FJ 3840->

3840­-3855: A „Mediator Dei” kezdetű körlevél, 1947. november 20.

[Az egész körlevél a szent liturgiáról tárgyal.]

A Liturgia lényegalkotó elemei

{3840} Az Egyház isteni Alapítója együtt végez Egyházával minden liturgikus cselekményt. Jelen van az oltár szent áldozatánál, mind a bemutató személyében, mind pedig elsősorban a szentségi színek fátyola mögött. Jelen van a szentségekben erejénél fogva, amelyet beléjük önt, hogy a megszentelődés eszközeivé váljanak. Jelen van végül Jézus az Egyház istendicséreteiben és könyörgéseiben, amint írva van: „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, én is ott vagyok közöttük” (Mt 18,20).

{3841} A szent Liturgia tehát nem más, mint az a nyilvános istentisztelet, amelyet a mi Üdvözítőnk, mint az Egyház feje, bemutat a mennyei Atyának, és amelyet a hívek közössége bemutat Alapítójának és rajta keresztül az örök Atyának. Tehát, röviden összefoglalva, a szent Liturgia Jézus Krisztus egész titokzatos testének, a Fejnek és a tagoknak nyilvános istentisztelete.

{3842} Minden istentiszteletnek, amelyet az Egyház bemutat, nemcsak külsőnek, hanem belsőnek is kell lennie. Külsőnek kell lennie az istentiszteletnek, mert így követeli az emberi természet, mely testből és lélekből áll; … az istentisztelet nemcsak az egyes ember feladata, hanem az egész emberi társadalomé; márpedig közös vallási cselekményt nem lehet elképzelni külső megnyilvánulások nélkül.
… Külsőnek kell lennie végül az istentiszteletnek, mert csak így juthat megfelelő módon és méltóképpen kifejezésre Krisztus titokzatos Testének egysége. …
Mindazonáltal az istentisztelet leglényegesebb elemének bensőnek kell lennie. Mindig Krisztusban kell élnünk, neki magunkat egészen átadnunk, hogy Őbenne, Ővele és Őáltala adassék dicsőség a mennyei Atyának.

{3843} Súlyosan tévednek tehát a szent Liturgia fogalmát illetően azok, akik nem látnak benne mást, mint az Istent megillető tiszteletnek érzékelhető külső formáit, vagy puszta díszt; és hasonlóan tévednek azok is, akik nem látnak benne egyebet, mint szabályok és előírások foglalatát, amellyel az Egyház az egyes szertartások végzését szabályozza.

A liturgikus cselekmények hatékonysága a kegyelem rendjében

{3844} A megszentelő hatás az oltáráldozat és a szentségek esetében elsősorban a dologi teljesítmény alapján (ex opere operato) következik be. Azoknak az imáknak és szertartásoknak esetében viszont, amelyekkel az Egyház, Jézus Krisztus ártatlan jegyese övezi az oltáráldozatot és a szentségeket, valamint a szentelmények és a többi, az Egyház által alapított szertartások esetében, a megszentelő hatás elsősorban az Egyház személyi teljesítménye következtében (ex opere operantis Ecclesiae) jön létre, mivel az Egyház szent, és együttműködik Fejével.

{3845} Felhívjuk itt figyelmeteket, hogy ügyeljetek azokra az új elméletekre, amelyeket az úgynevezett „tárgyi vallásosságról” („pietas obiectiva”) hangoztatnak. Ezek az elméletek ugyanakkor, amikor Krisztus titokzatos Testének dogmájáról, vagy a kegyelem szentségközlő hatásáról, vagy a szentségeknek és az eucharisztikus áldozatnak hatásáról beszélnek, mégis arra irányulnak, hogy az úgynevezett „alanyi” vagy „személyes vallásosságot” háttérbe szorítsák, avagy teljesen mellőzzék. …
Krisztus ma is és mindennap a mi üdvösségünkön munkálkodik a szentségekben és a szentmiseáldozatban: ezeken keresztül engeszteli meg érettünk az Istent, és szenteli meg az emberi nemet. Ezeknek csakugyan van úgynevezett „tárgyi” hatásuk, amennyiben lelkünket Jézus Krisztus isteni életének részesévé teszik. Tehát nem a mi erőnkből, hanem isteni erő révén van meg az a hatásuk, hogy a tagok imáit összekössék a főnek imáival, és e kettőt valamiképpen közösségbe forrasszák össze. Ezekből a kétségtelen tényekből egyesek arra következtetnek, hogy a keresztények egész vallásosságának a Krisztus titokzatos Testéről szóló hittitokban kell magát kiélnie, anélkül, hogy szó lehetne – mint mondják – „személyes”, vagy „alanyi vallásosságról”.
Éppen ezért úgy vélik, hogy háttérbe kell szorítani a vallásos életnek minden olyan megnyilatkozását, mely nincs szoros összefüggésben a szent Liturgiával, és a nyilvános istentiszteleten kívül történik. Mindenki világosan láthatja, hogy a vallásosságnak erről a két fajáról levont következtetések teljesen hibásak, megtévesztők és nagyon veszedelmesek, annak ellenére, hogy a felállított alapelvek magukban véve helyesek. Nyilvánvaló, hogy a szentségek és a szentmiseáldozat önmagukban is erőt hordoznak, mivel Krisztusnak a cselekményei, … de ez az erő csak akkor válik hatékonnyá, ha a lelkünk alkalmas a befogadására.

{3846} A lelkiéletben tehát semmiféle ellentétet sem lehet felállítani az isteni működés között, mely a Megváltás kincseit árasztja szét állandóan a lelkekbe, és az egyes emberek közreműködése között, amellyel arra törekszenek, hogy hiába ne vették légyen az Isten malasztját (vö. 2Kor 6,1). Úgyszintén nem lehet a lelkiélet terén ellentétbe helyezni a szentségeknek az úgynevezett dologi teljesítmény alapján (ex opere operato) végzett működését és az egyes hívek érdemszerző cselekedetét, amellyel a szentségeket kiszolgáltatják, illetőleg fölveszik, és amelyet a személyes teljesítmény alapján (ex opere operantis) keletkezett eredménynek nevezünk. Ugyanígy nem lehetséges semmiféle ellentét a nyilvános és a magánájtatosságok között, a tevékeny vallásosság és az elmélkedés között, az aszketikus és a liturgikus vallásosság között, az egyházi hierarchiának joghatósági és tanítóhatalma, valamint papi hatalma között, amelyet a szertartásokkal kapcsolatosan gyakorol. … Világos, hogy a liturgikus imádság kiválóbb, mint a magánimádság, minthogy Jézus Krisztus drága jegyesének nyilvános könyörgése. Ez a kiválóság azonban legkevésbé sem jelenti azt, hogy az imádságnak e két módja között bármi ellentét vagy összeférhetetlenség volna. Ugyanaz a szándék vezeti mind a kettőt, és éppen ezért összhangba és egységbe olvadnak össze, „hogy minden és mindenben Krisztus legyen” (Kol 3,11); céljuk is ugyanaz: hogy Krisztus alakuljon ki bennünk (vö. Gal 4,19).

Az eucharisztikus áldozat természete

{3847} A legméltóságosabb Oltáriszentség, amelyet Krisztus, az örök főpap, alapított és szolgái által mindenkor megújít az Egyházban, a keresztény vallásnak mintegy foglalata és középpontja. …A szentmiseáldozat tehát nem üres és egyszerű megemlékezés Jézus Krisztus szenvedéseiről és haláláról, hanem igazi és valóságos áldozat, amelyben az örök Főpap vérontás nélkül ugyanazt cselekszi, amit a keresztfán tett, feláldozván magát kedves ajándékul a mennyei Atyának. …

{3848} Csupán az áldozat bemutatásának módja más. A kereszten ugyanis teljességgel feláldozta önmagát és szenvedéseit a mennyei Atyának, az áldozati tárgy megsemmisítése pedig az ő szabad akaratból vállalt véres halála által következett be. Ezzel szemben az oltáráldozatban – emberi természetének megdicsőült állapota miatt – „a halál többé nem uralkodik rajta” (Róm 6,9). Ennélfogva a vérontás többé nem lehetséges. Az isteni bölcsesség azonban úgy intézkedett, hogy Üdvözítőnk feláldoztatása, ennek ellenére is, csodálatos módon bekövetkezzék bizonyos külső jelek által, amelyek az ő halálának jelképei. A kenyér átváltozik az ő testévé, a bor pedig az ő vérévé, oly módon, hogy valóságos teste és vére van jelen, míg a szentségi színek, amelyek alatt jelen van, testének és vérének véres különválasztását jelenítik meg. Ily módon minden szentmiseáldozatban megismétlődik a kálváriahegyi valóságos halál emlékezete, mivel a különböző jelek azt mutatják és bizonyítják, hogy Jézus Krisztus az áldozat állapotában van.

A hívők papsága

{3849} Szükséges dolog,… hogy a keresztény hívek megértsék, mily nagy kötelesség és mily nagy kitüntetés számukra, hogy részt vehetnek az eucharisztikus áldozatban… ebből azonban még nem következik, hogy papi hatalommal bírnak.

{3850} Vannak ugyanis ma olyanok, Tisztelendő Testvérek, akik visszatérnek rég elítélt tévtanokhoz (vö. az 1767. ponttal), és azt tanítják, hogy az Újszövetségben a papi hatalom minden keresztény hívőt megillet; azt is állítják, hogy Jézusnak az utolsó vacsorán adott parancsa az egész Egyházra közvetlenül szállt át, hogy megcselekedjék azt, amit ő cselekedett, és csak később keletkezett a papi hierarchia. Ezért úgy vélekednek, hogy maga a nép bír papi hatalommal, és a pap csak a nép megbízásából cselekszik. Úgy képzelik tehát, hogy a szentmiseáldozat a szó szoros értelmében vett együtt-bemutatás (concelebratio) révén jön létre, és kívánatosabbnak vélik, hogy a pap a hívek seregével együtt „koncelebráljon”, semmint hogy külön mutassa be az áldozatot a nép jelenléte nélkül.
(Ezek ellenében) azt kívánjuk megismételni, hogy a pap kizárólag azért képviseli a népet, mert Jézus Krisztusnak, mint a tagok Fejének személyét jeleníti meg, ki önmagát áldozza fel érettük. A pap tehát úgy lép az oltár elé, mint Krisztus szolgája, aki kisebb Krisztusnál, de nagyobb a népnél. A nép viszont nem képviseli semmiképpen sem az isteni Megváltó személyét, nem is közvetítő önmaga és az Isten között, tehát semminemű papi jogai nincsenek.
Mindezek kötelező hitigazságok. Ezzel szemben viszont mégis lehet más szempont szerint azt mondani, hogy a hívek is részt vesznek a szent áldozat bemutatásában.

{3851} (Helyes felfogás) III. Ince pápa ezeket mondja: „Nemcsak a papok mutatják be az áldozatot, hanem a hívek is valamennyien: mert ami kifejezetten végbemegy a papi hatalom parancsára, ugyanahhoz lélekben a hívek is csatlakoznak”. Ide illik Bellarmin Szent Róbert számos mondása közül is az egyik: „Az áldozatot elsősorban Jézus Krisztus személye ajánlja fel. A mi felajánlásunk, melyet az átváltoztatást követően teszünk, annak tanúságtétele, hogy az egész Egyház együtt érez Krisztus felajánlásával és vele egyesül a felajánlásban”. A szentmise szertartásai és imádságai szintén világosan bizonyítják, hogy a hívek is részt vesznek a pappal együtt az áldozat bemutatásában. …
Nincs is azon semmi csodálnivaló, hogy a keresztények ilyen méltóságban részesülnek. A keresztség révén ugyanis minden keresztény hívő Krisztusnak, a főpapnak tagja lesz a titokzatos Testben, és eltörölhetetlen szentségi jegyet kap a lelkébe, mely őt az igazi Isten-tiszteletre teszi képessé; a maguk módja szerint tehát a keresztény hívek is részeseivé válnak Krisztus papságának. …

{3852} De van sokkal mélyebb oka is annak, hogy azt mondjuk: a hívek, és főleg a misén jelenlévő hívek, szintén bemutatják a szentmisét.
Előbb azonban szükséges, hogy a „bemutatás” szó értelmét pontosabban meghatározzuk, nehogy súlyos tévedésre adhassunk okot. Ugyanis magát azt a vérontás nélküli áldozatot, amelynél Krisztus az átváltoztatás szavai nyomán áldozatként megjelenik az oltáron, kizárólag a pap mutatja be, mégpedig mint Krisztus személyének megtestesítője, nem pedig, mint a nép képviselője. Mármost azonban a pap, amikor az isteni áldozatot az oltárra helyezi, a Szentháromság dicsőségére és az egész Anyaszentegyház javára mutatja azt be a mennyei Atyának. Ebben a szoros értelemben vett „bemutatásban” a hívek kettős módon vesznek részt: a pap keze által és a pappal egyesülve. Ily módon a hívek szentmise-” bemutatása” is belekapcsolódik az istentiszteletbe.

{3853} Fájdalommal kell látnunk azokat a túlzásokat és eltévelyedéseket, amelyek az Egyház igaz tanításaival nem egyeznek meg. Némelyek ugyanis elítélően nyilatkoznak mindazokról a szentmiseáldozatokról, amelyeket magánosan, a nép részvétele nélkül mutatnak be. … Vannak, akik azt állítják, hogy nem szabad a templomokban egyidejűleg több oltáron szentmisét bemutatni. …
Hiába akarnak ezzel kapcsolatban az oltáráldozat közösségi jellegére hivatkozni. Valahányszor ugyanis a pap megújítja azt, amit az utolsó vacsorán az isteni Üdvözítő tett, az áldozat valóságosan bekövetkezik. Ez az áldozat mindig és mindenhol, szükségszerűen és természetéből kifolyólag nyilvános és közösségi jelleggel bír: mivelhogy a bemutató pap Krisztusnak nevében, valamint a Krisztushoz, mint Főhöz tartozó híveknek nevében mutatja be Istennek az egész Anyaszentegyházért, élőkért és holtakért.

A szentáldozás mint az eucharisztikus áldozat kiegészítő része

{3854} A fenséges oltáráldozat azzal fejeződik be, hogy a mennyei kenyérben részesülünk. Azonban … az áldozat teljességéhez csupán az kell, hogy a pap áldozzék, nem pedig a nép is, habár a legnagyobb mértékben kívánatos, hogy a hívek is szentáldozáshoz járuljanak.

Tévednek tehát azok, akik nem akarnak szentmisét bemutatni, csak akkor, ha azon a nép is a szentáldozáshoz járul; és még inkább tévednek azok, akik azt hiszik, hogy feltétlenül szükséges a híveknek a pappal együtt megáldozniuk, és akik azt állítják, hogy a szentmise nemcsak áldozat, hanem áldozat is és a közösség testvéri lakomája is, és ezért a közös szentáldozást úgy tekintik, mint az egész cselekmény csúcspontját. Ezért újra és újra emlékeztetnünk kell arra, hogy a szentmise a saját belső természeténél fogva vérontás nélküli áldozata az isteni áldozatnak, és ez az áldozat, amelyet ő a mennyei Atyának bemutat, abban áll, hogy misztikus szétválasztás következik be a szent színek alatt. A szentáldozás teljessé teszi az oltáráldozatot és részesít benne, éppen ezért az áldozat bemutató esetében feltétlenül szükséges, de a híveknek csupán nagyon ajánlható.

Krisztus jelenléte az Egyház misztériumaiban

{3855} A liturgikus év … nem puszta megjelenítése a múltnak, és nem is csak egyszerű megemlékezés a régmúlt dolgokról. Sokkal inkább azt kell mondanunk, hogy maga Krisztus az, aki az Egyházban ugyanúgy járja irgalmasságának útjait, mint ahogyan földi életében körüljárt jót cselekedvén (vö. ApCsel 10,38); kegyességében azt akarja, hogy az emberek lelkébe belevésődjék az ő élete, és valamiképpen ők is általa éljenek. Ezek a hitigazságok jelen vannak és elevenen hatnak az Egyházban, tehát nemcsak valamilyen elvont, bizonytalan módon léteznek, mint ahogy egyes újabb írók képzelik. Az egyháztanítók tanítják, hogy Jézus életének titkai a keresztény tökéletesség példaképei, Krisztus érdeméből és imájából kifolyólag az isteni kegyelem forrásai, és végül hatékonyan működnek lelkünkben, mert a saját jellegüknek megfelelően üdvösségünk okozói.

3857­-3861: A „Sacramentum Ordinis” kezdetű apostoli rendelkezés, 1947. november 30.

Az Egyházirend szentségének anyaga és formája

{3857} 1. A katolikus hit azt vallja, hogy az egyházirend szentsége, amelyet Krisztus Urunk alapított, és amely kegyelmet ad az egyházi hivatalos kötelezettségek illő vállalásához, egy és ugyanaz az egyetemes Egyház számára. … És a századok folyamán az Egyház ezek helyébe a Krisztustól alapított szentségek helyébe nem helyettesített vagy nem helyettesíthetett más szentségeket, minthogy – amint a Trienti Zsinat tanítja (vö. az 1601, 1728. pontokkal) – az Újszövetség mind a hét szentségét a mi Urunk Jézus Krisztus alapította, és az Egyházat semmilyen hatalom nem illeti meg „a szentségek szubsztanciáját” illetően, azaz azokban a dolgokban, amelyekről maga Krisztus Urunk határozott az isteni kinyilatkoztatás forrásainak tanúsága szerint, hogy a szentségi jelben mit kell sértetlenül megtartani. …

{3858} 3. Azonban biztosan tudjuk mindnyájan, hogy az Újszövetség szentségeinek – mint amelyek érzékelhető jelek és egyben a láthatatlan kegyelmet foganatosítják –, egyrészt jelezniük kell a kegyelmet, amelyet eszközölnek, másrészt eszközölniük kell azt, amelyet jeleznek. Már pedig a hatás, amelyet a diakónus–, áldozópap– és püspökszentelésnek létre kell hoznia, és ezért jeleznie kell, hogy ti. a hatalom és a kegyelem, az egyetemes Egyháznak különböző korokból származó és különböző vidékeken honos minden szertartási rendjében, úgy találjuk, elégségesen jelezve van a kézrátétel és az azt meghatározó szavak révén.

Ezen felül nincs, aki ne ismerné a tényt, hogy a Római Egyház mindig érvényesnek tartotta a görög szertartás szerint kiszolgáltatott szenteléseket, a kegyszerek átadása nélkül, úgy, hogy magán a Firenzei Zsinaton, amelyen a görögöknek a Római Egyházzal való egyesülése végbement, egyáltalán nem rótták ki a görögökre, hogy a szentelés szertartását változtassák meg, vagy abba illesszék bele a kegyszerek átadását: sőt, az Egyház óhaja az volt, hogy a görögöket magában a Városban is a saját szertartásuk szerint szenteljék. Mindebből az a következtetés vonható le, hogy még a Firenzei Zsinat nézete szerint is (vö. az 1326. ponttal), a kegyszerek átadása a mi Urunk Jézus Krisztus akarata szerint nem kívánalom ennek a szentségnek a szubsztanciája tartozékaként, és nem érinti ennek érvényességét. Hogy ha az átadás az Egyház akaratából és előírása szerint valamikor szükséges volt az érvényességhez is, mindenki tudja: amit az Egyház elrendelt, meg is tudja változtatni, és képes meg is szüntetni.

{3859} 4. Minthogy ez így van, segítségül hívjuk az isteni megvilágosítást, és a mi legfelsőbb apostoli Tekintélyünkkel és biztos tudás birtokában kijelentjük, és, amennyiben szükséges, rendeleti formába öntjük, hogy a szerpapság, áldozópapság és püspökség szent rendjének anyaga egy, éspedig a kézrátétel; formája pedig ugyancsak egy, ennek az anyagnak az alkalmazását keretbe foglaló szavak, amelyek egyértelműen jelzik a szentségi hatásokat, ti. az egyházirend hatalmát és a Szentlélek kegyelmét, és amelyeket az Egyház mint ilyeneket fogad el és használ. Ebből következik, hogy kijelentsük, amiként valóban minden vita megszüntetése végett és hogy a lelkiismereti aggályoknak útját álljuk, apostoli Tekintélyünkkel ki is jelentjük, és, ha valamikor másképpen volt törvényesen elrendezve, szabályozzuk, hogy eszközök átadása, legalább is a jövőben, nem szükséges a szerpapság, áldozópapság és a püspökség szent rendjének az érvényességéhez.

{3860} 5. Hogy mi az anyag és a forma minden egyes egyházi rend kiszolgáltatásánál, legfőbb apostoli tekintélyünkkel a következők szerint állapítjuk meg és rendeljük el:
1/ – A diakónus szentelésben az anyag a püspök kézrátétele, amely ennek a szentelésnek a szertartásában egyszer fordul elő. A forma pedig a „Prefáció (megnyitó ének)” szavaiból áll, amelyek közül ezek a lényegesek, és ezért az érvényességhez szükségesek: „Küldd el rá, kérünk, Urunk, a Szentlelket, hogy ő erősítse meg a te kegyelmed hét ajándékával, hogy a te szolgálatod művét hűségesen tudja teljesíteni”.
2/ – Az áldozópap szentelésben az anyag a püspök első kézrátétele, amely csendben történik, nem pedig ugyanennek a rátételnek a folytatása a jobb kéz kinyújtása révén, és nem az utolsó, amelyhez a következő szavakat csatolja: „Vedd a Szentlelket: akiknek megbocsátod bűneit, és a többi”. A forma pedig a „Prefáció” szavaiból áll, amelyek közül ezek a lényegesek, és ezért az érvényességhez szükségesek: „Add meg, kérünk, mindenható Atya, ennek a te szolgádnak az áldozópapság méltóságát; újítsd meg bensejében a szentség lelkületét, hogy a Tőled, Istentől kapott, második helyen álló szolgálatot megtartsa, és a szigorúan erkölcsös magaviseletet példájával tanítsa”.
3/ – Végül a püspökszentelésben az anyag a szentelő püspök kézrátétele. A forma pedig a „Prefáció” szavaiból áll, amelyek közül ezek a lényegesek, és ezért az érvényességhez szükségesek: „Töltsd el a te papodat szolgálatod teljességével, és a teljes megdicsőülés díszeivel felruházva, szenteld meg az égi kenet balzsamával”…

{3861} 6. Hogy pedig ne adjunk a kétkedésre alkalmat, előírjuk, hogy bármelyik egyházi rend kiszolgáltatásánál a kézrátétel a felszentelendő fejének fizikai érintésével történjék, bár az erkölcsi érintés is elég a szentség érvényes kiszolgáltatásához. … Ezen rendelkezésünk szabályainak nincs visszaható ereje. …

3862­-3864: A Biblikus Bizottság Titkárságának levele Suhard bíborosnak, Párizs érsekének, 1948. január 16.

A Pentateuchus kritikai kérdései

{3862} [A Biblikus Bizottság határozatai nem akarják útját állni a Biblia további kutatásának.] A pápai Biblikus Bizottság meg kíván felelni a gyermeki bizalomnak őszinte törekvésével, odáig mozdítani elő a biblikus tanulmányokat, hogy a hagyományos egyházi tanítás keretei közt azok számára a legteljesebb szabadságot engedélyezi. Ez a szabadság a dicsőségesen uralkodó pápa „Divino afflante Spiritu” kezdetű körlevelében kifejezetten meg van erősítve, ezekkel a szavakkal: „A katolikus szentírás-magyarázónak, akit alkotó és erős szeretet lelkesít szakmája iránt, és az Anyaszentegyháznak őszinte híve, semmi esetre sem szabad magát távol tartania attól, hogy … mindez ideig megoldatlan nehézségekhez nyúljon” (l. a 3831. pontot).
Ha valaki a pápa ezen ajánlása fényében szemlélte és értelmezte a Biblikus Bizottság három hivatalos válaszát a már említett kérdéseket illetően, azaz amely 1905. június 23. napján kelt a Szentírás történeti könyveiben szereplő történetek tárgyában, amelyek csak látszat történetet adnak elő (vö. a 3373. ponttal); ill. amely 1906. június 27. napján kelt a Pentateuchus mózesi szerzőségét illetően (vö. a 3394 sk. pontokkal), ill. amely 1909. június 30. napján kelt a Teremtés könyve első három fejezetének történeti jellegéről (vö. a 3512 sk. pontokkal): az meg fogja engedni, hogy ezek a válaszok egyáltalán nem állnak elébe további és igazi tudományos vizsgálatnak, amelyet ezen negyven év alatt szerzett ismeretek alapján végeznek el. Ezért a Biblikus Bizottság, legalábbis a jelent illetően nincs azon a véleményen, hogy ezekről a kérdésekről új határozatokat kellene szerkeszteni.

{3863} Ami a Pentateuchus (Mózes öt könyve) szerkesztését illeti, a Biblikus Bizottság a fent említett határozattal 1906. június 27-ik napján elismerte, hogy lehet azt állítani, miszerint „Mózes, műve összeállításánál forrásokat használt, ti. írott példányokat vagy szóbeli hagyományt”, és Mózes későbbi módosításai és kiegészítései is megengedhetőek (vö. a 3396 sk. pontokkal). Senki sincs ma, aki kételkednék eme források létezésében, és nem engedné meg a mózesi törvényekben a folyamatos fejlődést, amelyet a későbbi idők társadalmi és vallási körülményeinek lehet köszönni; a fejlődés észrevehető a történeti elbeszélésekben is.
Mégis, a nem katolikus exegéták között ma nagyon különböző vélemények látnak napvilágot ezeknek az írásos tanításoknak a természetéről és számáról, elnevezésükről és idejükről. Nem hiányoznak olyan szerzők a különböző nemzetekben, akik tisztán szövegkritikai és történeti okokból, minden hitvédő szándék nélkül teljesen elvetik az eddig leginkább ajánlgatott elméleteket, és a Pentateuchus összeállításának bizonyos tulajdonságait nem annyira a feltételezett források különbözőségéből igyekeznek megmagyarázni, mint inkább egy különleges lélektanból és a régi keletiek sajátos gondolkodási és beszédben követett szokásából (amelyet ma teljesebben ismerünk), vagy éppen a dolgok különbözősége szerint különböző irodalmi műfajból.
Ezért a katolikus tudósokat buzdítjuk, hogy elfogultság nélkül vizsgálják meg ezeket a kérdéseket az egészséges kritika fényénél és azok szerint az ismeretek szerint, amelyeket más, a dolgot érintő tudományok megszereztek. Az ilyen vizsgálat ugyanis valószínűleg meg fogja mutatni, mekkora része van és milyen mély hatást gyakorolt Mózes mint szerző és törvényhozó.

{3864} A Teremtés könyve első tizenegy fejezetének irodalmi műfajáról felvetett kérdés homályosabb és bonyolultabb. Ezek az irodalmi műfajok nem felelnek meg egyenértékűen egyetlen klasszikus kategóriának sem, és nem szabad ezeket megítélni a görög-latin és a modern irodalmi műfajok szerint. Következik, hogy sem tagadni, sem állítani egyszerűen ezeknek a fejezeteknek a történetiségét nem lehet anélkül, hogy illetéktelenül ne alkalmaznánk rájuk olyan irodalmi műfaj szabályait, amely műfaj alá nem vonhatók. Ha tehát megengedjük, hogy ezekben a fejezetekben nem található történelem a klasszikus és modern értelemben, azt is meg kell vallani, hogy a mai tudomány még nem tud egy adott megoldást adni ezeknek a fejezeteknek minden problémájára. Tehát a tudományos szentírás-magyarázat első kötelessége lesz, az összes irodalmi, tudományos, történelmi, kulturális, vallásos kérdéseknek, amelyek kapcsolatosak ezekkel a fejezetekkel, serény és megfeszített munkát szentelni.
Aztán pontosan meg kell majd vizsgálni, mi az ősi keleti népeknek a módszere a könyvek szerkesztésében, mi az ő lélektanuk, mi a szólásmódjuk, milyen fogalmuk van magáról a történeti igazságról, egyszóval: előítélet nélkül össze kell gyűjteni, ami anyagot csak nyújtani tud a paleontológiai- és történeti-, a felirattani- és irodalomtudomány. Egyedül ezzel a módszerrel szabad remélnünk, hogy a jövőben nagyobb világossággal lássuk, mi az igazi természete a Teremtés könyve első fejezetei bizonyos elbeszéléseinek. Ha valaki eleve azt állítaná, hogy az azokban található elbeszélések semmilyen történelmet – ennek a szónak a modern értelmében – nem tartalmaznak, könnyen azt sugallhatná, hogy azok a fejezetek semmilyen értelemben nem történetiek, minthogy valóban egyszerű és szemléletes szavakkal – amelyek megfelelnek a kevésbé művelt emberek felfogóképességének – adják elő az üdvösség osztást illető alapvető igazságokat, sőt mindennapi módon írják le az emberi nem és a választott nép eredetét…

3865: A Szent Offícium rendelete, 1949. június 28. (július 1.)

Rendelet a kommunizmus ellen

{3895} Kérdés: 1. Vajon meg van-e engedve a kommunista pártokba való belépés, vagy ezeket pártfogolni (vö. a 3930. ponttal)?
2. Vajon meg van-e engedve olyan könyvek, folyóiratok, napilapok, vagy röplapok kiadása, terjesztése vagy olvasása, amelyek a kommunisták tanítását vagy tevékenységét védik – vagy írni azokban?
3. Vajon azoknak a krisztushívőknek, akik az 1. és 2. pontban jelzett tevékenységeket tudatosan és szabadon végrehajtották, megengedhető-e a szentségek vétele?
4. Vajon azok a krisztushívők, akik a kommunisták materialista és keresztényellenes tanítását vallják, és elsősorban akik azt védelmezik vagy terjesztik, már egyedül a tény következtében, mint akik elszakadtak a katolikus hittől, kiközösítésbe esnek-e, amely egyébként speciális módon fenn van tartva az Apostoli Széknek?

Válasz (a Pápától megerősítve június 30-án):
Ad 1. Nemleges: a kommunizmus ugyanis materialista és keresztényellenes; a kommunisták vezetői pedig, bár szavakban akárhányszor azt nyilatkozzák, hogy nem támadják a vallást, a valóságban mégis, akár tanításukban, akár tevékenységükben, ellenségesnek mutatkoznak Istennel és az igaz vallással és Krisztus Egyházával szemben.
Ad 2. Nemleges; a jog ugyanis tiltja ezeket (vö. a régebbi Egyházi Törvénykönyv 1399. kánonjával).
Ad 3. Nemleges; a szentségek megtagadását illető rendes elvek szerint, azoktól, akik nincsenek rájuk előkészülve.
Ad 4. Igenlő.

3866-­3873: A Szent Offícium Levele a bostoni érseknek, 1949. augusztus 8.

[Ez a július 27-én határozattá vált és másnap a Pápától is jóváhagyott levél az ellen a túlzó szigor ellen irányul, amellyel egyes amerikai intézmények azt az alapmondatot: Az Egyházon kívül nincs üdvösség (vö. a 802. ponttal), olyan értelemben magyarázták, hogy az összes nem-katolikus emberek az örök üdvösségből ki vannak zárva – csak a hittanulók vannak kivéve, a katolikus Egyházba való belépés kifejezett szándékával. A rigoristák közül Leonard Feeney-t, hajlíthatatlan makacssága miatt 1953. február 4-én név szerint kiközösítették.]

Az Egyház szükségessége az üdvösségre

{3866} … Azok között pedig, amelyeket az Egyház mindig hirdetett és sohasem fog megszűnni hirdetni, az a tévedhetetlen kijelentés is benne van, amely arra tanít, hogy „az Egyházon kívül semmilyen üdvösség sincs”. – Ezt a dogmát mégis olyan tartalommal kell értenünk, ahogyan azt maga az Egyház érti. Ugyanis Üdvözítőnk ezeknek a dolgoknak a kifejtését, amelyeket a hitletétemény tartalmaz, nem egyének megítélésére bízta, hanem az Egyházi Tanítóhivatalra.

{3867} Éspedig először az Egyház azt tanítja, hogy ebben a dologban Jézus Krisztus igen szigorú parancsáról van szó. Ő ugyanis kifejezett szavakkal kötelességévé tette apostolainak, hogy tanítsák meg arra az összes nemzeteket: megtartani mindazt, amit parancsolt. Krisztus parancsai között pedig nem a legkisebb helyet foglalja el az, amely megparancsolja: a keresztség révén nőjünk bele Krisztus misztikus Testébe, amely az Egyház, és simuljunk hozzá Krisztushoz és helyetteséhez, aki által ő ezen a földön látható módon kormányozza az Egyházat. Ezért senki sem fog üdvözülni, aki bár tudja, hogy az Egyházat isteni módon Krisztus alapította, mégsem akarja alávetni magát az Egyháznak, vagy a római pápának, Krisztus helyettesének a földön, megtagadja az engedelmességet.

{3868} Mert nemcsak parancsba adta az Üdvözítő, hogy az összes népek lépjenek be az Egyházba, hanem azt is meghatározta, hogy az Egyház az üdvösség eszköze, amely nélkül senki sem léphet be a mennyei dicsőség országába.

{3869} Végtelen irgalmasságában Isten azt akarta, hogy az egyedül isteni rendelésből, nem pedig belső szükségszerűségből a végső célra rendelt, üdvöt segítő eszközöknek, biztos körülmények között, akkor is meglehessen az üdvösséghez szükséges hatása, ha csak a kívánság vagy a vágy irányul az alkalmazásukra. Látjuk, hogy ezt a szent Trienti Zsinat világos szavakkal kijelentette mind az újjászületés szentségéről, mind a bűnbánat szentségéről (vö. az 1524, 1543. pontokkal).

{3870} A maga módján ugyanezt kell mondani az Egyházról, amennyiben az az üdvösség általános segítője. Mivelhogy ahhoz, hogy valaki elnyerje az örök üdvösséget, nem mindig kívántatik meg, hogy valóságosan mint tag az Egyház testéhez tartozzék, de az legalábbis megkívántatik, hogy kívánsága és vágya szerint ragaszkodjék hozzá. Ennek a kívánságnak mégsem kell mindig kifejezettnek lennie, amint az a hittanulóknál adódik, hanem ahol az ember leküzdhetetlen tudatlanságban szenved, Isten elfogadja a bennfoglalt kívánságot is, amelyet ilyen elnevezéssel illetünk, mivel az benne van a léleknek abban a jó előkészületi állapotában, amelyben az ember azt akarja, hogy akarata Isten akaratával egybehangzó legyen.

{3871} Ezeket világosan tanítja (XII. Pius Körlevele)…, amely Jézus Krisztus misztikus Testéről szól. Abban ugyanis a pápa ragyogóan tesz különbséget azok között, akik mint tagok valóságosan az Egyház testéhez tartoznak, és azok között, akik csak kívánságuk szerint tartoznak az Egyházhoz… „Az Egyház tagjai közé azonban valójában csak azokat kell számítanunk, akik az újjászületés fürdőjében részesültek, és az igaz hitet vallják, és sem önként ki nem vonták magukat szánalmas bukással a test szervezetéből, sem a törvényes tekintély nem zárta ki őket valami súlyos vétek miatt” (l. a 3802. pontot). Ugyanennek a körlevélnek a vége felé, szerető szívvel meghívva az egységre azokat, akik még nem tartoznak a katolikus Egyház szervezetéhez, megemlíti azokat, akiket „öntudatlan vágyódásuk a Megváltó titokzatos Testével kapcsolatba hoz”, akiket a legkevésbé sem zár ki az örök üdvösségből, más részről viszont, állítása szerint, olyan helyzetben vannak, „melyben nem lehetnek biztosak örök üdvösségük felől, mivelhogy oly sok, oly nagy mennyei adománynak, segítségnek vannak híjával, amit csak a katolikus Egyházban tudnak elnyerni” (l. a 3821. pontot).

{3872} Ezekkel a körültekintő szavakkal egyrészt azokat utasítja el, akik kizárják az örök üdvösségből mindazokat, akik csak bennfoglalt kívánsággal csatlakoznak az Egyházhoz; másrészt azokat, akik hamisan állítják, hogy az emberek minden vallásban egyenlőképpen üdvözülhetnek (vö. a 2806, 2865. pontokkal). De azt sem kell gondolni, hogy az Egyházba való belépés bármilyen kívánsága elégséges ahhoz, hogy az ember üdvözüljön. Megkívántatik ugyanis, hogy a kívánságot, amelynek révén valaki az Egyház irányába fordul, tökéletes szeretetnek kell áthatnia; és a bennfoglalt kívánságnak nem lehet eredménye, csak ha az embernek természetfeletti hite van (– a szöveg hivatkozik Zsid 11,6-ra és a Trienti Zsinat, VI. ülésszak, 8. fejezetre: l. az 1532. pontot).

{3873} Az előbb mondottakból tehát világos, hogy ami a „Házak ormáról” című magyarázó irat III. füzetében mint a katolikus Egyház eredeti tanítása van előadva, attól messze távol áll, és nagyon ártalmas mind azoknak, akik belül, mind azoknak, akik kívül vannak. … Tehát nem lehet megérteni, hogy a „St. Benedict Center” nevű Intézet hogyan egyezik meg önmagával, hiszen önmagát katolikus iskolának vallja és azt is akarja, hogy ilyennek tartsák, ugyanakkor a valóságban mégsem igazodik a (régi) Kánonjogi Kódex 1381. és 1382. kánonjának előírásaihoz; ugyanakkor viszálykodások és az egyházi tekintély elleni lázadás forrása, és sok lelkiismereti nyugtalanság oka. Ugyancsak nem érthető, hogy egy szerzetes, P. Feeney, hogyan mutatkozhat be mint „a hit védője”, és ugyanakkor nem habozik a törvényes személyek által nyilvánosan előadott katekézis ellen harcolni. …

3874: A Szent Offícium válasza, 1949. december 28.

A szentségek kiszolgáltatójának a szándéka

{3874} Kérdés: Vajon, házassági ügyek eldöntésénél, előfeltételezhető-e, hogy a Krisztus Tanítványainak, a presbiteriánusoknak, a kongregacionalistáknak, a baptistáknak, a metodistáknak a felekezeteiben kiszolgáltatott keresztség – bár a szükséges anyagot és alakiságot alkalmazták – érvénytelen a kiszolgáltató részéről megkívánt szándék – tenni azt, amit az Egyház tesz vagy amit Krisztus rendelt – hiánya miatt; vagy pedig azt kell előzetesen feltételezni, hogy érvényes, hacsak valamilyen egyedi esetben nem bizonyosodik be az ellenkezője?
Válasz: Nemleges az első részt illetően; a másodikat illetően igenlő.

3875­-3899: A „Humani generis” kezdetű körlevél, 1950. augusztus 12.

[A szent tudományokban éledő új irányzatok kritikája.
Az emberi nem viszálykodásai és az igazságtól való eltévelyedései vallási és erkölcsi téren minden becsületes embernek, főleg pedig az Egyház őszinte és hűséges fiainak mindig nagy fájdalmat okoztak, különösen pedig ma, amikor azt látjuk, hogy minden oldalról megsértik a keresztény kultúra alapelveit. Nem lehet csodálkozni azon, hogy Krisztus közösségén kívül mindig voltak viszályok és tévedések.
]

Isten ismerete

{3875} Bár az emberi értelem saját erőivel és saját természetes fényével képes eljutni az egyedüli és személyes Isten valódi és biztos megismeréséhez, aki gondviselésével fenntartja és kormányozza a világot, és képes eljutni a Teremtő által lelkünkbe vésett természeti törvény megismeréséhez is, mégis nem kevés azoknak az akadályoknak a száma, amelyek gátolják értelmünket abban, hogy ezzel a természetes képességünkkel hatásosan és gyümölcsözően éljünk.
Minthogy az Istenre vonatkozó igazságok, valamint az ember és Isten közötti kapcsolatok nagyon is felülmúlják az érzékelhető dolgokat: amikor a gyakorlati életre kerül a sor, akkor áldozatot és önmegtagadást kívánnak. Az emberi értelem számára egyrészt a képzelet, másrészt az eredeti bűn következtében keletkezett rossz szenvedélyek megnehezítik, hogy ezeket az igazságokat megértse. Ezért történik meg az, hogy az emberek szívesen hamisnak, vagy legalábbis kétségesnek mondják azt, amire nézve nem akarják, hogy igaz legyen.

{3876} Ezért kell azt mondanunk, hogy az isteni „kinyilatkoztatás” erkölcsileg szükséges, hogy a vallási és erkölcsi téren önmagukban nem elérhetetlen igazságokat az emberi nem jelen állapotában is mindenki könnyen, biztosan és tévedés nélkül felismerhesse (vö. FJ 3005). Ellenkezőleg, az emberi ész nehézséget találhat a katolikus hit körüli „hihetőség” kialakításának biztos megítélése tekintetében is, bár az Isten oly sok és csodálatos külső jelet rendelt, amelyek az ész természetes fényénél is bizonyossággal bebizonyíthatják a keresztény vallás isteni eredetét. Az ember azonban, akár azért, mert előítéletek vezetik, akár azért, mert szenvedélyek vagy rosszakarat ösztönzi, nemcsak, hogy megtagadhatja a külső jelek tiszta nyilvánvalóságát, hanem ellen is állhat az Istentől lelkünkbe öntött sugallatoknak.

A mai filozófia veszélyes irányzatai

{3877} Bárki – Krisztus közösségén (aklán) kívülálló – tekinti a mai világot, könnyen megláthatja a fő irányelveket, amelyeken nem egy kiváló tudós elindult. Egyesek okosság és belátás nélkül, minden dolog eredetéül az evolúciós rendszert fogadják el és érvényesítik, annak ellenére, hogy az magán a természettudományi területen sincs bebizonyítva elvitathatatlanul, s vakmerően fenntartják a folytonos fejlődésnek alávetett világmindenség monisztikus és panteisztikus elgondolását. Ebből a feltevésből szívesen táplálkoznak a kommunizmus védői, hogy saját „dialektikus materializmusuk” oltalmazói, terjesztői legyenek, és hogy minden istenfogalmat kivegyenek a gondolkodásból.

{3878} Az ilyenféle evolúció hamis állításai, amelyekkel megtagadnak mindent, ami abszolút, szilárd és változatlan, előkészítették egy új filozófia eltévelyedéseinek az útját, amely versenytársként állva az „idealizmussal”, az „immanentizmussal”, a „pragmatizmussal” az „egzisztencializmus” nevet vette fel, mert elvetve a dolgok változhatatlan lényegét, csak az egyes egyedek létével foglalkozik.
Ehhez még az ún. hamis „hisztoricizmus” járul, mely csak az emberi élet eseményeihez tapad, és mindazoknak az abszolút igazságoknak és törvényeknek az alapjait felforgatja, amelyek akár a bölcselet, akár a keresztény dogmák területére vonatkoznak.
A nézetek ilyen zűrzavara mellett vigaszunkra szolgál látnunk, hogy egykor a „racionalizmus” elveiben neveltek nem ritkán visszatérnek a kinyilatkoztatott igazságok forrásaihoz, felismerik és megvallják az Isten szavát, amit a Szentírás őrzött meg a teológia alapjaként.
Ugyanakkor viszont szomorú az a tény, hogy ezek közül nem kevesen, minél inkább közelednek Isten szavához, annál inkább csökkentik az emberi értelem értékét, és minél szívesebben magasztalják a kinyilatkoztató Isten tekintélyét, annál keményebben megvetik az Egyház Tanítóhivatalát, amit pedig Krisztus rendelt az Istentől kinyilatkoztatott igazságok megőrzésére és magyarázására. Ez a megvetés nemcsak, hogy ellentétben áll a Szentírással, de hamisnak mutatkozik magával a tapasztalattal szemben is. Gyakran ugyanis maguk az elszakadtak nyilvánosan panaszkodnak a közöttük dogmatikus téren mutatkozó ellentétek miatt, így akaratlanul is elismerik az egy, élő Tanítóhivatal szükségességét.

Az apologetikus módszer

{3879} Mármost a katolikus filozófusoknak és teológusoknak, akikre az a súlyos feladat hárul, hogy az isteni és emberi igazságokat megvédjék, és azokat az emberek értelmébe beleplántálják, ismerniük kell és nem hanyagolhatják el ezeket az egyenes úttól többé-kevésbé eltérő törekvéseket. Sőt ezeket a nézeteket jól kell ismerniük, részben azért, mert csak a jól ismert betegségeket lehet orvosolni, részben azért, mert néha ezekben a hamis állításokban magukban is rejtőzik valami kis igazság, végül részben azért, mert ezek a tévedések maguk is mind a filozófiai, mind a teológiai igazságok kutatására és szorgalmasabb fürkészésére ösztönzik az emberi elméket.
Ha tehát filozófusaink és teológusaink ezekből a kellő óvatossággal vizsgált tanokból csak azok gyümölcsét iparkodnának leszedni, nem volna ok arra, hogy az Egyház Tanítóhivataláról beszéljünk. De bár jól tudjuk, hogy katolikus tanítóink és tudósaink általában őrizkednek ezektől a hibáktól, mégis ismeretes, hogy éppen úgy, mint az apostoli időkben, ma sem hiányoznak olyanok, akik jobban kedvelvén az újdonság előnyeit, és félvén attól, hogy a haladásnak ebben a századában a tudományok által eszközölt felfedezések tekintetében tudatlanoknak tekintik őket, ki akarják magukat vonni a szent tanítói tekintély irányítása alól, és azért abban a veszélyben vannak, hogy a kinyilatkoztatott igazságoktól eltávolodnak, és másokat is ebbe a hibába sodornak.
Ismeretes azután egy másik veszély, amely annál is inkább súlyos, mivel az erény látszatával takarózik. Sokakat –, akik fájlalják az egyenetlenséget és az emberi elmékben uralkodó zűrzavart –, oktalan buzgalom vezet, és az a lendület és az a vágy ösztönöz, hogy széttörjék a határokat, amely közöttük a jókat és becsületeseket elválasztja; ezek egy bizonyos fajta „irenizmus”-t karolnak fel, akik mellőzve az embereket egy-mástól elválasztó kérdéseket, nemcsak azt keresik, hogy egyesült erővel kiűzzék a betörő ateizmust, hanem, hogy összeegyeztessék az ellentétes álláspontokat dogmatikai területen is.

{3880} Mint ahogy egy időben voltak olyanok, akik felvetették a kérdést, hogy az Egyház hagyományos apologetikája nem akadálya-e inkább, mint segítsége annak, hogy a lelkeket Krisztusnak meg lehessen nyerni, úgy ma sem hiányoznak olyanok, akik komolyan fel merik vetni a kérdést, hogy a teológiát és módszerét, ahogyan egyházi jóváhagyással az iskolákban használatos, nemhogy tökéletesíteni kell, hanem teljesen meg kell reformálni, hogy így hatásosabban lehessen terjeszteni Krisztus országát az egész világon, mindenféle kultúrájú és vallási nézetű emberek között.
Ha ezeknek nem volna más céljuk, mint néhány újítással az egyházi tudományt és módszerét alkalmasabbá tenni a jelenlegi állapotokhoz és szükségletekhez, nem kellene félnünk; de néhányan az „irenizmustól” megszállottan akadálynak azt vélik a testvéri egység megszilárdítását illetően, amely pedig a Krisztustól adott törvényeken és elveken és az általa alapított intézményeken alapszik, sőt amely védelmet nyújt és a hit egységének fenntartását képezi; ezeknek összeomlása esetén minden egye-sül, de csak a közös pusztulásban.
Ezeket az újdonság iránti megokolatlan vágytól, vagy akár dicséretre méltó motívumokból is származó nézeteket nem mindig ugyanolyan fokon, ugyanolyan világossággal, vagy ugyanazokkal a célokkal állítják föl, és ezeknek a nézeteknek a hangoztatói sincsenek mindig egy véleményen; azt, amit burkoltan, óvatosan és megkülönböztetésekkel tanítanak, holnap mások, a merészebbek, nyíltan és korlátozás nélkül hangoztatják, sokak, különösen a fiatal klérus megbotránkozására és az egyházi tekintély kárára. Ha rendszerint nagyobb óvatosságot is tanúsítanak a kiadványokban, viszont nagyobb szabadsággal tárgyalják ezeket a kérdéseket a magánúton terjesztett iratokban, gépelt jegyzetekben, gyülekezetekben. Ezeket a nézeteket nemcsak a világi- és szerzetespapság tagjai között a szemináriumokban és a szerzetesi intézményekben terjesztik, hanem a laikusok között is, különösen azok között, akik az ifjúság nevelésének és tanításának szentelik magukat.

A teológia terminológiájának megtartása

{3881} Ami pedig a teológiát illeti, egyesek a dogmák jelentőségét a maximumig akarják gyengíteni; magát a dogmát megszabadítani szándékoznak azoktól a kifejezési módoktól, amelyeket már hosszú idő óta használ az Egyház, és megszabadítani szándékoznak a katolikus hittudósoknál érvényben lévő filozófiai fogalmaktól, hogy visszatérjenek a Szentírás és a Szentatyák által használt kifejezésekhez a katolikus tan kifejtésében. Így remélik, hogy – amint ők most mondják – a dogma külső elemektől megfosztva, amelyek állításuk szerint idegenek az isteni kinyilatkoztatástól, gyümölcsözően egybevethető azok dogmatikus felfogásával, akik az Egyház egységétől el vannak választva, és ily módon lassan-lassan eljuthatnak a katolikus dogmának az elszakadtak nézetével való hasonulásához.

{3882} Ehhez járul még, hogy a katolikus tant ilyen feltételek közé szorítva, azt gondolják, hogy utat nyitnak, amelyen át eljutnak odáig, hogy – eleget téve a modern szükségleteknek – kifejezhessék a dogmákat az olyan mai filozófia kifejezéseivel, mint az „immanentizmus” vagy az „idealizmus” vagy az „egzisztencializmus”, vagy bármiféle más rendszer bölcseleti fogalmaival. Ezért a merészebbek azt tartják, hogy ezt lehet, sőt meg kell tenni, mert – amint állítják – a hit titkai sohasem fejezhetők ki egyenértékűen valódi fogalmakkal, hanem csak „megközelítő” és mindig változó fogalmakkal, amelyekkel az igazságot valami módon ki lehet ugyan fejezni, de szükségképpen torzítottan. Tehát ők nemcsak, hogy nem lehetetlennek, hanem teljesen szükségszerűnek tekintik, hogy a teológia különböző filozófiai módszerekkel megegyezően, amelyekből az idők folyamán eszközöket felhasznált, a régi fogalmakat újakkal helyettesítse úgy, hogy különböző módokon, sőt bizonyos ellenkező, de – mint mondják – ekvivalens szempontokkal fejtse ki emberi módon ugyanazokat az isteni igazságokat. Hozzáteszik még, hogy a dogmák története abban áll, hogy kifejtsük a különböző formákat, amelyekbe a kinyilatkoztatott igazság fokozatosan átöltözött, a századok folyamán keletkezett különböző tanok és különböző nézetek szerint.

{3883} A mondottakból világos, hogy ezek a törekvések nemcsak a dogmatikus „relativizmushoz” vezetnek, de ténylegesen azt már tartalmazzák is; ezt a relativizmust nagyon is támogatja az a megvetés, amely a hagyományos tannal és a tant kifejező szavakkal szemben megnyilvánul. Tudja mindenki, hogy ezeknek a fogalmaknak kifejezései, amelyeket mind az iskolákban, mind az Egyház tanítói hivatalában használnak, javíthatók és tökéletesíthetők; ezen kívül ismeretes, hogy az Egyház nem volt mindig következetes ezeknek a szavaknak a használatában. Világos az is, hogy az Egyház nem lehet kötve semmiféle rövid életű filozófiai szisztémához; de azok a fogalmak és kifejezések, amelyeket általános megegyezésekkel alkottak meg a századok folyamán a katolikus hittudósok, hogy eljuthassanak a dogma bizonyos megismeréséhez és meg-értéséhez, kétségtelenül nem támaszkodnak ilyen esendő alapra. Ellenkezőleg, olyan elvekre és fogalmakra támaszkodnak, amelyeket a terem-tett dolgok ismeretéből vezettek le; és ezeknek az ismereteknek a levezetésében a kinyilatkoztatott igazság csillagként világította meg az Egy-ház útján az emberi értelmet. Ezért nem kell csodálkozni azon, hogy ezek közül a fogalmak közül néhány nemcsak alkalmazást nyert az Egyetemes Zsinatokon, hanem ott olyan szankciót nyert, amelynek okán azoktól eltérnünk nem szabad.
Ezen oknál fogva a legnagyobb oktalanság elhanyagolni, visszautasítani, vagy értéküktől megfosztani azokat a fogalmakat és kifejezéseket, amelyeket nem közönséges lángelméjű és életszentségű személyek a szent Tanítóhivatal őrködése mellett és a Szentlélek megvilágosításával és vezetésével sokszor százados munkával találtak meg és tökéletesítettek, hogy mind pontosabban fejezzék ki a hitigazságokat, és oktalanság azokat helyettesíteni a hipotetikus fogalmakkal, a változó kifejezésekkel és az új filozófia bizonytalanságaival; amelyek a mezők füvéhez hasonlóan, ma vannak és holnap elszáradnak; ily módon teszik magát a dogmát hasonlóvá a széltől himbált nádhoz.
A skolasztikus teológusok által használt szavak és fogalmak megvetése önmagában a spekulatív teológia elgyengüléséhez vezet, amiről ők azt tartják, hogy híjával van a valódi bizonyosságnak, amennyiben teológiai érveken alapul.
*Sajnos, ezek az újdonság-kedvelők a skolasztikus teológia megvetéséből könnyedén átsiklanak az Egyház Tanítóhivatalának a megvetéséhez, amely a maga tekintélyével olyannyira igazolta ezt a teológiát.

Az Egyházi Tanítóhivatal tekintélye

{3884} Ezek a Tanítóhivatalt úgy tekintik, mint a haladás megakadályozóját és akadályt a tudás felé; néhány katolikus ellenes ezt a tanítói tekintélyt úgy tekinti, mint olyan igazságtalan féket, amellyel néhány műveltebb teológust visszatartanak attól, hogy tudásukat felújítsák. És bár a hit és erkölcs dolgában ennek a szent tanítói tekintélynek minden teológus számára az igazság legközelebbi és egyetemes szabályának kellene lennie (amennyiben erre bízta Krisztus Urunk a hit egész letéteményét – vagyis a Szentírást és az isteni „hagyományt”, hogy őrizze, védje és magyarázza azt), mégis megtörténik, hogy – mintha nem is léteznék – nem tudják azt a hívőkre háruló kötelességet, hogy azoktól a tévedésektől is, amelyek többé-kevésbé az eretnekséghez közelednek, meneküljenek, vagyis, hogy „megtartsák azokat a rendelkezéseket és határozatokat, amelyekkel a Szentszék ezeket a hamis nézeteket elítélte és megtiltotta.”  Egyesek a pápák által az enciklikáikban az Egyház jellegéről és alkotmányáról ki-fejtetteket elhanyagolják, azzal a célzattal, hogy valami bizonytalan fogalmat kiemeljenek, amelyről azt állítják, hogy az Atyáktól, különösen a görög atyáktól vették. A pápák – amint mondják – nem akarnak ítéletet mondani olyan kérdésekben, amelyek a teológusok között vita tárgyát képezik; ezért kell visszatérni az eredeti forrásokhoz, és az antik írásokból kell megmagyarázni a tanítói tekintély döntéseit és határozatait.
Habár ezek az állítások talán előkelők, kitűnő stílusban történnek, nem nélkülözik a hamisságot. Ténylegesen igaz az, hogy általában a pápák szabadságot adnak a teológusoknak azokban a kérdésekben, amelyek – különböző értelemben – vita tárgyai a legkiválóbb hírű tudósok közt; de a történelem azt tanítja, hogy sok, azelőtt szabad vita tárgyát képezett kérdés a későbbiek során már nem lehetett vita tárgya.

{3885} Nem szabad azt gondolni, hogy az Enciklikákban foglalt tanítások önmagukban nem kívánják meg a mi beleegyezésünket, ámbár azokban a pápák nem gyakorolják legfőbb tanítói hivataluk hatalmát. Ugyanis a rendes Tanítóhivatallal tanítják mindezt, amelyre érvényesek ezek a szavak: „aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16); az Enciklikákban ki-fejtettek és tanítottak többnyire már más okokból a katolikus tanításhoz tartoznak. Hogyha a pápák irataikban mindez ideig vitatott tárgyban készakarva véleményt nyilvánítanak, mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az a kérdés maguknak a pápáknak szándéka és akarata szerint már nem lehet vita tárgya teológusok között.

A kinyilatkoztatás forrásainak használata és a velük való visszaélés

{3886} Az is igaz, hogy a teológusoknak mindig vissza kell térniük az isteni kinyilatkoztatás forrásaihoz: ugyanis az ő feladatuk kimutatni, hogy amiket az élő Tanítóhivatal tanít, a Szentírásban és az „isteni hagyomány”-ban akár kifejezetten, akár bennfoglaltan milyen módon található meg. Ezen felül hozzá kell még tennünk, hogy az isteni kinyilatkoztatás tanításának mindkét forrása olyan és annyi igazság-kincset tartalmaz, hogy azt ténylegesen sohasem lehet kimeríteni. Ezért a szent tudományok a szent források tanulmányozásával mindig újból megifjodnak, míg ellenkezőleg a spekuláció, amely elhanyagolja a szent letétemény vizsgálatát, meddővé válik, amint tapasztalatból tudjuk. De ezért a teológia, a pozitív teológia is, nem tehető egy sorba a pusztán történeti tudománnyal.
Ugyanis Isten ezekkel a szent forrásokkal együtt Egyházának adta az élő Tanítóhivatalt, hogy megvilágosítsa és kifejtse azokat az igazságokat is, amelyek homályosan és mintegy bennfoglaltan vannak csak a hitletéteményben. És az isteni Megváltó ezt a letéteményt hiteles magyarázat végett nem bízta sem az egyes hívőkre, sem magukra a teológusokra, hanem csak az Egyház Tanítóhivatalára. Ha pedig az Egyház ezt a feladatát gyakorolja, mint ahogy ez a századok folyamán gyakran megtörtént, hivatalának akár rendes, akár rendkívüli gyakorlásával, akkor nyilvánvalóan hamis az a módszer, amellyel a világos dolgokat homályos dolgokból magyarázzák, sőt szükséges, hogy mindenki kövesse az ellenkező rendet. Ezért elődünk, halhatatlan emlékű IX. Pius, miközben azt tanította, hogy a teológia nemes feladata az, hogy kimutassa, az Egyház által meghatározott tan hogyan van meg a forrásokban, nem súlyos ok nélkül fűzte hozzá a következő szavakat: „ugyanabban az értelemben, amellyel azt az Egyház meghatározta”.

{3887} Térjünk ismét vissza az új elméletekhez, amelyekről az előbb szóltunk: néhányan javasolták, vagy belecsepegtettek az elmékbe olyan ellenkező nézeteket, amelyek a Szentírás isteni tekintélyét csökkentik. Néhányan merészen kiforgatják a Vatikáni Zsinat meghatározásainak értelmét, amely szerint a Szentírás szerzője Isten; és megújítják a már többször elítélt véleményt, amely szerint a Szentírás tévedhetetlensége csak arra terjed ki, ami magára az Istenre vagy a vallásra és az erkölcsre vonatkozik. Sőt zavarosan beszélnek a Biblia emberi értelméről, amely alatt volna elrejtve az isteni értelem, ami – amint ezek az emberek kije-lentik – egyedül csalatkozhatatlan. A Szentírás értelmezésében nem akarják számításba venni az Egyház hitanalógiájának és hagyományainak belső összefüggését, mintha a Szentatyák és a szent Tanítóhivatal tanát kellene hozzáigazítani a tisztán emberi módon az exegéták által magyarázott Szentírás tanához, nem pedig az Egyház felfogása szerint kellene kifejteni a Szentírást, holott az Egyházat Krisztus Urunk rendelte a kinyilatkoztatott összes igazságok őrének és magyarázójának.

{3888} Ezenkívül a Szentírás betű szerinti értelmét és magyarázatát, amelyet az Egyház felügyelete alatt olyan sok és jelentős szentírás-magyarázó dolgozott ki, hamis meggyőződésük szerint fel kellene váltania egy új exegézisnek, amelyet szimbolikusnak és spirituálisnak hívnak; eszerint a szentírás-magyarázat szerint az Ószövetség szövegeit, amelyek ma az Egyházban zárt és rejtett források, mindenki számára meg kell nyitni. Azt állítják, hogy ily módon eltűnnek mindazok a nehézségek, amelyek-kel csak azok találkoznak, akik az Írás szó szerinti értelmébe kapaszkodnak.

{3889} Mindenki látja, hogy mindezek a vélemények mennyire eltávolodnak azoktól az elvektől és szövegmagyarázati (hermeneutikus) szabályoktól, amelyeket meghatározott boldog emlékezetű elődünk, XIII. Leó, a „Providentissimus” kezdetű enciklikájában és XV. Benedek a „Spiritus Paraclitus” kezdetű enciklikájában és mi magunk is a „Divino afflante Spiritu” enciklikánkban.

Az új teológiai irányzatok következményei

{3890} Nem lehet ezek után csodálkozni, hogy ilyen újdonságok a hittudomány majd minden részén megtermették a maguk mérges gyümölcseit. Kétségbe vonják, hogy az emberi értelem az isteni „kinyilatkoztatás” és a kegyelem segítsége nélkül a teremtett dolgokból levezetett érvekkel képes kimutatni a személyes Isten létezését; azt állítják, hogy a világnak nem volt kezdete és, hogy a világ teremtése szükségszerű, mert az isteni szeretet szükségszerű bőkezűségéből származik; azt is mondják, hogy Istennek nincsen örök és csalhatatlan előretudása (praescientia) az ember szabad tetteiről: mindezek a nézetek ellentétesek a Vatikáni Zsinat határozataival.

{3891} Néhányan aztán vita tárgyává tették, hogy az angyalok személyes teremtmények, és hogy lényeges különbség van-e anyag és szellem között. Mások viszont elferdítik a természetfeletti rend „ingyenességének” fogalmát, amikor azt állítják, hogy Isten nem teremthet értelmes lényeket anélkül, hogy ne rendelné és ne hívná őket boldogító színelátására. Még ez sem elég; miután a Trienti Zsinat határozatait elvetik, szétrombolják az eredeti bűn igazi fogalmát, és vele együtt a bűnnek, mint Isten meg-sértésének, valamint a Krisztus által érettünk adott elégtételnek a fogalmát. Nem hiányoznak olyanok sem, akik azt állítják, hogy az átlényegülés tana, amennyiben a szubsztancia elavult fogalmán alapul, kijavítandó oly módon, hogy Krisztusnak az Oltáriszentségben való valóságos jelenlétét szimbolizmusra kell redukálni, amelynél fogva az átváltoztatott színek nem volnának mások, mint Krisztus jelenlétének és a Titokzatos Testben a hívő tagokkal való intim egyesülésének hatásos jelei.
Egyesek nem tartják magukat a „kinyilatkoztatás” forrásain alapuló, a mi egyik enciklikánkban kifejtett tanhoz, amely szerint Krisztus Misztikus Teste és a római katolikus Egyház egyetlen és azonos. Egyesek üres szólás-mondásnak tartják, hogy az üdvösséghez feltétlenül szükséges, hogy az igaz Egyházhoz tartozzunk. Végül mások a keresztény hit „hihetősége” jeleinek racionalista magyarázatával követnek el méltánytalanságot.
Ismeretes, hogy ezek a hibák és általában más hibák belopóznak fia-ink közé, akiket az oktalan hév és a hamis veretű tudás tévedésbe ejt; és ezeknek a fiainknak elszomorodott szívvel kénytelenek vagyunk ismételni az ismert igazságokat és a nyilvánvaló hibákat, aggodalommal jelezvén nekik a hiba veszélyeit.

Az egészséges filozófia elvei

{3892} Mindenki tudja, hogy az Egyház milyen nagyra tartja az emberi értelem értékét, amelyre az a feladat hárul, hogy biztosan bebizonyítsa az egyetlen személyes Isten létezését, hogy legyőzhetetlenül megvilágítsa az isteni jelek segítségével magának a keresztény hitnek az alapjait; továbbá, hogy helyesen kifejezze a Teremtő által az emberek lelkébe oltott törvényt, végül, hogy eljusson a titkok határolt, de igen hasznos megismeréséhez.
Ezt a feladatot azonban megfelelően és biztosan csak akkor lehet megoldani, ha az észt megfelelően műveljük, azaz, egészséges bölcselet táplálja, amelyet atyai örökségként kaptunk az előző keresztény koroktól, és aminek magas rangú tekintélye van, mert elveit és főállításait, amelyeket nagy eszű emberek az idők folyamán lassan emeltek ki és ha-tároztak meg, maga az Egyház Tanítóhivatala vetette egybe saját kinyilatkoztatott igazságaival. Maga ez az Egyháztól felismert és befogadott filozófia megvédi az emberi megismerés tiszta értékét, a metafizika megdönthetetlen elveit, azaz az elégséges ok, az okság és a célszerűség elveit, és végezetül fenntartja, hogy a biztos és változhatatlan igazságot el lehet érni.

{3893} Ebben a bölcseletben bizonyosan van igen sok dolog, ami nem érinti a hitet és a szokásokat, sem közvetve, sem közvetlenül, és ezért ezeket az Egyház átengedi a tárgyban illetékesek szabad vitájának; de nincs ugyanaz a szabadság sok más dologra nézve, különösen azokra az elvekre és fő állításokra, amelyekről már beszéltünk. Ilyen fő kérdésekben is lehet a filozófiának megfelelőbb és gazdagabb ruházatot adni; lehet erősíteni ugyanezt a filozófiát hatásosabb kifejezésekkel, meg lehet fosztani bizonyos kevésbé alkalmas skolasztikus eszközöktől, gazdagítani is lehet – de okosan – bizonyos egészséges elemekkel, amelyek az emberi értelem szorgos munkájának a gyümölcsei; de sohasem lehet felforgatni, vagy beszennyezni hamis elvekkel, és nem lehet csak úgy becsülni, mint valami nagy, de a divatból kiment művészeti emléket. Minthogy az igazság és bölcseleti megnyilatkozásai nem vethetők alá napi változásoknak, különösen nem olyan elvek esetében, amelyek önmagukban ismertek az emberi értelem előtt, vagy olyan állítások esetében, amelyek éppen annyira a századok bölcsességére, mint az isteni „kinyilatkoztatás”-sal való megegyezésre és alapjára támaszkodnak. Semmiféle, az emberi értelem őszinte kutatásával felfedezett igazság nem lehet ellentétben a már megszerzett igazsággal: mert Isten, aki a legfőbb Igazság alkotta meg és kormányozza az emberi értelmet, nem azért, hogy helyesen megszerzett igazságokkal mindennap új igazságot állítson szembe, ha-nem azért, hogy – eltérítve a hibáktól, amelyek esetlegesen becsúsztak – igazságot igazsághoz fűzzön ugyanabban a rendben és ugyanolyan szervesen, amellyel a dolgoknak a természetét látjuk megalkotva, ahonnan az igazságot merítjük. Ez oknál fogva a keresztény, akár bölcselő, akár teológus, nem csatlakozik hirtelen és könnyedén minden újdonsághoz, amit napról-napra kigondolnak, hanem azokat igen nagy buzgalommal tanulmányoznia kell és igazságos mérlegelés alá kell vetnie, hogy ne veszítse el a már megszerzett igazságokat, vagy el ne rontsa azokat magának a hitnek veszélyére és kárára.

{3894} Ha jól megfontoljuk azokat, amiket fentebb kifejtettünk, könnyen nyilvánvalóvá válik az az indítóok, amely miatt az Egyház megköveteli, hogy a jövendő papok oktatást nyerjenek a bölcseleti tudományokban, „az Angyali Doktor módszere, tana, és elvei szerint” (régi CIC. 1306 § 2.) Minthogy – amint tudjuk néhány évszázad tapasztalatából – az Aquinói módszere kiválik egyedülálló felsőbbséggel, mind a növendékek ok-tatásában, mind az elrejtett igazságok kutatásában: tana harmonizál az isteni „kinyilatkoztatás”-sal, és igen hatásos arra, hogy a hit alapjait biztonságba helyezze, és hogy hasznosan és biztosan összegyűjtse az egészséges haladás gyümölcseit.

{D2323} Ezért sokkal inkább mint valaha, siralmas, hogy ma bizonyos egyéneknél az Egyháztól helybenhagyott és elfogadott bölcselet a megvetés tárgya, úgy, hogy oktalanul elavultnak nyilvánítják formára, korlátoltan egyoldalúnak a gondolat fejlődésére nézve. Azt mondják, hogy a mi filozófiánk, helytelenül, olyan nézetet pártol, amely szerint létezhet egy abszolút igaz metafizika, ezzel szemben azt állítják, hogy különösen a transzcendens igazságokat nem lehet alkalmasabban kifejezni, mint a nagyon is különböző doktrínák útján, amelyek egymást kölcsönösen ki-egészítik, bár egymással bizonyos fokig ellentétesek. Ezért megengedik, hogy hasznos lehet a mi iskoláinkban tanított skolasztikus filozófia: a maga világos előadásával és a kérdések megoldásával, a fogalmak pontos meghatározásával, világos megkülönböztetéseivel, a skolasztikus teológia tanulmányozásának előkészítésével nagyon jól megfelel a középkori emberek gondolkodásának, de – hozzáteszik – nem adhat nekünk olyan filozófiai módszert és irányt, amely megfelel a mi modern kultúránk szükségleteinek. Ezen felül nehézségként megemlítik azt is, hogy az örök filozófia nem más, mint a változhatatlan lényegek filozófiája, míg a modern észnek érdeklődnie kell az egyes egyedek és a mindig fejlődő élet „létezése” iránt. Azonban miközben megvetik ezt a filozófiát, dicsőítik a többieket, akár a régi, akár az új, akár a keleti, akár a nyugati népek filozófiáit, oly módon, hogy el akarják hitetni: minden filozófia vagy nézet – szükség esetén – néhány javítással és bizonyos kiegészítéssel összeegyeztethető a katolikus dogmával. Egyetlen katolikus sem vonhatja kétségbe azonban, hogy mindez hamis, különösen, amikor olyan rendszerekről van szó, mint az „immanentizmus”, akár a történeti, akár a dialektikus „materializmus”, vagy mint az „egzisztencializmus”, akár az ateizmust valló tanról van szó, vagy amikor megtagadják metafizikai téren az okoskodás értékét.
Végezetül iskoláink filozófiájának ezt a szemrehányást teszik: a gondolkodás folyamatában csak az értelemmel törődik, és elhanyagolja az akarat és érzelem működését. Ez nem felel meg a valóságnak. Ténylegesen a keresztény bölcselet sohasem tagadta, hogy igen hasznos és szük-éges, hogy a lélek jó hajlamaival, képességeivel megismerje és befogadja a vallási és erkölcsi igazságokat; sőt mindig azt tanította, hogy ezeknek a hajlamoknak a hiánya olyan ok lehet, amelyeknél fogva az értelem – a szenvedélyek és a rosszakarat hatása alatt – olyannyira elhomályosul, hogy nem képes helyesen látni. A Doctor Communis úgy véli, hogy az értelem valamilyen módon felfoghatja mind a természetes, mind a természetfeletti erkölcsi rend magasabb fokán álló javakat, amennyiben lelkében ugyanazokkal a javakkal egy bizonyos, akár természetes, akár kegyelem gyümölcseként keletkezett „connaturalitást” megkísérel. Világos, hogy ez – akár tudatalatti ismeret is – segítségére lehet az értelemnek kutatásaiban. De más elismerni a képességet, amellyel az akarat és a lélek hajlamai rendelkeznek, hogy az értelmet az erkölcsi igazságok biztosabb és szilárdabb ismeretére segítsék, és más, amit ezek az újítók állítanak; azaz, hogy az akaratnak és az érzelemnek van bizonyos intuitív hatalma, és amikor az ember nem képes okoskodással, bizonyossággal megkülönböztetni azt, amit igazságként kellene felfognia, az akarathoz fordul, amellyel képes szabad elhatározással választani az ellentétes nézetek között, rosszindulatúan összezavarva ilyenképpen a megismerést és az akarat ténykedését.
Nem kell csodálkozni azon, hogy ezekkel az új nézetekkel veszélybe kerül a két filozófiai tudomány, amelyek természetüknél fogva szorosan összefüggnek a hit tanításaival, azaz a teodicea és az etika; úgy vélik, hogy ezek feladata nem az, hogy bizonyossággal kimutassanak bizonyos, Istenre vagy más természetfeletti lényre vonatkozó igazságokat, hanem inkább annak megmutatása, hogy az élet szükségleteivel tökéletesen összefüggnek az igazságok, amelyeket a hit tanít Istenre, a személyes létezőre és parancsaira vonatkozólag, és hogy ezért mindenkinek el kell fogadnia ezeket, hogy elkerüljék a kétségbeesést és elnyerjék az örök üdvösséget. Mindezek a nézetek és vélemények nyílt ellentétben állnak elődeinknek, XIII. Leónak és X. Piusnak a megnyilatkozásaival, és összeegyeztethetetlenek az Vatikáni Zsinat határozataival. Valóban haszontalan volna fájlalni ezeket az eltévelyedéseket, ha mindenki, filozófiai téren is, a köteles tisztelettel engedelmeskednék az Egyház Tanítóhivatalának, amelynek isteni rendelkezésből az a küldetése, hogy ne csak magyarázza és megőrizze a kinyilatkoztatás letéteményét, hanem az is, hogy őrködjék magukon a bölcseleti tudományokon is, hogy a katolikus dogmák kárt ne szenvedjenek a nem helyes nézetektől.

A pozitív tudományok alkalmazása a vallás területén

{3895} Most hátra van, hogy beszéljünk azokról a kérdésekről, amelyek bár a pozitív tudományokhoz tartoznak, – többé-kevésbé kapcsolatosak a keresztény hit igazságaival.
Ténylegesen nem kevesen kérik állhatatosan, hogy a katolikus vallás igen erősen tartsa számon ezeket a tudományokat. Ez kétségkívül dicséretre méltó, amikor valóságosan kimutatott tényekről van szó; de óvatosan kell előrehaladnunk, amikor inkább hipotézisekről, föltevésekről – bár valamiképpen tudományosan megalapozott elméletekről van szó, amelyekben érintik a Szentírásban vagy a „hagyományban” foglalt tant. Ha tehát ezek a sejtésszerű vélemények közvetlenül vagy közvetve szemben állnak az Istentől kinyilatkoztatott tanítással, akkor a fenti követelményt semmi módon nem lehet elfogadni.

{3896} Ez okból az Egyház Tanítóhivatala nem tiltja, hogy a tudomány és a teológia jelen állásával megegyezően kutatások és viták tárgya legyen a mindkét területen illetékesek részéről az „evolúciónizmus” tana, amennyiben az ugyanis kutatásokat végez az emberi test eredete szempontjá-ól, amely állítólag már létező és élő anyagból származik – habár a katolikus hit bennünket arra kötelez, hogy állítsuk, a lelkeket közvetlenül Isten teremtette. Ennek azonban olyan módon kell történnie, hogy a két nézet érveit, azaz a kedvező és a kedvezőtlen érveket mérlegeljék és ítéljék meg a szükséges komolysággal, mérséklettel és mértékkel, és hogy mindnyájan készek legyenek magukat alávetni az Egyház ítéletének, amelyre Krisztus rábízta azt a feladatot, hogy hitelesen magyarázza a Szentírást, és a hit dogmáit megvédje. Azonban egyesek merészen túlteszik magukat ezen a vita-szabadságon, oly módon beszélve, mintha már teljes bizonyossággal ki volna mutatva az emberi testnek már létező szerves anyagból való származása, felhasználva az eddigi összegyűjtött adatokat és az ezekre az adatokra alapozott okoskodásokat, és mintha az isteni „kinyilatkoztatás” forrásaiban nem volna semmi olyan, ami megkövetelné a tárgyban a legnagyobb mérsékletet és óvatosságot.

{3897}Azonban, amikor a másik, csak feltételes elméletről van szó, azaz a poligenizmusról, akkor az Egyház fiai nem élvezik ugyanazt a szabadságot. Minthogy a hívők nem fogadhatják el azt a nézetet, amelynek állítói azt tanítják, hogy Ádám után voltak a földön valódi emberek, akik nem származtak természetes nemzés útján minden ember ősapjától, vagy pedig, hogy Ádám képviseli sok ős összességét; semmi módon nem tűnik ki, hogy ezeket az állításokat össze lehet-e egyeztetni azokkal, amikre a kinyilatkoztatott igazság forrásai és az Egyház Tanítóhivatalának határozatai tanítanak bennünket az eredeti bűnről; amely az Ádámtól egyénileg, valóságosan elkövetett bűnből származik, és ami a nemzés által mindenkibe átvitetvén minden ember sajátja. (Róm 5,12­19; vö. az 1511­1514. pontokkal.)

{3898} Mint ahogy a biológiai és antropológiai tudományokban, úgy a történettudományokban is vannak olyanok, akik merészen áthágják az Egyháztól megszabott határokat és óvatossági szabályokat. Különösképpen sajnálni kell az Ószövetség történeti könyveinek túlságosan szabad magyarázási rendszerét; ennek a rendszernek a védői eszméik meg-védése érdekében tévesen hivatkoznak arra a levélre, amelyet nemrégen küldött Párizs érsekének a  Biblikus Bizottság (vö. a 3862 sk. pontokkal). Ez a levél felhívja a figyelmet a Genezis 11 első fejezetére, bár ezek nem egyeznek meg a legjobb görög és latin szerzőktől, vagy korunk illetékeseitől használt történelmi módszerrel, mégis valami értelemben a történeti műfajhoz tartoznak, amit még az exegétáknak kell tanulmányozniuk és meghatározniuk; ugyanezek a fejezetek egyszerű és képletes, egy kevéssé művelt nép gondolkodásmódjához alkalmazkodó beszédmodorral mind azokra a főigazságokra, amelyek az üdvösségünkhöz alapvetők, mind az emberi nem és a választott nép eredetének népies elbeszélésére vonatkoznak. Ha a régi szent írók valamit átvettek a nép elbeszéléseiből (amit meg lehet engedni), sohasem kell elfelejteni, hogy ezt az isteni sugalmazás segítségével tették, amely ezeknek az okmányoknak a kiválasztásában és értékelésében megvédte őket minden tévedéstől.

{3899} De ezeket a Szentírásba beleszőtt népies elbeszéléseket nem lehet egy szintre helyezni a mitológiákkal vagy hasonlókkal, amelyek inkább a képzelet kiáradásának gyümölcsei, mint az igazság és egyszerűség ama szeretetének eredményei, amely annyira kidomborodik a szent könyvekben, az Ószövetség könyveiben is, úgy hogy meg kell állapítanunk, a mi szent íróink nyilvánvalóan felette állnak az antik profán íróknak.
Kétségtelenül tudjuk, hogy a katolikus hittudósok nagyobb része, akiknek a tanulmányaikból szedik gyümölcseiket az egyetemek, a szemináriumok és a szerzetesek kollégiumai, távol állnak azoktól a hibáktól, amelyek manapság nyíltan vagy titokban terjednek, akár az újdonság iránti mánia, akár az apostolkodás túlhajtott szándéka miatt. Tudjuk azt is, hogy ezek az új nézetek megragadnak az ostoba emberek között; ezért jobban szeretnénk ezeket kezdetben orvosolni, mintsem az orvosságot akkor nyújtani, amikor a betegség immár előrehaladott.
Ezen indítóokokból érett elmélkedés és megfontolás után, hogy hiányosan ne teljesítsük szent kötelességeinket, elrendeljük a püspököknek, a rendek és a szerzetesi kongregációk általános főnökeinek, hogy gondoskodjanak – igen súlyos lelkiismeretbeli kötelezettség mellett –, hogy az ilyen nézeteket ne segítsék az iskolákban, az összejöveteleken, a konferenciákon, semmiféle írásokban és semmi módon ne tanítsák ezeket a papnövendékeknek vagy hívőknek.
Az egyházi intézetek tanítói tudják meg, hogy nyugodt lelkiismerettel nem gyakorolhatják tanítói hivatásukat, ha tisztelettel nem fogadják el azokat a szabályokat, amelyeket meghatároztunk, és nem figyelnek arra pontosan tárgyaik tanításában. Azt a köteles tiszteletet és engedelmességet, amelyet szorgalmas munkájukban az Egyház Tanítóhivatalával szemben vallaniuk kell, vigyék át tanítványaik gondolkodásába és lelkébe.
Minden erővel és minden igyekezetükkel arra ügyeljenek, hogy versenyezzenek a tudományok haladásával tanításuk közben; de őrizkedjenek attól, hogy áthágják az általunk a hit és a katolikus tan védelmében megszabott határokat. Az új kérdésekhez, amelyeket a modern kultúra és haladás időszerűkké tett, szorgalmas kutatásaikkal járuljanak hozzá, de a megfelelő okossággal és óvatossággal.