FJ 3900->

3900-­3904: A „Munificentissimus Deus” kezdetű apostoli rendelkezés, 1950. november 1.

Bevezetés

[Ugyanazon a napon, 1950. november 1-jén, amikor ezt a rendelkezést kiadták, XII. Pius „Urbi et Orbi” ünnepélyesen kihirdette a Boldogságos Szűz Mária Mennybevételének a dogmáját.
Ez a dogmává tétel igen sok kérésre támaszkodik, amelyeket már XIII. Leó utasítására a Szent Offícium levéltárában különleges gyűjteményben fogtak össze, amelyekhez később a teológusok szavazatai is társultak.
Az eddig leltározott összes kérelmek közül az az első, amelyet II. Izabella spanyol királynő 1863. december 27-én – gyóntatója biztatására – IX. Pius pápának küldött.
Az I. Vatikáni Zsinaton 204 zsinati atya javasolta, hogy a Boldogságos Szűz Mennybevételét hittétellé kell tenni; azután pedig a dolog kikerült az érdeklődés köréből és sokáig hallgatás fedte, mígnem az „asszumpcionista mozgalom” több felől fel nem támadt és a XX. század elején, különösen az 1921-­1937 közé eső években az ügy újból felerősödött.
Végül XII. Pius 1946-ban az összes püspököknek küldött levélben kikérte azok véleményét.
]

A Boldogságos Szűz Mária mennybevételének ünnepélyes kimondása

{3900} A szent Atyák és a teológusok erre vonatkozó összes érvei és megfontolásai a Szentírásra, mint végső alapra támaszkodnak, ez pedig úgy állítja mintegy szemünk elé a jóságos Istenanyát, mint aki a legszorosabb kapcsolatban van az Ő isteni Fiával, és mindig részesedik sorsában.
Ezért szinte lehetetlennek látszik, hogy a földi élet után, nem ugyan lélekben, de testben elválasztott lett volna Krisztustól az, aki Krisztust foganta, szülte, tejével táplálta, karjában tartotta, kebléhez szorította. Mivel Megváltónk Mária Fia, bizony semmiképpen sem tehette, mint aki az isteni törvény legtökéletesebb megtartója, hogy örök Atyja mellett legszeretettebb Anyját is ne tisztelje. Már pedig hinni kell, hogy az, aki őt oly igen nagy tisztelettel fölmagasztalni tudta, hogy őt sértetlenül megőrizze a sír romlásától, ezt valóban meg is tette.

{3901} Legfőképpen az említendő meg, hogy a II. századtól kezdve Szűz Máriát a szent Atyák úgy említik, mint új Évát az új Ádám mellett, bár neki alávetve, mégis vele a legszorosabb kapcsolatban az alvilági ellenség ellen vívott ama küzdelemben, amely, amint azt az Ősevangélium (Ter 3,15) előre jelzi, el fog jutni a bűn és a halál fölött aratott legteljesebb győzelemre; (bűn és halál: a népek apostolának írásaiban mindig össze vannak kötve egymással (Róm 5 és 6; 1Kor 15, 21­26; 54­57). És épp ezért, amiként Krisztus dicsőséges föltámadása ennek a győzelemnek lényeges része és legvégső győzelmi jele volt, úgy a Boldogságos Szűz Fiával való közös küzdelméből következnie kellett szűzi teste „megdicsőítésének”, amiként ezt ugyanaz az apostol mondja: „Amikor a romlandó magára ölti a romlatlanságot, akkor teljesedik az Írás szava: a győzelem elnyelte a halált” (1Kor 15,54).

{3902} Ezért az Isten fölséges Anyja, aki Jézus Krisztushoz az előrerendelés „egy és ugyanazon rendeletével” a teljes örökkévalóságon át titokzatos módon kapcsolódott, aki fogantatásában Szeplőtelen, isteni Anyaságában teljesen sértetlen Szűz, nemes lelkű társa az isteni Megváltónak, annak aki meghozta a bűn és annak következményeitől a teljes győzelmet, Isten szent Anyja végre elnyerte azt, kiváltságainak mintegy legfőbb koronájaként, hogy a sír romlásától mentes maradt, s úgy, amiként már Fia, aki legyőzte a halált, testével és lelkével a mennyei legfőbb dicsőségbe fölvétetett, ahol Fiának, a századok halhatatlan Királyának jobbján Királynőként tündököl (vö. 1Tim 1,17).

{3903} Ennélfogva… a Mindenható Isten dicsőségére, aki Szűz Máriát megkülönböztetett jóindulatával bőségesen megajándékozta, saját Fiának tiszteletére, aki a századok halhatatlan Királya, a bűn és halál legyőzője, az Ő fönséges Anyja dicsőségének növelésére és az egész Egyház örömére és ujjongására, a mi Urunk Jézus Krisztus, Szent Péter és Pál apostolok tekintélyével és a Miénkkel kihirdetjük, kinyilvánítjuk és meghatározzuk, hogy Istentől kinyilatkoztatott dogma: a Szeplőtelen Istenanya, mindenkor Szűz Mária földi életpályája befejezése után testével és lelkével együtt fölvétetett a mennyei dicsőségbe.

{3904}  Minélfogva ha valaki, Isten ne adja, azt vagy tagadni, vagy akarattal kétségbe vonni merészelné, amit mi meghatároztunk, tudja meg, hogy az isteni és katolikus hittől teljesen elpártolt.

3905: A „Sempiternus Rex” kezdetű körlevél, 1951. szeptember 8.

[A Khalkedoni Zsinat 1500 éves évfordulójára jelent meg.]

Krisztus emberségének jellege

{3905} Bár semmi sem tiltja, hogy Krisztus emberségét, még pszichológiai úton és módszerrel is, mélyebben kutassák, mégsem hiányoznak az ilyenfajta fáradságos tanulmányokban azok, akik a méltányosnál jobban felhagynak a régi dolgokkal, hogy új érveket alkossanak, és helytelenül használják fel a Khalkedoni Zsinat tekintélyét és döntését, hogy dolgozataikat alátámasszák. Ezek Krisztus emberi természetének a helyzetét és körülményeit olyan magasra emelik, hogy látszatra az egy bizonyos saját jogú alanynak számít, mintha nem az Igének a személyében léteznék. De a Khalkedoni Zsinat, teljesen megegyezően az Efezusival, világosan állítja, hogy Megváltónknak mind a két természete „egy személyben és személyiségben” találkozik, és megtiltja, hogy Krisztusban két egyedet tételezzünk, úgy hogy valaki, mint „maga mellé vett ember”, amelyik kerek egész öntörvényűséggel bír, legyen az Ige mellé helyezve.

3907: A Szent Offícium Intelme, 1952. június 30.

A „visszatartott ölelés”

{3907} [Az Apostoli Szék felfigyelt arra, hogy nem kevés mai író], amikor a házaséletet tárgyalja, itt-ott nyíltan és részletezve szégyentelenül lehatol az azt illető kérdések aljáig; emellett egyesek egy bizonyos együttlétet, amelyet „visszatartott ölelés”-nek (jelentése: nemi érintkezés az orgazmus elkerülésével) neveztek el, leírnak, dicsérnek és ajánlanak.

Nehogy ilyen jelentős dologban, amely a házasság szent mivoltát és a lelkek üdvösségét érinti, elhanyagolja kötelességét, a Szent Offícium Szent Kongregációja XII. Pius kifejezett meghagyására, az összes előbb mondott írókat szigorúan figyelmezteti, hogy ilyenfajta módszerüktől álljanak el. …

A papok pedig, a lelki-gondozásban és a lelkiismereti kérdések kezelésénél sohase vegyék a bátorságot, hogy úgy nyilatkozzanak, akár önként, akár kérdésre válaszolva, mintha a keresztény törvény oldaláról semmi ellenvetést nem kellene tenni a „visszatartott ölelés” ellen.

3908­-3910: A „Fulgens corona” kezdetű körlevél, 1953. szeptember 8.

[A körlevél kiadásának indoka: a „Mária-év” bejelentése a Szeplőtelen Fogantatás dogmája kihirdetésének százéves évfordulója alkalmából.]

A Boldogságos Szűz Mária megváltása

{3908} … Ha megfontoljuk azt a leghőbb és legkedvesebb szeretetet, amellyel Isten az ő egyszülött Fia Anyját kétségkívül illette és illeti, milyen megfontolás vezethet akár csak a gondolatához, hogy ő, bár a legrövidebb időtartamig, alattvalója volt a bűnnek, és meg volt fosztva az isteni kegyelemtől? Isten bizonyosan megajándékozhatta őt, a Megváltó érdemeire való tekintettel, ezzel a legdicsőségesebb kiváltsággal; tehát, hogy az nem történt meg, ilyen gyanúnk még csak nem is lehet. Illendő volt ugyanis, hogy a Megváltó Anyja olyan legyen, hogy amennyire lehetséges, hozzá méltónak mutatkozzék; ámde nem lett volna méltó, ha az örökölt bűnszennytől megfertőztetve, bár csak fogantatásának első pillanatában, a Sátán legiszonyúbb uralkodásának alá lett volna vetve.

{3909} És nem lehet azt komolyan állítani, hogy ebből az okból Krisztus megváltói műve kevesebb lesz; mintha már nem Ádám összes ivadékaira terjedne ki; sőt, hogy emiatt kisebbedik valamennyit magának az isteni Megváltónak a szolgálata és a méltósága. Mindenesetre ha a dolgot alaposan és megfontoltan áttekintjük, könnyen belátjuk, hogy Krisztus Urunk az Istenanyát a legtökéletesebb módon valóban megváltotta, amikor, az ő érdemeire való tekintettel, Isten tisztán megóvta az öröklött bűnszennytől. Ezért Jézus Krisztus végtelen méltóságát és általános megváltói szolgálatát ez a fontos tanítás nem kevesbíti vagy erőtleníti, hanem a lehető legnagyobb mértékben megnöveli.

{3910} Tehát a nem-katolikusok és az újítók nem kevesen méltánytalanul ostorozzák és helytelenítik ebből az okból kifolyólag is az Istenszülő Szűz iránti kegyeletes tiszteletünket, mintha mi ezzel az egy Istent és Jézus Krisztust megillető kultuszból valamit is elvennénk; holott épp ellenkezőleg, ami tiszteletet megadunk égi Anyánknak, az kétségtelenül isteni Fiának a dicsőségére háramlik át, nemcsak azért, mert belőle mint első forrásból származnak az összes kegyelmek és az összes ajándékok, jelesen az égiek, hanem azért is, mivel „a gyermekek dicsősége az ő elődjeik” (Péld 17,6).

3911­-3912: A „Sacra virginitas” kezdetű körlevél, 1954. március 25.

A házasság és a szüzesség értékelése

{3911} Legutóbb szomorú szívvel ítéltük el azoknak a véleményét, akik addig az állításig merészkedtek, hogy egyedül a házasság képes az emberi személy természetes fejlődését és kellő tökéletességét biztosítani. Némelyek ugyanis azt állítják, hogy a házasság szentségében a szentséget létrehozó cselekményen át kapott isteni kegyelem oly mértékben szenteli meg a házasélet gyakorlását, hogy az egyes lelkek Istennel való összekapcsolódásának hatékonyabb eszköze lesz, mint maga a szüzesség, minthogy a keresztény házasság szentség, a szüzesség pedig nem az. Ezt a tanítást tévesnek és károsnak jelentjük ki.
Igaz ugyan, hogy ez a szentség a jegyeseknek isteni kegyelmet ad, hogy házastársi kötelességeiket szentül teljesítsék; és meg is erősíti a kölcsönös szeretet kapcsolatát, amelyben ők egymáséi lesznek; mégis nem avégett van rendelve, hogy a házasélet gyakorlását mintegy eszközzé tegye, amely önmagában véve alkalmasabb a jegyesek lelkének a szeretet szálaival Istenhez való kapcsolására (vö. FJ 3838).
Ezzel szemben amikor Pál apostol elismeri a házastársaknak azt a jogát, hogy a házasélet gyakorlásától egy időre tartózkodjanak az imádsággal való foglalkozás érdekében (vö. 1Kor 7,5), nemde azért teszi ezt, mert az ilyen önmegtartóztatás szabadabbá teszi annak a lelkét, aki magát a mennyei dolgokra és az Isten előtti könyörgésekre akarja adni?

{3912} Végül nem állítható komolyan az, mint némelyek hiszik, hogy a „kölcsönös segítség”, amelyet a jegyesek a keresztény házasságban keresnek, tökéletesebb segédeszköz az egyéni megszentelődéshez, mint a szüzek és a nőtlenek úgynevezett „szívbeli magánya”. Mert bár azok mind, akik a tökéletes tisztaság életmódját választották, az ilyen emberi szeretetről lemondtak, mindazonáltal ebből az okból még nem állítható, hogy emiatt emberi személyiségüket mintegy erőtlenné és kifosztottá tették. Ők ugyanis magától a mennyei ajándékok Osztogatójától olyan szellemi kincset kapnak, amely a házastársak egymásnak adott „kölcsönös segítségét” mérhetetlenül felülmúlja. … [vö.FJ 1810]

3913-­3917: Az „Ad caeli Reginam” kezdetű körlevél, 1954. október 11.

[Ezzel a körlevéllel egy időben XII. Pius Máriának, a világ Királynőjének az ünnepét is bevezette.]

A Boldogságos Szűz Mária királyi méltósága

{3913} … A legfontosabb alap, amelyre támaszkodik Mária királyi méltósága, kétségkívül az ő istenanyasága. Minthogy a Szentírásban a Fiúról, akit a Szűz foganni fog, ezt a kijelentést olvassuk: „A Magasságos Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége” (Lk 1,32 sk.), és emellett Mária „az Úr anyjának” (Lk 1,43) neveztetik; ebből könnyen kikövetkeztethető, hogy ő is királynő, hiszen ő szülte a Fiút, aki ugyanabban a pillanatban, amikor fogantatott, az emberi természetnek az Igével való személyes egysége miatt: király volt, mint ember is, és az összes létezők Ura. Tehát joggal és méltán írhatta a következőket Damaszkuszi Szent János: „Valóban minden teremtmény Úrnője lett, mivel a Teremtő Anyja volt”; hasonló módon állítható, hogy az első, aki Mária királyi tisztségét égi szózattal hírül adta, maga volt Gábriel arkangyal.

{3914} De mégis a Boldogságos Szűz Máriát nemcsak istenanyasága miatt kell királynőnek mondani, hanem azért is, mivel Isten akaratából örök üdvösségünk művében kiváló szerepe volt. „Mit lehet örvendetesebbet és kedvesebbet elgondolni, mint hogy Krisztus nemcsak veleszületett jogon, hanem a megváltással szerzett jogon is uralkodik rajtunk?” (l. a 3676. pontot). …
Már pedig a megváltás művének a végrehajtásában a Boldogságos Szűz Mária, bizonyos, hogy Krisztussal bizalmas szövetségben volt. … Ugyanis, „amint Krisztus azzal, hogy minket megváltott, sajátos jogcímen Urunk és Királyunk, így a Szent Szűz is, a maga nemében egyedülálló mód miatt, amellyel megváltásunknál közreműködött, egyrészt szolgáltatva annak valóságát, másrészt őt értünk önként felajánlva, és a mi üdvösségünket egyedülálló módon kívánva, kérve, gondozva” (Franciscus Suárez S.J).

{3915} Ezekből a megfontolásokból ilyen következtetés vonható le: ha Mária, a lelki üdvösséggel való törődésben, Jézus Krisztussal, ennek az üdvösségnek a szerzőjével, Isten akaratából szövetségben volt, éspedig valamilyen hasonló módon, ahogyan Éva szövetkezett Ádámmal, – a halál kezdeményezőjével –, úgy, hogy határozottan állíthatjuk: üdvösségünk műve egy bizonyos „összegzés” révén ment végbe, amelyben az emberi nem, amiként egy szűz által lett a halálnak lekötelezettje, ugyanúgy egy szűz által menekült meg; ha emellett szintúgy lehet állítani, ez a legdicsőségesebb Úrnő azért volt Krisztus kiválasztott anyja, „hogy része legyen az emberi nem megváltásában”, és ha valóban „ ő volt, aki mivel mentes mind a személyes, mind az öröklött bűnszennytől, mindig a legszorosabb összeköttetésben volt Fiával, akit a Golgotán, anyai jogainak és anyai szeretetének egészen elégő áldozatával együtt, mint egy új Éva, Ádám összes fiaiért, akiket annak szánandó bukása beszennyezett, az örök Atyának felajánlott” (XII. Pius) –, ebből kétségen kívül azt lehet következtetni, hogy amiként Krisztust, az új Ádámot, nemcsak mivel Isten Fia, azért kell Királynak mondani, hanem azért is, mivel a mi Megváltónk, úgy valamilyen hasonlóságra támaszkodva, a Boldogságos Szűz nemcsak azért Királynő, mivel az Isten Anyja, hanem azért is, hogy új Évaként az új Ádámmal szövetkezett.

{3916} Már most teljes, sajátos és önálló jelentése szerint, egyedül Jézus Krisztus, Isten és ember, mondható Királynak; de mégis Mária is, noha mérsékeltebb módon és csak hasonlóságot véve tekintetbe, részesedik a királyi méltóságban, úgy mint Krisztus Isten anyja, és mint társ az isteni Megváltó szolgálatában, és ellenségeivel való harcában, és mindegyik fölött aratott győzelmében. Ugyanis ennek a Krisztus Királlyal való szövetkezésnek a következtében eléri azt a méltóságot és fenséget, amellyel az összes teremtmények kiválóságát felülmúlja; ebből a Krisztussal való szövetségből ered az a királyt illető felhatalmazás, hogy ő oszthatja ki az isteni Megváltó országának kincseit; végül ebből a Krisztussal való szövetségből tör elő a Fiú és az Atya színe előtt megnyilvánuló anyai oltalmának soha ki nem merülő hatékonysága.

{3917} Semmi kétség tehát nincs, hogy Mária, a legszentebb, méltóságával az összes teremtmények fölé emelkedik, és ugyanígy mindenki fölött Fia után az első helyet foglalja el. … Hogy a méltóságnak ezt a legkiválóbb fokozatát megértsük, amelyet az Istenszülő az összes teremtmények fölött nyert el, segít, ha megfontoljuk, az Isten szent Szülőjét már az első időpillanatban, amikor fogantatott, a kegyelmek olyan bősége töltötte el, hogy az összes Szentek kegyelmét felülmúlta. … Emellett a Boldogságos Szűz nemcsak a kiválóságnak és a tökéletességnek, Krisztus után, a legfelsőbb fokát nyerte el, hanem valamilyen részesedést is abból a hatékonyságból, amelynek alapján joggal mondják, hogy Fia, a mi Üdvözítőnk az emberek értelmén és akaratán uralkodik.

3917a:   A Szent Offícium rendelete, 1955. április 2.

[Ez a rendelet a pesszárium használatáról tárgyal; Észak-Amerika egyes püspökeinek van szánva, éspedig eredetileg angol nyelven.]

{3917a} A Szent Kongregáció különösen felemeli szavát, hogy elítélje és elvesse mint lényegileg rosszat a pesszáriumok (diafragmák) alkalmazását a házasfelek részéről, akik házastársi jogaikat gyakorolják.
Ezenfelül a főpásztorok ne engedjék meg, hogy a hívőknek azt mondják vagy azt tanítsák, nem lehet komolyan semmit sem ellene vetni a törvényes keresztény elvek oldaláról, ha a férj, még ha csak tűri is, együttműködik feleségével, aki ilyen eszközt alkalmaz.
Azok a gyóntatók és lelki-vezetők, akik az ellenkezőjét vélik, és így irányítják a hívek lelkiismeretét, messze eltévelyednek az igazság ösvényéről és a helyes erkölcstől.

3918­-3921: A Szent Offícium eligazítása, 1956. február 2.

A szituációs etika

{3918} A katolikus Egyház hagyományos erkölcsi tanítása és e tanítás alkalmazása ellenében … kezdett elharapódzni egy etikai rendszer, amelyet többnyire egy bizonyos „szituációs etika” (a helyzet diktálta erkölcsi magatartás) névvel került be a köztudatba … Azok a szerzők, akik ezt a rendszert követik, azt állítják, hogy a cselekvés döntő és végső szabálya nem a természettörvény által meghatározott és ebből a törvényből biztosan megismert tárgyilagos és helyes rend, hanem minden egyes egyén értelmének valami legbensőbb ítélete és világossága, amelynek segítségével világossá válik előtte, aki egy konkrét helyzetbe került, hogy mit kell tennie. Tehát az embernek ez a végső döntése szerintük nem a tárgyilagos törvénynek részleges esetre való alkalmazása – amint a tárgyias etika a jelentősebb szerzők tanítása szerint rámutat – egyszersmind persze figyelembe véve és mérlegelve az okosság szabályai szerint a „helyzet” részleges körülményeit, hanem közvetlenül az a belső világosság és ítélet. Ezt az ítéletet legalábbis sok dologban végső soron semmilyen tárgyi, az emberen kívül is érvénnyel bíró és az ő alanyi meggyőződésétől független szabály (az ítélet tárgyi helyességét és igazságát illetően) nem méri, és nem is kell mérnie, de az nem is mérhető, hanem saját magának teljesen elég.

{3919} Ezek szerint a szerzők szerint az „emberi természet” hagyományos fogalma nem elégséges, hanem a „létezésbe lépett” emberi természet fogalmához kell folyamodnunk, amelynek a legtöbb dologra vonatkozóan nincs tárgyi és önálló érvényessége, hanem csak viszonylagos és ezért változó, kivéve talán azt a kevés alapelemet, amely az ember metafizikai (önálló és változatlan) természetére vonatkozik. Ugyanilyen csak viszonylagos érvényű a „természettörvény” hagyományos fogalma. Már most igen sok követelmény, amelyről ma mindenfelé azt híresztelik, hogy azok a természettörvény önálló követelményei, véleményük szerint a létezésbe lépett természet mondott fogalmán alapszanak, és ezért nem mások, mint viszonylagosak és változóak, és mindig minden alaphelyzethez hozzáalkalmazhatók.

{3920} Elfogadva és a valóságba átültetve ezeket az elveket, azt mondják, … hogy az embereket sok erkölcsi gyötrelemtől – amelyek másként megoldhatatlanok – meg lehet kímélni, vagy meg lehet könnyen szabadítani, ha mindenki lelkiismeretében nem elsősorban tárgyi törvények szerint, hanem ama belső egyéni világosság közvetítésével személyes meglátása szerint ítéli meg, mit kell neki a jelen helyzetben cselekednie.

{3921} Sok dolog, amelyet ennek a „szituációs etikának” a rendszerében megállapítanak, a valós igazsággal és a józan ész rendszabályaival ellentétes; a relativizmusnak és a modernizmusnak a nyomait árulja el, a századokon át hagyományos katolikus tanítástól messze eltévelyedik. (Következik a tilalom: védeni azt a tanítást.)

3922­-3926: A „Haurietis aquas” kezdetű körlevél, 1956. május 15.

Jézus Legszentebb Szíve tiszteletének indítéka és alapjai

{3922} (Köztudott, hogy az ok, amiért az Egyház Jézus Legszentebb Szívének az imádás tiszteletét adja meg) kettős: az egyik kétségkívül, amely Jézus Krisztus testének többi szentséges tagjaira is vonatkozik, azon az elven alapszik, amely szerint tudjuk, hogy Szíve, úgy mint az emberi természet legnemesebb része, az isteni Ige személyével, a személyes egység révén van összekötve; és ezért ugyanazt az imádó tiszteletet kell neki megadni, amellyel az Egyház magának az Isten megtestesült Fiának a személyét kitünteti. … A másik ok pedig, amely egészen sajátságos módon az isteni Megváltó Szívére vonatkoztatható, és ugyancsak egészen sajátságos módon megkívánja, hogy imádó istentiszteletet adjunk meg neki, abból ered, hogy Szíve az emberi nem iránti mérhetetlen szeretetének természetes ismertetőjele vagy jelképe, inkább, mint összes egyéb testrészei. „Benne van a szent Szívben … Jézus Krisztus végtelen szeretetének a jelképe és szeretete eszméjének a kifejezése, amely kölcsönös szeretetre indít minket” (XIII. Leó)…

{3923} Krisztus isteni személyéhez valóban hozzácsatolta az önálló, ép és tökéletes emberi természetet, amely Szűz Mária legtisztább ölében a Szentlélek erejéből fogantatott. Tehát semmije nem hiányzott abból az emberi természetből, amelyet Isten Igéje magához láncolt; ő azt valóban semmi módon meg nem rövidítve, semmi módon meg nem változtatva, már ami a szellemi és a testi adottságokat is illeti: azaz értelemmel és akarattal, és a többi belső és külső megismerő képességgel gazdagítva vette magához, ugyanígy érzéki vágyóképességgel és az összes természetes hajlamokkal együtt (– itt hivatkozások idézik a 293, 301, 355. pontok tanítását). Minthogy semmi módon nem lehet kételkedni abban, hogy Jézus Krisztus valódi emberi testet birtokol, amely a test minden sajátos indulatával és vonzalmával telítve van; ezek közül a szeretet felülmúlja az összes többieket, ezért hasonló módon semmi kétség nem lehet, hogy ő a miénkhez hasonló fizikai szívvel bírt, mivel e nélkül a legkiválóbb testrész nélkül nem lehetne meg az emberi élet, az indulatokat is beleértve. …

{3924} Ezért a Megtestesült Ige Szívét joggal tekintik ama hármas szeretet fő ismertetőjelének és jelképének, amellyel az isteni Megváltó az örök Atyát és az összes embereket meg nem szűnő hévvel szereti. Úgymint jelképe annak az isteni szeretetnek, amelyet az Atyával és a Fiúval közöl, de amely mégis benne, ti. az Igében, aki emberré lett, számunkra csak az esendő és törékeny emberi testen keresztül nyilvánul meg. … Emellett jelképe annak a legtüzesebb szeretetnek, amely, lelkébe beleöntve, Krisztus emberi akaratát gazdagítja, és amelynek a tettre-váltását kettős és legtökéletesebb tudás, azaz a boldog és a beleöntött világítja meg és irányítja. És végül – és ez már inkább természetes és közvetlen módon – az érzésből táplálkozó szeretetnek is jelképe, minthogy Jézus Krisztus teste, amely Szűz Mária ölében a Szentlélek műveként formálódott ki, a legtökéletesebb érzékelő és felfogó képességgel bír, mindenképpen nagyobb mértékben, mint az összes többi emberi testek.

{3925} Tehát a testi dologtól, amely Krisztus Jézus Szíve, és annak természetes jelentésétől fel szabad nekünk … emelkednünk nemcsak érzékekkel felfogható szeretetének szemléletére, hanem magasabbra is, a beléöntött legmagasabb szeretet megfontolására és imádására; és végül … a megtestesült Ige isteni szeretete fölötti elmélkedésre és annak imádására; mivelhogy abból a hitből, amellyel hisszük, hogy Krisztus személyében két természet egyesült, emberi és isteni, meg tudjuk értelemmel ragadni azokat a legszorosabb kapcsolatokat, amelyek Jézus fizikai Szívének érezhető szeretete, és a kettős szellemi szeretet, ti. az emberi és az isteni között fennállnak. A szeretetnek ezekről a megnyilvánulásairól ugyanis azt kell mondanunk, hogy nemcsak egyidőben együtt léteznek az isteni Megváltó személyében, hanem egymás között is valódi kapcsolattal vannak összekötve, amennyiben az isteninek az emberi és az érzékelhető alá van vetve, és az ő hasonlóságát tükrözi vissza. De nem állítjuk, hogy Jézus Szívét úgy kell megértenünk, hogy benne lényegi képünk van, és lényegi képet imádunk, vagyis isteni szeretetének tökéletes és önálló képmását, minthogy az isteni szeretet legbensőbb lényegével semmi módon sem tehető egyenlővé bármilyen teremtett képmás; hanem a krisztushívő, Jézus Szívének tisztelője, az Egyházzal együtt az isteni szeretet jelét és mintegy nyomát imádja. … Szükséges tehát, hogy ebben az igen nagy jelentőségű fontos tanításban ki-ki ahhoz mért okos felfogással tartsa magát mindig ahhoz, hogy a természetes jelkép igazsága, miszerint Jézus fizikai Szívét az Ige személyére vonatkoztatjuk, egészen a személyi egyesülés elsődleges igazságán nyugszik; ha pedig valaki tagadja, hogy ez igaz, hamis vélekedéseket … kelt életre, hiszen ezek ellentétben vannak a Krisztusban lévő egy személlyel, miközben azért mind a két természet megmarad megkülönböztetettnek és teljesnek.

A Boldogságos Szűz Mária közbenjárása

{3926} … A krisztushívőknek gondja legyen arra, hogy Jézus Legszentebb Szívének tiszteletéhez szorosan kapcsolódjék az Isten Szülőanyjának Szeplőtelen Szíve iránti tisztelet is. Ugyanis Isten akaratából az emberek megváltásának elvégzendő művében a Boldogságos Szűz Mária Krisztussal elválhatatlanul össze volt kötve, éppen úgy, amint Jézus Krisztus szeretetéből és gyötrelmeiből – bensőleg összekötve Anyja szeretetével és fájdalmával – származott a mi üdvösségünk; ezzel teljes összhangban van, hogy a keresztény nép, mint amely Mária révén nyerte el Krisztustól az isteni életet a Jézus Legszentebb Szíve iránt tanúsított köteles odaadás után, hozzásorolja még az égi Anya legszeretőbb Szíve iránti kegyelet, szeretet, hálás és engesztelő lelkület buzgalmát is.

3928: A Szent Offícium rendelete, 1957. március 8. (május 23.)

Az érvényes együtt-misézés

{3928} Kérdés: Vajon több pap érvényesen mutatja-e be együtt a Miseáldozatot, ha közülük csak egy mondja ki a kenyér és a bor fölött az átváltoztató szavakat: „Ez az én testem” és „Ez az én vérem”, a többiek pedig az Úr szavait nem mondják ki, hanem a celebráns tudtával és egyetértésével szándékukban áll és kinyilvánítják: szavait és a cselekményt magukévá teszik?

Válasz (a pápától megerősítve március 18-án): Nemleges; mert Krisztus intézkedése szerint egyedül az misézik érvényesen, aki kimondja az átváltoztató szavakat.

Szent XXIII. János pápa, 1958-1963

3930: A Szent Offícium válasza, 1959. március 25. (április 4.)

Szavazatok képviselőkre, akik a kommunizmust támogatják

{3930} Kérdés: Vajon a katolikus polgároknak a képviselőválasztásoknál megengedett-e szavazataikat olyan pártokra vagy jelöltekre adni, akik bár nem vallanak a katolikus tanítással ellentétes elveket, sőt a keresztény nevet is igénylik maguknak, a valóságban mégis társulnak a kommunistákkal, és cselekvésmódjukkal támogatják őket?

Válasz (a pápától megerősítve április 2-án): Nemleges; a Szent Offícium 1949. július 1-jén kelt rendelete 1. pontjában tartalmazott szabálynak megfelelően (vö. 3865. ponttal).

3935-3953: A „Mater et Magistra” kezdetű körlevél, 1961. május 15.

[A szociális mozgalmak kibontakozása majdnem az egész világon a XI. Pius nevéhez fűződő „Quadragesimo anno” pápai körlevélben alapul vett állapotot annyira meghaladta, hogy már régóta szükség lett volna az Egyház szociális tanításának újragondolására. Ezt a célt szolgálta már XII. Pius néhány allokúciója és rádióüzenete is; ezek közül kiemelkedik a XIII. Leó „Rerum novarum” körlevelének ötvenedik évfordulójáról megemlékező rádióüzenet, 1941 Pünkösdjén (június 1-jén).
Bővebb kifejtés azonban XXIII. János pápára várt; ezt a pápa a „Rerum novarum” megjelenésének a hetvenedik évfordulójára tervezte, de csak július 14-én hozta nyilvánosságra, úgy látszik, az eredeti olasz szöveg latinra fordításának nehézségei miatt.
XXIII. János azt vallotta, hogy hű tolmácsolója elődei tanításbeli elveinek; mégis kedvezően ítélt meg bizonyos, korábban kevésbé elfogadott szociális tényezőket. Egyszersmind ebben a körlevélben azoknak a hívőknek a lelkiismeretét is helyes irányban akarta befolyásolni, akik bizonytalanságban voltak, mennyire szabad egyetérteniük a „balra nyitás” politikájával.
XXIII. János később kiválóan igazolta felfogását a „Pacem in terris” kezdetű körlevélben, amelyben meghatározta, hogyan kell bármelyik szociális megmozdulásban különbséget tenni, és azt, ami csírájában jó, elfogadni (vö. FJ 3996 sk.).
]

XIII. Leó szociális tanításainak az összegzése

{3935} Először a munkáról szól: a munkát semmiképp sem lehet puszta árunak tekinteni, lévén, hogy legközvetlenebbül az emberi személyiségből ered. Mivel ugyanis az emberek többsége egyetlen tőkéjéből, azaz munkájából fedezi megélhetését, azért a munkabér mértékét nem a piacon, szatócsok módjára kell megállapítani, hanem inkább a jogszerűség és a méltányosság törvényei szerint. Ha ez nem így történik, annak az a vége, hogy sérelmet szenved a munkaszerződés igazságosságának elve, még akkor is, ha azt mindkét fél szabadon kötötte.

Ehhez kapcsolódik a magántulajdon kérdése: minden egyes embert természettől fogva megillet az a jog, hogy magántulajdonában birtokoljon javakat. Ez alól a munkaeszközök sem jelentenek kivételt, és az államnak semmilyen körülmények között sem áll hatalmában ezt a jogot eltörölni. Viszont, mivel a javak magántulajdonának benne rejlő módon társadalmi funkciója van, aki ilyen tulajdonnal rendelkezik, szükségszerűen nem csupán a maga személyes hasznára rendelkezik vele, hanem mások javára is.

{3936} Ami mármost az állam szerepét illeti, amelynek az a rendeltetése, hogy gondoskodjék a közjóról a földi javak vonatkozásában, … az állam polgárainak gazdasági helyzetét semmiképp sem hanyagolhatja el, sőt egyenesen kötelessége jelenlétével alkalmas módon gondoskodni róla, hogy a gazdaság először is megtermelje a javaknak azt a mennyiségét, „amely elháríthatatlanul szükséges az erkölcsi értékek megvalósításához”; további kötelessége, hogy valamennyi polgárának jogait védelmezze, elsősorban a hátrányos helyzetűekét, vagyis a munkásokét, a nőkét és a gyermekekét. Az állam bűnt követ el, mindahányszor elhárítja magától kötelességét, mely azt parancsolja, hogy tevékenységével a munkások körülményeit javítsa.

Az állam feladata ennek érdekében felügyelni, hogy a munkaszerződések a jogszerűség és a méltányosság szabályai szerint jöjjenek létre, és hogy ugyanakkor a munkavállalók emberi méltósága sem testiekben, sem lelkiekben ne károsodjék. E cél érdekében fejti ki XIII. Leó körlevélben az igazságosságnak és jogszerűségnek azokat az elemeit, amelyek az emberi együttélés szabályozására vannak hivatva, és amelyeket egyes államok, a maguk eltérő módján, éppen korunkban vettek át a saját törvényhozásukba, amelyeket továbbá a jogalkotás új ágának, a munkajognak a megalapozásánál, majd továbbfejlesztésénél is nagymértékben felhasználtak – amint halhatatlan emlékezetű elődünk, XI. Pius mondotta Quadragesimo anno kezdetű körlevelében.

{3937} A Rerum novarum körlevélben megerősítést nyert továbbá a munkásoknak az a természettől meglévő joga, hogy akár tisztán munkásokból álló, akár a munkások és a munkaadók soraiból szervezett testületekben társuljanak; hogy ezeknek olyan szervezeti kereteket és szabályzatot adjanak, amely véleményük szerint szakmájuk természetének a leginkább megfelel; sőt hogy testületeikben akadálytalanul, szabadon és önkéntesen érdekeiknek megfelelő kezdeményezéseket indíthassanak útjukra.

Végül pedig kimondatatott, hogy a munkásoknak és a munkaadóknak az emberi szolidaritás szabályai és a keresztény testvériesség alapelvei szerint kell alakítaniuk kapcsolataikat, hiszen úgy a liberalizmus által hirdetett korlátlan verseny, mint a marxista szellemű osztályharc merőben idegen a keresztény tanítástól és magától az emberi természettől egyaránt.

XI. Pius szociális tanításainak az összegzése

{3938} Pius is helyénvalónak látta, hogy kiadja a maga körlevelét, a Quadragesimo anno kezdetű enciklikát.
A pápa ezzel a tettel egyrészt újból hangsúlyozta a katolikus Egyháznak azt a jogát és kötelességét, hogy különösen nagy erőfeszítést fejtsen ki az egész emberiséget mélyen foglalkoztató, igen súlyos társadalmi kérdések megfelelő megoldása érdekében; másrészt felidézi és ezzel megőrzi a XIII. Leó körlevelében megfogalmazott, s a változó körülményeknek is megfelelő elveket és tanítást; végül pedig nem csupán Leó pápa tanításának azon tételeit elemzi ebből az alkalomból, amelyekben még a katolikusok között is bizonytalankodások voltak, hanem megmutatja azt is, miképpen lehet ezeket a szociális rendre vonatkozó elveket és tanításokat eredeti értelmük sérelme nélkül továbbfejlesztve alkalmazni a megváltozott körülmények között.
Hiszen ebben az időben sokaknak voltak titkos kétségeik azt illetően, hogyan is kell valójában vélekedniük a katolikusoknak a magántulajdonról, az igazságos munkabérről, vagy épp a szocializmus szelídebb neméről.

Az első kérdéssel kapcsolatban elődünk újból megerősítette, hogy a magántulajdonjog a természetből ered; még mélyebben megvilágította ugyanakkor a magántulajdonban rejlő társadalmi jelleget és kötelezettséget.
Az igazságos munkabér problémáját illetően a pápa előbb azt a vélekedést cáfolta, amely szerint a bérmunka eleve, természeténél fogva igazságtalanság lenne, egyúttal azonban felháborodva tért ki ennek nemegyszer embertelen és igazságtalan gyakorlatára, továbbá részletesen feltárta azokat az elveket és feltételeket, amelyeket be kell tartani ahhoz, hogy ebben a kérdésben ne távolodjunk el a jogszerűségtől és a méltányosságtól.
Ezen a téren, ma az lenne a helyénvaló, ha a munkaszerződéseket bizonyos tekintetben a társasági szerződések mintájára kötnék meg, vagyis úgy, hogy „a munkások és az alkalmazottak társtulajdonosok lesznek, ill. részt vesznek a vagyon kezelésében, vagy meghatározott arányban részesednek a megtermelt haszonból.”

Elméletileg és gyakorlatilag egyaránt nagy jelentőségű dolognak kell tartanunk, hogy XI. Pius hangsúlyozta: „az emberi termelőmunka valóban jogszerű értékelése és méltányos bérezése egyaránt lehetetlen, ha figyelmen kívül hagyjuk annak társadalmi és egyben individuális lényegét”. Ezért a munkabér megállapításakor a jogszerűség azt követeli, hogy a munkás és családja szükségletein túl vegyék tekintetbe egyrészt annak a termelő vállalatnak a helyzetét, amelyben a munkás dolgozik, másrészt számoljanak az úgynevezett „közjólét” vagy „társadalmi jólét” általános követelményeivel.

{3939} Az Egyház Főpásztora fontosnak tartja továbbá hangsúlyozni, hogy a kommunista és a keresztény tanítás élesen szemben áll egymással. A katolikusok semmilyen körülmények között nem fogadhatják el azoknak a szocialistáknak a tanait sem, akik látszólag mérsékeltebb véleményüknek adnak hangot; álláspontjukból ti. először is az következik, hogy a társadalmi élet rendjét az evilágiság immanenciája határozza meg, ezért az egyedül a mulandó földi lét javainak megszerzésére szerveződik. Másodszor pedig az, hogy mivel az emberi közösség, a társadalom célja egyedül a külső javak megteremtése, az egyéni szabadság ezzel elveszíti jelentőségét, hiszen a társadalmi tekintély valóságos értelme nem érvényesül.

{3940} Pius figyelmét persze nem kerülte el, hogy XIII. Leó körlevelének kibocsátása után negyven esztendővel az életkörülmények, a társadalmi helyzet alapjaiban megváltozott, és ez egyebek közt abból is kitetszik, hogy a szabadverseny a mintegy szükségszerűen bennerejlő erőszakmozzanat következtében eljutott arra a pontra, ahol saját magát emésztette föl azzal, hogy hatalmas tőkét és ebből eredő korlátlan hatalmat koncentrált egy törpe kisebbség kezében, „akik többnyire nem is tulajdonosai, hanem csak kezelői és működtetői a rájuk bízott vagyontömegnek, amely felett korlátlan teljhatalommal rendelkeznek”.

Ennek következtében, ahogyan a pápa nyomatékkal fölhívta rá a figyelmet, „a szabad piacgazdaság helyét a gazdasági erőn alapuló hatalom vette át, a profithajsza helyébe pedig a gazdasági hatalomért folyó fékevesztett vetélkedés lépett, s a gazdaság egész világa félelmetesen barbárrá, kíméletlenné és kegyetlenné lett.” Ebből pedig egyenesen következett, hogy az államhatalom is kiszolgálta a gazdaságilag erősek érdekeit, és a tőkekoncentráció elvezetett a nemzetközi fináncimperializmus uralmához.

Ezzel a fejlődési tendenciával a pápa a következő fontos alapelveket szegezte szembe: A gazdasági élet normáit etikai alapra kell helyezni. Az egyéni és a csoportérdekeket a leghatározottabban összhangba kell hozni a közérdekkel. Ez pedig, elsősorban a társadalmi rend újjászervezését követeli meg, éspedig kisebb gazdasági, szakmai szerveződések létrehozásával, amelyek önjogúak, vagyis olyanok, hogy az állam nem kebelezheti be őket. Megköveteli továbbá az állami vezetés funkcióinak olyan újjászervezését, aminek eredményeként az állam nem tekinti majd mellőzhető kérdésnek a közjóról való gondoskodást. Végül az egész emberiség vonatkozásában megköveteli, hogy az államok két- vagy többoldalú együttműködésükkel, ill. ilyen szerződéseikkel egyben a többi nép gazdasági jólétét is előmozdítsák.

{3941} A XI. Pius körlevelében foglalt tanítás lényege azonban a következő két pontban foglalható össze: Az egyik szerint teljesen ki kell zárni azt, hogy a gazdasági életben akár az egyéni, akár a csoportérdek, a korlátlan szabad-verseny, a vagyonosok teljhatalma, valamely állam nemzeti presztízs szempontja, ill. hatalmi törekvése, vagy bármely ilyen típusú tényező váljék a legfőbb törvénnyé és szemponttá.

Ellenkezőleg, elháríthatatlan szükségszerűség, hogy minden gazdasági kezdeményezést a jogszerűség és a szeretet, mint a társadalom két alaptörvénye irányítson. A másik pont, amelyet XI. Pius körlevelének sajátos alapelveként tartunk számon, az a tanítás, hogy az egyes országokon belül, ill. nemzetközi téren a társadalmi igazságosság szellemének megfelelő jogrendszer alakuljon ki állami és magánalapítású intézmények hálózatával, olyan, amelyben a gazdasági élet szereplői saját érdekeiket megfelelőképpen összhangba tudják hozni a közérdekkel.

XII. Pius szociális tanítása

{3942} XII. Pius hittel vallotta: „az Egyháznak Istentől kapott joga, hogy az igazság alapján megítélje, megfelelnek-e a mindenkori társadalmi rend és intézményrendszer alapját képező elvek annak a szilárd örök rendnek, amelyet a Teremtő és Megváltó Isten előre megszabott számára a természetjog és az isteni tekintéllyel tanító hagyomány igazságai alapján.” Állította, hogy XIII. Leó körlevele, amelyről beszédében megemlékezett, minden időben érvényes marad, és mindenkor bőségesen termi gyümölcseit. Szólott arról, hogy neki is „szándékban áll” alkalomadtán „részletesebben kifejteni a katolikus Egyház tanítását a társadalom és a gazdaság három alapvető kérdéskörével, a földi javak felhasználásával, a munkával és a családdal kapcsolatban, hiszen ezek egymást feltételező, egymást erősítő, kölcsönös kapcsolatban álló értékek.”

Az első kérdéskört illetően elődünk fontosnak tartja annak kimondását, hogy mindenkinek joga van anyagi javakkal biztosítania életfeltételeit, és ez a jog általánosabb érvényű minden más, a gazdasági életben releváns jognál, úgyannyira, hogy e jog hatálya erősebb még a magántulajdon jogánál is. Ugyanis, ahogy elődünk rámutat, bár igaz, hogy a javak magántulajdonban való birtoklása magában a természetjogban gyökeredzik, a Teremtő Isten akarata szerint azonban e jog semmilyen körülmények között sem állhat ellentétben azzal, hogy „az Isten által az emberek közös hasznára teremtett anyagi javakból mindenki méltányosan részesedjék, ahogyan a jogszerűség és a szeretet egyaránt megköveteli”.

A munkával kapcsolatosan XIII. Leó szavait idézve XII. Pius azt tanítja, hogy a munkát az egyes ember vonatkozásában egyszerre kell kötelességként és jogként fölfogni, ennélfogva elsősorban az egyes embereknek van képessége és hatalma a munkával kapcsolatos kölcsönviszonyok szabályozására, tehát „csak abban az esetben lehet az állam feladata a munkamegosztás és a munkafunkciókkal való méltányos megbízás szabályozása – annak a határnak és mértéknek a megtartása mellett, amelyet a valóságos és tényleges közösségi érdekek megkívánnak” –, ha és amennyiben az egyének ezt nem óhajtják, vagy nem tudják maguk megtenni.

Áttérve a család kérdéskörére a pápa azt állítja a középpontba, hogy az anyagi javak magántulajdonú birtoklása elsősorban a család életének fönntartását és védelmét kell szolgálnia, mert hiszen „ez a megfelelő garanciája a családapa szükséges szabadságának, amelynek birtokában képes eleget tenni Istentől eléje szabott és családja érdekeivel kapcsolatos kötelességeinek úgy anyagi, mint lelki-szellemi és vallási vonatkozásban.”

Ebből származik azután a család szabad letelepedési joga is, elődünk azonban ugyanakkor óva inti azoknak az államoknak a vezetőit, amelyek polgáraik kivándorlását engedélyezik, ill. amelyek az idegeneket befogadják: „semmi olyasmit ne tűrjenek el, ami az anyaország és a befogadó ország jó viszonyát megrontaná vagy veszélyeztetné.”

A segítségnyújtás kötelességének az elve

{3943} Először is szögezzük le, hogy a gazdasági életben a döntő szerep a magánkezdeményezéseké kell legyen, akár egyénektől, akár közös érdekek kielégítésére különféle módokon szervezett csoportoktól erednek ezek.

Ám az elődeink által korábban már kifejtett okok miatt szükséges ezen a területen az államhatalom jelenléte is, hogy közbelépésével az anyagi javak megfelelő növekedését előmozdítsa úgy, hogy ez a társadalom haladásához, ennélfogva a közjó növekedéséhez vezessen.

Az államnak ez a támogató, ösztönző, szervező, hiánypótló és kiegészítő gondoskodása „a szükséges és elégséges segítségnyújtás elvén”, az úgynevezett szubszidiaritás-elven alapul, melynek tartalmát XI. Pius a Quadragesimo anno kezdetű enciklikában fejtette ki: „A társadalomelmélet szilárd és örökérvényű elve az a rendkívülien fontos alapelv, amely így szól: amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos; éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének fölforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat.”

Az államvezetéssel szemben újból és újból az a követelmény fogalmazódik meg, hogy a gazdasági életben sokrétű, a korábbinál mindig szélesebb körű és rendszeresebb tevékenységet fejtsen ki annak érdekében, hogy az állam szervezete, intézményei, eszközei és cselekvési stratégiái kellőleg alkalmasak legyenek a fönti célkitűzés megvalósítására.

Mindenkor érvényben kell azonban maradnia annak az elvnek, hogy az állami tekintély gondoskodása gazdasági téren – bármilyen széles körű, bármennyire mélyen behatol egy közösség legbensőbb szféráiba is – olyan gondoskodás legyen, amely nem csak hogy nem korlátozza az egyének cselekvési szabadságát, hanem ellenkezőleg, növeli azt, mégpedig úgy, hogy a személyiség alapvető jogai csorbítatlanok maradjanak.

Az igazságos munkabér mércéje

{3944} Kötelességünknek tartjuk újból felhívni a figyelmet arra, hogy amint nem engedhető meg a munkabér mértékének a szabad-verseny törvényei alá vetése, éppen úgy nem diktálhatják azt a munkaadó döntései sem: ezen a téren minden körülmények között az igazságosság és a méltányosság szabályait kell figyelembe venni. Ezek pedig megkövetelik, hogy a munkásnak annyi bért fizessenek, amennyi az emberhez méltó életre és a család eltartására elégséges. De a méltányos munkabér megállapításánál szükséges azt is figyelembe venni, hogy először is mennyivel járul hozzá az egyén a gazdaság javainak előállításához, azután hogy milyen a dolgozót foglalkoztató vállalat anyagi helyzete, mi mindent követel a népgazdaság érdeke, különös tekintettel itt az általános foglalkoztatottság szempontjára, és végül mi az a nemzetközi gazdasági érdek, amely több eltérő struktúrájú és volumenű nemzetgazdaság kapcsolatában jelenik meg.

Az említett szabályok nyilvánvalóan érvényesek mindig és mindenhol, de hogy miképpen kell őket adott konkrét körülmények között alkalmazni, azt csak a rendelkezésre álló anyagi eszközök figyelembe vételével lehet pontosan megállapítani: ezek mennyisége és jellege az egyes országokban természetesen eltérhet, és el is tér egymástól, s gyakran egyetlen országon belül is változhat az idő múlásával.

Tekintve, hogy korunkban az országok gazdasága igen ütemesen fejlődik, helyénvalónak tartjuk mindenkinek felhívni a figyelmét a társadalmi igazságosság legfontosabb szempontjára, jelesül arra, amely megköveteli, hogy a gazdasági növekedést mindenkor az annak éppen megfelelő társadalmi fejlődés kövesse, éspedig úgy, hogy az anyagi javak bővüléséből származó előnyökből a nemzet minden rétege méltányosan részesedjék.

{3945} Itt kell megjegyezzük a következőt: Sok országban a gazdasági viszonyok ma olyanok, hogy nagy- vagy középüzemeik felújítási és fejlesztési beruházásaik önfinanszírozásával produkálnak gyors növekedést. Véleményünk szerint le lehet szögezni itt, hogy ahol a helyzet ilyen, ott a vállalatoknak el kell ismerniük: valamilyen tartozásuk áll fenn munkásaik felé a fentiek okán, és ezt meg kell adniuk nekik, különösen ha egyébként a létminimumot meg nem haladó munkabért osztanak.

Megfontolást érdemel ebben az összefüggésben boldog emlékezetű elődünk, XI. Pius útmutatása, aki a Quadragesimo anno körlevélben a következőt mondja: „Teljesen hamis beállítás akár kizárólag a tőkének, akár pedig kizárólag a munkának tulajdonítani azt a hozadékot, amely valójában ezek együtt-hatásának az eredménye; tehát minden vonatkozásban igazságtalan, ha ezek bármelyike, tagadva a másik ebbéli hatékonyságát, magának követeli a haszon egészét”.

{3946} A gyakorlat azt mutatja, hogy ennek a jogos követelménynek többféle módon lehet eleget tenni. Felsorolásukat itt mellőzzük; ma elsősorban az a kívánatos, hogy a munkások a legmegfelelőbbnek tetsző formában fokozatosan az őket foglalkoztató vállalatok résztulajdonosaivá váljanak, mert ma – még inkább, mint elődünk korában – „minden erővel, minden úton-módon azon kell igyekezni, hogy legalább a jövőben a megtermelt javaknak csak egy méltányos hányada legyen felhalmozva a tőkés tulajdonosok kezében, és nagyobb intenzitással áramoljanak ezek a javak azok felé, akik előállításukhoz munkájukkal járulnak hozzá.”

Fel kell azonban hívni a figyelmet, hogy a munkabér és a megtermelt haszon viszonyát a közérdek figyelembe vételével kell megállapítani, értve ezen úgy az adott ország, mint a világ népeinek érdekét.

A munkások felelős részvétele a termelő szervezetek irányításában

{3947} Az igazságosság követelményeihez nem csupán a munkával megtermelt javak elosztásának elveit kell hozzáigazítani, hanem azokat a körülményeket is, amelyek között ezeket a javakat előállítják. Az emberi természetben gyökeredzik ugyanis az a szükségszerű igény, hogy amikor munkájával létrehoz valamit, akkor egyrészt a végzendő munka belső logikáját kövesse, másrészt e munkában önmagát valósítsa meg.

Következik ebből, hogy ha a termelésben olyan módszereket és olyan munkakörülményeket vezetnek be, amelyek a munkát végzők emberi méltóságát veszélyeztetik, felelősségérzetét gyengítik, vagy cselekvési szabadságát megsemmisítik, úgy a gazdaság ilyen rendszerét az igazságosságtól még akkor is idegennek kell ítélnünk, ha belőle a termelés mégoly hatalmas volumene származnék, vagy ha a haszon elosztása a jogszerűség és a méltányosság szabályaihoz igazodnék is.

Persze a gazdasági élet területén sem lehet egységesen meghatározni, milyen viszonyok állnak a leginkább összhangban az emberi méltósággal, milyenek ösztönzik legjobban az emberek felelősségtudatát. Igen helyesen fogalmazta meg boldog emlékezetű elődünk, XII. Pius ennek irányelveit: „A kis- és középtulajdonosokat – parasztokat, iparosokat, kereskedőket, vállalkozókat – védelemben és támogatásban kell részesíteni; helyes továbbá, ha érdekvédelmi szervezetekbe tömörülnek, hogy a ma csak nagyvállalatok által élvezett előnyöket és profitlehetőségeket a maguk számára is biztosítsák; a nagyvállalatoknál viszont azt kell elérni, hogy a munkaszerződéseket – valamilyen értelemben módosítva – társulási szerződéssel egészítsék ki.

{3948} … Nekünk is meggyőződésünk, hogy a munkások jogosan követelnek részt maguknak a vállalat életéből, amelyhez tartoznak, hiszen – benne dolgoznak. Nem gondoljuk lehetségesnek, hogy konkrétan és részletekbe menően szabályozni lehetne, mekkora és milyen legyen ez a részvétel, mivel az az egyes vállalatok helyzete alapján állapítandó meg, … Még sincs kétségünk, hogy a dolgozóknak tevőleges részt kell kapniuk az őket foglalkoztató magán- vagy állami vállalatok ügyeiből, …már boldog emlékezetű elődünk, XII. Pius figyelmeztetett ezekkel az egyértelmű szavakkal: „Az a gazdasági és társadalmi szerep, aminek betöltését az egyén igényeli, maga tiltja el, hogy az egyén tevékenysége teljes egészében másvalaki akaratának legyen alávetve.” Persze senki nem vonja kétségbe, hogy az olyan vállalatnak, amely kiemelt helyen ügyel az emberi méltóságra, éppen hogy kötelessége biztosítani az irányítás szükséges és hathatós egységességét; ám ebből semmiképp sem következik, hogy azokat, akik ott végzik mindennapi tevékenységüket, parancsok néma teljesítésére teremtett szolgákként kezeljék, olyanokként, akik nem adhatnak hangot kívánságaiknak és érdekeiknek, akiknek passzívan kellene várniuk, míg mások megszervezik és megtervezik foglalkoztatásuk mikéntjét.

A magántulajdon jellege és az ahhoz való jog

{3949} Az emberek ma többre becsülik a munkával, ill. munkajogilag biztosított jövedelmet, mint azt, ami tőketulajdonból származik, ill. tulajdonjogilag van biztosítva.

Nos, ez eddig teljességgel megfelel a munka belső lényegének, hiszen a munka, mivel közvetlenül az ember természetéből vezethető le, magasabb-rendű érték, mint az anyagi javak bősége, lévén az ilyen javak lényegük szerint eszközjellegűek: ez a folyamat tehát az ember fejlődésének egyértelmű jele.

De kérdés, hogy az az alapelv, amely szerint az embernek a természetből eredő joga van magántulajdon birtoklására, és ezen belül termelőeszközök birtoklására is –, a jelenlegi körülmények között érvényét veszítette-e, ill. csökkent-e jelentősége.

Nos, ezt a bizonytalankodást teljesen alaptalannak kell mondanunk. Mert a magántulajdon, így a termelőeszközök magántulajdonának joga is, mindenkor érvényben marad, minthogy a dolgok természetében van adva; a természet pedig arra tanít, hogy az egyén előbbre való, mint a polgári társulás, olyannyira, hogy a polgári társulásnak egyenesen az egyénre, mint végső céljára kell irányulnia. Mármost hiába ismerjük el az egyén szabad cselekvési jogát, ha ez az egyén nem kapja meg egyúttal a lehetőséget is arra, hogy szabadon válassza meg és szabadon használja a fenti jog gyakorlásához szükséges eszközöket. Továbbá a tapasztalat és a történelmi példák is azt tanúsítják, hogy ahol az emberek tulajdonlási jogát nem ismerik el, ott más alapvető kérdésekben is visszaszorítják vagy teljesen lehetetlenné teszik a szabadságjogok gyakorlását, amiből teljesen nyilvánvaló, hogy a szabadságjogok gyakorlása a magántulajdonban egyidejűleg találja meg a maga garanciáját is, meg ösztönzőjét is.

{3950} Itt van a magyarázata annak a jelenségnek, hogy egyes gazdasági és politikai szervezetek, társulások, amelyek az emberi együttélésben igyekeznek a szabadságot az igazságossággal összekapcsolni, ám a közelmúltig nem tartották fenn a termelőeszközök magántulajdonban birtoklásának jogát, mára több ponton megváltoztatták véleményüket, és úgy tűnik, most már elismerik ezt a jogot.

Helyesnek látjuk, hogy e tárgyban boldog emlékezetű elődünk, XII. Pius figyelmeztetését ismételjük: „Az Egyház, amikor a magántulajdon jogát védi, a társadalom legfontosabb etikai célját tartja szem előtt; a maga részéről a legkevésbé sem törekszik a jelenlegi helyzet változatlan fenntartására, mintha bizony abban az isteni akarat kifejeződését ismerné fel és el; még ennél is kevésbé kel a gazdagok, a plutokrácia védelmére tevékenységével, semmibe véve a szegények, a vagyontalanok jogait… Nem! Az Egyház célkitűzése az, hogy a magántulajdon intézményét annak fogják föl, aminek az isteni tervező bölcsesség és a természet törvénye rendelte.” – Vagyis tehát úgy, hogy a magántulajdon az emberi személyiség szabadságjogait van hivatva biztosítani, egyúttal szükségképp szolgálja működésével a helyes társadalmi rend megteremtését.

{3951} Azonban mégis kevés itt annak kimondása, hogy az embernek megvan a természettől adott joga a dolgokat sajátjaként, magántulajdonban való birtoklására és termelőeszközök birtoklására is –, kevés, ha nem törekszünk egyúttal minden erővel arra, hogy e jog gyakorlása a társadalom minden rétegére kiterjedjen.

Boldog emlékezetű elődünk, XII. Pius világosan kifejtette, hogy egyrészt az emberi személyiség méltósága „követeli meg szükségszerűen a természet rendjének megfelelő – helyes – életvitelhez az anyagi javak használatának jogát, és ezzel a joggal az az igen súlyos kötelezettség áll párhuzamban, amely azt írja elő, hogy amennyire a körülmények megengedik, mindenkinek megadassék a lehetőség magántulajdon birtoklására”; másrészt viszont „a munkában benne rejlő megnemesítő hatás is megköveteli egyebek mellett egy olyan társadalmi rend védelmét és kiteljesítését, amely minden rendű polgárának megengedi – bármilyen szerény mértékű – javak birtoklását.”…

Teljesen nyilvánvaló: az elmondottakból nem következik, hogy az állam és más közösségi intézmények ne birtokolhatnának jogszerűen termelőeszközöket, különösen ha „ezek birtoklásával olyan mértékű hatalom jár, ami magánembernek a köz sérelme nélkül nem engedhető át”.

Korunk egyik jellegzetességének tűnik, hogy az állami és egyéb köztulajdon aránya egyre növekszik. …Ezen a területen is teljes egészében be kell azonban tartani a már említett szubszidiaritási elvet, azt, hogy az állami és egyéb köztulajdon határait csak addig szabad kiterjeszteni, ameddig a közjó nyilvánvaló és valóságos szükségletei ezt indokolják, elkerülve azt a veszélyt, hogy ezáltal a magántulajdon az indokoltnál szűkebb keretek közé szoruljon, vagy ami még rosszabb, teljesen megszűnjék…

{3952} …Elődeink számos alkalommal ismételték azt a tételt is, hogy a magántulajdonhoz való jog társadalmi kötelezettséget is magában foglal. Mert valójában a teremtő Isten akarata szerint a javak összességének elsősorban az a rendeltetése, hogy emberhez méltó életet biztosítson minden ember számára, amint boldog emlékezetű elődünk, XIII. Leó nagy világossággal megfogalmazta Rerum novarum kezdetű körlevelében, ahol ezt olvassuk: „mindennek a rövid foglalata az, hogy aki Istentől adományul akár külső, anyagi, akár belső, lelki javak nagyobb bőségét kapta, azért kapta, hogy azokat a maga tökéletesítésére, és egyúttal, mint az isteni gondviselés szolgálója, mások hasznára fordítsa…”

A mesterséges megtermékenyítés

{3953} Szilárdan állítjuk, hogy az emberi élet továbbadása az egyszeri és felbonthatatlan házasságon alapuló család feladata –, ennek méltóságát katolikusok esetében a szentség ereje is növeli. Mivel az ember tudatosan és megfontoltan adja tovább az életet egy másik embernek, következésképp ennek Isten szent, szilárd, sérthetetlen parancsai szerint kell történnie, mert senki sincs, aki ne tartozna felismerni és teljesíteni Isten parancsát. Vagyis itt senkinek sem áll szabadságában olyan eszközöket és módszereket igénybe vennie, amelyek megengedettek a növényi és az állati lét szaporítása esetében.

Nem, hiszen az emberi életet, mint olyant, ami már kezdetétől a teremtő Isten közreműködését feltételezi, mindenki köteles szentnek tekinteni; aki tehát ebben eltér Isten parancsolataitól, nem csupán Isten méltóságát sérti, nem csupán önmaga és az emberi nem ellen vét, hanem gyengíti tulajdon nemzetének belső életerejét is.

3955-3997: A „Pacem in terris” kezdetű körlevél, 1963. április 11.

[1948. december 10-én hirdette ki az Egyesült Nemzetek Szervezete az „Emberi jogok chartáját”. XXIII. János pápa úgy jellemezte ezt a nyilatkozatot, mint „lépcsőfokot és feljárót: az összes népek számára, akik a világon vannak, megteremteni a jogi és a politikai rendezést”.
A jelen körlevél az Egyházi Tanítóhivatal részéről első ízben indokolja és ismeri el, keresztény elvek alapján, összességükben az emberi jogokat, ebből a szempontból a Chartát ki is teljesítve. És a pápa, egyetértése jeléül, hivatalosan átnyújtotta a körlevelet az Egyesült Nemzetek Szervezete tagállamainak.
]

A rend, amelyet Isten az embernek kiszabott

{3955} A BÉKÉT A FÖLDÖN, melyet az összes emberek a világon minden időben hőn óhajtottak, nem lehet másképp megteremteni és megszilárdítani, mint csak az Istentől alapított rend szent megtartásával.

Mert a tudományok haladásából és a technikai találmányokból világosan tudjuk, hogy csodálatos rend uralkodik az élők világában és a természet erőiben, valamint az emberben is oly rátermettség van, mellyel képes vagy magát e rendet felfedezni, vagy magának alkalmas eszközöket készíteni, hogy ezeket az erőket megszerezze és a maga kényelmére alkalmazza.

De a tudományok haladása és a technikai találmányok mindenekelőtt Isten végtelen nagyságát mutatják, aki mind a dolgok összességét, mind magát az embert teremtette. Azt mondjuk, hogy a dolgok összességét a semmiből alkotta, abba bölcsességének és jóságának bőségét adta… Ugyancsak az Isten teremtette az embert saját képére és hasonlatosságára (vö. Ter 1,26), értelemmel és szabadsággal ruházta fel és az egész mindenség urává tette; amint ezt a zsoltáros ezzel a mondattal vallja meg: „Majdnem isteni lénnyé tetted, dicsőséggel és fönséggel koronáztad. Hatalmat adtál neki kezed műve fölött, mindent lába alá vetettél.” (Zsolt 8,5-6).

{3956} Márpedig a világmindenség nagyszerű rendjével éles ellentétben áll mind az egyes emberek, mind a népek megbolygatása; mintha az egymásközti viszonyt csak erővel lehetne szabályozni.

Azonban a világ Teremtője az ember lelke mélyére beültette a rendet, amelyet lelkiismerete előtt nyilvánvalóvá tesz, és követeli annak pontos megtartását: „…azt mutatják, hogy a törvény megcselekvése a szívükbe van írva. Lelkiismeretük tesz nekik erről bizonyságot” (Rom 2,15). Különben hogyan is történhetne ez másképp? Ugyanis bármit csinált az Isten, mindaz végtelen bölcsességét árulja el, és annál világosabban árulja el, minél teljesebben rendelkezik azzal a tökéletességgel (vö. Zsolt 18,8-11).

Téves vélemény valóban gyakran szül tévedést, mert sokan azt vélik azokról a kapcsolatokról, amelyek az egyes embereket saját államukkal összekötik, hogy ugyanazokkal a törvényekkel szabályozhatók, amelyekkel a világmindenség erői és értelem nélküli elemei; de az ilyenfajta törvényeket, mivel másszerűek, csak ott kell keresni, ahová azokat a minden dolgok Létrehozója beírta, azaz az emberi természetben.

Ugyanis ezekből a törvényekből kiváló módon megtanulják az emberek, hogy elsősorban mily módon kell az emberek együttélésében szabályozni kölcsönös kapcsolataikat; azután mily módon kell megállapítani az elveket, melyek a polgárok jogát szabályozzák saját állami hatóságaikkal szemben; azután mily módon kell szabályozni az államoknak egymáshoz való viszonyát; végül mily módon kell ezt szabályozni egyrészt az egyes emberek és államok, másrészt az összes népek szövetsége közt; ennek a szövetségnek a megalakulását komolyan követeli mindenkinek az érdeke.

Az emberi személy mint jogok és kötelességek alanya

{3957} Bármilyen emberi közösségnél, amelyet jól megszervezettnek és megfelelőnek akarunk, az első alapelv az, hogy minden ember rendelkezik a személyiség tulajdonságával; azaz értelemmel és szabad akarattal van természete felruházva, mégpedig úgy, hogy oly jogokkal és kötelességekkel bír, melyeket maga a természet szabályoz és egyszersmind abból is következnek. Ezért ezek, mivel általánosak és sérthetetlenek, semmiféle módon ki nem sajátíthatók.

Hogyha az emberi személy méltóságát Istentől kapott igazságok fényében szemléljük, akkor lehetetlen, hogy még nagyobbra ne becsüljük; mert az emberek Krisztus Jézus vére által vannak megváltva; a természetfeletti kegyelem révén Isten fiaivá és barátaivá lettek, az örök dicsőség javainak pedig örökösei.

Az ember egyes alapvető jogai

{3958} Amikor az ember jogairól akarunk szólni, mindjárt kezdetkor ki kell jelenteni, hogy az embernek joga van az élethez, joga van testi épségéhez, joga van mindazokra az eszközökre, melyek szükségesek a tisztességes élet éléséhez: ilyenek elsősorban a táplálék, a ruházat, a lakás, a pihenés, a gyógykezelés, végül az államtól nyújtandó szükséges szolgáltatások, amelyekkel az egyénekről gondoskodik. Ebből következően az a joga is megvan az embernek, hogy gondoskodás történjék róla, ha egészsége megrendül, ha megrokkan, ha megözvegyül, ha megöregszik, ha kénytelen munka nélkül lenni, ha saját hibáján kívül nem tudja megszerezni a megélhetéshez szükséges dolgokat.

{3959} Az ember a természetjog alapján követelheti, hogy meglegyen a megbecsülése; hogy jó véleménnyel legyenek felőle; hogy szabadon kutathassa az igazat, s az erkölcsi rend és a közjó határain belül véleményét kinyilváníthassa, közölhesse másokkal, és bármilyen mesterséget űzhessen; és végül, hogy a nyilvános eseményekről értesülést szerezhessen.

{3960} Szintén a természetjoghoz tartozik, hogy az ember a kultúra birtokosa lehessen, azért szükséges, hogy általános és alapfokú oktatásban, technikai vagy tudományos képzésben saját maga és állama javára részesülve részt kapjon a tudományos haladás eredményeinek használatából. Ennek elérése céljából iparkodni és törekedni kell, hogy az emberek képességeiknek megfelelően magasabb tanulmányokat is folytathassanak; mégpedig úgy, hogy aztán, amennyire lehetséges, a társadalomban oly állásokba és hivatalokba jussanak, amelyek mind képességeiknek, mind megszerzett ismereteiknek megfelelnek.

{3961} Az emberek jogaihoz hozzátartozik, hogy Istent is, mint lelkiismeretük helyes normáját, tisztelhessék, és a vallást egyénileg és nyilvánosan megvallhassák. Mert amint szépen tanítja Lactantius, „ez a körülmény tesz minket alkalmassá, hogy a minket teremtő Istennek a jogos és köteles tiszteletet megadjuk, Őt egyedül elismerjük, Őt kövessük. A megvallásnak ezzel a kötelékével vagyunk Istenhez kötve, ahonnét maga a vallás is a nevét kapta”. Ugyanerről ír halhatatlan emlékű elődünk, XIII. Leó: „Mert ez az igazi, Isten fiaihoz méltó szabadság, amely az emberi személy méltóságát a legbecsületesebben megvédi, minden erőszaknál és jogtalanságnál nagyobb: és az Egyház előtt ez mindenkor kívánatos és fölötte drága. Ilyen szabadságot követeltek maguknak mindig az apostolok, ezt szentesítették a hitvédők írásaikban, és ezt szentelte meg nagyszámú vértanú a vérével.”

{3962} Ezenfelül az ember jogainak teljességéhez tartozik, hogy megválassza azt az életállapotot, amelyet jónak tart: vagy családot alapít, amelyben a férfi és nő egyenlő jogoknak és kötelességeknek örvend, vagy papi, szerzetesi életmódot választ.

Ami a családot illeti, ez a házasságban bírja gyökerét, amelyet szabadon köt meg, amely monogám, felbonthatatlan; ezt mintegy az emberi társadalom első és természetes csírájának kell tartanunk. Ebből következik, hogy mind gazdasági és társadalmi vonatkozásokban, mind a tudomány és erkölcs területén szorgosan kell róla gondoskodni; ti. mindezek arra szolgálnak, hogy a család megerősödjék, és célja eléréséhez segítséget nyújtsanak. A gyermekek gondozásának és nevelésének joga a szülők legsajátosabb joga.

{3963} Ha figyelmünket a gazdasági vonatkozású területre fordítjuk, világos, hogy itt a természetjog alapján nemcsak az illeti meg az embert, hogy munkalehetősége legyen, hanem hogy munkáját szabadon vállalja.

De ilyen jogokkal együtt jár az a jog is, amely megköveteli, hogy az ember oly feltételek mellett végezhesse munkáját, amelyek sem testi erőit, sem erkölcsi épségét nem csorbítják, sem az ifjúság jogos fejlődésének nem ártanak. Ami pedig a nőket illeti, oly körülmények közt kell számukra munkalehetőséget nyújtani, melyek mind a feleség, mind az anya mivolt követelményeivel és kötelességeivel összeférnek.

{3964} Az emberi személy méltóságából születik az a jog, hogy gazdasági ügyleteket bonyolíthasson a számadás kötelezettségének megfelelően. Ezért nem lehet elhallgatni, hogy a munkásnak az igazságosságnak megfelelő bér jár; amely ezért legyen a vállalat képességeihez mérten akkora, hogy a munkásnak és családjának olyan életet tegyen lehetővé, mely az ember méltóságának megfelel. Erről mondja boldog emlékű elődünk, XII. Pius: „A természetbe helyezett munkakötelezettségnek a természetjog felel meg; ennek erejével az ember követelheti, hogy munkájával megszerezze mindazt a maga és gyermekei számára, ami az életfenntartáshoz szükséges: a természet ily mélyrehatóan parancsolja az ember fennmaradását”.

{3965} Az emberi természetből levezethető a jog, hogy magánvagyona is lehessen, vagy ilyet szerezhessen alkalmas eszközökkel; ez  jog pedig, amint másutt kijelentettük, „segíti, hogy hathatósan megvédje az emberi személy méltóságát és bármilyen feladatának szabad végzését minden munkaterületen; amely végül a házi együttélés kötelékét és nyugalmát megerősíti, ami nincs hatás nélkül az állam békéjének és jólétének növekedésére.”

Különben is alkalmasint észre kell vennünk azt is, hogy a magánbirtoklási jogban benne rejlik a társadalmi kötelezettség.

{3966} Abból kiindulva, hogy az emberek természetüknél fogva társadalmi lények, az következik, hogy joggal gyűlhetnek egybe, valamint másokkal társaságot (egyesületet) alakíthatnak; hogy a megalakult társaságok azt a formát veszik fel, melyet legalkalmasabbnak ítélnek céljaik elérésére; hogy ugyanezekben a társaságokban önként és saját felelősségükre működnek, hogy azok az óhajtott eredményt elérjék.

De amint ezt Mater et Magistra körlevelünkben erősen kihangsúlyoztuk, mindenképpen szükséges, hogy sok testület vagy közbülső társaság alakuljon meg minden olyan célra, amelyre az egyes ember nem tud eredményesen törekedni. Ezek a testületek és társaságok ugyanis igen szükséges eszközök az emberi személy méltóságának és szabadságának megvédésére a nélkülözhetetlen felelősség keretein belül.

{3967} Minden embernek megvan a joga, hogy állama keretein belül lakhelyét megtartsa vagy megváltoztassa; sőt még azt is meg kell engedni feltétel nélkül, amennyiben jogos okok szólnak mellette, hogy más államba kivándoroljon és ott telepedjék le. Azáltal ugyanis, hogy valaki egy meghatározott állam polgára, semmiképpen sem szűnik meg az emberiség családjának tagja lenni, sem az általános közösség és minden ember egyesülésének a polgára lenni.

{3968} Az emberi személy méltóságával együtt jár az a jog, hogy az államügyekben tevékenyen részt vegyen, és azt a polgárok köz javára fordítsa. Mert amint boldog emlékű elődünk, XII. Pius mondja, „lehetetlen, hogy az embert mint ilyet a társadalmi élet tárgyának vagy tehetetlen elemének kellene tartani, sőt sokkal inkább mint annak alanyát, alapját és célját kell értékelni”.

{3969} Az emberi személyiséghez hozzátartozik, hogy törvényes jogait meg is védje: és ezt hathatósan, egyenlően, a valódi igazságosság normáinak megfelelően; amint boldog emlékű elődünk, XII. Pius figyelmeztet e szavakkal: „A jogszolgáltatási rendből, melyet Isten akart, következik az embernek az az elidegeníthetetlen és örök joga, amely mindenkinek biztosítja a jogszolgáltatás biztonságát, és biztos, meghatározott jogi területet jelöl ki számára, amely minden önkényes támadással szemben biztonságot nyújt”.

Az embernek a természettörvényből eredő kötelezettségei

{3970} Az eddig említett jogokkal, melyek a természetből erednek és minden embert megilletnek, járnak az ugyanolyan kötelezettségek; e törvények és kötelezettségek vagy a természetjogból származnak, vagy az parancsolja őket, és onnét veszik eredetüket, fennmaradásukat és kötelező erejüket.

Tehát, hogy néhány példát hozzunk, ilyen az ember joga az élethez, amellyel összefügg életfenntartásának kötelezettsége; jog a méltó életmódhoz, amelyhez hozzátartozik a becsületes élet kötelezettsége; jog az igazság szabad kutatásához, amelyhez hozzájárul az igazság mélyebb és messzire kiterjedő keresésének állandó kötelezettsége.

Miután ezt láttuk, ebből az is következik, hogy az emberi társadalomban az egyik ember bizonyos természetes jogának a többi ember oldaláról  kötelezettség felel meg: ti. az a kötelezettség, hogy ezt a jogot elismerjük és tiszteletben tartsuk. Mert az ember minden egyes jogának az erejét és tekintélyét a természettörvényben bírja, amely azt neki adja, és a megfelelő kötelezettséget hozzáfűzi. Azokat tehát, akik még a maguk jogaikat követelik, de saját kötelezettségeikről vagy teljesen megfeledkeznek, vagy annak nem teljesen tesznek eleget, azokkal kell összehasonlítani, akik egyik kezükkel építenek, a másikkal rombolnak.

{3971} Mivel az emberek természetüknél fogva társas lények, másokkal kell együtt élniük, és mások javát kell keresniük. Ezért a helyesen felépített emberi együttélés követeli, hogy ugyanazoknak a jogoknak ugyanazok a kötelezettségek feleljenek meg minden esetben. Ebből következik az is, hogy mindenki nagylelkűen működjék közre a polgárok oly társadalmának a kialakításán, ahol a jogokat és a kötelezettségeket lelkiismeretesebben és gyümölcsözőbben teljesítik.

Hogy erre példát nyújtsunk, nem elég, hogy az embernek megadjuk a jogot, hogy az élethez szükséges dolgokhoz hozzájusson, hanem erőnkhöz mérten dolgoznunk is kell, hogy az élethez szükséges javak elegendően álljanak rendelkezésre.

Ehhez hozzájárul még az, hogy az emberi társadalomnak nemcsak rendezettnek kell lennie, hanem sok hasznos gyümölcsöt kell a maga számára hoznia. Ez követeli, hogy kölcsönösen elismerjék és gyakorolják a jogokat és kötelezettségeket, és azt, hogy mindannyian közösen vegyenek részt a legtöbb vállalkozásban, melyet ennek a kornak a civilizációja megenged, tanácsol vagy sürget.

{3972} Ezenkívül az emberi személyiség méltósága megköveteli, hogy az ember cselekvésében saját meggondolásával és szabadságával éljen. Ezért ha a polgárok közösségéről van szó, valóban tudja, hogy miért él a joggal, miért vállalja a kötelezettséget, és amikor számtalan alkalommal közreműködik, másoknak segítségére siet, ezt a saját kezdeményezésére és elhatározására tegye; úgy ti., hogy mindenki saját elhatározásából, ítéletéből és kötelezettségének tudatából cselekedjék, nem kényszerből vagy kívülről jövő nyomásra; ha valamely emberi közösség erőszakkal van megszervezve, állítható, hogy abban semmi emberi elem nincs, mivel az emberek szabadságukban gátolva vannak; a közösségeket ellenben ösztönözni kell az élet fejlődésének és tökéletességének alkalmas elérésére.

{3973} … A rend pedig, mely az emberi közösségben fejti ki hatását, teljesen benne gyökerezik a természetben; amennyiben az igazságra támaszkodik, az igazságosság szabályai szerint kell működnie, hogy azt a kölcsönös szeretet lelkesítse és vigye végbe, hogy végül az emberek jogegyenlősége a mindennapokban is maradéktalanul megvalósuljon.

De az ilyennemű rend – amelynek elvei, mivel mindenkihez hozzátartoznak, függetlenek és változtathatatlanok – az igazi Istentől, mégpedig a személyes, az emberi természetet felülmúló Istentől veszi mindenben az eredetét.

Isten ugyanis, mivel ő mindeneknek az első igazsága és legfőbb java, valamint igazában ő az ősforrás, ahonnét az emberi közösség valóban életet meríthet, az a közösség, amely kétségtelenül helyesen van megalkotva, s gyümölcsöző, és alkalmas az ember méltóságához. Erre vonatkozólag mondja Aquinói Szent Tamás: „Mivel pedig az emberi értelem az ember akaratának a szabálya, amellyel mérjük annak jóságát, ez abból az örök törvényből ered, amely az isteni értelem, …ahonnét nyilvánvaló, hogy az emberi akarat jósága sokkal inkább függ az örök törvénytől, mint az emberi értelemtől.”

A mai társadalmi élet jellemző jegyei

{3974} Mindenekelőtt a munkásosztály, látjuk, hogy gazdasági és társadalmi téren fokozatosan tört előre. Kezdetben ugyanis jogaikat akarták érvényesíteni főképp a gazdasági és társadalmi rendben, azután jogaikat fokozatosan érvényesítették a politika területén, míg végül a műveltebb emberiség javainak elérésére fordították figyelmüket. Ezért a jelenben a munkások, akik mindenütt ott vannak, hevesen követelik a jogot, hogy ne tekintsék őket értelem és szabad akarat nélküli lényeknek, akiket mások tetszésük szerint felhasználnak, hanem az emberi közösség minden részében ember számba vegyük őket: azaz a gazdasági és társadalmi életben, a politikában és a tudományos élet minden területén is.

{3975} Azután ott vannak az államban a nők, nincs senki sem, aki ezt ne tudná; ez talán hamarabb jelentkezett azoknál a népeknél, melyek a keresztény hitet vallják, későbben ugyan, de mindenütt, azoknál a népeknél is, melyek más kultúrának és életmódnak az örökösei. A nők ugyanis, mivel napjainkban mindinkább tudatában vannak emberi méltóságuknak, nem tűrik el, hogy vagy élettelen tárgynak vagy eszköznek tartsák őket, sőt mindinkább követelik, hogy az emberi személyhez méltó jogok és kötelezettségek őket is megillessék mind az otthon falai közt, mind az államban.

{3976} Végül napjainkban megfigyelhetjük, hogy az emberek együttélése teljesen új társadalmi és állami átalakuláson ment keresztül. Ugyanis mivel minden nép megszerezte magának a szabadságot, vagy meg akarja szerezni, azért már rövidesen nem lesznek népek, amelyek mások felett uralkodnak, sem amelyek mások hatalma alatt lesznek.
Az emberek, bármilyen nemzethez is tartozzanak, vagy már szabad államok polgárai, vagy azon vannak, hogy azok legyenek; semmiféle törzsi közösség nem akar már alattvalója lenni idegen hatalomnak. A mi időnkben ugyanis elévültek azok a felfogások, amelyek annyi századon keresztül tartották magukat, amelyek szerint akár a gazdasági és társadalmi állapotok miatt, akár nemük miatt, akár saját államukban elfoglalt helyük miatt vannak náluk alacsonyabb rendű osztályok, ezért elsőbbséget követelnek azok felett.

{3977} Ellenkezőleg, a legszélesebb rétegekben elterjedt és megerősödött az a nézet, hogy az emberek egymás közt természetük méltóságánál fogva egyenlők. Emiatt legalább a józan ész és az elmélet síkján semmi sem bizonyítja, hogy különbséget tegyünk az emberek közt faj szempontjából; ez ugyanis nagy jelentőségű és nagy súlyú az emberi együttélés megvalósításában azoknak az elveknek az alapján, melyeket fentebb említettünk. Ha az emberben jogainak tudata megszületik, szükséges, hogy megszülessék benne kötelességeinek a tudata is: úgyhogy akinek valamilyen joga van, hasonlóképpen legyen meg benne kötelezettsége is jogainak ellenértékeként, mint méltóságának a jele; a többiekben pedig legyen meg a kötelesség, hogy ezeket a jogokat elismerjék és tiszteletben tartsák.

{3978} Mivel az emberi társadalom viszonyrendszere a jogon és a kötelezettségen épül fel, és az emberek ezt azonnal a lélekhez és értelemhez tartozónak fogják fel, mert tudják, hogy mi az igazság, mi az igazságosság, mi a szeretet, mi a szabadság, ugyancsak megértik és tudatában vannak, hogy ők ilyen közösség tagjai. De ez nem elég; mert ilyen nemű okoktól indíttatva az emberek az igaz Isten jobb ismeretére jutnak, aki felette van az emberi természetnek és személyeknek.

A tekintély szükségszerűsége és isteni eredete

{3979} Az emberi társadalom sem helyesen megszervezett, sem javakban termékeny nem lehet, hacsak azok, akik az élen állnak, nincsenek felruházva törvényes tekintéllyel, meg nem tartják az alapelveket, és amennyire csak tudják, a közösség javára nem fordítják munkájukat és gondjukat. Ezek valóban Istentől kapják minden tekintélyüket, amint ezt Szent Pál tanítja e szavakkal: „Nincs hatalom, csak Istentől.” (Róm 13,1; l. még 13,2-6-ot is) Az apostolnak ezt a mondatát Aranyszájú Szent János így fejtegeti: „Mit mondasz? Vajon minden fejedelem Istentől rendelt? Nem ezt mondom, ugyanis nem az egyes fejedelmekről van szó most, hanem magáról a dologról. Hogy fejedelemségek vannak, és hogy egyesek parancsolnak, mások alá vannak vetve, és hogy nem a véletlen és az esetlegesség kormányoz mindent, ezt az isteni bölcsességnek tulajdonítom.” Mert mivel az Isten az embereket természetüknél fogva társas lényeknek teremtette, semmiféle társaság „nem állhat fenn, hacsak nem áll valaki az élén, és az egyeseket hathatósan s egyenlően nem nógatja a közös célra, következik ebből, hogy az emberek polgári társadalmának szüksége van kormányzó tekintélyre: melynek nem különben, mint a társaságnak, természeténél fogva ezért maga az Isten a szerzője.” (XIII. Leó, vö. a 3165. ponttal)

Az államhatalom kötelezheti az alattvalókat

{3980} Nem gondolható el semmilyen uralom tekintély nélkül; sőt mivel a parancsolási képességből a józan észre lehet következtetni, jogosan az következik, hogy kötelező erejét magából az erkölcsi rendből veszi, amely viszont Istent bírja, mint elvét és célját. Amiért is boldog emlékű elődünk, XII. Pius ezt a figyelmeztetést teszi: „Az élőknek abszolút rendje és magának az embernek a célja (az emberről állítjuk, hogy szabad, kötelezettségei vannak, sérthetetlen jogokkal van felruházva, és az emberi társadalomnak van eredete és célja) az államot is, mint valami szükséges közösséget, tekintéllyel ruházza fel, amelyet ha megszüntetnek, sem nem létezhet, sem nem élhet… A dolgoknak ez a rendje, mivel a józan ész és még inkább a keresztény hit szerint nem lehet, hogy ne a személyiséggel felruházott Istentől, mindnyájunk teremtőjétől származzék, ezért a hatalom birtokosai abból nyerik méltóságukat, hogy magának Istennek a tekintélyéből részesülnek valamiképp”.
Amiért is ez az uralom, mely kizárólag vagy főképp akár a fenyegetésekre s a büntetésektől való félelemre, akár a jutalmak ígérésére alapul, semmiféle módon nem tud a közjó keresésére hathatósan buzdítani; amely ha mégis így történik, az emberi méltósággal, amely tudatában van és részese a szabadságnak és az értelemnek, semmi esetre sem egyeztethető össze. Mivel ugyanis a tekintély leginkább szellemi erőn alapszik, ezért az állam vezetőinek tudatosan kell cselekedniük, azaz kötelezettségüket, mely rájuk nehezedik, a közjó javára kell teljesíteniük. De mivel a természetes méltóságban minden ember egyforma, ezért senki sem kényszeríthet mást oly cselekvésre, mely lelkének legbensőbb érzelmeivel ellenkezik: ezt csak Isten teheti meg, mint aki egyedül kutat-ja és ítéli meg a szív titkos terveit. Akik tehát az államot képviselik, csak annyiban kötelezhetik az embereket lelkiismeretben, ha tekintélyük Isten tekintélyéhez kapcsolódik, és annak részese.

{3981} Ahol az elvet megtartják, a polgárok méltóságát is biztosítják: akik ugyanis a hatóságoknak engedelmeskednek, semmi esetre sem engedelmeskednek nekik, mint embereknek, hanem valóban az Istent, minden dolgok gondoskodó Teremtőjét tisztelik, aki elrendelte, hogy az emberek kölcsönös viszonyát a tőle megállapított rend szerint szabályozzák; azáltal pedig, hogy Istennek megadjuk a köteles tiszteletet, nem nyomorítjuk meg saját lelkünket, hanem inkább felemeljük és megnemesítjük, mert „Istennek szolgálni uralkodást jelent”.
Minthogy az uralkodás joga a szellemi dolgok rendjéből következik és Istenből ered, ha véletlenül az állam vezetői ez ellen a rend ellen és így Isten akarata ellen törvényt hoznak, vagy valamit parancsolnak, akkor sem a hozott törvények, sem az adott parancsok nem kötelezik a polgárok lelkét; mert „inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek”; (ApCsel 5,29) sőt akkor valójában a hatalom vétkezik, és rút jogtalanságokat követ el; Aquinói Szent Tamás ezt tanítja: „A másodikra azt kell válaszolni, hogy az emberi törvény csak annyiban törvény, amennyiben a józan észt követi; és e szerint nyilvánvaló, hogy az örök törvényből származik. Amennyiben pedig eltér az észtől, akkor gonosz törvény, és így nem számít törvénynek, hanem inkább ennek a megsértése”.

{3982} Abból pedig, hogy a tekintély Istentől származik, egyáltalán nem következik az, hogy az embereknek nem lenne meg a joga megválasztani, hogy kik álljanak az állam élén, és milyen legyen az állam formája, és meghatározni a gyakorlandó hatalom szabályait és határait. Ebből következik, hogy az előadott tanítás bármilyen igazi demokratikus állam kormányzási formájával összeegyeztethető.

A közjóhoz való hozzájárulás módja

{3983} Mivel az állam vezetőinek a legitimációja teljesen a közjón alapszik, ebből egyenesen az következik, hogy ezek a jót úgy keressék, hogy annak természetét megőrizzék, egyszersmind rendelkezéseiket a dolgok jelen állapotával összeegyeztessék. Kétségkívül a közjóban benne kell lennie mindannak, ami az egyes nemzeteket egyenként megilleti; de ezek legkevésbé sem határozzák meg a közjót minden részében. Mert a közjó azzal, hogy teljesen összefügg az emberi természettel, ezért teljesen és sértetlenül csak akkor állhat fenn, tekintve a közjó belső természetét és gyakorlását, ha mindenkor tekintetbe veszi az emberi személyt.

{3984} Másrészt ez a jó természeténél fogva szükségessé teszi, hogy az állam minden polgára részesüljön belőle, bár különböző mértékben, tekintetbe véve a polgároknak hivatali beosztását, érdemeit és állapotát. Ez oknál fogva az állam minden vezetőjének arra kell törekednie, hogy sem polgárokat, sem polgári osztályokat ne kedvezményezzen; ez az elv mindenkinek az érdekét szolgálja; amiként ezt halhatatlan emlékű elődünk, XIII. Leó e szavakkal támasztja alá: „Semmi módon nem szabad megengedni, hogy az állami hatóság egyeseknek vagy keveseknek az érdekét szolgálja, mert mindenki köz java szolgálatára alapították.” De az igazságosság és méltányosság néha követelhetik, hogy akik az állam ügyeit intézik, több gondot fordítsanak az elesettebb polgárokra, mert ezek saját jogaikat érvényesíteni és törvényes igényeiket kielégíteni kevésbé képesek…
Úgy látszik előttünk, hogy ezek az elvek valóban meg vannak határozva Mater et Magistra enciklikánkban, ahol előadtuk, hogy a közjó „magában foglalja a társadalmi élet azon feltételeinek összességét, amellyel az emberek saját maguk tökéletesítését teljesebben s könnyebben elérhetik.”…

{3985} Mivel a mi korunkban úgy vélik, hogy a közjó leginkább az emberi személyiség jogainak és kötelezettségeinek a megőrzésében rejlik, ezért szükséges, hogy az állam képviselői arra törekedjenek, hogy egyrészt a jogokat elismerjék, tiszteletben tartsák, egymással egyeztessék, megvédjék, fejlesszék, másrészt kötelességeinek mindenki könnyebben tehessen eleget. Mert „az emberek sérthetetlen jogait védeni és óvni, hogy mindenki könnyebben teljesíthesse kötelességét, minden hivatalos hatalomnak fő feladata”. Ezért ha valamilyen hatóság az ember jogait vagy el nem ismeri, vagy megsérti, nemcsak kötelességét nem teljesíti, hanem kiadott rendelkezései minden kötelező erőt nélkülöznek.

Az állampolgári jogok és kötelességek meghatározása és forrása

{3986} Ezekből a megtárgyalt kérdésekből világosan kitűnik, hogy a mi korunkban az államok jogszolgáltatási rendje elsősorban azt követeli, hogy a főbb jogokat, amelyek az embereknek sajátjait, rövid és érthető szavakba sűrítve megfogalmazzák, és az állam egyetemes alkotmányába bevegyék.
Ezután követelmény még az is, hogy jogi nyelven megfogalmazott alkotmánya legyen minden államnak; ugyanis ez határozza meg, hogy mily módon választják ki az állam vezetőit, mily kapcsolatok kötik össze őket másokkal, egyenként milyen hatalom illeti meg őket, és végül mily cselekvési módok s elvek kötik őket. Kívánjuk végül, hogy különösen a jog és kötelezettség mezején határozzák meg az elveket, amelyek a polgároknak az állam vezetőivel szembeni jogállását szabályozzák; szabatosan határozzák meg, hogy mi a legfőbb feladatuk; a polgárok jogait és feladatait meg lehessen ismerni, azt tiszteletben lehessen tartani, egy-mással szemben egyeztetni, védeni, pert indítani.

{3987} Azonban nem lehet jóváhagyni azoknak az álláspontját, akik szerint akár egyes emberek, akár egyes csoportok akarata az első és egyedüli forrás, amelyből akár a polgárok jogai és kötelezettségei fakadnak, akár az állam alkotmánya kötelező erejét nyeri, akár végül az állami vezetők uralkodói hatalma ered.

Az emberek kulturális egyenlőtlenségének leküzdése

{3988} Azt tapasztaltuk, hogy az emberek gyakran különböznek egymástól, mégpedig nagyon, tudásban, erényben, tehetségben és a külső javak gazdagságában. Ebből azonban sohasem támadhat jogos ok, amiért egyesek a többit felülmúlják, mások elé helyezzék magukat; sőt inkább súlyosabban hárul mindegyikükre a kötelezettség, hogy másokat kölcsönös munkával a tökéletességre segítsenek. Hasonlóképpen megtörténhet, hogy az egyik nép a másikat felülmúlja a tudomány előrehaladásában, a civilizációban és a gazdasági fejlődésben. Csak e kiválóság miatt nem szabad mások felett jogtalanul uralkodni, sőt ez ösztönözze, hogy nagyobb munkát végezhessenek a népek közös előrehaladásának érdekében.
Valójában az emberek természetüknél fogva nem lehetnek másoknál kiválóbbak, mert mindenki egyforma természetes méltósággal rendelkezik. Ebből következik, hogy sem a polgárok, sem a közösségek egymás közt nem különböznek, ha méltóságukat a természettől eredőnek szemléljük; az egyes államok ugyanis oly testhez hasonlítanak, melynek tagjai emberek. Különben, amint a gyakorlatból tudjuk, amik valami módon a nép nevének méltóságához tartoznak, abban nagyon is jogosan érzékenyek.

A más nemzetek határain belül élő nemzeti kisebbségek jogai

{3989} Ide (ti. a különválás békés eszközökkel való elrendezéséhez) tartozik különös módon az a közös törekvés, mely a XIX. századtól kezdve el-terjedt és elhatalmasodott mindenfelé, hogy az ugyanazon fajból származó emberek önjogúak akarnak lenni, és egy nemzetté akarnak egye-sülni. Mivel ez sok okból kifolyólag nem mindig lehetséges, ebből származik az, hogy gyakran népi kisebbségek más fajú nemzetek határai közt élnek, és ebből nagyfontosságú kérdések támadnak. Ebben a kérdésben nyíltan meg kell mondani, hogy amit e népek ellen tesznek faji életüknek vagy gyarapodásuknak megakadályozására, súlyosan sérti az igazságosságot; és ez még inkább vonatkozik arra, hogyha gonosz módon ennek a nemzetnek a kiirtására törekednek.
Az igazságosság parancsának nagyon is megfelel, ha az állam vezetői a kisebbségi faj polgárainak hathatós segítséget nyújtanak az emberi fel-tételek kialakításához; ez vonatkozik nyelvükre, kultúrájukra, ősi szokásaikra, munkásságukra és gazdasági helyzetükre is. …Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy az államhatalom természeténél fogva nem arra szolgál, hogy az embereket minden nemzet saját határai közt féken tartsa, hanem hogy elsősorban megvédje az állami közjót, ami biztos, hogy nem választható el az egész emberi család javától.

A politikai menekültek jogai

{3990} …Nem alap nélküli, ha ezen a helyen arra figyelmeztetjük az embe-reket, hogy az ilyen menekültek személyi méltósággal rendelkeznek, és személyi jogaikat el kell ismerni. Ezeket a jogokat a menekültek nem veszthetik el azért, mert otthagyták nemzetük államát.
Az emberi személy jogai közé még azt is oda kell sorolni, hogy sza-bad neki megválasztani azt a nemzetet, ahol reméli, hogy saját magáról és szükségleteiről alkalmasabban tud gondoskodni. Ezért az állam vezetőinek kötelességük, hogy a máshonnan jötteket befogadják, és fogadják szívesen azokat, akik esetleg új polgárai akarnak lenni az államnak, amennyiben a saját közösségük szépítés nélküli java ezt engedi.

Törekvés a fegyverzet csökkentésére

{3991} …Ezért az igazságosság, a józan ész, az emberi méltóság megbecsülése állandóan követelik, hogy megszűnjék a fegyverkezési verseny; hogy a fegyvereket, amelyekkel a különböző államok rendelkeznek, ezután egyidejűleg csökkentsék; hogy az atomfegyverkezést megtiltsák; hogy mind a világ országai a megfelelő lefegyverzést végrehajtsák meg-egyezéssel, ahol kölcsönös és hatásos biztosítékot adnak.

Szükséges az egész emberi család javával törődni, ezért erre  a célra világtekintélyt kell alapítani

{3992} …Az emberi kapcsolatok egységét nem törli el semmiféle kor, mint az emberekről is ugyanez nyilvánvaló, mert a természeti méltóságban egyformán részesülnek. Ez okból fog sürgetni mindig a szükségesség, mely magából az emberi természetből fakad, hogy alkalmas módon törekedjék a közjóra, ti. arra, ami az egész emberiség számára fontos…
Napjainkban azonban az államok kölcsönös magatartásában nagy változások történtek. Egyrészről a minden népre vonatkozó közjó részéről merülnek fel súlyos, nehéz és mielőbb megoldandó kérdések, amelyek leginkább az egész föld biztonságának és békéjének megóvására vonatkoznak; másrészről egyes nemzetek vezetői, akik egymás közt egyenlő joggal bírnak, jóllehet megsokszorozzák tárgyalásaikat és törekvéseiket, hogy alkalmasabb jogszabályokat találjanak, de nem nagy eredménnyel; nem mintha hiányoznék belőlük az őszinte szándék és ügyesség, hanem mert tekintélyük nélkülözi a megfelelő hatalmat. Tehát az emberi közösség mai körülményei közt sem az államok alkotmánya és alakja, sem ereje, hogy a föld minden népe fölött nyilvános tekintéllyel rendelkezzék, hogy a népek közjavát előmozdítsák, erre nem alkalmasak.
Márpedig ha alaposan megvizsgáljuk akár a közjó belső elvét, akár az állami tekintély természetét s működését, nincs senki sem, aki be ne lát-ná e két dolog közt az összhang szükségességét. Ugyanis az erkölcsi rend, amint kívánja az állami tekintélyt a polgári társadalomban a közjó előmozdítására, hasonlóan követeli, hogy ugyanaz a tekintély azt valóban végre is tudja hajtani. Ebből következik, hogy a polgári intézmények – amelyekben az állami tekintély testet ölt, működik és céljára törekszik – oly alakkal és oly hatékonysággal legyen ellátva, hogy a közjóra tudjanak vezetni oly utakon és elvekkel, amelyek a dolgok különböző pillanatainak alkalmasan megfelelnek.

{3993} De mivel ma minden nemzet közjava oly kérdéseket tesz fel, amelyek minden népet érintenek; mivel ily kérdésekre csak oly nyilvános tekintély adhat feleletet, amelynek mind hatalma és alakja, mind eszközei hasonlóan kiterjedtek, és amelynek hatásköre oly messzire terjed, mint a föld kereksége; ebből következik, hogy maga az erkölcsi rend kényszerít arra, hogy szükség van ilyen nyilvános általános tekintélyre. Azonban ezt az általános tekintélyt, melynek a földön mindenütt legyen hatóereje és alkalmas eszközökkel vezessen az általános közjóra, minden népnek az egyetértésével kell létrehozni, nem pedig erőszakkal föléjük helyezni. Ez abból következik, hogy az ilyen tekintélynek működésében hathatósnak, mindenkivel szemben pártatlannak, részrehajlástól mentesnek kell lennie, és minden nemzet közjavára kell törekednie…

{3994} …Amint az egyes államok közjaváról, úgy az összes állam általános érdekeiről csak akkor lehet ítéletet mondani, ha tekintetbe vesszük az emberi személyiséget; ezért a nyilvános és általános tekintélynek a leg-főbb kötelessége, hogy az emberi személy jogait elismerje, köteles tiszteletben tartsa, sértetlenül megőrizze, valóban gyarapítsa; amit megtehet vagy saját maga, ha a dolog úgy alakul, vagy az egész föld kerekségére hozott megállapodásokkal, amelyek segítségével az egyes államok vezetői kényelmesebben tudják saját hivatalukat ellátni.

{3995} Ezekhez, mint az egyes államokban az alkotmányok, melyek az állami tekintély jogát szabályozzák a polgárokkal, családokkal és közbülső társaságokkal, hogy kormányozni és irányítani lehessen, szükséges a segítő kötelezettség elve: ezzel méltányosan lehet rendezni a kapcsolatokat, amelyek az egyetemes nyilvános tekintély és az egyes nemzetek államainak tekintélyei közt vannak. Ugyanis ennek az egyetemes tekintélynek a feladata azokat a kérdéseket mérlegelni és eldönteni, amelyek vagy az általános közjó körül felmerülnek, vagy a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális vonalat érintik; azt mondottuk, hogy az ilyen kérdéseket, amelyek mivel nagy fontosságúak és igen sürgetőek, nehezebbeknek kell tartanunk, mintsem azokat az egyes államok vezetői szerencsésen megoldhatnának.
Természetesen ennek az általános tekintélynek nem tartozik hatás-körébe, hogy kikényszerítse vagy magához ragadja azokat az ügyeket, amelyek más államok hivatalos hatóságaihoz tartoznak. Ellenben arra kell törekednie, hogy az egész földön oly ügyrendet állapítsanak meg, amelyben nemcsak minden állam nyilvános tekintélye, hanem az egyes emberek és közbülső társaságok is biztosabban járhatnak el hivatásuk teljesítésében, végezhetik el kötelességeiket, védhetik meg jogaikat.

A katolikusok együttműködése társadalmi ügyekben  más hitű emberekkel

{3996} Mindaz, amit eddig tárgyaltunk, egyrészt magából a dolgok természetéből, másrészt igen gyakran a természetjog rendjéből következik. Ezért, hogy ezek megvalósuljanak, a katolikus ember gyakran társul el-végzésükre vagy oly keresztényekkel, akik nem tartoznak az Apostoli Szentszékhez, vagy oly emberekkel, akik teljesen járatlanok a keresztény hitben, de értelmesek. „Ebben az esetben a katolikusok legyenek tudatában mindig, hogy kicsodák, és ne csináljanak semmi olyat, amiből vagy a vallás, vagy az erkölcs épsége kárt szenvedne. Hasonlóképpen viselkedjenek úgy, hogy mások véleményét méltányos jósággal mérlegel-ék, és mindent ne használjanak fel a maguk hasznára, és legyenek készek bizalommal s minden erővel azon dolgozni, ami természeténél fogva jó vagy jóra vezethet…”
Továbbá jogos, ha a tévedést mindig megkülönböztetjük attól, aki a tévedést elkövette, mivel emberekről van szó, akik vagy tévedtek, vagy nem értették meg teljesen a dolgot, ami a vallásra vagy az élet helyes tennivalóira vonatkozik. Mert a tévedést elkövető ember nem szűnik meg ember lenni, sohasem veszíti el személyi méltóságát, amit ugyanis mindig észben kell tartani. Ezenkívül az ember természetében sohasem szűnik meg a képesség, hogy a tévedéseknek ellenálljon és keresse az igazságra vezető utat. Ebben a dologban a gondviselő Isten kegyelme sohasem hagyja cserben az embert. Ezért megtörténhet, hogy aki ma a hit világosságát nélkülözi, vagy hamis tanokat vall, később Isten kegyelmétől felvilágosítva az igazság birtokába jut…

{3997} Ezért meg kell állapítani, hogy a bölcselők hamis tanait a világ és az ember természetéről, eredetéről és céljáról teljesen meg kell különböztetni azoktól, amelyek vagy a gazdasági és társadalmi vagy a kulturális vagy a politikai életre vonatkoznak, még ha ezek ugyanazokból a tanokból is vennék eredetüket és ösztönzésüket; mert a tudományos fogalom, miután véglegesen meghatározták, már nem változik, ugyanakkor azok az intézmények, mivel változandó dolgok körülményein alapulnak, nem lehetséges, hogy ne legyenek azoknak nagyon is kiszolgáltatva. Különben is ki tagadná, hogy ezekben a kezdeményezésekben, amennyiben ti. a józan ésszel megegyeznek, és az emberek jogos követeléseit fejezik ki, ne lehessen valami jó és helyes?
Ez okból megtörténhet, hogy azelőtt semmi hasznot hajtót nem láttak a tárgyalások alkalmával valamely dologban, most pedig gyümölcsözőnek tartják vagy a jövőben annak fog bizonyulni. De megítélni, vajon elérkezett az a pillanat vagy sem, …mindezt az okosság, minden erény szabályozója döntheti el. Ezért ha katolikus emberek ügyeiről van szó, a döntés legelsősorban azoknak a férfiaknak a hatáskörébe tartozik, akik az államban és ezen belül egyes munkakörök élén vannak; csak azután megtartsák a természetjog alapelvein kívül az Egyháztól a társadalmi kérdésekben megállapított tanokat, azokat fogadják el, és az egyházi hatóságok előírásaihoz alkalmazkodjanak. Szükséges, hogy mindenki tudatában legyen annak, hogy az Egyháznak joga és kötelessége, nemcsak a hit és erkölcsi tanokat védelmezni, hanem a saját tekintélyével fiainál is közbelépni, akik világi ügyek élén vannak, amikor dönteni kell, hogy ugyanazt a tant miképp kell a gyakorlatban alkalmazni.

XXI. Ökumenikus Zsinat II. Vatikáni Zsinat,  1962. október 11 – 1965. december 8.

A zsinati dokumentumok szövege elérhető interneten itt:  ***

(A hünermann-féle válogatásban ennek a zsinatnak szövegeiből is létezik válogatás, mely a Szent István társulat kiadásában megjelent könyvben megtalálható.)

  1. SACROSANCTUM CONCILIUM kezdetű konstitúció a liturgiáról
  2. INTER MIRIFICA kezdetű dekrétum a tömegtájékoztatási eszközökről
  3. LUMEN GENTIUM kezdetű dogmatikus konstitúció az Egyházról
  4. ORIENTALIUM ECCLESIARUM kezdetű dekrétum a keleti egyházakról
  5. UNITATIS REDINTEGRATIO kezdetű dekrétum az ökumenizmusról
  6. CHRISTUS DOMINUS kezdetű dekrétum a püspökök pásztori szolgálatról az Egyházban
  7. PERFECTAE CARITATIS kezdetű dekrétum a szerzetesi élet korszerű megújításáról
  8. OPTATAM TOTIUS  kezdetű dekrétum a papképzésről
  9. NOSTRA AETATE kezdetű nyilatkozat az Egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról
  10. GRAVISSIMUM EDUCATIONIS kezdetű deklaráció a keresztény nevelésről
  11. DEI VERBUM kezdetű dogmatikus konstitúció az isteni kinyilatkoztatásról
  12. APOSTOLICAM ACTUOSITATEM kezdetű dekrétum a világi hívek apostolkodásáról
  13. DIGNITATIS HUMANAE kezdetű deklaráció a vallásszabadságról
  14. AD GENTES kezdetű dekrétum az Egyház missziós tevékenységéről
  15. PRESBYTERORUM ORDINIS kezdetű dekrétum a papi szolgálatról és életről
  16. GAUDIUM ET SPES kezdetű lelkipásztori konstitúció az Egyházról a mai világban