FJ 3650->

3650­-3654: A „Spiritus Paraclitus” kezdetű körlevél, 1920. szeptember 15.

A Szentírás sugalmazottságának jellege

{3650} Valóban egyetlen oldalt sem fogsz találni a legnagyobb tudós tanító [Szent Jeromos] írásaiban, ahonnan ne látszanék tisztán, ő az egyetemes katolikus Egyházzal együtt szilárdan és következetesen azt tartotta, a Szentlélek sugalmazására megírt szent könyveknek Isten a szerzője, és mint ilyenek lettek az Egyházra hagyományozva [vö. a 3006. ponttal]. Komolyan állítja, hogy a szent Kódex könyvei kétségkívül a Szentlélek sugalmazására vagy sugallatára vagy behatására vagy még tollbamondása szerint is lettek összeállítva, sőt általa megírva és kiadva; de emellett semmit sem kételkedik, hogy azok egyes szerzői, ki-ki a maga természete és tehetsége szerint, szabadon szolgáltak buzgalommal az ihletet adó Istennek. Ugyanis nemcsak azt állítja általánosságban, ami az összes szent íróknál közös, hogy ők írás közben Isten Lelkét követték, s ezért az Írás minden mondata és összes gondolatai fő okának Istent kell tartani, hanem azt is, ami mindegyiküknél sajátos, pontosan átlátja. … Istennek pedig ezt az emberrel való munkaközösségét egy és ugyanazon mű létrehozására Jeromos a mesterember hasonlatával világítja meg, aki valamilyen dolog elkészítéséhez szerszámot, vagyis eszközt használ. …

{3651} Hogyha azt is kutatjuk, milyen megfontolás szerint kell felfogni Istennek, mint fő oknak, ezt a szent íróra gyakorolt hatását és működését, észre lehet venni, Jeromos szavai és a sugalmazásról vallott közös katolikus tanítás között egyáltalán semmi különbség nincs, mivel ő úgy tartja, hogy Isten, miután kegyelmet adott, világosságot tart az író lelki szemei elé, ami elér az igazságig, amit „Isten személyéből” kell az embereknek előadni; emellett megmozdítja az akaratot és írásra ösztökéli; és végül kiváltságos módon és folytonosan mellette van, amíg a könyvet elkészíti.

A Szentírás tévedés-mentessége

{3652} Helyeseljük azok tervét, akik, hogy önmagukat és másokat a kodifikáció szülte nehézségektől mentesítsenek, a nehézségek feloldására, tanulmányaik és a szövegkritika mesterségének összes segédeszközeire támaszkodva, új utakat és szempontokat keresnek; ám kitűzött céljuktól szerencsétlenül el fognak tévelyedni, ha elődünk előírásait elhanyagolják és a biztos kereteket és „az Atyák által kitűzött határokat elmellőzik” [Péld 22,28]. Bizony, ezek a szabályok és korlátozások egyáltalán nem tudják fékezni azoknak az újabb szerzőknek a véleményét, akik – bevezetve a Szentírás elsődleges, vagyis vallási és másodlagos, vagyis világias elemei közti különbségtételt – azt állítják, hogy ugyan a sugalmazás maga a szent könyvek összes kijelentéseit, sőt az egyes szavakat is érinti, de hatásait, éspedig elsősorban a tévedéstől való mentességet és a feltétlen igazságot az elsődleges, vagyis vallási elemre korlátozzák és szűkítik le. Véleményük ugyanis az, hogy Isten egyedül arra irányult és azt tanította a Szentírásban, ami a vallást illeti; a többi dolgot pedig, amelyek a világi tudományokra tartoznak, és a kinyilatkoztatott tanításnak az isteni igazság egyfajta külső ruhája gyanánt szolgálnak, csupán megengedte, és az írók gyarlóságának kiszolgáltatta…

[Azon erősködnek, hogy ezek a vélekedések semmi módon nem mondanak ellent XIII. Leó tanításainak], minthogy ő kinyilvánította, hogy a szent író a természeti dolgokról a külső látszat szerint beszél, akármilyen csalfa is az [vö. 3288 ponttal]. Hogy ezt pedig mennyire elhamarkodottan, mennyire hamisan állítják, magának a Pápának a szavaiból nyilvánvalóan kitetszik. A dolgok külső megjelenéséből folyóan ugyanis … a hamisság semmilyen foltja nem fecskendezi be az isteni írásokat, mivelhogy az egészséges filozófia alaptétele, hogy az érzékelés a legkevésbé sincs becsapva azon dolgok közvetlen megismerésében, amelyeknek a sajátos ismerete. Amellett [XIII. Leó] megszüntetve az úgymond elsődleges és másodlagos elem közti bármilyen különbségtételt és minden kétértelműséget eloszlatva, világosan rámutatott, hogy nagyon messzire távol van az igazságtól azoknak a vélekedése, akik úgy ítélik, hogy „amikor a kijelentések igazságáról van szó, nem annyira azt kell kutatni, vajon mit mondott Isten, hanem inkább azt mérlegeljük, mi okból mondta azt” [l. a 3291. pontot]; és ugyanő azt tanítja, hogy az isteni sugalmazás a szent könyvek összes részeire kiterjed minden kiválasztás és megkülönböztetés nélkül, és a sugalmazott szövegbe semmilyen tévedés nem kerülhet be: „Mindenképpen tilos akár a sugalmazást a Szentírásnak csak egyes részeire leszűkíteni, akár azt megengedni, hogy maga a szent szerző tévedett”.

{3653} Nem kevésbé az Egyház tanításától eltérően vélekednek azok, akik úgy ítélik, hogy a Szentírás történeti részei nem tények feltétlen igazságára támaszkodnak, hanem csak a tömeg úgymond viszonylagos és egybehangzó véleményére: s nem átallják ezt magának Leó pápának a szavaiból kikövetkeztetni, amiért azt mondta, hogy a természeti dolgokból felállított alapelveket alkalmazni lehet a történeti tudományokra is. Tehát erősködnek, hogy a szent írók, amint a természeti dolgokról aszerint szólottak, ami szembeszökő, úgy az eseményekről kellő tapasztalat nélkül tudósítottak aszerint, amint ezek a tömeg általános véleménye szerint vagy mások hamis tanúbizonysága szerint helytállónak látszottak, és sem a forrásokat nem említették, ahonnan tudásukat merítik, sem a mások elbeszélését nem tették magukévá.

{3654} [Mások] túlságosan könnyen folyamodnak idézetekhez, amelyeket bennfoglaltnak neveznek, vagy látszat szerint történeti elbeszélésekhez; avagy bizonyos irodalmi műfajokat igyekeznek a szent könyvekben találni, amelyekkel az Isten szavának sértetlen és tökéletes igazságát nem lehet összeegyeztetni; vagy a Szent könyvek eredetéről úgy vélekednek, hogy azok tekintélye meginog vagy teljesen elvész.

XI. Pius pápa, 1922–1939

3660-­3662: A Szent Offícium rendelete, 1922. november 22.

A félig végrehajtott közösülés

{3660} Kérdés: 1. Vajon tűrni lehet-e, hogy gyóntatók jószántukból megtanítják a félig végrehajtott közösülés gyakorlatát, és azt egyaránt javasolják minden gyónónak, aki fél, hogy utódai népesebb számban születnek?

{3661} 2. Vajon meg kell-e feddeni a gyóntatót, aki miután hiába tett kísérletet, hogy a házassággal visszaélő gyónót ebből a bajból minden módon kigyógyítsa, kitanítja, a halálos bűnök megelőzése végett, hogyan gyakorolja a félig végrehajtott közösülést?

{3662} 3. Vajon meg kell-e feddeni a gyóntatót, aki a 2. pontban leírt körülmények esetében, javasolja a gyónónak a félig végrehajtott közösülést, amelyet az máshonnan már ismer, vagy a gyónó kérdésére, vajon ez a módszer megengedett-e, azt válaszolja, hogy egyszerűen csak szabad minden megkötés vagy magyarázkodás nélkül?

Válasz (a Pápától megerősítve november 23-án):
Ad 1. Nemleges.
Ad 2. és 3. Igenlő.

3665­-3667: A „Studiorum ducem” kezdetű körlevél, 1923. június 29.

Aquinói Szent Tamás tanítása követésének módja

{3665} Mi pedig, amit elődeink is, elsősorban XIII. Leó és X. Pius elrendelt, és mi magunk is az előző évben meghagytunk, azt akarjuk, hogy mindarra figyeljenek oda érett meggondolással, és az utolsó betűig tartsák meg, különösen azok, akik a klerikus iskolákban a felsőbb tudományok tanszékeit birtokolják. Ugyanők legyenek meggyőződve, hogy akkor tesznek majd eleget kötelezettségüknek, és ugyanígy akkor teljesítik majd a mi elvárásunkat, ha az Aquinói Tanítót – írásait sokat és elmélyülten forgatva – kezdik megszeretni, és ennek a szeretetnek az izzását a tudományukkal foglalkozó növendékeiknek is a Tanító magyarázatában átadják, és alkalmassá teszik őket arra, hogy másokban is hasonló törekvést támasszanak.

{3666} Ti., hogy azt kívánjuk: Szent Tamás tisztelői között – illik, hogy az Egyház fiai mind, akik a legrangosabb tanulmányokban jártasak, ilyenek legyenek – létezzék méltó szabadságtól övezve egy tisztességes versengés, amely a szorgalmas fáradozást fejleszti, de semmi féltékenykedés ne legyen, amely az igazságnak sem kedvez, és egyedül a szeretetkötelékek szétbomlasztására jó. Tehát közülük mindenki számára sérthetetlennek kell lennie annak, amit a régi Kánonjogi Kódex előír [ 1366. kánon, 2. §], hogy „a bölcseleti és a teológiai tanulmányokat, és a növendékeknek ezekben a tudományokban való képzését a tanárok mindenképpen az Angyali Doktor rendszerének, tanításának és elveinek megfelelően végezzék, és azokat az elveket sértetlenül tartsák meg”; és ehhez a szabályhoz igazítsa mindenki a magatartását, hogy valóban mesterüknek nevezhessék őt.

{3667} Ám nehogy annál többet követeljenek egyesek más hasonszőrűektől, mint amit mindenkitől követel az Egyház, mindenki tanítója és anyja: ugyanis senkinek sem lehet megtiltani, hogy azt a nézetet kövesse, amely neki valószínűbbnek látszik, olyan dolgokban, amelyekről a katolikus iskolákban az ismertebb szerzők egymás között ellentétes felfogásuk szerint vitázni szoktak.

3670: Az „Infinita Dei misericordia” kezdetű apostoli levél,  1924. május 29.

[Ez a levél hirdette meg a jubileumi „szentévet” 1925-ben.]

Az érdemek és az ajándékok újraéledése

{3670} Hogy ti. a zsidók a jubileum évében, visszanyervén javaikat, amelyek felett mások szereztek jogosultságot, visszatértek „birtokukba”; ahogy a szolgák „a korábbi családjukhoz” (Lev 25,10) mint szabadok visszatértek, és az adósoknak a mást megillető pénzt elengedték, mindez nálunk a bűnbocsánat évében gazdagabban történik meg, és áldásosabb a hatása. Akik ugyanis bűnbánatot tartva az Apostoli Szék üdvös rendeleteit a nagy jubileum évfordulóján végrehajtják, azok egyrészt azt, amit vétkezve elvesztettek, az érdemek és az ajándékok bőségét, újra visszaszerzik és visszakapják, másrészt a Sátán legkegyetlenebb uralmától úgy szabadulnak meg, hogy újra visszakapják azt a szabadságot, „amellyel Krisztus megszabadított minket” (Gal 4,31), és végül az összes büntetésektől, amelyekkel a bűnökért és vétkekért bűnhődniük kellett volna, Krisztus Jézus, a Boldogságos Szűz Mária és a Szentek túláradó bőségű érdemei miatt teljes felmentést kapnak.

3672: A Szent Zsinati Kongregáció rendelete, 1925. június 13.

A „Bestimmungs-Mensuren”-nek nevezett párbaj-félék

{3672} Kérdés: Vajon a Szent Zsinati Kongregáció 1890-ik évi (augusztus 9-e) és 1923-ik évi (február 10-e) nyilatkozatai, – amelyek szerint azok a német egyetemeken használatos vívótávolságok, amelyeket sajátos megnevezéssel „Bestimmungs-Mensuren”-nek  (Megszabott vívótávolságok) neveznek, egyházi büntetések alá kerülnek –, csak azokat a vívótávolságokat veszik-e tekintetbe, néhány újabb tudós véleménye szerint, amelyeken belül vívni a súlyos sérülés veszélyébe sodor, vagy felölelik azokat is, amelyek történetesen súlyos sebesülés veszélye nélkül esnek meg?

Válasz (a Pápától megerősítve június 20-án): Az első részt illetően nemleges, a másodikat illetően igenlő.

3675-­3679: A „Quas primas” kezdetű körlevél, 1925. december 11.

[XI. Pius, Krisztus Király ünnepének bevezetésekor, az ehhez a méltósághoz kapcsolódó tant a jelen körlevélben fejti ki.]

Krisztusnak, az embernek a királyi méltósága és hatalma

{3675} Hogy a szó átvitt értelmében „királynak” nevezzék Krisztust a kiválóság legmagasabb foka miatt, amelynek alapján az összes teremtett dolgoknál különb, és kitűnik közülük, már régen és általánosan szokásba jött. Ugyanis így adódik, hogy azt mondják róla, uralkodik az emberek értelmén…, ugyanígy az emberek akaratán… Végül megvallják, hogy Krisztus a szívek királya. … Azonban, hogy a dologba határozottabban belebocsátkozzunk, mindenki látja, a királyi nevet és hatalmat, mégpedig a szó sajátos jelentésében, az ember Krisztus sajátjának kell tulajdonítani; mert csak amennyiben ő ember, csak úgy mondható róla, hogy hatalmat és méltóságot és királyságot kapott az Atyától [vö. Dán 7,13 sk.], mivelhogy az Isten Igéjének, akinek az Atyával egy és ugyanaz a szubsztanciája, mindennek közösnek kell lennie az Atyával, és ezért magának az összes teremtett dolgok feletti legfőbb és legönállóbb uralomnak is. [Ezután annak bizonyítására kerül sor a Szentírásból, hogy Krisztus: király; különösen Szám 24,19; Zsolt 2; 44,7; 71,7 sk.; Iz 9,6 sk.; Jer 23,5; Dán 2,44; 7,13 sk.; Zak 9,9; Lk 1,32 sk.; Mt 28,18; Jel 1,5; 19,16; Zsid 1,2.]

{3676} Hogy pedig a mi Urunknak ez a méltósága és hatalma milyen alapon nyugszik, jól figyelmeztet rá Cyrillus Alexandrinus: „Hogy úgy mondjam, az összes teremtmények feletti uralom a birtokában van, nem erőszakkal kicsikarva, és nem máshonnan elidegenítve, hanem lényegénél és természeténél fogva”; ti. az ő uralkodása arra a csodálatos egységre támaszkodik, amelyet személyesnek neveznek. Innen az következik, nemcsak hogy Krisztust az angyaloknak és az embereknek Istenként kell imádniuk, hanem az is, hogy az ő, mint Ember uralmának az angyalok és az emberek engedelmeskedjenek és alá legyenek vetve: hiszen akár egyedül a személyes egység jogcímén Krisztus birtokában van az összes teremtmények feletti hatalom. – Ámde mi lehet örvendetesebb és kellemesebb, mint elgondolkodni azon, hogy Krisztus nemcsak veleszületett jogon, hanem a megváltással szerzett jogon is uralkodik rajtunk (vö. a 3352. ponttal)? Bárcsak a feledékeny emberek mindnyájan újra eszükbe vennék, hogy mennyibe kerültünk Megmentőnknek: „Ugyanis nem veszendő aranyon vagy ezüstön vagytok megváltva…: hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak a drága vérén” (1Pt 1,18 sk.). Már nem vagyunk a magunkéi, minthogy Krisztus „nagy váltságdíjjal” (1Kor 6,20) vett meg minket; maga a testünk Krisztus tagja (uo. 15.).

{3677} Mármost, hogy ennek az uralkodásnak az erejét és természetét kevés szóval megvilágítsuk, amihez az elmondás alig ér fel, ez az uralkodás hármas hatalmat foglal magába, amelynek ha híjával van, alig érthető. … Katolikus hitünk szerint hinnünk kell, Krisztus Jézus az embereknek mint Megváltó adatott, hogy bízzanak benne, ám ezzel együtt törvényhozóként is, hogy engedelmeskedjenek neki (Trienti Zsinat, VI. ülésszak, 21. kánon: vö. az 1571. ponttal). Az evangéliumok azonban róla nem annyira azt beszélik el, hogy törvényeket alkotott, mint inkább bemutatják törvényalkotóként. … Hogy pedig a bírói hatalmat neki az Atya adta, azt maga Jézus adja értésükre a zsidóknak, amikor azok szemrehányást tesznek, hogy a szombati nyugalmat megsértette a nyomorék ember csodálatos meggyógyításával: „Az Atya nem is ítél senkit sem, hanem az ítéletet egészen a Fiúra bízta” (Jn 5,22). Ebben az is benne foglaltatik – mivel az ügyet az ítélettől különválasztani nem lehet –, hogy jutalmat és büntetést a még élő embereknek saját jogán oszt. És emellett végrehajtói hatalmat is kell Krisztusnak tulajdonítani, hiszen az ő uralmának mindenkinek engedelmeskednie kell; és ez ki is van hirdetve, éspedig a makacs emberekre kirótt büntetések terhe mellett, amelyek alól senki sem vonhatja ki magát.

{3678} Mindazáltal, hogy az ilyen királyság valami módon főképpen lelki és a lelki, dolgokra vonatkozik, azt egyrészt a legvilágosabban mutatják a szavak, amelyeket a Bibliából föntebb idéztünk, másrészt Krisztus Urunk a saját cselekvésmódjával erősíti meg. Hiszen nem egy adott alkalommal, amikor a zsidók, sőt maguk az apostolok is, tévesen azt gondolták, meglesz, hogy a Messiás szabaddá teszi a népet és visszaállítja Izrael országát, ő maga ezt a hiábavaló vélekedést és reményt eloszlatta és megingatta; amikor az őt körülözönlő sokaság királlyá akarta kikiáltani, elmenekült és elrejtőzött, és sem a címet, sem a méltóságot nem fogadta el; a római helytartó előtt kijelentette, az ő országa nem „ebből a világból” (Jn 18,36) való. Ezt az országot pedig olyannak mutatják be az evangéliumok, amelybe az emberek engedelmesen, bűnbánattartással lépnek be, belépni pedig nem tudnak, csak hit és keresztség által, amely, bár külső szertartás, mégis belső újjászületést jelez és eredményez; egyedül a Sátán uralmával áll szemben és a sötétség hatalmával, és követőitől kívánja, nemcsak azt, hogy a gazdagságtól és a földi dolgoktól eltávolodott lélekkel adjanak elsőséget az erkölcsök szelídségének, és éhezzék és szomjazzák az Isten akaratával való megegyezést, hanem azt is, hogy tagadják meg önmagukat és hordozzák keresztjüket. Amikor pedig Krisztus egyrészt az Egyházat, mint Megváltó, vérével megszerezte, másrészt mint Pap önmagát a bűnökért áldozatul felajánlotta és folytonosan felajánlja, ki nem látja, hogy királyi tisztsége annak a két tisztségnek a természetét ölti fel és azokban részesül?

{3679} Egyébként csúful téved, aki az ember Krisztusnak a bármilyen állami ügy feletti uralmát nem ismeri el, minthogy ő az Atyától a teremtett dolgok feletti feltétlen jogot úgy kapta birtokául, hogy minden az ő hatalma alá van helyezve. Ám mégis, ameddig a földön élt, az ilyen uralkodás gyakorlásától teljesen tartózkodott, és ahogy az emberi dolgok birtoklását és a róluk való gondoskodást egykor megvetette, úgy azokat a birtokosoknak akkor is megengedte és ma is megengedi. Ezt mondja nagyon szépen a himnusz: „Nem veszi el a halandó dolgokat, aki égi országot ad”. Tehát Üdvözítőnk uralkodása felöleli az összes embereket; ebben a dologban örömest tesszük magunkévá halhatatlan emlékezetű elődünk, XIII. Leó szavait: „Nyilvánvaló, hogy az ő uralma nemcsak a katolikusnak nevezett népek felett él, vagy csak azokra terjed ki, akik a szent keresztségben megtisztulva, mindenképpen jog szerint az Egyházhoz tartoznak, bár a vélekedéseikben lévő tévedés mellékútra terelte őket, ill. az ellenkezés elválasztotta őket a szeretettől: de felöleli azokat is, akiket a keresztény hitet nélkülözők közé számítanak úgy, hogy a legigazabb módon Jézus Krisztus hatalmában van az egyetemes emberi nem” (l. a 3350. pontot). És semmi különbség nincs ebben a dologban az egyesek és a családi közösségek vagy a társadalmi csoportok között, mivel a társulással egybekötött emberek semmivel sincsenek kevésbé Krisztus hatalma alatt, mint az egyesek. Valóban ugyanaz az egyén és a közösség üdvösségének forrása: „És nincs üdvösség senki másban; és nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk” (ApCsel 4,12). …

3680: A Szent Offícium eligazítása, 1926. június 19.

A holttestek hamvasztása

{3680} Minthogy nem kevesen a katolikusok között is ezt a barbár szokást, amely nemcsak a holttestek iránti keresztény érzülettel, hanem a természetes kegyeleti érzékkel és az Egyház következetes fegyelmével is teljes mértékben ellenkezik: nem haboznak ünnepelni, mint egyet a mai, ahogy mondják, polgári haladás és a tudományos egészségvédelem jelentősebb vívmányai közül,… (a krisztushívőket ki kell oktatni), hogy a valóságban azzal a szándékkal dicsérik és terjesztik a holttestek hamvasztását a keresztény név ellenségei, hogy, miután a lelkek a halál megfontolásától és a testek feltámadásának a reményétől fokozatosan elfordultak, a materializmusnak egyengessék az utat. Tehát, bár a holttestek hamvasztása, hiszen az nem feltétlenül rossz, rendkívüli tárgyi körülmények között a közjó kétségtelen és súlyos érdekében megengedhető, és a valóságban meg is engedik, mégis általánosan és mintegy szabályos rend szerint azért fáradozni vagy azt pártfogolni istentelen és botránkoztató, és ezért súlyosan tiltott dolog: mindenki látja ezt. [itt megjegyezve a régi Kánonjogi Kódex 1203. §-a, az 1. pont.]

3681­-3682: A Szent Offícium nyilatkozata, 1927. június 2.

[Az 1897-ben kelt rendeletet egy olyan „hitelesség”-fogalom inspirálta, amilyennek a maga árnyalatnélküliségében abban az időben a „Vulgata” fordítás örvendett. (vö. a 3825. ponttal). De már régóta tudják, hogy a „Comma Iohanneum” (= „jánosi szakasz”) szavai hiányoznak az összes görög kódexekben, kivéve azokat, amelyek a latin szövegek befolyása alá kerültek. A „Comma” legrégibb tanúja Priscillianus Hispanus (†385); az ő hazájában vezették be azt először a „Vulgatá”-ba. Az 1897-es rendelet szavaiból nem világos annak merőben „korlátozó” szerepe, amit később ez a nyilatkozat állít.]

A „jánosi szakasz”

{3681} Kérdés: Vajon lehet-e biztosan tagadni, vagy legalább kétségbe vonni, hogy hiteles szöveg Szent János I. Levelének 5,7 helye, amely így hangzik: „Mert hárman vannak, akik tanúskodnak a mennyben: az Atya, az Ige és a Szentlélek; és ez a három egy”?
A Szent Offícium erre a kételyre 1897. január 13-án a következő választ adta: Nemleges.

{3682} Ezt a választ a Szent Offícium 1927. június 2-i nyilatkozatában újra tárgyalta: Azt a rendeletet azért hozták, hogy korlátok közé szorítsák egyes tudósok merészségét, akik azt a jogot tulajdonították maguknak, hogy a jánosi szakasz hitelességét vagy teljesen el kell vetni, vagy végső soron legalábbis szerintük kétségbe kell vonni. A rendelet a legkevésbé sem akarta megakadályozni, hogy a katolikus írók a dolgot összetettebben kutassák, és az érveket különböző szempontokból gondosan mérlegelve, azzal a mértéktartással és önuralommal, amelyet a dolog komolysága megkíván, az eredetiséget ellenző vélemény felé hajoljanak, csak ígérjék meg, készek kötelezőnek tartani az Egyház ítéletét, amelyre Jézus Krisztus azt a feladatot bízta, hogy ne csak magyarázza a Szentírást, hanem híven őrizze is.

3682a: A Szent Offícium rendelete, 1927. július 8.

Összejövetelek az összes Keresztények egységének előmozdítása céljából

{DU 3682a} Vajon szabad-e katolikusoknak részt venni, vagy pártolni nem-katolikusok összejöveteleit, gyűléseit vagy társulatait, amelyeknek az a törekvése, hogy mindnyájan, akik a „Krisztushoz-tartozó” nevet valamilyen módon a magukénak vallják, egy vallási szövetségben társuljanak?

Válasz: Nemleges; és mindenképpen kötelezőnek kell tartani az ettől a Legfőbb Szent Kongregációtól 1919. július 4. napján kiadott rendeletet: „Katolikusok részvétele a kereszténység egységének előmozdítása céljából alakult társaságban” címmel.

3683: A „Mortalium animos” kezdetű körlevél, 1928. jan. 6.

[Ez a dokumentum egészében az igazi vallási egység megóvásáról tárgyal.]

Az Egyházi Tanítóhivatal feladata és hatásköre

{3683} Ami a hittartalmat illeti, egyáltalán nem szabad azzal a különbségtétellel élni, amelyet tetszetős dolog bevezetni a hit alapvető és nem alapvető főrészei között, ahogy elnevezték ezeket; mintha az egyik csoportot mindenkinek el kellene fogadnia, ellenben a másik csoportot rá lehetne bízni a hívők szabad beleegyezésére; ugyanis a hit természetfölötti erényének értelmet adó oka a kinyilatkoztató Isten tekintélye, amely semmi ilyen megkülönböztetést nem tűr el. … És az sem lehet, hogy mivel ezeket az igazságokat más és más korokban, vagy a közvetlen múltban tette megmásíthatatlanná és határozta meg ünnepélyes rendelkezésével az Egyház, emiatt ezek nem egyformán biztosak és nem egyformán kell ezeket hinni; nemde Isten mindegyiket kinyilatkoztatta? Ugyanis az egyházi Tanítóhivatal –, amelyet az isteni szándék azért alapított meg a földön, hogy a kinyilatkoztatott tanok egyrészt sértetlenül maradjanak meg folytonosságukban, másrészt hogy könnyebben és biztosabban lehessen közvetíteni ezeket az emberi megismerésnek, – bár a római pápa és a vele közösségben lévő püspökök mindennap gyakorolják, mégis felöleli azt a feladatot, hogy amikor az eretnek tévedéseknek és támadásoknak hatékonyabban kell ellenállni, vagy a szent tanítás keretében kifejtett tételeket még világosabban és részletesebben kell a hívők értelmébe bevésni, akkor alkalmasan tesz még egy lépést, hogy valamit ünnepélyes külsőségek közt, ünnepi rendeletekkel állapítson meg. A Tanítóhivatalnak ezzel a rendkívüli gyakorlásával ugyan éppenséggel semmi felfedezést nem vezetnek be, és semmi újat nem adnak hozzá azoknak az igazságoknak az összességéhez, amelyeket legalább bennfoglaltan tartalmaz a kinyilatkoztatás letéteménye, amelyet Isten az Egyháznak adott; hanem vagy azokat nyilvánítják ki, amelyek igen sok embernek esetleg még homályosnak látszanak, vagy megállapítják, hogy azokat a dolgokat, amelyeket annak előtte némelyek vita tárgyává tettek, hitünk részeként tartanunk kell.

3684: A Szent Offícium rendelete, 1929. július 24. (aug. 2.)

Az önfertőzés célzatos előidézése

{3684} Kérdés: Vajon meg van-e engedve az önfertőzés célzatos előidézése, hogy spermához jussanak, hogy abból kimutassák a „blenorragia” fertőző betegséget, és amennyire lehet, gyógyítsák.
Válasz (a Pápától megerősítve július 26-án): Nemleges.

3685­-3699: A „Divini illius magistri” kezdetű körlevél, 1929. dec. 31.

[A keresztény nevelésről tárgyal.]

A nevelés joga és feladata általában

{3685} A nevelés feladata nem az egyes embereket kötelezi, hanem szükségszerűen a társadalmat. Három, egymástól különböző, de Isten akaratából arányos összhangban összekötött társaságot tartunk nélkülözhetetlennek, amelyekhez az ember születésétől fogva tartozik: ezekből kettő, a családi és a társadalmi közösség a természetes rendhez tartozik; és a harmadik, mármint az Egyház, a természetfölöttihez. Az első helyet a családi közösség foglalja el, amelynek, minthogy maga Isten hozta létre és készítette fel olyan célzattal, hogy az utódnemzésre és felnevelésére legyen gondja, ezért természeténél fogva, sőt helyesebben saját jogán a társadalmi közösséggel szemben elsőbbsége van. A család mindazonáltal tökéletlen társaság, mert nincs mindazoknak a dolgoknak a birtokában, amelyek segítségével legnemesebb szándékához tökéletesen fölérne; viszont a társadalom együttesen (az állam), minthogy minden, ami az eléje kitűzött célhoz, ti. ennek a földi életnek a közös javához, szükséges, a rendelkezésére áll, minden lényeges részében önálló és tökéletes társaság; ebből az okból tehát fölötte áll a családi közösségnek, amely viszont csak az állam keretei közt tudja biztonsággal és szabályos mederben beteljesíteni hivatását. Végül a harmadik társaság, amelyben az emberek, a keresztség fürdője által, az isteni kegyelem életébe lépnek be, az Egyház; mégpedig természetfölötti társaság, amely felöleli az emberi nem egyetemességét, és önmagában tökéletes, minthogy bővelkedik mindenben céljának, az emberek örök üdvösségének az eléréséhez, és ezért a maga természetfölötti rendjében a legfőbb társaság. Következik mindebből, hogy a nevelés, amely az egész embert veszi tekintetbe, az embert egyénként és mint az emberi társadalom részesét, akár a természetes rendbe, akár az isteni kegyelem rendjébe van belehelyezve, ennek a három nélkülözhetetlen társaságnak a feladata, mindegyik sajátos céljának megfelelően, az Isten által megállapított jelen rendben mindháromé egyaránt.

Az Egyház joga a neveléshez

{3686} És első helyen, valahogyan kiválóbb módon a nevelés az Egyházra tartozik, ti. a természetfölötti rend kettős jogcímén, amelyet Isten csak neki juttatott, helyesebben fontosabb és nyomósabb címen, mint bármely más jogcím a természetes rendben.

Ennek a jognak az első indoka a Tanítóhivatal legfőbb hatalmára és rendeltetésére támaszkodik, amit az Egyházra isteni Alapítója ráruházott (vö. Mt 28,18 sk.)…

E jog másik indoka abból a természetfölötti anyai feladatból származik, amelyet az Egyház, Krisztus tiszta jegyese úgy teljesít, hogy az isteni kegyelemből fakadó életet kiosztja az embereknek, és ezt az életet szentségeivel és parancsaival táplálja és elősegíti. Méltán mondja tehát Szent Ágoston: „Nem lesz annak Isten az atyja, aki nem akarta, hogy az Egyház anyja legyen”. …

{3687} Az Egyház tehát előmozdítja az irodalmat, a tudományokat és a művészeteket, amennyiben a keresztény neveléshez és a lelkek üdvösségéért végzett minden fáradozásához szükségesek és hasznosak; elősegíti iskolái ügyét is, intézményeket alapítva és fenntartva, ahol bármelyik tudományra megtanítanak, és megvan a lehetőség a képzettség bármely fokára eljutni. És nem kell azt vélni, hogy az ő anyai nevelői tisztétől idegen maga a fizikai nevelés, ahogy mondják ezt, minthogy ebben is benne rejlik az, hogy a keresztény nevelésnek akár javára válhat is, akár árthat is. …

{3688} Van az Egyháznak emellett egy joga, amelyről nem mondhat le, és egy kötelessége, amelyet nem tehet le, hogy őrködjék a nevelés egésze felett, akármilyenben van is részük nyilván hívő fiainak a nyilvános – vagy a magánintézetekben, nemcsak ami a vallásoktatást illeti, amelyben ott részesülnek, hanem ami bármely más tudományszakot vagy a dolgok intézését érinti, amennyiben a vallással és az erkölcsi parancsolatokkal valamilyen összefüggésben vannak. …

{3689} … Az Egyháznak ezzel a kitűnő jogával … teljesen megegyeznek a család és az állam jogai is, sőt azok is, amelyek az egyes polgárokban benne vannak, és egyrészt a tudomány, másrészt az ész és az abban megvizsgálandó ismeret, végül bármilyen profán lelki kultúra jogos szabadságát illetik. Ugyanis, ennek az egybehangzásnak az okát és eredetét haladéktalanul megmagyarázza, hogy annyira távol áll a természetfölötti rendtől, amelyre az Egyház jogai támaszkodnak, hogy lerontsa és silányítsa a természetes rendet, amelyhez a már említett egyéb jogok tartoznak, hogy ellenkezőleg: fölemeli és tökéletesíti; ezeknek a rendeknek az egyike segítséget és mintegy kiegészítést nyújt a másiknak, amely megegyező mindegyiknek a saját természetével és méltóságával, minthogy mindkettő az Istentől ered, aki nem lehet, hogy ne legyen következetes önmagához. …

A család joga a neveléshez

{3690} Először is az Egyház feladatával a család feladata csodálatosan egybehangzik, minthogy mind a kettő Istentől a legnagyobb hasonlósággal származik. Mert a családdal, a természetes rendben Isten a legközvetlenebbül közli a termékenységet, az élet eredetét, és ezért az életre való nevelés eredetét, együtt a tekintéllyel, amely a rend elve. …

A család tehát közvetlenül a Teremtőtől kapja az utódnevelés kötelességét és ebből eredően jogát; ezt a jogot, mivel nem lehet elveszteni, hiszen rendkívül súlyos kötelezettséggel van összekötve, másrészt a társadalom és az állam bármely jogát megelőzi, ebből az okból kifolyólag tilos minden földi hatalomnak azt gyengíteni. … (Mindazok küzdenek az ellen a jog ellen), ahányan azt merik állítani, hogy az utód előbb tartozik az államhoz, mint a családhoz, és az államnak feltétlen joga van a nevelésre. (XIII. Leó szavai cáfolják ezt meg:) „A fiak: valami az apából és mintegy az apa személyének kiterjeszkedése, és ha az igazságnak megfelelően akarunk beszélni, ők nem saját maguk révén, hanem amelyben születtek: a családi közösség révén lépnek be a társadalomba és vesznek abban részt.” Tehát „az apai hatalom olyan, hogy azt az állam se ki nem olthatja, se fel nem emésztheti, mivel ugyanaz a közös kezdete van magával az emberi élettel”. … Ebből mégsem következik, hogy a nevelés joga, amelyet a szülők élveznek, feltétel nélküli és önkényes, mivelhogy a végső célnak is, és a természeti és az isteni törvénynek is a legszorosabb összetartozásban alá van vetve. …

Az állam joga a neveléshez

{3691}  Ebből a nevelési kötelezettségből kifolyóan, ami elsősorban az Egyházra és a családra tartozik, egyrészt a legnagyobb előnyök származnak, amint láttuk, az egész társadalomnak; másrészt az Istentől megszabott rend szerint a polgárok nevelését illetően semmi kár nem érheti az állam valódi és őt megillető jogait. Ezeket a jogokat maga a természet alkotója adja a társadalmi közösségnek, nem az atyaság jogcímén, mint az Egyháznak és a családnak, hanem a tekintély ereje miatt, amely a földi közjó előmozdítása végett van meg benne, a közjóé, amely éppen az ő sajátos célja.

{3692} Mindebből következik, hogy a nevelés nem ugyanolyan módon áll vonatkozásban a társadalmi közösséggel, mint az Egyházzal és a családdal, hanem teljesen más módon, ami ti. sajátos céljának megfelel. Ez a cél pedig, azaz a közjó, az idővel mért rendben, a békében és a veszélytelenségben áll, amelyet a családok és az egyes polgárok jogaik gyakorlása közben élveznek, és egyszersmind a szellemi és a mulandó dolgok ebben a halandó életben lehetséges legnagyobb bőségében, amelyet mindenkinek a munkájával és közakaratával kell elérni. Kettős tehát az államhatalom kötelessége: úgymint az oltalom és az ügyek elősegítése, de a legkevésbé sem az, hogy a családot és az egyes polgárokat mintegy magába oldja, vagy behelyettesítse magát az ő helyükbe.

{3693} Ezért, ami a nevelést illeti, az állam joga, vagy hogy helyesebben mondjuk: kötelessége törvényeivel védeni az elsőbbséggel bíró családjogot – amit fentebb említettünk – úgymint keresztény szellemben nevelni az utódokat, helyesebben engedelmeskedni az Egyház természetfölötti jogának, amely a jellegzetes keresztény nevelésre vonatkozik.

Ugyancsak az államra tartozik, hogy óvja ezt a jogot magának a gyermeknek a javára, ha egyszer a szülők munkája – a restségük vagy a járatlanságuk vagy a méltatlanságuk miatt – vagy fizikailag vagy erkölcsileg talán kiesik; ha pedig az ő joguk a nevelésre, amint fentebb mondtuk, nem feltétel nélküli és önkényes, hanem a természettörvénytől és az isteni törvénytől függ, emiatt a körülmény miatt nemcsak az Egyház tekintélyének és ítéletének van alávetve, hanem a közjó érdekében az állam éberségének és oltalmának is; ugyanis a család nem tökéletes társaság, így nem minden szükségessel rendelkezik önmaga bőséges és teljes kibontakoztatásához.

{3694} Főképpen az állam feladata, amint a közjó kívánja, az ifjúság nevelését és képzését többféle módon előmozdítani. Először is és magától értődően, az Egyház és a családok részéről felvállalt munkát pártolva és segítve; hogy ez a munka mennyire hatékony, azt a dolgok története és gyakorlata mutatja meg; azután magát a munkát tökéletesítve, ahol az hiányos vagy nem elégséges; iskolákat is és saját intézményeket alapítva; az állam ugyanis a többieknél jobban van bővében a vagyonnak, amelyet mindenki közös szükségleteire adtak oda neki; mindenképpen méltányos és okszerű, hogy azoknak a hasznára költse, akiktől kapta. Emellett az állam előírhatja és ezért gondoskodhat arról, hogy az összes polgárok egyrészt alaposan megtanulják a polgári és a nemzeti jogokat, másrészt felkészültek legyenek tudásban, erkölcsi ismeretekben és a testnevelés terén, amennyire az illik és ebben a mi időnkben a közjó azt valóban megköveteli. Mindazonáltal teljesen világos, az államot kötelezettség terheli, hogy a nyilvános és magán nevelés és képzés minden módon való előmozdítása során ne csak az Egyház és a család eredendő jogait tartsa tiszteletben, mármint hogy azok keresztény szellemben nevelnek, hanem az igazságossághoz is alkalmazkodnia kell, amely kinek-kinek megadja azt, ami megilleti. Tehát istentelenség, hogy az állam a nevelés és az oktatás ügyét egészében annyira magához ragadja, hogy a családok, a keresztény lelkiismeretből fakadó kötelességérzet ellenére, vagy annak ellenére, amit törvényesen inkább akarnának választani, fizikailag vagy erkölcsileg arra kényszerülnek, hogy állami iskolába küldjék gyermekeiket.

{3695} Az azonban nem tilos, hogy a szabályos államigazgatás biztosítására vagy hogy a békét megvédhesse otthon és külföldön, … az állam iskolákat alapít, amelyeket előkészítőknek lehet mondani bizonyos hivatásokra, különösképpen a katonaságra, csak tartózkodjék az Egyház és a család jogainak megsértésétől olyan ügyekben, amelyek azokra tartoznak. És csakugyan méltányos, hogy mi erre itt figyelmeztetünk; ugyanis korunkban, – amelyben egy bizonyos nacionalizmus kezdett elharapódzni, amely egyrészt túlzott és ármánykodó, másrészt az igazi békével és szerencsés előmenetellel szemben ellenséges –, minden mértéken túl szoktak menni a serdülő fiúk testi nevelésének, ahogyan hívják (és némelykor a lányokénak, egyenesen az emberi dolgok természete ellenére) a katonás módszerrel való megszervezésében. … Bár ezen a helyen nem az illő fegyelmezett magatartást és a jogosan merész lelkületet akarjuk megróni, hanem ami mértéktelen, mint az erőszak szelleme, amely bizony egészen más dolog, mint a lelki erősség és a katonás vitézség legnemesebb érzülete a haza és a közrend védelmében. …

{3696} Mármost, nemcsak az ifjúságnak, hanem minden életkornak és életállapotnak a nevelése a társadalomra és az államra tartozik, amelyet polgári nevelésnek lehet nevezni, és amely a pozitív oldalát tekintve, ahogy mondják, abban áll, hogy az ilyen társadalomhoz tartozó embereknek a dolgokat a közösség tudomásával úgy adják elő, hogy azok, az értelmet gondolatokkal és a dolgok képzetével telítsék és az érzéseket felrázzák, az akaratot a tisztességes dolgokra felszólítsák, és egy bizonyos erkölcsi szükségszerűséggel rávezessék; a negatív oldalát tekintve pedig, hogy attól előre őrizkedik és megakadályozza azt, ami vele ellenkezik.

A szexuális nevelés

{3697} … Nagyon sokan ostobán és kockázatosan ragaszkodnak ahhoz a nevelési módszerhez és elő is mozdítják, amelyet mesterkélten szexuálisnak mondanak; ők tévesen vélik azt, hogy merőben természeti mesterkedésekkel, és bármilyen vallási és az istenfélelemből fakadó segítség félretolásával, meg tudják védeni az ifjúságot az élvhajhászástól és a bujaságtól; oly módon, hogy mindannyiukat, nemre való minden megkülönböztetés nélkül, akár nyilvánosan is, beavatják és kioktatják a szerelem tudományában, sőt, ami rosszabb, igen korán, veszélyes alkalmaknak teszik ki őket, hogy a lelkületük hozzászokva az ilyen dolgokhoz – amint ők mondják, mintegy megacélosodjék a serdülés veszélyei ellen.

Abban azonban ezek az emberek súlyosan tévednek, hogy az emberi természet veleszületett gyarlóságát nem ismerik el, sem azt a tagjainkba belegyökerezett törvényt, amely, hogy Pál apostol szavaival éljünk, küzd az értelem törvényei ellen (vö. Róm 7,23), és azt emellett ok nélkül tagadják, amit a mindennapi gyakorlatban tapasztaltunk, azt ugyanis, hogy az ifjúság másoknál gyakrabban keveredik feslettségbe, nem annyira az értelmi ismeret hiányossága miatt, mint inkább a csábításoknak kitett és az isteni segítség híjával lévő akarat gyengesége miatt.

Ebben a nagyon nehéz dologban, ha mindent mérlegelve, valamelyik ifjat időben figyelmeztetniük kell azoknak, akikre Isten a gyermeknevelés hasznos kegyelmekkel egybekötött szolgálatát rábízta, minden körülmények között olyan előrelátást és ügyességet kell alkalmazniuk, amelyek nem ismeretlenek a keresztény nevelők előtt. …

{3698} Éppen úgy csalókának és a keresztény szokásokkal szemben ellenkező érzületűnek kell tartani azt az oktatási módszert, amelyet az ifjúság koedukációjának neveznek általában. … Az egyik… és a másik nem az Isten bölcsessége szerint arra vannak alkotva, hogy a családban és a társadalomban kölcsönösen kiegészítsék egymást, és jól illeszkedve egy valamivé egyesüljenek, a testi és lelki különbség miatt, amellyel egymástól különböznek, amit tehát a nevelésben és az oktatásban meg kell tartani, sőt ápolni kell alkalmas megkülönböztetés és szétválasztás révén, amely az életkornak és a körülményeknek éppen megfelel. Ilyenfajta előírásokat pedig, amelyeket a keresztény okosság ír elő, a maga idején és alkalmasan kell megtartani nemcsak az összes iskolákban, különösen az ifjúkor még tétova és nyugtalan éveiben, amelyektől mindenképpen függ többnyire az egész jövendő életmód, hanem a testnevelő játékokban és gyakorlatokban is…

{3699} [DU 2224] Saját valódi értelmében és közvetlenül arra irányul a keresztény nevelés, hogy az isteni kegyelemmel együttműködve, valódi és tökéletes kereszténnyé tegye az embert: hogy ti. magának Krisztusnak az alakját rajzolja ki azokban, akik újjászülettek a keresztségben, az apostol élethű mondata szerint: „Fiaim, újra a szülés fájdalmait szenvedem értetek, míg Krisztus ki nem alakul bennetek” (Gal 4,19). A valódi kereszténynek ugyanis természetfölötti életet kell élnie Krisztusban: „Krisztus, a ti életetek” (Kol 3,4), és ugyanezt az életet minden elvégzendő dolgában kinyilvánítani: „,hogy Jézus élete is nyilvánvaló legyen halandó testünkön” (2Kor 4,11). Minthogy ez így van, az emberi cselekedetek összességét – ami az érzelmek és a szellem hatását, az értelmet és az erkölcsöket, az egyéneket és a családi és a társadalmi közösséget illeti – a keresztény nevelés egészében felöleli, ugyan nem azért, hogy a legkevésbé is meggyöngítse, hanem hogy Jézus Krisztus példaadása és tanítása szerint fölemelje, irányítsa, tökéletesítse.

Tehát a keresztény neveléssel harmonikusan kialakított igazi keresztény nem más, mint természetfölötti beállítottságú ember, aki a Jézus Krisztus példájával és tanításával természetfölöttileg megvilágított, jó irányban gondolkodó ész szerint alkot véleményt, ítél, következetesen és önmagával egybehangzóan cselekszik: ti. a valódi lelki szilárdságról felismerhető ember. Ugyanis nem aki önmagához következetesen alkot véleményt, és saját szándékában kitartó hűséggel cselekszik, az a szilárd jellem; hanem egyedül az, aki az igazságosság örök szempontjait követi, amint ezt maga a pogány költő Horatius is elismerte, az „igaz” egyszersmind „a szándékában kitartó férfit” magasztalva; egyébként az igazságosságnak ezeket a szempontjait egészen nem is lehet megtartani, hacsak nem adjuk meg Istennek – amint az igazi keresztény teszi – ami Istent megilleti. …