogy az igazságosságnak és az egymással szemben való megbocsátásnak ezek a gesztusai nem lehetnek elegendőek, hogy a Római Katolikus Egyház és az Ortodox Egyház között fennálló régi vagy újabb felfogásbeli különbségeknek véget vessenek; ezek leküzdhetők, hála a szívek megtisztulásának, a történelmi igazságtalanságon való sajnálkozásnak, s éppúgy a hatékony akaratnak, végül is a Szentlélek működése révén, hogy egy belátásra, és hogy az apostoli hit és annak követelményei közös megvallására jussanak el.

{4435} Ha ők azután ezeket a gesztusokat foganatosítják, remélik, hogy az Isten összhangban lesz velük, aki kész arra, hogy megbocsásson nekünk, ha mi egymásnak kölcsönösen megbocsátunk; és hogy az egész keresztény világ, mindenekelőtt azonban a Római Katolikus és az Ortodox Egyház összessége, nagyra fogja értékelni, mint a kiengesztelődés őszintén kölcsönös akarásának a kifejezését, és mint meghívást, hogy a kölcsönös bizalom, a kölcsönös tisztelet és a kölcsönös szeretet szellemében folytassák a párbeszédet, amely őket Isten segítségével oda fogja vezetni, hogy újból a lelkek lehető legnagyobb mértékű üdvözüléséért és az Isten Országának a kiterjesztéséért éljenek a hit, a testvéri egyetértés és a szentségi élet teljes közösségében, amely fennállt közöttük az Egyház életének az első évezrede folyamán.

4440-4469: A „Populorum progressio” kezdetű körlevél, 1967. máj. 26.

[A körlevél a már a „Mater et Magistra” körlevélben a fejlődő országok részére kért segítséget kezdeményezi ismét. Ennek a tanító írásnak a tárgya a népek teljes emberi kibontakozásának a koncepciója. Jelentősége a „Rerum novarum” és a „Quadragesimo anno” körlevelekével vetekszik. Mint ezelőtt egyetlen szociális körlevél sem, a „Populorum progressio” hangsúlyozza a szociális kérdések általános dimenzióját és összefüggését a fejlődéssel és a békével. Kitekintést enged mindenekelőtt a magántulajdonhoz kapcsolódó szociális kérdésekre, és az egyes fejlődő országokban található Manchester-kapitalizmus felett nyílt kritikát gyakorol.]

A népek fejlődésének a szükségessége

{4440} 1. A katolikus Egyház élénk figyelemmel és lelkesedéssel kíséri a népek fejlődését, a népekét, akik minden erejükkel meg akarnak szabadulni az éhség, a nyomor, a járványok és a tudatlanság igazságtalanságaitól; akik nagyobb részt kérnek a civilizáció áldásaiból; akik értékes emberi tulajdonságaiknak munkájuk által kívánnak nagyobb elismerést szerezni, és akik eltökélten keresik a teljesebb kibontakozás útját. A II. Vatikáni Zsinat befejeztével ugyanis, miután még világosabban, még mélyebben végiggondolta és tudatosította az evangélium erre vonatkozó követelményeit, az Egyház úgy ítélte meg, hogy az ő feladata az emberek mind eltökéltebb szolgálata, segítése – nem csak abban, hogy tisztázzák e roppant súlyos probléma minden összetevőjét, hanem abban is, hogy meggyőződésükké váljék: az emberiség történelmének e válságos, döntő órájában halaszthatatlan szükség van minden ember közös cselekvésére…

{4441} 6. Kitörni a nyomorból, biztosabb megélhetéshez jutni, egészségesen élni és biztos állásban dolgozni, elnyomás nélkül, s az emberi méltóságot megcsúfoló, megalázó helyzetektől mentesen nagyobb felelősséggel rendelkezni, képzettebbnek lenni – egyszóval többet tenni, többet tudni, többet birtokolni, hogy így több lehessen: íme, ilyennek látjuk a mai ember vágyait. Ugyanakkor azonban látjuk azt is, hogy az emberek nagy része olyan körülmények között él, amelyek mindezeket a jogos törekvéseket meghiúsítják. Pedig a közelmúltban függetlenné vált népek szükségét érzik, hogy nemzeti, politikai függetlenségüket méltó társadalmi és gazdasági növekedéssel párosítsák, olyannal, amit önerejükből érnek el, mert csak így biztosíthatják minden más előtt polgáraik jogos, embernek kijáró gyarapodását, így foglalhatják el az őket megillető helyet a népek közösségében.

Növekvő egyenlőtlenség

{4442} 8. …Ha a mai gazdasági szisztémát nem ellensúlyozzák valamilyen tervszerű beavatkozással, annak szükségszerűen az lesz a következménye, hogy a világban meglévő életszínvonalbeli különbségek nem fognak csökkenni, hanem növekednek. A gazdag népek rohamos gyarapodást könyvelhetnek el, a szegényebbek pedig csak lassan fejlődnek. Az egyensúly mindinkább megbillen: egyes országokban bekövetkezik az élelmiszer-túltermelés, mások viszont súlyos élelmiszerhiányban szenvednek, vagy kétséges lesz a számukra, exportálhatják-e azt a keveset, amit megtermelnek.

{4443} 9. Ezzel egyidejűleg a társadalmi konfliktusok is világméretűvé terebélyesednek. Az ipari országok szegényebb rétegeit hatalmába kerítő nyugtalanság átterjed az agrárállamok lakóira: a parasztok is tudatára ébrednek, hogy „elviselhetetlen nyomorban élnek”. Ehhez járul még az a botrányos és kiáltó egyenlőtlenség is, ami nem csak a javak élvezetében, hanem – és még inkább – a hatalom birtoklásában nyilvánul meg. Míg egyes régiókban egy kiváltságos kisebbség a legmagasabb luxusszínvonalon él, addig a vidék számos pontján a szegények „csaknem teljesen nélkülözik a személyes kezdeményezés és felelősség lehetőségét, sőt gyakran emberhez méltatlan élet- és munkakörülmények között tengődnek”.

A kultúrák ütközése

{4444} 10. Harcban áll egymással a hagyományos és a modern, a bérmunkára alapozott civilizációra jellemző életmód, és rendszerint az történik, hogy a modern körülményekhez nem alkalmazkodó társadalmi szerkezetek leépülnek. Az idősebb emberek az egyéni és a családi élet alapját a korábbi életmódban látják, s ragaszkodnak ahhoz, ez azonban egyre szűkebb keretek közé szorul vissza; a fiatalok viszont lerázzák magukról ezeket a kötelékeket, mint felesleges béklyókat, amelyek gátolják őket az újabb társadalmi létformák felé való közeledésben. A nemzedékek ellentéte tragikus dilemmává éleződik: vagy fenntartják a régi intézményeket és gondolkodásmódot, de akkor le kell mondjanak a haladásról, vagy kaput nyitnak a kívülről jövő fejlettebb technika és civilizáció előtt, de akkor a múlt hagyományaival együtt el kell vetniük annak gazdag emberi tartalmát is. Így aztán nagyon gyakran tanúi lehetünk, amint az idős emberek erkölcsi, lelki, vallási erejét megtörik a nehézségek, és nem jutnak el odáig, hogy ebben a modern világban megtalálják a helyüket.

Átfogó fejlődés

{4445} 13. …Az egyéni vagy csoportkezdeményezések azonban mindezekben a térségekben már nem eléggé célravezetők, mert a világ jelenlegi helyzete megköveteli mindazok közös tevékenységét, akiknek e helyzet valamennyi gazdasági, társadalmi, kulturális és lelki összetevőjéről világos áttekintésük van. Krisztus egyháza, mint ilyen, egyrészt az emberélet legjobb ismerője, másrészt meg a legnagyobb mértékben és minden ízében különbözik is a földi országoktól; „egyetlen célja, hogy a Vigasztaló Szentlélek vezetésével annak a Krisztusnak a művét folytassa, aki azért jött a világra, hogy tanúságot tegyen az igazságról (vö. Jn 18,37); aki azért jött, hogy üdvözítsen, nem pedig, hogy ítélkezzék; aki azért jött, hogy szolgáljon, nem azért, hogy neki szolgáljanak” (vö. Jn 3,17; Mt 20,28; Mk 10,45)…

{4446} 14. Az a fejlődés, amiről itt szó lesz, nem szorítkozik a puszta gazdasági növekedésre. Hiszen a fejlődésnek, hogy valóságosnak legyen mondható, minden oldalúnak kell lennie, olyannak, amely minden ember és a teljes ember növekedését biztosítja. …

{4447} 20. A fejlődés folyamatához nem csak mind több műszaki szakemberre van szükség, hanem még sokkal inkább érzékeny gondolkodású bölcsekre, akik a humanizmus új útjait kutatják; ezen az úton a modern ember a legmagasabbrendű javakat, a szeretetet, a barátságot, az imádságot, az elmélkedést magába fogadva mintegy saját magát találhatja meg újra. Ha majd ez bekövetkezik, akkor fog megvalósulni a fogalmához méltó, teljes és mindenoldalú emberi haladás, az ugyanis egy mozgás: akár az egyes, akár az összes emberek átmenete a kevésbé emberi életkörülményekből az emberibbek felé.

A világ javainak egyetemes rendeltetése

{4448} 22. „Töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá”: a Biblia első lapjaitól kezdve arra tanít, hogy az egész teremtés az emberért van, és ez azt a kötelességet rója rá, hogy belső képességeivel továbbfejlessze, vagyis munkájával – a maga szolgálatába állítva – mintegy befejezze a teremtés művét. Ha tehát a föld arra teremtetett, hogy mindenkinek biztosítsa a megélhetéshez szükséges dolgokat, és mindenkit ellásson a haladás eszközeivel, akkor meg is van a joga mindenkinek arra, hogy megtalálja a földön, ami neki ehhez szükséges. A II. Vatikáni Zsinat így emlékeztet erre: „Isten a földet s mindazt, ami hozzá tartozik, minden ember és minden nép használatára rendelte, éspedig úgy, hogy méltányos elosztásban álljanak rendelkezésére mindenkinek; s ebben a vezető szempont a jogszerűség, a szeretettel kiegészítve.” Minden egyéb jog, még a javak tulajdonlásához és szabad cseréjéhez való jog is ennek rendelődik alá olyannyira, hogy ez utóbbiak egyáltalán nem gátolhatják az előbbi jog érvényesülését, sőt egyenesen meg kell könnyítsék azt; éppen zért súlyos és halaszthatatlan társadalmi kötelesség visszaállítani őket az eredeti rendeltetésüknek megfelelő helyre.

{4449} 23. …(Az Egyházatyák is tanítják, hogy) a magántulajdon senki számára nem képez abszolút és feltétel nélküli jogot. Senkinek sem szabad a maga kizárólagos használatára fenntartani a szükségleteit meghaladó javakat akkor, amikor a többiek még a szükséges létminimummal sem rendelkeznek…

{4450} 24. A közjó érdeke tehát olykor a kisajátítást is szükségessé teszi, éspedig abban az esetben, ha egy birtok a közösség jólétének kerékkötőjévé válik azzal, hogy túlságosan nagy, hogy hiányosan művelik meg, vagy parlagon hagyják, és ennek következtében az ott lakók nyomorognak, s az egész társadalmat jelentős veszteség éri. A II. Vatikáni Zsinat egyrészt kertelés nélkül kimondja ezt, másrészt pedig ugyanilyen világossággal tanítja azt is, hogy a tulajdonból szerzett jövedelem felhasználása nem hagyható rá az emberek szabad döntésére, valamint hogy ki kell zárni az ilyen típusú nyerészkedés lehetőségét. Nem tűrhető el, hogy azok a polgárok, akiknek kiugróan magas jövedelme a nemzeti erőforrásokból és mások munkájából származik, e jövedelem jelentős részét kizárólag személyes érdekből külföldön helyezzék el, fektessék be, nem vetve számot az ország, hazájuk érdekével, amelynek eljárásukkal kézzelfogható kárt okoznak.

A gazdasági liberalizmus

{4451} 26. Ezekből az új körülményekből azonban – ki tudja, miképpen – olyan vélekedések sarjadzottak fel és ülepedtek rá az emberi közösségre, amelyek a puszta materiális hasznot tekintették a gazdasági haladás első számú ösztönzőjének, a szabad versenyt a gazdasági élet legfőbb törvényének, a termelőeszközök magántulajdonának jogát pedig abszolút, minden társadalmi rendeltetéstől és társadalmi funkciótól független, korlátlan jognak tartották. Ez a féktelen liberalizmus kövezte ki aztán az útját – a zsarnokságnak, éspedig a zsarnokság ama fajtájának, amelyet elődünk, XI. Pius joggal s méltán ítélt el, mint „a nemzetközi fináncimperializmushoz” vezető jelenséget…

Erőszak alkalmazása és forradalom

{4452} 30. Az kétségtelen, hogy vannak olyan élethelyzetek, amelyek igazságtalan volta egyenesen égbekiáltó. És amikor egész népek élnek megfosztva még a minimális anyagi javaktól is, idegen uralom alatt, amelyben tilos minden egyéni kezdeményezés és felelős cselekvés, amelyben lehetetlen az életminőség magasabb szintjére emelkedni, tilos a társadalmi és a politikai életben részt venni – nos, akkor erős a kísértés arra, hogy erőszakkal vessenek véget emberi méltóságuk folyamatos megsértésének.

{4453} 31. Csakhogy, s ezt mindenki nagyon jól tudja, a forradalom – kivéve a nyilvánvaló és huzamosabb ideig fönnálló diktatúra esetét, amely az elemi személyiségi jogokat sérti, és az adott országban súlyosan károsítja a közjót – újabb jogsértéseket szül, újabb egyenlőtlenségeket gerjeszt, és ezzel az embereket újabb mészárlásra tüzeli. Márpedig egy rossz helyzetet, bármennyire valóságos is, nem szabad olyan módszerrel elhárítani, amely még nagyobb bajhoz vezet.

Mindenkinek a közös tevékenysége

{4454} 33. A puszta egyéni kezdeményezés és a szabadverseny játékszabályai nem fogják sikerre vinni a fejlődést. Hiszen az előrelépésnek nem szabad abba az irányba mennie, hogy a gazdagok vagyonát és hatalmát növelje, a szegények nyomorát pedig konzerválja, s az elnyomottak szolgaságát súlyosbítsa. Szükségszerű, hogy legyenek olyan programok, amelyek „támogatják, ösztönzik, szervezik, pótolják és kiegészítik” az egyének és a közbülső szerveződések tevékenységét. Az államhatalom feladata viszont az, hogy megállapítsa és előírja az elérendő célokat, az elvégzendő részfeladatokat és a hozzájuk vezető utakat; az állam dolga ugyanis, hogy ösztönözze a közös tevékenységben részt vevő összes erőket. Az államnak azonban arról is gondoskodnia kell, hogy ebbe a munkába az egyéni kezdeményezéseket és a közbülső szerveződéseket is bevonja. Így kerülhető el ugyanis a teljes kollektivizmus és az önkényes és esetleges tervezés veszélye egyaránt, hisz mind a kettő ellentétes a szabadsággal, mivel kizárja, hogy az ember alapvető személyiségi jogaival éljen.

A népesség növekedése

{4455} 37. Tagadhatatlan, hogy a népesség felgyorsult növekedése nagyon sok esetben megnehezíti a fejlődést, mert a népesség gyorsabban nő, mint a rendelkezésre álló anyagi javak, s ezért úgy látszik, mintha ebből nem is volna kiút. Így aztán könnyen arra vetemedik az ember, hogy a népszaporulatnak rendkívül kemény eszközökkel történő csökkentését fontolgassa. Kétségtelen, hogy az állami hatóságok saját hatáskörükben beavatkozhatnak az ilyen kérdésekbe felvilágosító munkával és alkalmas tervezéssel, amennyiben ez megfelel az erkölcsi törvények követelményének, és amennyiben a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartják a házaspárok szabadságát. Mert ahol a házasságnak és a gyermekek világrahozatalának legszentebb jogát csorbítják, ott vége az emberi méltóságnak. Végső soron a szülők dolga, hogy helyzetüket minden szempontból áttekintve döntsenek a gyermekek számáról; ezért a döntésért ők viselik a felelősséget Isten előtt, saját maguk előtt, már megszületett gyermekeik előtt s a közösség előtt, melynek tagjai; vállalják ezt lelkiismeretük parancsát követve, lelkiismeretükét, amit Isten hitelesen értelmezett Törvényének tudása s az Istenbe vetett bizalom erősít meg.

A valódi emberiesség

{4456} …A fejlődő országok népei tehát helyesen válasszák ki, mérjék meg az értékeket: vessék el a hamis értékeket, amelyek az ideális emberi létformát lealacsonyítják; fogadják el viszont az azt fölemelő, annak szempontjából hasznos mintákat, és igyekezzenek azokat a maguk legértékesebb sajátosságaival együtt, a maguk sajátos szellemében továbbfejleszteni.

{4457} 42. A teljes értelemben vett humanizmus az, amit elő kell mozdítani. Mi más a teljes értelemben vett humanizmus, mint a teljes ember és minden ember mindenoldalú fejlődéséért való tevékenység? A lezártként értelmezett, a lelki értékektől és Istentől, mint ezek forrásától és kiindulópontjától elszigetelt humanizmus hatékonysága csakis puszta látszat lehet…

Az emberi szolidaritás

{4458} 43. Az egyén mindenoldalú fejlődésének össze kell kapcsolódnia az emberiség egymás kölcsönös támogatásával megvalósuló fejlődésével. …

{4459} 44. Olyan felelősségek kötelezik elsősorban a gazdagabbakat, amelyeknek egyes részelemeit az emberi és a természetfeletti testvériség elve fogja egységbe, megmutatva mindjárt ezen felelősségek három aspektusát is. Az első a két nép közötti, egyenlőtlen segítségnyújtás kötelezettsége, melynek során a gazdagabb népek adnak segítséget a fejlődő országoknak; második két nemzet kapcsolatában a jogszerűség kötelezettsége, vagyis az, hogy a jobb helyzetben lévő és a szegényebb népek között fönnálló kereskedelmi kapcsolatokat eszerint kell újjáalakítani; végül a mindenoldalú, egyetemes szeretet kötelezettsége, amely szerint elő kell segíteni a mindenki számára emberibb együttélést, és ez azt jelenti, hogy minden ember és nemzet ad és kap anélkül, hogy az egyik fél haladása akadályozná a másik fejlődését. Ez a probléma azért rendkívül komoly, mert megoldásától az egész emberiség civilizációjának jövője függ…

{4460} 47. …A nyomor elleni küzdelem, bármennyire sürgető, bármennyire elemi szükség – nem elég. Nem. Amiről szó van, az az emberi együttélés megteremtése, amelyben faji, vallási, nemzeti megkülönböztetés nélkül mindenki valóságos emberi életet élhet, mentesen a szolgaságtól, aminek okozói emberek, vagy nem kellően megfékezett természeti erők; amiről szó van, olyan együttélés, melyben a szabadság nem üres szó, melyben a szegény Lázár egy asztalhoz ülhet a gazdag emberrel…

{4461}  48. A népeket is ugyanaz a szolidaritás kötelezi, mint az egyes embereket: „a fejlett országok legfontosabb kötelessége, hogy segítsék a fejlődőket”. Nos, ezt a zsinati tanítást kellene megvalósítani. Azt ugyan el lehet fogadni, hogy egy nép a többit megelőzve maga legyen az első számú haszonélvezője a gondviselő Istentől neki juttatott adományoknak, mint olyannak, ami saját munkájának hozadéka; de egyetlen nemzet sem veheti a bátorságot, hogy a maga kizárólagos hasznára rakja félre kincseit…

Kereskedelmi kapcsolatok

{4462} 56. Minden, a fejlődő országok pénzügyi vagy műszaki támogatására tett erőfeszítés, legyen az akár mégoly nagy jelentőségű is, puszta látszateredményt hozhat csak, ha a gazdag és a szegény országok közötti kereskedelmi kapcsolatok kiszámíthatatlan változásai e segítség hatását nagyrészt megsemmisítik. A szegény országok várakozással teli bizalma ugyanis megrendül, ha attól kell tartaniuk, hogy a tehetősek, amit az egyik oldalon adnak, azt visszaveszik tőlük a másik oldalon…

{4463} 58. Nyilvánvaló tehát, hogy a szabad piac szabályai nem felelnek meg arra a célra, hogy egymagukban irányítsák az államok nemzetközi kapcsolatait. Hasznosak ellenben minden olyan esetben, ha a felek gazdasági ereje nem különbözik túlságosan egymástól, sőt ilyenkor erősen ösztönöz a további haladásra, és az erőfeszítéseket juttatja megérdemelt előnyhöz. Ezért a fejlett ipari országok a szabad piac törvényében valamilyen értelemben az igazságosság és a jogszerűség törvényét látják. Mégis másként kell ítélnünk, ha túlságosan eltérő helyzetű országok között jut érvényre ugyanez, mert a kereskedelmi partnerek között ilyen módon „szabad alku” útján kialakított árak teljességgel egyenlőtlen feltételeket eredményezhetnek. Be kell tehát látni, hogy a liberalizmus alaptétele ezen a területen, vagyis a kereskedelmi kapcsolatokat szabályozó törvényként alkalmazva – kétségbevonható.

{4464} 59. Halhatatlan emlékezetű elődünknek, XIII. Leónak a Rerum novarumban megfogalmazott tanítása ma is érvényes: eszerint nagy mértékben eltérő helyzetű felek között a megegyezés létrejöttének ténye egyáltalán nem elégséges ahhoz, hogy biztosítsa a szerződés méltányosságát, és a szabad egyezkedés törvényét a természetjognak megfelelően kell szabályozni…

{4465} 61. …A szabad piacot nem megszüntetni kell, hanem olyan keretek között kell tartani, amelyek valóban jogszerűvé és erkölcsössé, vagyis emberivé teszik. Márpedig ha fejlett és fejletlen országok kereskednek egymással, helyzetük nagyon különböző, és tényleges cselekvési szabadságuk nagyon egyenlőtlen. A jogszerűség, ha valóban erkölcsös és emberhez méltó, megköveteli, hogy a nemzetközi kereskedelem a feleknek legalább a piacon adja meg a méltányos és egyforma feltételeket…

Rasszizmus

{4466} 62. Az igazságosabb, a teljesebb és szilárdabb szolidaritáson alapuló emberi társadalom megteremtése előtt azonban ma más akadályok is tornyosulnak: mármint ilyen akadály egyrészt a saját államunk magasztalása, másrészt kinek-kinek a saját fajának (rasszának) a bizonyos értelmű kultusza…

{4467}  63. A saját fajhoz való megkülönböztetett ragaszkodás nem csak a gyarmati uralom alól újonnan felszabadult népeket jellemzi. Náluk ez az érzés olykor a törzsi vagy a politikai pártok közötti gyűlölködés mögé rejtőzik, s nem csupán az igazságosságnak árt nagyon sokat, de veszélyezteti belső békéjüket is. A fajgyűlölet a gyarmatosítás idején gyakran idézett elő harcokat a gyarmatosítók és a bennszülöttek között, gátolva ezzel egyrészt azt, hogy a felek kölcsönösen termékeny egyetértésre jussanak, másrészt pedig ezzel párhuzamosan a valóban elszenvedett igazságtalanságok orvoslására az engesztelhetetlen gyűlölködés lángját szította fel. Ez a helyzet még ma is az egyik legfőbb akadálya a kedvezőtlenebb helyzetben lévő országok szolidáris együttműködési szándékának, sőt egy-egy állam keretében belül is elveti a meghasonlás és az ellenségeskedés magvát, mindahányszor az egyének és a családok azt tapasztalják, hogy az emberi személyt megillető jogaikat semmibe véve fajuk vagy bőrszínük miatt a jogszerűséggel ellentétes módon diszkriminatív rendszabályokat érvényesítenek velük szemben.

Remény egy jobb világban

{4468} 76. …Amikor tehát ellene mondunk a nyomornak, amikor szembeszállunk az igazságtalansággal, akkor nem csupán az emberek anyagi jólétét segítjük elő, hanem szellemi és erkölcsi gyarapodásukat is, az emberiség egyetemes érdekét szolgáljuk. A békét ugyanis egyáltalán nem lehet elővarázsolni minden háborúskodás egyszerű beszüntetésével, mintha a béke holmi erőegyensúlyban állna, amiben nem is állhat, lévén az – ingatag. A béke napról napra, állandó munkával épül, ha közben szemünket a világ Isten akarta rendjére szegezzük, amely rend, Isten ugyanazon akaratából, az igazságosság tökéletesebb formáját követeli az emberek között…

{4469} 79. Ezt a reményt sokan talán hiú ábrándnak tartják. Csakhogy megeshet, hogy éppen az ő fásult realizmusuk – amivel mindent úgy vesznek, ahogy épp van –, az bizonyul fogyatékosnak, mert nem figyelnek oda korunk dinamizmusára, amelyben az emberek testvéri közösségre vágyódnak; és jóllehet gyakran a vadak szintjére süllyednek erkölcseik, messze tévednek az üdvösség útjától, lassan-lassan, ha öntudatlanul is, mégis Teremtőjükhöz közelednek. Az élet emberibb rendjéért vívott küzdelem ugyan fáradozást követel, terheket rak az ember vállára, de a testvéri szeretetből, a testvér javáért vállalt szenvedés olyasvalami, ami hatalmas erővel képes hozzájárulni az egész emberi nem haladásához. Mert a Krisztusban hívők egészen pontosan tudják, hogy amikor isteni Megváltónk engesztelő áldozatával egyesülnek, akkor járulnak hozzá a legtöbbel „Krisztus testének felépítéséhez”, hogy az elnyerje teljességét Isten egybegyűjtött népében.

4470-4479: A „Humanae vitae” kezd. körlevél, 1968. júl. 25.

[1963 márciusában XXIII. János pápa felállította a népesedéssel, a családdal és a születésekkel foglalkozó bizottságot (= „Commissio pro studio populationis, familiae et natalitatis”).

1964 júniusában foglalkozott először VI. Pál pápa nyilvánosság előtt, egy, a bíborosokhoz intézett beszéd keretében ennek a bizottságnak a munkájával, és aláhúzta a munka sürgősségét. A tanácskozások az 1966 márciusában bíborosi bizottság rangjára emelt bizottságban, Ottaviani bíboros elnöklete alatt, eltartottak 1966. június 24-éig. 1966. június 28-án a bizottság helyettes elnöke, Döpfner bíboros átadta a pápának az 1966. június 26-áról datált és a bizottság 60 tagjától csaknem egyhangúlag elfogadott zárójelentést. Ez a szkhéma (tervezet) ajánlja a fogamzásszabályozás „mesterséges” módszereinek feltételes szabaddá tételét. Néhány nappal később Ottaviani bíboros átnyújtott a pápának egy 1966. május 25-éről datált és a bizottság 4 tagja által aláírt szakvéleményt, amely mindenekelőtt az egyházi tanítás hagyományára való tekintettel csupán az időszaki (Ogino-Knaus) módszert engedi meg.

További közbenső momentumok után – miután a pápa utalt arra, hogy a kérdés nagy jelentősége miatt elhúzódik a Tanítóhivatali döntés nyilvánosságra hozatala – 1967-től 1968 februárjáig egy titkos bizottság tanácskozott a kérdésről, és több tervezetet készített a körlevél szövegéül; ehhez járultak még hozzá az államtitkárság tanácsai és állásfoglalásai.

A szöveg végső formába öntése lényegében magának a pápának a műve. A teljes szöveg megtalálható : itt – lábjegyzetek nélkül; tudományos apparátussal itt –  angol nyelven.]

A házastársi szeretet

{4470} …Ebben a megvilágításban láthatóvá válnak a házastársi szeretet sajátos vonásai és követelményei, melyeknek megfelelő értékelése nagyon fontos.

Ez a szeretet mindenekelőtt egészen emberi, azaz érzékelhető és lelki. Nem merő ösztönről vagy érzelmi indulatról van szó tehát, hanem elsősorban szabadakarati tettről, amely nemcsak arra törekszik, hogy megmaradjon, hanem hogy növekedjék is a mindennapok örömei és fájdalmai között úgy, hogy a házasok egy szív és egy lélek legyenek, s emberi tökéletességüket együtt érjék el.

{4471} Ez a szeretet teljes, azaz a személyes barátság olyan különleges formája, amelyben a házastársak mindent nagylelkűen megosztanak egymás között, nem engednek meg igazságtalan kivételeket, és nem törekszenek csak a saját előnyeikre. Aki házastársát szereti, nemcsak azért szereti, amit tőle kap, hanem önmagáért; és örül, ha saját magával gazdagíthatja őt.

{4472} A házastársi szeretet hűséges és kizárólagos egész az élet végéig. Ilyennek látják szeretetüket a jegyesek azon a napon, amelyen szabadon és tudatosan megkötik házasságukat. Jóllehet a házastársak hűsége néha nehézségekkel jár, senki nem állíthatja, hogy ez a hűség megtarthatatlan, hisz épp ellenkezőleg, minden időben nemes és érdemszerző. Századokon keresztül oly sok házaspár példája nemcsak azt bizonyítja, hogy a hűség megfelel a házasság természetének, hanem azt is, hogy bensőséges és hosszan tartó boldogság forrása.

{4473} Végül ez a szeretet termékeny, azaz nem merül ki a házastársak közösségében, hanem arra van rendelve, hogy folytatódjék és új életeket fakasszon. „A házasságnak és a házastársi szeretetnek a természet szerint az a rendeltetése, hogy utódoknak adjon életet és fölnevelje őket. A gyermek a házasság legszebb ajándéka, s éppen a szülők számára lesz a legnagyobb kincs.”

{4474} Ezen okok miatt a házastársi szeretet azt igényli a házastársaktól, hogy feladatukat valóban ismerjék, s legyenek tudatában szülői felelősségüknek, melyet ma – joggal – annyira sürgetnek. Éppen ezért helyesen kell érteni…

A házas aktus

{4475} Azok a tettek, melyekkel a házastársak bensőségesen és tisztán egyesülnek, s amelyek az emberi életet adják tovább, mint a legutóbbi Zsinat figyelmeztetett: „tisztességesek és méltóságteljesek”; s nem válnak törvénytelenné akkor sem, ha a házastársak akaratától független okok miatt előre láthatóan terméketlenek lesznek, mert nem szűnik meg az a rendeltetésük, hogy a házastársak közösségét kifejezzék és erősítsék. A gyakorlatból tudjuk, hogy nem minden aktust követ új élet. Isten ugyanis a termékenység törvényeit és idejét oly bölcsen rendezte el, hogy már ez maga bizonyos időközöket biztosít a születések között. Mindamellett az Egyház – miközben az embereket arra inti, hogy tartsák meg a természettörvényt, amelyet tanításával állhatatosan magyaráz – azt tanítja, szükséges, hogy a házasélet minden aktusának önmagában alkalmasnak kell lennie az emberi élet továbbadására.

A születésszabályozás meg nem engedett módjai

{4476} A házasságról szóló emberi és keresztény tanítás ezen alapeszméire támaszkodva újból ki kell jelentenünk, hogy mindenképp vissza kell utasítanunk a már megkezdett nemi aktus direkt megszakítását, s még inkább a közvetlen abortuszt (még akkor is, ha gyógyítás céljából történt), mint a gyermekek számának törvényes szabályozási módját.

Hasonlóképp ahogyan az Egyház Tanítóhivatala többszörösen tanította, elítélendő mind a férfiak, mind a nők akár időleges, akár végleges szándékos sterilizálása.

Ugyanígy elítélendő minden olyan cselekedet, mely akár a nemi aktus előtt, akár közben, akár természetes következményeinek kifejlődése során, akár mint cél, akár mint eszköz azt szándékolja, hogy a fogamzást lehetetlenné tegye.

Megengedett születésszabályozás

{4477} …Ha tehát komoly indokok szólnak amellett, hogy szünet legyen a gyermekek születése között (ez az indok lehet a szülők testi vagy lelki állapota, vagy külső körülmények), az Egyház azt tanítja, hogy szabad a házasoknak követni a szervezetben adott periódusokat, csak azokban az időszakokban élvén a házaséletet, amikor a fogamzás lehetősége szünetel, s így oly módon szabályozhatják a születést, hogy az előbb kifejtett erkölcsi tanítást nem sértik meg.

{4478} Az Egyház hű marad önmagához és tanításához, amikor úgy ítéli, hogy szabad a házasoknak a terméketlen periódusokhoz folyamodniuk, miközben elítéli minden olyan dolog használatát, ami a fogamzást közvetlenül megakadályozza; jóllehet ez utóbbi eljárás mellett tisztességesnek és súlyosnak látszó érveket hoznak fel. A két eljárás ténylegesen nagyon eltér egymástól: az első esetben a házasok a természet által nyújtott törvényes lehetőséggel élnek, a másik esetben megakadályozzák, hogy a fogamzás a természet rendje szerint megtörténhessen.

{4479} Tagadhatatlan, hogy mindkét esetben kölcsönös megegyezéssel és megfelelő okok alapján akarják elkerülni a fogamzást, és biztonságos megoldást keresnek egy újabb gyermek születésének elkerülésére. Ugyanakkor meg kell vallani, hogy csak az első esetben találják meg e megoldást, azaz akkor, amikor igaz ok miatt nem kívánván új gyermek születését, a termékeny időszakokban tartózkodnak a házasélettől, mikor pedig visszatér a terméketlen időszak, élik a házaséletet a kölcsönös szeretet kifejezésére és az ígért hűség megtartásáért. Így cselkedve igaz módon és helyesen tesznek bizonyságot szeretetükről.

4480-4496: A latin-amerikai püspökök Medellínben (Kolumbia) ülésezett 2. általános konferenciájának „Presencia de la Iglesia” kezdetű dokumentumai, 1968. szeptember 6.

[A latin-amerikai püspökök 1. általános konferenciája 1955-ben, Rio de Janeiro-ban zajlott le. A 2. általános konferencia Medellínben, amelyet VI. Pál pápa nyitott meg, vezette be a II. Vatikáni Zsinat recepcióját a latin-amerikai kontinensen, és jelezte a latin-amerikai Egyház korszakos nyitását. Teológiailag jelentőssé vált a püspökök által foganatosított „Optio a szegények javára”. A konferencia okmányait, amelyeknek a kidolgozásához a teológiai szakértők döntően hozzájárultak, a pápa 1968. október 24-én jóváhagyta.]

I. Igazságosság

{4480} 3. A latin-amerikai Egyháznak üzenete van minden emberhez szólóan, akik ezen a kontinensen „éhezik és szomjazzák az igazságosságot”. Ugyanaz az Isten, aki az embert képére és hasonlatosságára teremti, „a földet és mindent, ami azon található, minden ember és minden nép használatára” teremti, „úgy, hogy a megteremtett javak igazságos formában mindenkinek a javára válhatnak” (II. Vatikáni Zsinat), és ő hatalmat ad neki, hogy a világot közös felelősséggel átformálja és tökéletesítse (vö. Ter 1,26).

Ugyanarról az Istenről van szó, aki az idők teljességében elküldi fiát, hogy testet öltve eljöjjön, hogy minden embert megszabadítson a szolgaság minden formájától, amelynek alá vannak vetve a bűn miatt (vö. Jn 8,32-35), tudatlanságból, az éhség, az ínség és az elnyomás révén, egyszóval, az igazságtalanság és a gyűlölet miatt, amelyeknek az emberi egoizmusban van az eredetük

{4481} Ezért van szükségünk nekünk, embereknek, mindnyájunknak, a mi valóságos megszabadulásunk érdekében mélyreható megtérésre azzal a céllal, hogy „az igazságosság, a szeretet és a béke országa” eljöjjön hozzánk. Az ember minden lebecsülésének, minden igazságtalanságnak az eredetét az emberi szabadság belső egyensúlyvesztésében kell keresni, amelynek a történelemben mindig a jobbításra irányuló folytonos igyekezetre van szükséges.

A keresztény üzenet eredetisége nem direkt a struktúraváltás szükségességének az igenlésében van, hanem az ember megtérésének a sürgetésében, amely megtérés azután majd igényli ezt a változtatást. Nekünk nem lesz új kontinensünk új és megújított struktúrák nélkül; mindenekelőtt nem lesz új kontinens új emberek nélkül, akik az evangélium fényénél igazán szabadok és felelősségteljesek tudnak lenni…

{4482} 5. …Az igazságosság keresztényi keresése a bibliai üzenet követelménye. Mi emberek mindnyájan a javak alázatos kezelői vagyunk. A megváltás keresésének az útján el kell kerülnünk a dualizmust, amely az evilági feladatokat elválasztja a megszentelődéstől.

Bár tökéletlenségek vesznek körül minket, mi a remény emberei vagyunk. Hisszük, hogy a Krisztus – és a testvéreink iránti szeretet nemcsak az a nagy erő lesz, amely az igazságtalanságtól és az elnyomástól megszabadít, hanem az, amelyik a szociális igazságosságot sugalmazza, úgy értve mint életfelfogást, és ami sarkall népeink egységes kibontakozására…

{4483} 16. Tekintettel egy átfogó változás szükségességére a latin-amerikai struktúrákban, mi hisszük, hogy az említett változásnak a politikai reform a feltétele.

A politikai hatalom gyakorlásának és döntéseinek egyetlen célkitűzése a közjó. Latin-Amerikában ezt a gyakorlatot és ezeket a döntéseket szemmel láthatóan gyakran támogatják olyan rendszerek, amelyek vétenek a közjó ellen, vagy kiváltságos csoportokat támogatnak. A hatalomnak a polgárok elidegeníthetetlen jogait és szabadságát, és a közbülső szervezeti formák szabad tevékenységét jogszerű szabályok révén hatékonyan és állandóan biztosítania kellene.

{4484} A közhatalomnak az a feladata, hogy a népesség részvételét és törvényes képviseletét biztosító folyamatok létrejöttét, vagy ha esetleg szükségessé válnék, új formák létrehozását segítse és erősítse. Szeretnénk a szükségességet hangsúlyozni: a városi és a községi szervezetet mint kiindulópontot, a körzetben, a provinciában, a régióban és a nemzet szintjén folyó élet számára élénkíteni és erősíteni kell.

A politikai tudatosság hiánya a mi országainkban nélkülözhetetlenné teszi az Egyház nevelői tevékenységét; a céljának tartja, hogy a keresztények az ő részvételüket a nemzet politikai életében úgy tekintsék, mint lelkiismereti kötelességet, és mint a felebaráti szeretet gyakorlását, annak legnemesebb és leghathatósabb értelmében, a közösség élete érdekében.

II. Béke

{4485} 1. Ha „a fejlődés az új neve a békének” (VI. Pál), akkor a latin-amerikai elmaradottság a fejlődésben, különböző országonként más és más sajátos jellemzőivel, igazságtalan helyzet, amely feszültségeket teremt, amelyek összeesküdnek a béke ellen: …

Feszültségek az osztályok között és belső gyarmatosítás: …
A szélekre sodródás különböző formái…
Mértéken felüli egyenlőtlenségek a társadalmi osztályok között…
Növekvő csalódottság…
Az elnyomás formái az uralkodó csoportok és rétegek részéről…
Meghatározott uralkodó rétegek részéről igazságtalanul gyakorolt hatalom…
Az elnyomott rétegek növekvő öntudatra-ébredése…
Nemzetközi feszültségek és külső neokolonializmus: …
Gazdasági aspektus…

a) A nemzetközi kereskedelem növekvő eltorzulása…
b) A gazdasági és az emberi tőke menekülése…
c) A nyereségek és az osztalékok elapadása; menekülés az adótól…
d) Egyre növekvő eladósodás…
e) Nemzetközi monopóliumok és nemzetközi pénzimperializmus…

10. Politikai aspektus…
11. Feszültségek Latin-Amerika országai között: …
12. Túlhajtott nacionalizmus…
13. Fegyverkezés…

{4486} 14. A vázolt valóság a béke tagadását mutatja be, ahogyan a békét a keresztény hagyomány értelmezi.

Három ismertetőjegy határozza meg ténylegesen a keresztény békefelfogást.

a) A béke mindenekelőtt az igazságosság műve. Feltételezi és megköveteli egy jogrend felállítását, amelyben az emberek valóságosan emberek lehetnek, amelyben méltóságukat tiszteletben tartják, jogos igényeiket kielégítik, elismerik, hogy az igazsághoz hozzájussanak, és személyes szabadságukat szavatolják. Olyan rendét, amelyben az emberek nem tárgyak, hanem saját történetük hordozói. Mert ott, ahol igazságtalan egyenlőtlenségek állnak fenn emberek és nemzetek között, a béke ellen vétenek. A béke Latin-Amerikában ezért nem egyszerűen az erőszak és a vérontás távol tartása. A hatalmi csoportok gyakorolta elnyomás azt a benyomást közvetítheti, hogy a béke és a rend érvényben van; a valóságban azonban ezek „állandó és kikerülhetetlen csírája a lázadásoknak és a háborúknak” (VI. Pál).

Az ember csak akkor nyerheti el a békét, ha új rendet épít, amely „az emberek közti tökéletesebb igazságosságot hozza magával” (VI. Pál). Ebben az értelemben az ember egészét felölelő fejlődés, a lépés a kevésbé emberies körülményektől az emberiesebb körülmények felé az új neve a békének.

{4487} b) A béke, másodszor, folytonos feladat. Az emberi közösség az időben valósul meg, és mozgásnak van alávetve, amely állandóan a struktúrák változását, a magatartások átalakulását és a szívek megtérését foglalja magába.

A béke ágostoni meghatározása szerint: „a rend nyugalma”, tehát sem nem passzivitás, sem nem konformizmus. Az nem is olyan valami, amit az ember egyszer s mindenkorra megszerez; az állandó fáradozás eredménye: alkalmazkodni az új körülményekhez, egy változó történelem szükségleteihez és kihívásaihoz. Statikus és látszólagos békét erőszak alkalmazásával elérhet az ember; a hiteles béke magába foglalja a harcot, az ötletgazdagságot és a folytonos térhódítást.

A békét az ember nem találja, az ember azt megteremti. A keresztény a béke építőmestere (vö. Mt 5,9). Ez a feladat a mi kontinensünkön, tekintve az előbb leírt helyzetet, különleges jelleget mutat; e tekintetben Isten népének Latin-Amerikában, Krisztus példáját követve, szembe kell szállnia az egoizmussal, a személyes és a kollektív igazságtalansággal.

{4488} c) A béke, végül, a szeretet gyümölcse, az emberek közti valóságos testvériség kifejezése: egy olyan testvériségé, amelyet Krisztus, a béke fejedelme hozott el, hogy minden embert kiengeszteljen az Atyával. Az emberi szolidaritás igazából csak Krisztusban valósulhat meg, aki azt a békét adja, amelyet a világ nem adhat (vö. Jn 14,27). A szeretet az igazságosság lelke. A kereszténynek, aki a szociális igazságosságért dolgozik, mindig ápolnia kell a békét és a szeretetet a szívében.

Az Istennel való béke a végső alapja a belső békének és a társadalmi békének. Emiatt ott, ahol a mondott társadalmi béke nem létezik, ott, ahol igazságtalan szociális, politikai, gazdasági és kulturális egyenlőtlenségek találhatók, ott az Úr békéje ajándékának a visszautasítása is megvan, sőt tulajdonképpen magának az Úrnak a visszautasítása (vö. Mt 25,31-46).

{4489} 15. … „Az erőszak sem nem keresztény, sem nem evangéliumi” (VI. Pál). A keresztény békeszerető, és emiatt nem szégyelli magát. Ő egyáltalán nem pacifista, mert képes harcolni. Azonban a békét többre tartja a háborúnál. Tudja, hogy „a hirtelen és erőszakos struktúraváltások csalókák, önmagukban hatástalanok lennének, és biztos, hogy nem lennének összhangban a nép méltóságával, amely megköveteli, hogy a szükséges átalakulások belülről kiindulva valósuljanak meg, azaz a megfelelő öntudatra ébredés, megfelelő előkészítés és ennek a hatékony részvételnek a segítségével mindenki részéről, akik kezeskednek, hogy a tudatlanságnak és a némelykor emberhez méltatlan életkörülményeknek útját állják” (VI. Pál).

V. Ifjúság

{4490} 10. …Az Egyház az ifjúságban az emberiség életének a folytonos megújulását látja, és felfedezi benne saját magának egyik jelképét: „Az Egyház a világ igazi ifjúsága” (II. Vatikáni Zsinat).

{4491} 11. Valójában az ifjúságban az élet megújult kezdetét és továbbfolytatását, ill. a halál legyőzésének egy formáját látja. Ennek nemcsak biológiai, hanem szocio-kulturális, pszichológiai és lelki értelme is van. A valóságban az ifjúság van felszólítva, a kultúrákat tekintve, amelyek az öregkor és az esendőség jeleit mutatják, hogy újraéledést hozzon, „az életbe vetett hitet” (II. Vatikáni Zsinat) tartsa elevenen, és azt a „képességét, hogy örül annak, ami kezdődik” (II. Vatikáni Zsinat) azt megőrizze. Övé a feladat állandóan újra divatba hozni „az élet értelmét” (II. Vatikáni Zsinat). A kultúrákat és a szellemet megújítani, ez azt jelenti, hogy a létezés új jelentéstartalmát megértetni és elevenen megőrizni. Az ifjúság fel van tehát szólítva, hogy legyen mintegy az „élet folytonos újra aktuálissá tétele”.

{4492} 12. Az így értelmezett ifjúságban fedezi fel az Egyház önmagának egy ismertetőjelét is. Hitének jelét, mert a hit a létezés eszkatológikus értelmezése, húsvéti jelentéstartalma, és ezért „újdonság”, amelyet az evangélium rejt magában. A hit a dolgok új jelentéstartalmának a hírnöke, az emberiség megújhodása és megifjodása. Ebből a perspektívából kiindulva szólítja fel az Egyház az ifjúságot, hogy „mélyedjen el a hit világosságában” (II. Vatikáni Zsinat), és ezen a módon vigye be a hitet a világba, hogy a halál szellemi formáit legyőzze, azaz „az egoizmus, az élvezet, a kétségbeesés és a semmi filozófiáit” (II. Vatikáni Zsinat); filozófiákat, amelyek elavult és hanyatló formákat ültetnek bele a kultúrába.

Az ifjúság az Egyház jelképe, amely saját maga állandó megújulására, ill. folytonos megifjodásra van hivatva.

XIV. Az Egyház szegénysége

{4493} 1. A latin-amerikai püspökök nem maradhatnak közömbösek, tekintetbe véve a Latin-Amerikában fennálló félelmetes szociális igazságtalanságokat, amelyek népeink többségét fájdalmas szegénységben tartják, amely nagyon sok esetben embertelen ínséggel határos…

{4494} 4. Meg kell különböztetnünk:
a) A szegénység, mint ezen világ javaiban való szükség, mint ilyen: rossz. A próféták úgy panaszolják ezt, mint amely az Úr akaratával ellentétes, és legtöbb esetben mint az emberek igazságtalanságának és bűnének a gyümölcsét.

b) A lelki szegénység Jahve szegényeinek a témája (vö. Szof 2,3; Lk 1,46-55). A lelki szegénység az Istennel szemben való nyitottság magatartása, annak a rendelkezésre állása, aki mindent az Úrtól remél (vö. Mt 5,3). Bár értékeli ennek a világnak a javait, mégsem csügg azokon, és elismeri az Isten Országa javainak magasabb értékét (vö. Ám 2,6 sk.; 4,1; 5,7; Jer 5,28; Mik 6,12.; Iz 10,2).

c) A szegénység mint elkötelezettség, amely önkéntesen és szeretetből magára veszi e világ szűkölködőinek a létállapotát, hogy a rossz ellen, amit az kifejez, tanúskodjék és a javakkal szembeni lelki szabadságot bizonyítsa, ebben Krisztus példáját követi, aki az emberek bűnös létállapotának összes következményeit a magáévá tette (vö. Fil 2,5-8) és aki „bár gazdag volt, szegénnyé lett” (2Kor 8,9), hogy minket megmentsen.

{4495} 5. Ebben az összefüggésben egy szegény Egyház (a következő magatartást tanúsítja):

  • pellengérre állítja az e világ javaiban való igazságtalan szűkölködést, és a bűnt, amely azt okozza.
  • hirdeti és éli a lelki szegénységet, mint az Úrral szemben való lelki gyermekség és nyitottság magatartását.
  • önmaga elkötelezi magát az anyagi szegénységnek. Az Egyház szegénysége a valóságban az üdvtörténet állandó elemzője…

{4496} 8. Ezért azt akarjuk, hogy Latin-Amerika Egyháza hirdesse az evangéliumot a szegényeknek, és legyen velük szolidáris, mint Isten Országa javai értékének a tanúja, és népeink összes embereinek az alázatos szolgálója. Pásztorainak és Isten népe többi tagjainak életüket és szavaikat, magatartásukat és cselekvésüket a szükséges összefüggésbe kell hozni az evangélium követelményeivel és a latin-amerikai emberek szükségleteivel.

4500-4512: Az „Octogesima adveniens” kezdetű apostoli irat Maurice Roy bíborosnak, 1971. május 14.

[Ez az irat a „Rerum novarum” szociális enciklika (l. a 3265-3271. pontokat) nyolcvanadik évfordulóján keletkezett. Különösen ki van benne emelve az Egyház szociális tanításának a jelentősége a marxizmus, a szocializmus és a liberalizmus ellenében. A marxizmust elveti mind tanítása, mind módszerei miatt. A szocializmust és a liberalizmust differenciáltan ítéli meg, de szintén elveti.]

{4500} 4. Ha az ember annyira különböző dologi feltételeket fontol meg, valóban nehéz számunkra egy hivatalos véleményt kimondani, amely minden helyhez illő megoldást tudna felmutatni. Mindazonáltal ilyen törekvés a legkevésbé sem vezérel minket, és ez nem is a mi kötelességünk. Ugyanis maguknak a keresztény közösségeknek kell azt megtennie, hogy a saját területük helyzetét a tárgyilagos igazságból kiindulva megvizsgálják, azt az evangélium változhatatlan szavainak a fényével tegyék világossá, hogy a gondolkodási elveket, az ítéletalkotás irányelveit, a cselekvés szabályait az Egyház szociális tanításából merítsék; arról a tanításról beszélünk, amelyet az idők folyamán kidolgoztak, mindenekelőtt azonban a mi gépesített korunkban, ti. attól a történelmi jelentőségű naptól fogva, amikor XIII. Leó kiadta jelentését „a munkások helyzetéről; megülni ennek az évfordulós megemlékezését: ez ma nekünk alapul szolgál a tiszteletre és az örömre”…

{4501} 22. …Míg a tudományok és a technikai készség haladása az emberek földi lakhelyének arculatát a legnagyobb mértékben megváltoztatja, és a megismerésnek, a cselekvésnek, a dolgok használatának és a kölcsönös kapcsolatok kiépítésének új módjait hozza magával, az ember úgy mutatkozik meg, hogy a mai életkörülmények között kettős törekvés mozgatja, és pedig annál kevésbé, minél inkább előre jut a dolgok megismerésében és a műveltségben: ti. az egyenlőség elérésének a törekvése, és a vezetési feladatokban való részvételre irányuló törekvés; ez a két formája az emberi méltóságnak és szabadságnak.

{4502} 24. Amint említettük, az egyenlőség elérésének és a vezetési funkciókban való részvételnek a kettős törekvése kétségkívül a demokratikus társadalom egy bizonyos formájának az előmozdítására irányul. Ennek pedig különböző modelljei vannak felajánlva, amelyek közül egyeseket már át is ültettek a gyakorlatba; de közülük egy sincs minden részletében elfogadva, úgy hogy ebben a dologban még folytatódnak a kutatások az elméleti vélemények és a tapasztalati adatok között. A keresztényeknek pedig feladata, hogy ilyen vizsgálatban részt vegyenek, nem másként, mint a polgári társadalom rendszerében és életében…

{4503} 25. A politikai tevékenységet – szükséges-e megjegyeznünk, hogy itt tevékenységről, nem pedig valamilyen kieszelt tanról van szó? – alá kell támasztania egy fő vonásaiban vázolt társadalomképnek, amely teljesen következetes marad bizonyos segédeszközök alkalmazásában és elhatározásaiban, amelyek az emberi hivatás és egyszersmind a társadalomban betöltött hivatás eltérő formáinak teljes ismeretéből jönnek létre. Most pedig sem az államokra, sem pedig a politikai pártokra nem tartozik –, amelyek minden gondoskodást csak magukra fordítanak –, hogy fáradozzanak valamilyen tan elrendeléséért olyan eszközök alkalmazásával, amelyek a lelkekre gyakorolt durva önkénnyel járnak együtt, amely minden önkény közül csakugyan a legrosszabb. Csak azoknak a társulatoknak a sajátja, akiket a szellemi kultúra és a vallás kötelékei fognak össze – tiszteletben tartva, amint ez nyilvánvaló, a tagtársak szabadságát –, hogy táplálják és ápolják, önzés nélkül és a saját útjaikat megtartva, a társadalom közegében ezeket a biztos és pontosan körülhatárolt meggyőződéseket, amelyek az ember és a társadalom természetét, eredetét és célját érintik…

{4504} 29. Ha pedig a jelenben tudós férfiak az ilyen tanoknak a visszahúzódásáról kezdtek beszélni, az talán alkalmas helyzetet teremthet, hogy a keresztény vallás túlvilágra mutató és megalapozott kiválósága előtt megnyíljék az út; mégis, ezzel egyidejűleg az is megtörténhetik, hogy a lelkek egy még hevesebb indulattal a pozitivizmus, ahogy mondják: új formájába tévednek bele: a technika világát értjük ezen, amely széltében-hosszában olyan mindennapivá vált, hogy látszólag olyan, mint az emberi szorgalom fő megnyilvánulása és a meghatározó életmód, sőt egy bizonyos beszédmodor is; de a valóságban mégsem kérdez rá senki, hogy önmagában mit is jelent.

{4505} 31. Ezekben az időkben a krisztushívőket a szocializmus tanaival és azok különböző formáival – amelyek az idők folyamán keletkeztek – édesgetik. Azokban bizonyos törekvéseket és tételeket kísérelnek meg föllelni, amelyek a saját lelkükben, keresztény hitük erejénél fogva, amúgy benne laknak. Azt hiszik ugyanis, hogy valami a történelemnek erre az útjára tereli őket, és szeretnének ahhoz hozzájárulni. Az a történelmi út azonban a különböző kontinenseken és a polgári kultúra különböző válfajaiban különböző jelentéseket vesz fel ugyanazon a néven, még ha ezt a mozgalmat igen gyakran olyan tanítások váltották és váltják ki, amelyek a keresztény hittel nem egyeztethetők össze. Tehát nagyon éles és pontos ítéletre van szükség, mivel a keresztények, a szocializmustól csábítva, igen gyakran arra hajlanak, hogy azt általában véve valami minden tekintetben tökéletes valaminek gondolják el: ennélfogva a szocializmus az igazságosság megőrzésének, a kölcsönös viszonynak és egyenlőségnek az akarásává válik. Ők emellett vonakodnak elismerni a szocializmus történelmi mozgalmainak erőszakos kényszerítő eszközeit, amely mozgalmak folyvást azoktól a tanoktól függnek, amelyekből keletkeztek. Azok között a különböző formák között, amelyekben a szocializmus kifejeződik –, ezekhez tartoznak az egyenlőséget jobban megvalósító társadalom nagylelkű vágya és keresése, politikai szervezettségű és indíttatású történeti mozgalmak, olyan rendszerezett tanítás, amely azt vallja magáról, hogy az emberről való teljes és teljesen szabad szemléletet nyújtja –, különbségeket kell felállítani, amelyek révén a mindenkori viszonylatok közt biztos válogatást lehet megvalósítani.

Ezeknek a megkülönböztetéseknek mégsem kell azt eredményezniük, hogy az ember azt vélje: azok a megjelenési formák, egymástól teljesen el vannak választva, és külön-külön megállják a helyüket. A meghatározott összefüggést, amely egy-egy dologi állapot szerint köztük fennáll, világosan meg kell jelölni; ez az áttekintés pedig hozzásegíti a keresztényeket annak belátásához, milyen mértékben szabad nekik belebocsátkozniuk és belebonyolódniuk ezekbe a szándékokba, ha közben meg akarják őrizni mindenekelőtt a szabadság, a lelkiismereti kötelezettségek, és azon tér javait, amelyet a szellemi életnek kell juttatni; mindezek kezeskednek a tökéletesség felé való emberi haladás teljességéért.

{4506} 32. Más keresztények azonban megkérdezik maguktól, vajon a marxista tanítás történeti kifejtése már bizonyos közeledést is megenged-e ehhez…

{4507} 33. Egyesek ti. úgy vélik, a marxizmus főképpen annak a harcnak a cselekvő végrehajtása marad, amely harc a különböző társadalmi osztályok között dúl. Mivel ők folytonos erőszakot, és a hatalom és az emberektől igazságtalanul behajtott haszon állandóan rosszabbodó sanyarúságát tapasztalják, úgy ítélik, a marxizmus semmi más, csakis harc, néha semmilyen más szándékkal, mint ti. a viaskodáséval, amelyet táplálni kell és szítani is folytonosan. Másoknak pedig a marxizmus mindenek előtt az általános politikai és gazdasági hatalom gyakorlása egyetlenegy párt kormányzása alatt, amely biztosra állítja, hogy egyedül ő fejezi ki és szavatolja mindenki javát, elvéve akár az egyes, akár a többi társaságoktól az összes cselekvési és választási hatalmat. Mások szerint, harmadszor, a marxizmus – akár szert tett a főhatalomra, akár nem – a szocialista tanítást jelenti, amely az úgynevezett történeti materializmusra támaszkodik és mindennek a tagadására, amely a természetet meghaladja.

Végül mások számára úgy tűnik, mint amely előnyben részesít egy enyhébb formát, amely a mi időnk embereit inkább vonzza: ugyanis olyan munka folyik, amilyet a tudomány szabályai megkívánnak a szociális és a politikai viszonylatok kutatásának minden tekintetben pontos útján járva, és a történelem által már igazolt ésszerű kapcsolat kimutatása a merőben az értelem síkján mozgó ismeret és a dolgok forradalmi megváltoztatásának a gyakorlata között. Bár ez a fejtegetési mód ajánlja a dolognak magának egyes vonásait, a többieket elmellőzve, és bár azokat a vonásokat tudományos tételek szerint értelmezi, mégis ugyanez szolgáltatja egyeseknek, együtt egy munkaeszközzel, a cselekvést megelőző szilárd elvi meggyőződést, amennyiben magának igényli, hogy ő tudományos módon átlássa a haladó emberi társadalom ösztönös erőit.

{4508} 34. Ha pedig abban a marxista tanításban, amely életelvvé formálódik át, ezeket a különböző arculatokat és kérdéseket lehet megkülönböztetni, amelyeket ennélfogva a krisztushívők elé tárnak, részint hogy fontolják meg, másrészt hogy meg is cselekedjék ezeket, bizony hiábavaló és veszélyes lenne ebből az okból elfeledkezni ama legszorosabb kötelékről, amely teljes mértékben összeköti azokat; ugyanígy van, ha magunkévá tesszük a marxista kutatás különböző elemeit, és nem vagyunk tekintettel a szoros kapcsolatra, amely köztük és a tan között fennáll; és végül ha behatolunk az osztályharc lényegébe és annak marxista értelmezésébe anélkül, hogy átlátnánk az erőszakot gyakorló társadalom és az abszolút uralom igazi jellegét, amelyhez ez a tevékenység fokozatosan elvezet.

{4509} 35. A másik oldalon azonban látni lehet az úgynevezett liberalizmus tanainak egyfajta felújítását. Ez a mozgalom ugyanis erőre kapott egyrészt a gazdasági hatékonyság nevében, másrészt kinek-kinek az akaratából, hogy védekezzenek az intézmények egyre inkább terjedő uralma ellen, és a közhatalom önkényeskedő hajlamaival szemben is. Az egyeseknek a kezdeményezéseit pedig támogatni kell és előmozdítani; de a keresztények, akik erre az útra lépnek, vajon nem úgy képzelik-e el maguknak a minden szempontból tökéletes liberalizmust, hogy az azért mintegy a szabadság ügyének a kifejezésévé válik? Ők igen kívánják ennek a tannak egy új válfaját, amely a mi korunkhoz jobban hozzá van formálva, mindazonáltal könnyen elfelejtik, hogy a filozófiai liberalizmus, a maga eredete és származása révén, az egyes emberek autonómiájának hamis bizonygatása, azok szorgos munkáját, a teendők okait és a szabadság gyakorlását illetően. Ez azt jelenti mindenesetre, hogy a liberálisok tanítása egyszersmind okos megítélést követel a keresztényektől.

{4510} 37. Egyébként ezekben az időkben még világosabban tetten érhető a tanok erőtlensége éppen magukon a szisztémákon keresztül, amelyekkel arra törekszenek, hogy hatásosak legyenek. Ugyanis a bürokratikus szocializmus, az úgynevezett technokrata kapitalizmus és a demokrácia hatalmaskodó válfaja világosan mutatja, milyen bajosan és fáradságosan oldható meg az igazságosságnak és az egyenlőségnek megfelelően az emberi együttélés nagy kérdése. Milyen módon fogják tudni azok valóságosan kikerülni a materializmust, a saját hasznukra való túlzott törekvést, vagy akár a kegyetlen elnyomást is, amelyet ezek a szisztémák szükségszerűen magukkal hoznak?…

{4511} 38. Ezen a világon, amely a szaktudományok és a technikai jártasság előidézte változásnak van alávetve, amely a pozitivizmus új formájába helyezkedik bele –, íme, egy másik, sokkal nagyobb súlyú kérdés állt elő. Ugyanis, miután az ember arra tesz erőfeszítéseket, hogy az ész segítségével a dolgok természetét magának alávesse, azonnal észreveszi, hogy saját maga mintegy be van zárva önnön okoskodásának a határai közé: viszonzásul akkor ő maga válik a tudomány tárgyává.

Ez a fáradozás, hogy a tudományok segítségével mindent egy dologra vezessenek vissza, egy bizonyos szándékot árul el, amely telve van veszélyekkel. Mert odaítélni a főszerepet a kutatásnak vagy analízisnek, ugyanannyit tesz, mint az embert megcsonkítani, és valamilyen tudományos módszer látszatával arra az eredményre jutni, hogy ő maga magát többé nem tudja már mint egészet felfogni.

{4512} 40. …A valóságban minden egyes tudományág, jellegzetes természetének az erejével, csak az ember egy részét – még ha ez valódi is – érheti el; ám az összes részek megértése és jelentése: meghaladja erejét. Mégis, ezeken a határokon belül a humán tudományok hasznos és megbízható feladatot töltenek be, amit az Egyház készséggel elismer. Ezek az emberi szabadság határait és módjait is képesek szélesebbre kiterjeszteni, mint amennyire ezt a már ismert körülmények előrelátni engedik. A humán tudományok ezenfelül hasznára lehetnek a szociális erkölcsről szóló keresztény tanításnak, amely meg fogja érteni, hogy illetékessége kétségen kívül akkor van behatárolva és korlátozva, ha arról van szó, hogy bármiféle szociális modellt be kell mutatni; ezzel szemben feladata, hogy ti. a dolgok viszonylatait megítélje, és egy magasabb rendszerbe állítsa bele, ez nagymértékben igazolást fog nyerni, amikor ki fogja mutatni, mennyire bizonytalanok és végesek azok a szabályok és értékek, amelyeket éppen az a társadalom úgy mutatott be, mint tökéletest, és mint ami magával az emberi természettel veleszületik…

4520-4522: A Hittani Kongregáció „Mysterium filii Dei” kezdetű nyilatkozata, 1972. február 21.

[A szubsztanciális metafizikai gondolkodás leküzdésére irányuló kezdeményezésekből származtak a teológiai fáradozások, hogy új formulát adjanak a személy fogalmának; ezek a fáradozások mindenekelőtt a krisztológiát és a Szentháromság tanát érintették. A nyilatkozat név szerint nem említett szerzők ellen irányul, akik nem Krisztus emberi természetének az isteni személyben való létezéséből, hanem Istennek Jézus Krisztus emberi személyében való jelenlétéből indulnak ki, azonkívül a Szentlélek személyiségéről szóló tanítást is megkérdőjelezik.]

Újabb krisztológiai és szentháromsági tévedések

{4520} 3. Az Isten emberré lett Fia hitét érintő új tévedések. – Ennek a hitnek nyíltan ellenszegülnek azok a vélekedések, amelyek szerint nem lett nekünk kinyilatkoztatva és nem ismeretes, hogy az Isten Fia öröktől fogva az istenség titkában az Atyától és a Szentlélektől megkülönböztetetten létezik; és ugyanígy azok a vélekedések, amelyek szerint le kell mondani Jézus Krisztus egy személyének a fogalmáról, aki isteni természete szerint az idők előtt az Atyától, és emberi természete szerint az időben Szűz Máriától született; és végül az az állítás, amely szerint Jézus emberi mivolta nem úgy léteznék, mint ami fel van véve az Isten Fiának örök személyébe, hanem inkább önmagában mint emberi személy, és ezért Jézus Krisztus titka azon alapulna, hogy az önmagát kinyilatkoztató Isten a legfelső fokon van jelen Jézus emberi személyében.

{4521} Akik úgy gondolják, azok a Krisztusban való igaz hittől messzire eltávolodnak, még amikor azt állítják is, hogy Isten egyedülálló jelenléte Jézusban azt eredményezi, hogy ő maga a legfőbb és legtökéletesebb csúcsa az isteni kinyilatkoztatásnak; és nem nyerik vissza a Krisztus istenségébe vetett igaz hitet, amikor ehhez hozzáfűzik, hogy Jézus Istennek mondható, azért, mert az ő – ahogyan mondják – emberi személyében Isten a legkimagaslóbb módon van jelen.

{4522} … 5. Újabb tévedések a Legszentebb Háromságról és különösen a Szentlélekről. – A hittől tehát eltévelyedik az a vélekedés, amely szerint a kinyilatkoztatás bizonytalanságban hagyott minket a Háromság örökkévalóságát illetően, és különösen a Szentléleknek, mint az Istenben az Atyától és a Fiútól megkülönböztetett személynek az örök létezését illetően. Való igaz, hogy a Legszentebb Háromság titka az üdvtörténetben ki lett nekünk nyilatkoztatva, leginkább Krisztusban, akit az Atya a világba küldött, és aki az Atyával küldi Isten népéhez az éltető Lelket. De ez kinyilatkoztatás a hívőknek valamilyen ismeretet adott Isten belső életéről is, amelyben „a nemző Atya, a születő Fiú és a származó Szentlélek: egyszubsztanciájúak és egyenlők, azonosan mindenhatóak és azonosan örökkévalóak” (IV. Lateráni Zsinat; l. a 800. pontot).

4530-4541: A Hittani Kongregáció „Mysterium Ecclesiae” kezdetű nyilatkozata, 1973. június 24.

[A nyilatkozat a 2-5. szakaszban az Egyház és a pápa tévedhetetlenségéről tárgyal. A tübingeni teológus, Hans Küng vélekedései ellen irányul, amelyeket „Az Egyház” (1967) és „Tévedhetetlen? Kérdésfeltevés” (1970) c. műveiben találhatók.
Mindkét írás tárgya volt egy római, tanbeli eljárásnak, amely 1979. december 18-án az egyházi tanítási felhatalmazásnak Küngtől való megvonásával végződött. A neve ugyan nincs a nyilatkozatban megemlítve, csak a hozzá fűzött megjegyzésben, amelyet a nyilvánosságra hozás napján sajtókonferencián olvastak fel.
]

1. Krisztus Egyházának egysége

{4530} … „Szükséges, hogy a katolikusok örömmel ismerjék el és értékeljék a közös örökségből származó, valóban keresztény értékeket, amelyek a tőlünk különvált testvéreinknél megtalálhatók” (II. Vatikáni Zsinat), és hogy törekedjenek az összes keresztények közötti egység helyreállítására, a megtisztulás és a megújulás közös igyekezetével, hogy Krisztus akarata teljesedjék, és a keresztények megosztottsága szűnjék meg ártani az evangélium hirdetésének a földön. Ugyanezek a katolikusok mindazonáltal meg kell, hogy vallják, hogy ők az isteni irgalmasság ajándékaként ahhoz az Egyházhoz tartoznak, amelyet Krisztus alapított, és amelyet Péter és a többi apostolok utódai irányítanak, akiknél épségben és élően fennmarad az apostoli közösség eredeti intézménye és tanítása, és ugyanennek az Egyháznak a tartós öröksége igazság és szentség terén. Ezért a krisztushívőknek nem szabad azt képzelniük, hogy Krisztus Egyháza semmi más, mint az egyházaknak és az egyházi közösségeknek egy bizonyos összegzése, amely megosztott ugyan, de még valahogyan egy; és semmiképpen sem szabad nekik azt tartani, hogy Krisztus Egyháza ma igazából már sehol sem áll fenn, úgy hogy csak mintegy célnak kell tekinteni, amelyet az összes Egyházaknak és közösségeknek keresniük kell.

2. Az egyetemes Egyház tévedhetetlensége

{4531} …Tehát maga a minden tekintetben tévedhetetlen Isten, új népét, amely az Egyház, kegyes volt egy bizonyos részesedő tévedhetetlenséggel megajándékozni, amely a hitbeli és az erkölcsi kérdések vonta határok között érvényes, és amely akkor nyeri el hatályát, amikor Isten egész népe a tanításnak a mondott kérdésekhez tartozó valamelyik fő részét kétkedés nélkül tartja; ez végül is folytonosan a Szentlélek bölcs gondviselésétől és kegyelem által való kenetétől függ, aki az Egyházat, egészen Urának dicsőséges eljöveteléig, rávezeti minden igazságra…

{4532} …A krisztushívők, akik Krisztus prófétai tisztségének a maguk módján részesei, kétségtelenül sokféleképpen hozzájárulnak ahhoz, hogy a hit megismerése növekedésre tesz szert az Egyházban. „Növekszik ugyanis – így mondja a II. Vatikáni Zsinat – mind az áthagyományozott dolgok, mind az áthagyományozott szavak megértése, részint a hívők elmélkedései és tanulmányai révén, akik azokat szívükben megfontolják (vö. Lk 2,19 és 51), részint a lelki dolgok bensőséges megértéséből kifolyólag, amelyeket megtapasztalnak, másrészt azoknak az igehirdetése nyomán, akik a püspöki székben való következéssel az igazság biztos kegyelmi adományát megkapták”…

{4533} Azonban egyedül… a pásztorokat, Péter és a többi apostolok utódait illeti meg isteni rendelkezés folytán, hogy hitelesen, azaz Krisztus tekintélyével, abból különböző módokon részesedve, tanítsák a hívőket; nekik viszont nem szabad elégségesnek tartaniuk, hogy úgy hallgassák őket, mintha csak a katolikus tanítás szakértői lennének, hanem, mert Krisztus nevében tanítanak, engedelmeskedniük is kell nekik olyan odaadással, amely megfelel a tekintély azon mértékének, amelyet ők hatalmukban tartanak, és amelyet használni szándékoznak…

3. Az Egyházi Tanítóhivatal tévedhetetlensége

{4534} Jézus Krisztus pedig azt akarta, hogy a pásztorok Tanítóhivatala, akikre azt a feladatot bízta, hogy tanítsák az evangéliumot az egész népnek és az egész emberi családnak, a hit és az erkölcs kérdéseiben a tévedhetetlenség oda illő karizmájával rendelkezzék. Mivel a tévedhetetlenség nem új kinyilatkoztatásokból származik, amelyeket Péter utóda és a Püspökök Kollégiuma élvezne, nincsenek mentesítve a gondtól, hogy megfelelő eszközök alkalmazásával kutassák az isteni kinyilatkoztatás kincstárát a Szentírásban, amely az igazságot, amelyről Isten azt akarta, hogy a mi üdvösségünk végett megírassék, romlatlanul tanítja; és kutassák az élő hagyományban, amely az apostoloktól ered. Feladatuk teljesítése során pedig az Egyház pásztorai a Szentlélek gyámolító jelenlétének örvendenek, amely csúcspontját akkor éri el, amikor ők Isten népét olyan módon oktatják, hogy Krisztusnak az ígéretei folytán, amelyeket Péterben és a többi apostolokban adott, a tévedéstől szükségszerűen mentes tanítást adnak elő.

{4535} Ez pedig akkor történik meg, amikor a földkerekségen szétszórtan, de Péter utódjával egy közösségben tanító püspökök egy felfogásban egyeznek meg, amelyet végérvényesnek kell tartani. Ez még nyilvánvalóbbá válik, egyrészt amikor a püspökök testületi megmozdulással – miként az egyetemes zsinatokon –, együtt a látható fővel kötelező tanítást határoznak meg, másrészt amikor a római pápa „ex cathedra” beszél, azaz, amikor az összes keresztények Pásztorának és Tanítójának a tisztét gyakorolva, az ő legfőbb apostoli tekintélye erejével eldönti, hogy egy hitbeli vagy erkölcsi tanítást az egész Egyháznak tartania kell” (I. Vatikáni Zsinat).

{4536} A katolikus tanítás szerint azonban, az Egyházi Tanítóhivatal tévedhetetlensége nemcsak a hitletéteményre terjed ki, hanem azokra a tényezőkre is, amelyek nélkül ezt a letéteményt nem lehet szabályosan megőrizni és magyarázni. Ennek a tévedhetetlenségnek magára a hitletéteményre való kiterjedése pedig egy olyan igazság, amelyről az Egyház egészen a kezdetektől fogva bizonyosan tudta, hogy az Krisztus ígéreteiben ki van nyilatkoztatva. Erre az igazságra támaszkodva, az I. Vatikáni Zsinat a katolikus hit tárgyát így határozta meg: „Istennek járó és katolikus hittel mindazt hinni kell, amelyet Isten írott vagy áthagyományozott igéje tartalmaz, és amelyet az Egyház akár ünnepélyes döntésével, akár a rendes és általános Tanítóhivatala révén a hit tárgyaként úgy terjeszt elő, mint amit Isten kinyilatkoztatott”. Tehát a katolikus hitnek ezek a tárgyai – amelyek a „dogmák” névvel vannak elnevezve – szükségszerűen változhatatlan szabályok – és bármely időben azok is voltak –, amint a hit számára, úgy a teológiai tudomány számára is.

4. Az Egyház tévedhetetlenségének adományát nem szabad korlátok közé szorítani

{4537} Azokból, amelyek szóba kerültek az Isten népe és az Egyházi Tanítóhivatal tévedhetetlensége kiterjedéséről és feltételeiről, az következik, hogy a krisztushívőknek egyáltalán nem szabad olyasmit elismerniük, hogy az Egyházban, amint egyesek állítják, csak az igazságban való alapvető állandó megmaradás van meg, amely összeegyeztethető a tévedésekkel, amelyek elszórtan jelentkeznek olyan kijelentésekben, amelyekről azt tanítja az Egyház Tanítóhivatala, hogy azok kötelező érvénnyel vannak megfogalmazva; vagy amelyek Isten népének a hit és az erkölcs dolgaiban való, kételyeket kizáró egyetértésében jelentkeznek.

{4538} …Létezik valóságosan az Egyház dogmáiban egyfajta rend és mondhatni: egy hierarchia, minthogy kapcsolatuk a hitalappal különböző. Ez a hierarchia pedig azt jelzi, hogy egyes dogmák más dogmákra támaszkodnak mint alapvetőbbekre, és azoktól kapják megvilágításukat is. De az összes dogmákat – hiszen azok ki vannak nyilatkoztatva – ugyanazzal az Istent érintő hittel kell hinni.

5. Az Egyház tévedhetetlenségének fogalmát nem szabad meghamisítani

{4539} … Ami … a történeti függőséget illeti, mindjárt kezdetben figyelembe kell venni, hogy az az értelem, amelyet a hitbeli kijelentések tartalmaznak, részben az alkalmazott nyelvnek egy meghatározott időben és meghatározott körülmények között érvényesülő kifejező erejétől függ. Ezenkívül néha megtörténik, hogy valamely dogmatikus igazság először nem teljes, de mégsem hamis módon van kifejezve, és csak később, a hitnek vagy az emberi ismereteknek a tágasabb összefüggésében szemlélve bír teljesebb és tökéletesebb jelentéssel. Azután, az Egyház, új kijelentéseiben azt szándékozik megerősíteni vagy megvilágítani, ami a Szentírásban, ill. a hagyomány régmúlt kifejezéseiben már tartalmilag benne foglaltatik valami módon; de gondolni szokott egyszersmind arra is, hogy bizonyos kérdéseket megoldjon, vagy tévedéseket felszámoljon; az összes ilyen dolgoknál ügyelnie kell arra, hogy ezeket a kijelentéseket helyesen értelmezzék. És végül, bár azok az igazságok, amelyeket az Egyház dogmatikai formuláival valóságosan tanítani szándékozik, valamely időszak változó megfogalmazásaitól megkülönböztethetők és emezek nélkül ki is fejezhetők, mindazonáltal néha megtörténhetik, hogy az említett igazságokat a Szent Tanítóhivatal is olyan szavakkal adja elő, amelyek az ilyen megfogalmazásoknak a nyomait viselik magukon. …

{4540} A dogmatikus formulák értelme maga azonban megmarad az Egyházban mindig igaznak és önmagával egybehangzónak, még ha később jobban meg van világítva és teljesebben érthető is. A krisztushívőknek tehát el kell fordulniuk attól a vélekedéstől, amely szerint: először is a dogmatikus formulák (vagy közülük némelyik fajta) nem tudják határozottan megmutatni az igazságot, hanem csak annak változékony megközelítéseit, amelyek valamilyen módon eltorzítják vagy megmásítják az igazságot magát; másodszor, ugyanazok a formulák az igazságot, amelyet folytonosan keresni kell a fent nevezett megközelítések révén, csak meghatározatlan módon juttatják kifejezésre. Akik ilyen véleményt magukénak vallanak, nem kerülik el a dogmatikai relativizmust, és meghamisítják az Egyház tévedhetetlenségének a fogalmát, hiszen az arra vonatkozik, hogy az igazságot végleges formában kell tanítani és tartani. …

6. Az Egyháznak és Krisztus papi mivoltának a kapcsolata

{4541} … Csatlakozva pedig a Szenthagyományhoz és a Tanítóhivatal több dokumentumához, a II. Vatikáni Zsinat ezt tanította arról a hatalomról, amely a szolgálati papság sajátja: „Ha bárki megkeresztelheti is a hívőket, de az mégis csak a pap dolga, hogy a Test építését elvégezze az eucharisztikus áldozat révén”; és: „Ugyanaz az Úr pedig, a hívők között, hogy egy testté forrjanak össze, amelyben „minden tagnak más szerepe van” (Róm 12,4), egyeseket szolgává tett, hogy ők a hívők közösségében az egyházi rend szent hatalmával rendelkezzenek az áldozat bemutatására és a bűnök megbocsátására”.

Egészen hasonló módon a Püspöki Szinódus második általános ülése joggal hangsúlyozza, hogy egyedül a pap képes Krisztus személyét felölteni, hogy az áldozati lakoma elöljárója legyen és azt elkészítse, hogy abban Isten népe Krisztus áldozatához csatlakozzék.

Mellőzve most az egyes szentségek kiszolgáltatóira vonatkozó kérdéseket, a Szenthagyomány és a szent Tanítóhivatal tanúságtétele alapján biztosan tudjuk, hogy azok a krisztushívők, akik – bár nem részesültek a papszentelésben – a saját merészségükből azt a feladatot tulajdonítják maguknak, hogy elkészítsék az Eucharisztiát, ezt nemcsak hogy teljesen meg nem engedetten, hanem egyszersmind érvénytelenül kísérlik meg. Nyilvánvaló, hogy az ilyen visszaéléseket, ha valahová észrevétlenül bejutottak, az Egyház pásztorainak meg kell akadályozniuk.

4550-4552: A Hittani Kongregáció „Quaestio de abortu procurato” kezdetű nyilatkozata, 1974. november 18.

A magzatelhajtás

{4550} 1. A magzatelhajtás kérdése és a törvény, amely esetleg megengedi a magzatelhajtás szabadságát, majdnem mindenütt éles viták tárgyává lett. Ezek a viták bizonyára kisebb jelentőségűek lennének, ha nem az emberi élet ügyéről lenne szó, amely alapvető jó, amelyet óvni kell és előmozdítani. Ez bárkinek világos; noha sokan megkísérlik érvek keresését amellett, hogy – a dologban rejlő nyilvánvaló igazság ellenére – a magzatelhajtás is szolgálhatja ezt az ügyet. És nem lehet, hogy ne csodálkozzunk azon, hogy míg egyik oldalon növekedni látjuk a nyílt és hangos ellenkezést a halálbüntetéssel és a háború bármelyik fajtájával szemben, ugyanakkor a másik oldalon azt vesszük észre, hogy egyre inkább követelik a magzatelhajtás szabadságát, akár korlátozás nélkül, akár bizonyos határok közé szorítva, amelyek persze folyton tágabbá válnak. Azonban az Egyház nem mehet el szó nélkül e mellett a kérdés mellett, hiszen teljesen tudatában van annak, hogy hivatalos feladatai közé tartozik az ember megvédelmezése minden olyan dolog ellen, amely tönkreteheti vagy megcsúfolhatja; azt követően, hogy az Isten Fia emberré lett, már senki sincs, aki – a közös emberi természet miatt – ne lenne a testvére, és ne lenne meghívva, hogy kereszténnyé legyen, és elnyerje tőle az üdvösséget.

{4551} …10. A személy és a társadalom kölcsönös jogai és kötelességei tekintetében az erkölcsi tanra tartozik, hogy felvilágosítsa mindenki lelkiismeretét, a joggyakorlatra pedig, hogy meghatározza és elrendelje, milyen kötelezettségeket kell teljesíteni. Márpedig, több olyan jog van, amelyeket az emberi társadalom önmaga nem tud nyújtani, amennyiben azok megelőzik, de amelyeket mégis biztosítania kell és hatékonnyá kell tennie: legnagyobbrészt ilyenek azok, amelyeket ma „emberi jogoknak” neveznek, és amelyekkel eldicsekszik a mi korunk, hogy ti. azokat teljesen világossá tette.

{4552} 11. Az emberi személy első joga az élethez való jog. Ugyan még egyéb javai is vannak, amelyek közül néhány valóban értékesebb, ám az élethez való jog a többiek alapja és feltétele, és ezért inkább kell óvni, mint a többieket. A társadalmat vagy a közhatalmat bármilyen formációja is van, semmi módon nem illeti meg, hogy egyeseknek fenntartsa, másoktól pedig elvegye ezt a jogot: az ilyenfajta bármiféle megkülönböztetés, akár a faj vagy a nem címén, akár a bőr színe vagy a vallás címén történik, mindig igazságtalan. Az a jog ugyanis nem a másik kegyéből forrásozik, hanem bármilyen kegyet megelőz, és ezért megköveteli, hogy ismerjék el; ha ezt megtagadják, a szigorú igazságosság sérelmet szenved.

4560-4561: A Hittani Kongregáció „Haec Sacra Congregatio” kezdetű válaszai az Észak-Amerikai Püspöki Konferenciának, 1975. március 13.

A sterilizáció

{4560} 1. Minden sterilizációt, amely önmagában, vagyis természetéből és feltételeiből kifolyólag, közvetlenül csak azt a hatást éri el, hogy a nemzőképesség alkalmatlanná van téve az utódnemzésre, célzatos sterilizációnak kell tartani, amint ezt a Pápai Tanítószék, különösen XII. Pius nyilatkozataiból megérthetjük. Tehát, az Egyház tanítása szerint feltétlenül tilos marad, az egyes cselekvő személyek esetleg helyes szubjektív szándéka ellenére, hogy ti. gondoskodjanak egy akár fizikai, akár pszichikai betegség gyógyításáról vagy megelőzéséről, amelynek bekövetkezése a terhes állapot folytán előrelátható, vagy félni kell tőle. Éspedig a nemzőképességnek magának a sterilizációja súlyosabb fokban van megtiltva, mint az egyes esetekben történő sterilizáció, minthogy amaz majdnem mindig a sterilitás visszafordíthatatlan állapotát okozza a személynek. És nem lehet hivatkozni a közhatalom semmilyen parancsára sem; a közhatalom a közjóra hivatkozva mint szükségszerű kötelezettséget írja elő a célzatos sterilizációt, ámde ez megsérti az emberi személy méltóságát és sérthetetlenségét.

Hasonlóképpen nem lehet ebben az esetben a teljesség elvére hivatkozni, mely szerint az igazolja a szervi beavatkozást a személy nagyobb java érdekében; ugyanis az önmagában szándékolt meddőség nem irányul a személy átfogó javára, azzal a szándékkal, amely helyes lenne, hogy ti. „megőrzi a dolgok és a javak rendjét” (VI. Pál); ugyanis árt a személy etikai igényének, amely a legfőbb java, minthogy szándékosan megfosztja lényegi elemétől az előrelátott és szabadon választott szexuális cselekvőkészséget. Ezért híven közvetíti a kötelező tanítást az 1971-es Konferencián nyilvánosságra hozott orvosetikai Kódex 20-dik cikkelye; sürgetni kell ennek a tanításnak a megtartását.

{4561} 2. A Kongregáció, miközben megerősíti az Egyháznak ezt a hagyományos tanítását, nem veszi ismeretlennek azt a tényt, hogy több teológus részéről azzal szembenálló felfogás érvényesül. Mégis tagadja, hogy ennek a ténynek, mint olyannak, a tanításra vonatkozóan olyan jelentőséget lehetne tulajdonítani, hogy az „locus theologicus”-t (= teológiai hivatkozási hely) képezzen, amelyre hivatkozhatnának a hívők, amikor figyelmen kívül hagyva a hiteles Tanítóhivatalt, csatlakoznak az attól elhajló egyes teológusok véleményéhez.

4570-4579: Az „Evangelii nuntiandi” kezdetű apostoli buzdítás, 1975. december 8.

[A katolikus Egyház kibontakozása sok-kultúrájú világegyházzá szükségessé tette az evangelizáció mibenlétének új megfogalmazását.
Tíz évvel a II. Vatikáni Zsinat befejezése után, mintegy az 1974-es római Püspöki Szinódus tárgyalásainak (ti. az evangélium hirdetéséről a mai világban) összegzéseképpen VI. Pál nyilvánosságra hozta a jelen buzdító iratot, amely kapcsolódva az „Ad gentes” kezdetű, 1966-ban kelt missziós határozathoz a helyi- és a részegyházakat mint az egyetemes Egyház megjelenési formáit hangsúlyozza; beszél a kultúrák evangelizációjáról, és magáévá teszi a latin-amerikai elkötelezettséget a szegények mellett – vö. a 4493-4496. pontokkal.
]

Jézus küldetése

{4570} 6. Krisztus Urunk maga tesz tanúságot arról, mi a küldetése. Így olvassuk Szt. Lukácsnál: „Hirdetnem kell az Isten országa evangéliumát”. (Lk 4,43) Ez a kijelentése igen fontos, mert Jézus egész küldetését, feladatát magában foglalja: „Evégre jöttem”. (uo.) E szavak teljes értelmét akkor látjuk, ha egybevetjük Krisztus Urunknak azzal a kijelentésével, amelyben magára alkalmazza Izaiás próféta szavait: „Az Úr Lelke rajtam, azért kent fel engem. Ő küldött, hogy a szegényeknek hirdessem az evangéliumot”. (Lk 4,18)

Jézus maga mondja, hogy az Atya azért küldte: hirdesse az örömhírt városról-városra; főleg a szegényeknek, mert a szegények készségesebb lélekkel fogadják. Hirdetnie kell, hogy beteljesültek az ígéretek, amelyeket az Ószövetségben Isten tett. Az evangélium hirdetését szolgálta Jézus egész működése: már maga a megtestesülés is, majd csodái, tanítása, a tanítványok meghívása, a 12 apostolnak adott megbízás, a kereszt, a feltámadás és állandó jelenléte övéi körében.

{4571} …9. A legfőbb „Jó Hír”, az evangélium lényege, az üdvösség. Isten nagy ajándéka ez. Azt jelenti, hogy az embernek szabadságot ígér mindentől, ami rajta zsarnokoskodik, szabadságot elsősorban a bűntől és a Gonosztól. Ez a szabadság együtt jár azzal az örömmel, hogy ismerjük Istent és ő ismer minket, láthatjuk őt és bízunk benne. Mindezek már Krisztus földi életében elkezdtek megvalósulni; halála és feltámadása végleg megfizette üdvösségünk vételárát, de a történelem során sok szenvedés között kell türelemmel kitartani, míg csak minden be nem teljesül Krisztus végső eljövetelében, amelynek időpontját senki sem tudja, kivéve az Atyát. (vö. Mt 24,36; ApCsel 1,7; 1Tesz 5,1-2)

{4572} 10. „Istenország” és „üdvösség”: ez a két szó kulcsfontosságú, ha meg akarjuk érteni Jézus tanítását. Az Istenországot és az üdvösséget Isten ingyen kegyelméből és irgalmából nyerjük el, de nekünk magunknak is erőfeszítést kell tennünk érte. Az Úr szavai szerint az erőszakosak ragadják el azt. (vö. Mt 11,12; Lk 16,16) Fáradoznunk kell és szenvednünk; az evangélium elvei szerint kell élnünk, meg kell tagadnunk magunkat, és fel kell venni keresztünket; a nyolc boldogság szelleméhez kell tartanunk magunkat. Főképpen pedig arra van szükség, hogy lelkileg teljesen megújuljunk. Az evangélium „metanoia”-nak nevezi a megtérést, felfogásunk és szívünk teljes megváltoztatását.

Az evangelizáció mint az Egyház fő feladata

{4573} … 14. Az Egyház ezt jól tudja. Tisztában van vele, hogy elsősorban őrá vonatkozik, amit az Üdvözítő mondott: „Hirdetnem kell az Isten országát”. (Lk 4,43) Szívesen alkalmazza önmagára Szent Pál szavait: Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot. (1Kor 9,16) …Az evangelizálás tehát az Egyház különleges isteni ajándéka és hivatása; benne maga az Egyház tükröződik vissza. Az Egyház létjogosultságát éppen az evangelizálás adja: vagyis, hogy Isten szavát hirdesse, tanítsa, a kegyelem közvetítője legyen Isten és ember között, a bűnösöket Istenhez visszavezesse, Krisztus áldozatát pedig minden időkre megjelenítse a szentmisében, mely halálának és dicsőséges feltámadásának emlékezete.

Evangelizáció és kultúra

{4574} 18. Evangelizálni: Az Egyház számára ez a szó annyit jelent, hogy vigye el a Jó Hírt az emberiség minden csoportjához, és az evangélium benső erejével alakítsa át az embereket. Így valósul meg maga az új emberiség: „Lásd újrateremtek mindent” (Jel 21,5)…

{4575} … Az Egyháznak nemcsak az a fontos, hogy az evangéliumot mindig szélesebb földhatárokon, vagy az emberek mindig nagyobb tömegeinek hirdesse, hanem az is, hogy magának az evangéliumnak az ereje megragadja és mintegy maga javára fordítsa a megítélési szempontokat, a nagyobb jelentőségű értékeket, a gondolkodásmódot, az ösztönző erőket és az emberiség életmodelljeit, ha azok Isten igéjével és üdvözítő tervével ellentétesek.

{4576} 20. Így lehetne összefoglalni az eddig mondottakat: evangelizálni kell magát az emberi kultúrát, ill. kultúrákat. Evangelizálni: nem felületesen, nem külsőségesen, nem díszletszerűen, de belülről, életet alakítva, gyökeresen. Ebben a teljes értelemben érti a szót a Gaudium et Spes konstitució is, amikor mindig az emberi személyiségről beszél, és mindig az ember Istenhez fűződő személyi kapcsolatát hangsúlyozza.

{4577} Magától értetődik, hogy az evangélium és az evangelizáció nem azonosítható egyik kultúrával sem; független mindegyiktől. Mégis, amikor az evangélium az Istenországot hirdeti, ezt az embereknek meghatározott kultúra keretén belül kell életté váltaniuk. Az Istenország építésében nyilván fel kell használniuk az emberi kultúra és kultúrák elemeit. Az evangélium és az evangelizáció eszerint nincsenek valamely meghatározott kultúrához kötve, de mindegyikkel összeegyeztethetők, mindegyiket bensőleg átalakíthatják, anélkül, hogy alárendelt helyzetbe kerülnének velük szemben.

{4578} Korunk sajátos drámája, hogy törés állt be az evangélium és a kultúra világa között, mint ahogyan ez már a múltban is megesett. Mindent meg kell tehát tenni, hogy evangelizáljuk az emberi kultúrát, helyesebben: a kultúrákat. A kultúráknak is újjá kell születniük az evangéliummal való találkozásukból. De ennek a találkozásnak feltétele, hogy hirdessük az evangéliumot.

Az ember evangelizálása és fejlődése

{4579} 31. Az evangelizálás és az emberi haladás, fejlődés, felszabadulás közt szoros kapcsolat van. Ez a kapcsolat antropológiai jellegű, mivel nem létezik „elvont” ember, akit evangelizálni lehetne, hanem minden ember meghatározott társadalmi és gazdasági körülmények közt él. A kapcsolat teológiai jellegű is: mert a termelést nem lehet elválasztani a megváltástól, ez utóbbi pedig minden konkrét emberi helyzetet érint, kötelességgé teszi, hogy küzdjünk az igazságtalanságok ellen és az igazságosság helyreállításáért. A kapcsolat ezenkívül teljességgel evangéliumi, mert a szeretetben gyökerezik. Hogyan is lehetne hirdetni a szeretet új parancsát, ha ugyanakkor közömbösen hagy az igazság, az igazi béke és az emberi fejlődés kérdése? Ezt a gondolatot hangsúlyoztuk, amikor (a Szinódus megnyitóbeszédében) azt mondtuk: „Az evangelizálás nem hunyhat szemet súlyos problémák előtt, amelyek ma az embereket foglalkoztatják, amilyenek az igazságosság, a szabadság, a fejlődés és a világbéke. Ha ezekkel nem törődünk, elfeledkezünk a szenvedő, nélkülöző embertársak iránti szeretet evangéliumi tanításáról.”

4580-4584: A Hittani Kongregáció „Persona humana” kezdetű nyilatkozata a szexuáletika néhány kérdéséről, 1975. december 29.

Emberi méltóság és isteni törvény

{4580} 3. Korunk emberei napról-napra jobban meg vannak győződve arról, hogy az emberi személy méltósága és hivatása megköveteli, miszerint ők, az értelem fényétől vezetve, felfedezzék a természetükbe oltott értékeket és erényeket, azokat folytonosan fejlesszék, és életük gyakorlatában érvényesítsék, mégpedig azzal a szándékkal, hogy napról-napra jobban tudjanak előrehaladni. Azonban erkölcsének becsét illetően az ember egyáltalán nem önkényes megítélése szerint haladhat előre: „A lelkiismeret mélyén törvényt fedez fel, amelyet nem maga ad magának, hanem amelynek engedelmeskednie kell… Mert az embernek szívébe írt törvénye van, amelynek engedelmeskedni: ez az ő méltósága; és amely szerint fog majd megítéltetni” (II. Vatikáni Zsinat).

Emellett nekünk, keresztényeknek, az Isten – kinyilatkoztatása útján – ismeretessé tette az üdvösségre vonatkozó tervét, és elénk adta mint legfőbb és változhatatlan életszabályt, Krisztust, az Üdvözítőt és Megszentelőt, ahogyan ez az ő tanításában és példájában megnyilatkozik; Krisztus azt mondta: „Én vagyok a világ világossága: aki követ engem, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12).

Tehát az emberi méltóság nem tud igazán előbbre jutni, hacsak természete lényegi rendjének sértetlenségére nem ügyel. Meg kell ugyan vallani, hogy a polgári kultúra folyamatában elfogadhatóan sok dologi körülmény és az emberi élet sok szükséglete megváltozott, és a jövőben is meg fog változni; ámde az erkölcsök bármilyen haladásának és bármilyen életformának olyan határok között kell maradnia, amelyeket változhatatlan elvek tűznek ki, amelyek viszont a minden emberi személyt felépítő elemekre és az emberi személy lényegéhez tartozó viszonylatokra támaszkodnak; ezek az elemek és ezek a viszonylatok felette állnak a történeti körülményeknek.

Ezek az alapvető elvek, amelyeket az emberi ész fel tud fogni, benne vannak az „örök, objektív és általános isteni törvényben, amellyel Isten az ő bölcsessége és szeretete végzése szerint az egész világot és az emberi közösség útjait rendezi, irányítja és kormányozza. Isten az embert részesévé teszi az ő törvényének, úgy, hogy az isteni gondviselés gyengéd vezetése mellett az a változhatatlan igazságot jobban és jobban megismerhesse” (II. Vatikáni Zsinat). Ez az isteni törvény pedig megismerésünknek hozzáférhető.

Egyházi tanítás és természettörvény

{4581} 4. Tehát helytelenül tagadják ma sokan, hogy akár az emberi természetben, akár a kinyilatkoztatott törvényben az egyes cselekedetekre vonatkozóan található valami más, feltételhez nem kötött és változhatatlan irányelv azon kívül, amely a szeretet és az emberi méltóság iránt tanúsított tisztelet általános törvényében fejeződik ki. Hogy pedig ezt bizonyítsák, ugyanők a következő érvre hivatkoznak: mindazt, amit a természettörvény szabályának vagy a Szentírásban foglalt parancsolatnak szoktak nevezni, inkább csak egy bizonyos részleges emberi kultúra formáinak kell tartani, ahogyan azok a történelem egy meghatározott időszakában kifejeződnek. Ámde az isteni kinyilatkoztatás, sőt, a dolgok sajátos rendjében a természetes ész bölcsessége is, midőn érintik az emberi nem valódi szükségleteit, egyszersmind szükségszerűen fényt vetnek az emberi természetet alkotó elemekben benne rejlő változhatatlan törvényekre, amelyek azonosnak mutatkoznak minden élőlényben, akik ésszel vannak felruházva.

Ehhez járul hozzá, hogy Krisztus az Egyházat úgy alapította meg, mint ami „az igazság oszlopa és biztos alapja” (1Tim 3,15). Emez, a Szentlélek segítségével, szünet nélkül őrzi, és tévedés nélkül hagyományozza át az erkölcsi rend igazságait, és hitelesen magyarázza nemcsak a tételesen kinyilatkoztatott törvényt, „hanem az erkölcsi rend elveit is, amelyek magából az emberi természetből folynak” (II. Vatikáni Zsinat), és amelyek az ember teljes kibontakozására és megszentelődésére vonatkoznak. Az Egyház valóban történetének egész folyamán mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a természettörvény meghatározott parancsainak feltétlen és változhatatlan érvényessége van, és úgy tartotta, hogy azoknak a megsértése ellentmond az evangélium tanításának és szellemének.

{4582} …7. Napjainkban sokan jogot formálnak szexuális kapcsolatra a házasság megkötése előtt, legalább ahol a házasodás szilárd akarása és a már mindkettejük lelkében meglévő, valamilyen módon házastársi érzület követeli azt a beteljesülést, amelyet ők természetszerűnek ítélnek; s mindezt különösen akkor, valahányszor a házasságkötést külső tárgyi tényezők akadályozzák, vagy ezt az intim kapcsolatot szükségesnek ítélik ahhoz, hogy maga a szerelem tartós maradjon. Az ilyen vélekedés ellenkezik a keresztény tanítással, mert ez leszögezi, hogy az ember bármilyen nemző cselekedetének a házasság keretei között kell maradnia. Ugyanis akármennyire szilárd azoknak az elhatározása, akik ezekkel az idő előtti kapcsolatokkal lekötik egymást, ezek a kapcsolatok mégsem engedik, hogy a férfi és a nő közötti kölcsönös személyes viszony őszinteségét és hűségét biztosnak lehessen venni, és különösképpen azt nem, hogy ezt a viszonyt a vágyak és az akarati önkényesség változékonysága majd óvni fogja…

Lelkigondozás és homoszexualitás

{4583}  …8. Korunkban, a Tanítóhivatal folytonosan meglévő tanításával és a keresztény nép erkölcsi érzékével ellentétesen, egyesek – pszichológiai természetű előjelekkel kapcsolatban – kezdték engedékenyen megítélni, sőt teljesen fel is menteni bizonyos személyek homoszexuális viszonyait…
Ugyanis, a dolgok tárgyilagos erkölcsi rendje szerint, a homoszexuális kapcsolatok olyan cselekmények, amelyek a maguk szükséges és lényegi rendeltetésétől meg vannak fosztva. A Szentírás rossznak nyilvánítja mint súlyos eltévelyedéseket, sőt úgy vannak bemutatva, mint Isten elvetésének a gyászos következménye (vö. Róm 1,24-27; 1Kor 6,9; 1Tim 1,10).
Az Isteni Írásoknak ez a felfogása ugyan nem engedi meg, hogy arra következtessünk: mindazok, akik ebben az elferdülésben szenvednek, ebből az okból már személyes bűnben vannak; mindazonáltal tanúsítja, hogy a homoszexualitás cselekményei legsajátabb belső természetük szerint rendetlenek, és soha semmi módon nem helyeselhetők.

Lelkigondozás és maszturbáció

{4584} Manapság gyakran kétségbe vonják vagy nyíltan tagadják a katolikus Egyház hagyományos tanítását, amely szerint a maszturbáció erkölcsileg súlyos szabályszerűtlenséget képez.
A pszichológia és a szociológia kimutatja, ahogyan általában mondják, hogy az, mindenekelőtt a serdülőknél, általában az érlelődő szexualitáshoz tartozik és ezért semmi valódi és súlyos bűnt nem tartalmaz, hacsak valaki szándékosan nem adja át magát a magányos élvezetnek csak a maga körébe zártan („ipsatio” = önmaga keresése); ebben az esetben természetesen a cselekmény teljesen ellentétes a különböző nemű személyek közötti szeretetközösséggel, bár igyekeznek azt állítani, hogy emez a fő célja a nemi erő használatának.

Ez a vélemény mindazonáltal a katolikus Egyháznak mind a tanításával, mind a lelkipásztori gyakorlatával ellentétes. Akármilyen meggyőző ereje van egynémely biológiai vagy filozófiai jellegű érvelésnek, amelyet néha felhasználtak egyes teológusok, a valóságban mind az Egyház Tanítóhivatala – a hagyomány folyamatos állandóságával – mind a krisztushívők erkölcsi érzéke kétkedés nélkül, szilárdan azt tartja, hogy a maszturbáció bensőleg és súlyosan rendezetlen cselekedet (vö. a 687. sk. pontokkal).

4590-4606: A Hittani Kongregáció „Inter insigniores” kezdetű nyilatkozata abban a kérdésben, lehet-e nőket pappá szentelni, 1976. okt. 15.

[Anglia és Kanada anglikán egyházai 1975-ben elvben beleegyeztek a nők pappászentelésébe. A Canterbury-i érseknek küldött két levelében VI. Pál pápa megmagyarázta, a római katolikus Egyház miért tagadja meg a nők pappászentelését. A Hittani Kongregációnak a pápa megbízásából tett nyilatkozata a papszentelés Krisztusig visszavezethető hagyományának normatív, vagyis szabályalkotó erőt tulajdonít, és a „természetes hasonlósággal” (l. a 4600. pontot) érvel, amelynek fenn kell állnia Krisztus és az ő szolgája (aki „Krisztus személyében” cselekszik) között. Ennél az érvelésnél nincs szó „kényszerítő bizonyítékról”, hanem csak a tanítás megvilágításáról egy „hitanalógia” révén. (l. a 4598. pontot) A nők diakonátusának kérdéséről ez a nyilatkozat nem tesz említést.]

I. Az Egyház folyamatosan fennmaradt hagyománya

{4590} Sohasem volt azon a nézeten a katolikus Egyház, hogy nőket érvényesen részesíteni lehet a pap- vagy a püspökszentelésben… Az Egyház hagyománya tehát ebben a dologban századokon át oly állandó volt, hogy a Tanítóhivatal sohasem tartotta szükségesnek, hogy fejtegesse ezt az elvet, hiszen azt semmi veszély nem fenyegette, avagy védelmezzen egy törvényt, amely érvényben volt, anélkül, hogy valaki kérdésessé tette volna. De valahányszor ez a hagyomány, alkalomadtán, a nyilvánosság látómezejére került, tanúságul szolgált, hogy az Egyház figyelemmel volt aziránt, hogy az Úrtól neki hagyományozott ősképhez hozzáformálódjék.

{4591} Ugyanazt a hagyományt lelkiismeretesen megtartották a Keleti Egyházak is, amelyeknek az egyértelmű egyetértése ebben a dologban annál inkább feltűnő, mivel sok más dologban készségesen megengedik, hogy az ő mindenkori joguk különbözik. Sőt ma is visszautasítják, hogy bármi közösségük legyen azokkal a követelésekkel, amelyek a nők pappászentelésére irányulnak.

II. Krisztus magatartása

{4592} Krisztus Jézus egy nőt sem sorolt be a Tizenkettő körébe. Ha így viselkedett, az nem amiatt történt, mert engedett az ő idejében dívó szokásoknak, mert az ő társadalmi érintkezési módja a nőkkel szemben teljesen különböző volt a polgártársaiétól, és emezeknek a szokásaitól ő szándékosan és merészen távol tartotta magát…

{4593} …Mindezek azonban – ezt el kell ismerni – persze nem nyújtanak olyan evidenciát, hogy bárkinek közvetlenül átláthatóak lennének, amin ugyan nem kell csodálkozni, hiszen a kérdések, amelyeket Isten Igéje felvet, mélyebbek, mintsem hogy a feleletek rögtön nyilvánvalóak lennének; mert megérteni mind Jézus küldetésének, mind magának a Szentírásnak a végső értelmét: ehhez nem elegendő a szövegek merőben történeti jelentésének a kibontása. Mégis el kell ismerni, hogy ebben a dologban vannak tények, mintegy vesszőnyalábba kötve, amelyek ugyanazon dolog közlésére irányulnak, és még inkább csodálatra késztetnek, hogy Jézus nőkre nem bízott apostoli hivatalt. … [Itt gondolhatunk arra, hogy a tizenkét férfi apostol allegorikusan Izrael tizenkét törzsét jelzi (vö. Mt 19,28; Lk 22,30), de legalábbis tizenkét trónon ülve az utolsó ítéletkor ítélkezni fognak Izrael tizenkét törzse felett.]

III. Az apostolok magatartása

{4594} Krisztusnak a nőkkel való eme társadalmi érintkezési módját az apostolok közössége híven követte. Bár a Boldogságos Szűz Mária kitüntető helyet foglalt el azon kevesek között, akik az Úr mennybemenetele után az Utolsó Vacsora termében összegyűltek (vö. ApCsel 1,14), ő mégsem lett a tizenkét Apostol Kollégiumába utólag beválasztva, mikor arra sor került, és amelynek a kimenetele Mátyás kijelölése volt; két tanítványt terjesztettek ugyanis elő, akiknek a nevéről az evangéliumok bizony még említést sem tesznek.

{4595} Pünkösd napján pedig mindannyian elteltek Szentlélekkel, férfiak és nők (vö. ApCsel 2,1; 1,14) mégis csak „Péter emelte fel hangját, a többi tizenegy kíséretében”, hogy hirdesse: Jézusban beteljesültek a jövendölések (ApCsel 2,14).

IV. Amit Krisztus és az apostolok tettek, állandó szabályul szolgál

{4596} …Bár Krisztusnak és az apostoloknak ezt a viselkedésmódját az egész – századokon át egészen a mi napjainkig tartó – töretlen hagyomány irányelvnek tekintette, mégis felmerül a kérdés, vajon ma szabad-e az Egyháznak más magatartást tanúsítania. Vannak, akik igenlőleg válaszolnak; ezt több meggondolás támasztja alá, amelyeket részletesen meg kell vizsgálni.

{4597} Mindenekelőtt azt állítják, hogy Jézus és az apostolok azért cselekedtek így, mivel szükségképpen tekintettel voltak annak az időnek és annak a vidéknek a szokásaira, és más oka nem volt, miért nem bízott hivatalt sem nőkre, sem az ő Anyjára, hacsak nem az, hogy ugyanannak az időnek a körülményei megtiltották, hogy másként cselekedjék. Mégis senki sem bizonyította és valóban nem is lehet bizonyítani, hogy ez a fajta cselekvésmód csak szociális okokból és az emberi kultúra sajátosságaiból eredt. A valóságban azt láttuk, amikor az evangéliumokat fentebb megvizsgáltuk, hogy Jézus éppen ellentétesen, kortársainak véleménye alól messze kivonta magát, amikor félretolta azokat a megkülönböztetéseket, amelyek a nőket a férfiaktól elválasztották. Nem lehet tehát azt állítani, hogy Jézus csupán megalkuvásból nem számította hozzá a nőket az apostolok gyülekezetéhez. Még kevésbé voltak a görögöknél az apostolok, társadalmi és kulturális körülmények folytán ennek a szokásnak a figyelembevételére rákényszerítve, mivelhogy a görögök ezeket a különbségtételeket nem ismerték…

V. A papi szolgálatot Krisztus misztériumának fényében kell szemlélni

{4598} … Miután az Egyháznak ez a szabálya és annak alapvetése emlékezetbe lett idézve, hasznosnak és alkalmasnak látszik ugyanezt a szabályt megvilágítani úgy, hogy megmutatjuk megfelelőségét, amint azt a teológiai gondolkodás felismeri: hogy ugyanis csakis férfiak kaptak meghívást a papszentelés elfogadására, ez szorosan összefügg a szentség eredeti jellegével, és Krisztus misztériumához való sajátságos viszonyával. Akkor pedig nem azt tűzzük ki célul, hogy bizonyító érvvel hozakodjunk elő, hanem hogy a tanítást a hitanalógia világítsa meg.

{4599} Az Egyház állandó tanítása – amelyet újból és eléggé részletesen kinyilvánított a II. Vatikáni Zsinat, amelyet újra előadott az 1971-ik évben megtartott Püspöki Szinódus is, amelyet végül megismételt ez a Szent Hittani Kongregáció 1973. június 24-én kiadott nyilatkozatában – az, hogy a püspök vagy az áldozópap, amikor ki-ki a tisztét gyakorolja, nem a saját személyében cselekszik, hanem Krisztust teszi jelenvalóvá, aki általa cselekszik: „a pap valóban Krisztus helyetteseként látja el tisztét”, amint már a III. században Szent Cyprianus ezt megírta. Hogy magát Krisztust jelenítheti meg, erről Pál azt állította: ez apostoli tisztének a sajátja (vö. 2Kor 5,20; Gal 4,14). Krisztusnak ez a megjelenítése akkor nyeri el legmélyebb kifejezését és egészen különleges rendeltetését, amikor ünneplik az eucharisztikus közösséget, amely az Egyház egységének a forrása és középpontja, áldozati lakoma, amely Isten népét Krisztus áldozatával összeköti: a pap, akinek egyedül van hatalma ezt véghezvinni, nem csupán azzal az erővel cselekszik, amelyet neki Krisztus ad, hanem Krisztus személyében cselekszik, az ő szerepét veszi magára, úgy, hogy ő képmását viseli, midőn az átváltoztatás szavait kimondja.

{4600} A keresztény papságnak tehát szentségi jellegzetessége van, a pap: jel, aki a természetfölötti hatékonyságot kétségtelenül a felszenteltetése alapján nyeri el, ámde olyan jel, amelyet érzékelni kell és amelynek a jelentését a hívőknek könnyen fel kell ismerniük. Ugyanis a szentségeknek az egész alkata a természetes jeleken alapszik, amelyeknek az emberi lélekkel összehangzó kijelentő erejük van: „a szentségi jelek”, amint Szent Tamás mondja, „természetes hasonlóságból kifolyóan jelenítenek meg”.

Márpedig ugyanaz a természetes hasonlóság kívántatik meg a személyek vonatkozásában, mint a dolgok vonatkozásában: midőn ugyanis meg kell jeleníteni szentségileg Krisztus cselekvésmódját az Eucharisztiában, nem lenne meg ez a természetes hasonlóság, amely Krisztus és az ő szolgája között megkívántatik, ha az ő szerepét nem egy férfi töltené be: egyébként nehezen fedeznénk fel ugyanabban a szolgálattevőben Krisztus képmását; mert hát Krisztus maga férfi volt és az is marad.

{4601} Kétségkívül Krisztus az egész emberi nem elsőszülötte, a nőké éppen úgy, mint a férfiaké: az egységet, amelyet a bűn széttört, úgy állította helyre, hogy már nincs zsidó, sem görög$ nincs szolga, sem szabad, nincs férfi és nő: mindnyájan ugyanis egyek Krisztus Jézusban (vö. Gal 3,28). Mégis az Ige a férfinem szerint testesült meg; ez a körülmény ugyan egy tényen alapszik, amely – anélkül, hogy a férfi valamilyen felsőbbrendűségét biztosítaná a nő felett – az üdvösség tervétől nem választható el: ugyanis az az Isten általános tervével egybecseng, ahogyan azt Isten kinyilatkoztatta: ennek a tervnek a magva a Szövetség misztériuma…

{4602} Aki a felhozott érveknek helyt akar adni, jobban meg fogja érteni, az Egyház mennyire jogos okokból áll hozzá ilyen módon a kérdéshez; végül is azoknak a vitáknak a nyomán, amelyek korunkban keletkeztek, hogy vajon a nők felszentelhetők-e vagy sem, a keresztényeknek ösztönzést kell érezniük, hogy az Egyház misztériumát alaposan megvizsgálják, a püspöki szolgálat és az áldozópapság természetét és jelentését pontosabban kikutassák, ugyanígy hogy a pap helyét a megkereszteltek közösségében, mint csak őt megillető és kitüntetett helyet, különböztessék meg; a pap ugyan e közösség tagja, attól mégis elkülönül, mert azokban a cselekményekben, amelyekben a felszentelés szentségi jegye megkívántatik, a pap, azzal a hatékonysággal, amely a szentségek sajátja, képmása és jele magának Krisztusnak, aki összehív, feloldoz, elvégzi a Szövetség áldozatát.

VI. A papi szolgálat az Egyház misztériumában

{4603} Ezért nem világos, hogyan lehetne indítványozni a nőknek a papi szolgálatba lépését csak a jogegyenlőség miatt, amely elismerten megilleti az embereket, és amely a keresztények számára is érvényes. Ennek megerősítésére néha bizonyítékként használják fel a Galatáknak írt levél fent idézett szavait (3,28), amelyek kinyilvánítják, hogy Krisztusban már semmilyen megkülönböztetés nincs férfi és nő között. Azonban ezekben a szavakban nem az egyházi szolgálatokról van szó, hanem csak az az állítás rejlik, hogy mindenki egyformán kap meghívást arra, hogy megkapja Istentől a fogadott gyermekséget.

Emellett és kiváltképpen, igen nagyon tévedne magát a szolgálati papság természetét illetően, aki azt az emberi jogok közé sorolná, minthogy a keresztség senkinek semmilyen jogot nem ad közösségi szolgálat elnyerésére az Egyházban. A papság ugyanis megadatik valakinek, de nem, hogy neki a megbecsülésére legyen vagy előnyére váljék, hanem hogy ő Istennek és az Egyháznak szolgáljon; sőt, ő válaszol egy különleges és egészen ingyenes meghívásra: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket és rendeltelek titeket (ti. hogy elmenjetek, gyümölcsöt hozzatok)” (Jn 15,16; vö. Zsid 5,4)…

{4604} Minthogy ugyanis a papság különleges szolgálat, amelynek nyilvános működését és felügyeletét az Egyház vállalta, az arra való hivatás számára az Egyház tekintélye és meghatalmazása annyira fontos kívánalom, hogy annak alkotóelemévé válik, mert Krisztus azokat választotta, „akiket ő maga akart” (Mk 3,13). Ezzel szemben általános az összes megkereszteltek hivatása a királyi papság gyakorlására, Istennek felajánlva életüket és tanúságot téve Isten dicséretére.

{4605} Azokat a nőket, akik saját bevallásuk szerint a szolgálati papságra törekszenek, bizonyára a Krisztusnak és az Egyháznak való szolgálat vágya sarkallja. És nem kell csodálkozni azon, hogy mihelyt bennük tudatossá vált az a tény, hogy egykor az államban megkülönböztetéseket kellett elszenvedniük, arra éreznek indíttatást, hogy magát a szolgálati papságot kívánják meg maguknak. Mégsem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a papi rend nem tartozik az ember személyiségi jogaihoz, hanem Krisztus és az Egyház misztériumának az üdvösségi tervétől függ…

{4606} Hátra van tehát, hogy mélyebben átgondoljuk a keresztény vallás legfontosabb tételei közül a megkeresztelteknek az ebből fakadó egyenlőségét, amely azért nem egyformaság, mivel az Egyház a tagok különfélesége szerint különbségeket viselő test, amelyben mindegyik tagnak a saját feladata ki van jelölve. A feladatokat tehát meg kell különböztetni, de nem szabad összekeverni; ezek nem pártolnak semmilyen fölényt, egyiknek a másik fölött ti.; a féltékenységnek sem adnak tápot.

II. János-Pál pápa 1978. október 16 –

Dokumentumok sorrendje: (Itt megtalálhatók egyéb írásai is. Klikk ide ->  *** )

  1. Redemptor hominis enciklika a Megváltóról 1979. III. 4.
  2. Catechesi tradendae apostoli buzdítás a hitoktatásról 1979. X. 16.
  3. Dives in misericordia enciklika az irgalmas Atyaistenről 1980. XI. 30.
  4. Laborem exercens enciklika a szociális kérdésről 1981. IX. 14.
  5. Familiaris consortio apostoli buzdítás a családról 1981. XI. 22.
  6. Aperite portas Redemptori szentévi bulla 1983. I. 6.
  7. Salvifici doloris enciklika a szenvedésről 1984. II. 11.
  8. Redemptionis donum enciklika a szerzetességről 1984. II. 25.
  9. Reconciliatio et paenitentia enciklika a bűnbánatról és bűnbocsánatról 1984. XII. 2.
  10. Parati semper apostoli levél az ifjúságról 1985. III. 31.
  11. Slavorum apostoli enciklika Szt. Cirillről és Szt. Metódról 1985. VI. 2.
  12. Dominum et vivificantem enciklika a Szentlélekről 1986. V. 18.
  13. Redemptoris Mater enciklika a Szűzanyáról 1987. III. 25.
  14. Sollicitudo rei socialis enciklika a szociális kérdésről 1987. XII. 30.
  15. Euntes in mundum enciklika az oroszok megtéréséről 1988. I. 25.
  16. Mulieris dignitatem apostoli buzdítás a nőkről 1988. VIII. 15.
  17. Christifideles laici apostoli buzdítás a Krisztus-hívőkről 1988. XII. 30.
  18. Redemptoris custos apostoli buzdítás Szent Józsefről 1988. VIII. 15.
  19. Ex corde Ecclesiae apostoli rendelkezés a katolikus egyetemekről 1990. VIII. 15.
  20. Redemptoris missio enciklika a missziókról 1990. XII. 7.
  21. Centesimus annus enciklika a szociális kérdésről 1991. V. 1.
  22. Pastores dabo vobis apostoli buzdítás a papságról 1992. III. 25.
  23. Veritatis splendor enciklika az erkölcs alapjairól 1993. VIII. 6.
  24. Gratissimam sane apostoli levél a családról 1994. II. 2.
  25. Tertio millennio apostoli levél a 2000-ben következő szentévről 1994. XI. 10.
  26. Gyermekeknek írt levél 1994 Karácsonyára
  27. Evangelium vitae enciklika az életről 1995. III. 25.
  28. Levél a nőknek 1995. VI. 9.
  29. Ökumenikus direktórium 1993. III. 25.
  30. Ut unum sint enciklika 1995. V. 25.
  31. Vita consecrata apostoli buzdítás az Istennek szentelt életről 1996. III. 25.