FJ 3503->

3503: A „Praestantia Scripturae” kezdetű „motu proprio” levél, 1907. november 18.

A Biblikus Bizottság hivatalos véleményeinek tekintélye

{3503} Vannak, akik nem fogadták vagy fogadják el azzal az engedelmességgel, ami méltányos, az ilyen véleményeket, bár a pápa ezeket jóváhagyta.

Ezért úgy látjuk, ki kell nyilvánítani és meg kell parancsolni azt; amiként érthetően megmutatjuk a jelent illetően és kifejezetten megparancsoljuk, hogy mindenütt mindenki lelkiismeretben kötelezve van magát alávetni a Pápai Biblikus Tanács ítéleteinek, akár azoknak, amelyeket eddig adtak ki, akár azoknak, amelyeket ezután fognak kiadni, éppen úgy, mint a Szent Kongregációk tanításra vonatkozó és a Pápától jóváhagyott rendeleteinek; és nem kerülhetik el sem az engedelmesség megtagadás, sem a vakmerőség bélyegét, vagyis emiatt nem lehetnek mentesek a súlyos bűntől azok, akik akárhányan szóban vagy írásban ezeket az ítéleteket megtámadják; mégpedig a botrányon kívül, amellyel botránkoztatnak, és a többieken kívül, amelyek miatt vádolva lehetnek Isten előtt, más, többnyire ezekben a dolgokban meggondolatlan és téves kijelentéseik miatt.

3505­-3509: A Biblikus Bizottság válaszai, 1908. június 29.

Izajás könyvének jellege és szerzője

{3505} 1. Kérdés: Vajon lehet-e azt tanítani, hogy a jövendölések, amelyeket Izajás könyvében – és különböző helyeken az Írásokban – olvasunk, nem nevezhetők igazán jövendöléseknek, hanem azok vagy az esemény után költött elbeszélések, vagy ha szükség van rá, hogy elismerjék: valami már a megtörténte előtt előre ki volt jelentve, azt a próféta nem a jövendőt előre tudó Isten természetfölötti kinyilatkoztatásából, hanem azokból a dolgokból, amelyek már megtörténtek, bizonyos sikeres érzékkel és a természetes értelem élességével kikövetkeztetve mondta meg előre?
Válasz: Nemleges.

{3506} 2. Kérdés: Vajon azt a véleményt, amely szerint Izajás és a többi próféták nem jövendöltek másról, csak olyan dolgokról, amelyek a közvetlenül következő időben vagy nem nagy időbeli távolság után valósultak meg: össze lehet-e egyeztetni az elsősorban messiási és a világ végére vonatkozó jövendölésekkel, amelyeket ugyanezek a próféták a távolból biztosan megmondtak, továbbá a Szent Atyák általános véleményével, akik egyhangúlag azt állítják, a próféták azt is előre megmondták, ami csak sok század elmúltával vált esedékessé?
Válasz: Nemleges.

{3507}3. Kérdés: Vajon elfogadható-e, hogy a prófétáknak nemcsak mint az emberi rosszaság rendreutasítóinak és az isteni ige hirdetőinek a hallgatók előhaladására, hanem mint a jövendő események előhírnökeinek állandóan meg kellett szólítaniuk nem éppen a jövőbeli, hanem a jelenlévő és velük egyidejű hallgatókat, úgy, hogy azok őket tisztán megérthessék; és ezért Izajás könyve második részének (40­66. fejezet), amelyben a jövőbe látó személy nem az Izajással egy időben élő zsidókat, hanem a babiloni száműzetésben gyászoló zsidókat szólítja meg és vigasztalja, mintegy köztük élve, nem lehet maga Izajás a szerzője, aki akkor már régen halott, hanem azt szükséges egy bizonyos ismeretlen, a száműzöttek között élő látnoknak tulajdonítani?
Válasz: Nemleges.

{3508}4. Kérdés: Vajon az Izajás-könyv szerzői azonosságának megtámadására felhozott nyelvtudományi érvet, a nyelvből és a stílusból levezetve, olyannak kell-e becsülni, hogy tekintélyes, a szövegkritikában és a héber nyelvben járatos férfit arra kényszerít, több szerzőt ismerjen el ebben a könyvben?
Válasz: Nemleges.

{3509} 5. Kérdés: Vajon rendelkezésre állnak-e szilárd bizonyítékok, akár halmozottan véve, hogy meggyőzően bizonyítsák, Izajás könyvét nem egyedül magának Izajásnak, hanem két, sőt több szerzőnek kell tulajdonítani?
Válasz: Nemleges.

3512­-3519: A Biblikus Bizottság válaszai, 1909. június 30.

A teremtéstörténet első fejezeteinek történeti jellege

{3512} 1. Kérdés: Vajon szilárd alapra támaszkodnak-e azok a különféle szentírás-magyarázó rendszerek, amelyeket a Teremtés könyve első három fejezete betű szerinti történelmi értelmének kizárása végett agyaltak ki, és tudományos külszín alatt védelmeznek?
Válasz: Nemleges.

{3513} 2. Kérdés: Vajon a Teremtés könyvének történeti jellege és formája, az első három fejezet egymás közötti és a következő fejezetekkel való sajátságos kapcsolódása, mind az Új-, mind az Ószövetség írásainak sokszoros bizonysága, a Szentatyák szinte egybehangzó véleménye és azon hagyományos értelmezés ellenére, amelyet –, Izrael népétől is áthagyományozva – az Egyház mindig megtartott: lehet-e azt tanítani, hogy a Teremtéstörténet említett három fejezetének tartalma nem igazán megtörtént dolgok elbeszélései, vagyis nem olyanok, amelyek megfelelnek a tárgyilagos valóságnak és a történeti igazságnak, hanem vagy régi népek hitregéiből, és a világ keletkezését magyarázó meséiből merített mondák, amelyeket a szent szerző megtisztított a sokistenhit minden tévedésétől, és az egyistenhívő tanításhoz alkalmazta őket; vagy allegóriák és szimbólumok, a tárgyilagos valóság alapja nélkül, történeti mezben előadva, vallásos és bölcseleti igazságok bevésése céljából; vagy végül is olyan legendák, amelyek részben történetiek, részben kitaláltak, amelyeket szabadon összeállítottak a lelkek nevelése és épülése céljából?
Válasz: Nemleges, mindkét részt illetően.

{3514} 3. Kérdés: Vajon különösen kétségbe lehet-e vonni a történelmi-szószerinti értelmezést, amikor az ugyanezekben a fejezetekben előadott olyan tényekről van szó, amelyek a keresztény vallás alapjait érintik; amilyenek, a többi között, minden dolognak Isten által történt teremtése az idő kezdetén; az ember rendkívüli teremtése; az első asszony megalkotása az első emberből; az emberi nem egysége, az ősszülők eredeti boldogsága a megigazultság, épség és halhatatlanság állapotában; Isten parancsa, amelyet az embernek adott engedelmességének kipróbálására; az isteni parancs áthágása a kígyó alakjában lévő ördög rábeszélésére; az ősszülők kivettetése az ártatlanságnak ama ősi állapotából; és ugyancsak az eljövendő Helyreállítóról szóló ígéret?
Válasz: Nemleges.

{3515} 4. Kérdés: Vajon szabad-e az Egyház ítéletének tiszteletben tartásával és a hit analógiájának megőrzésével ezen fejezetek bizonyos helyeinek magyarázatánál, amelyeket az Atyák és a Doktorok egymástól eltérő módon értelmeztek, anélkül, hogy bármely tekintetben biztos és végérvényes tanítást hagyományoztak volna – azt a véleményt, amelyet ki-ki okosan bizonyított, követni és védelmezni?
Válasz: Igenlő.

{3516} 5. Kérdés: Vajon egészében és egyenként az említett fejezetekben előforduló szavakat és mondatokat szükségképpen és mindig tulajdon értelmükben kell-e elfogadni, úgy, hogy attól eltérni soha nem szabad, még akkor sem, hogyha maguk a kifejezések nyilvánvalóan nem a szokásos értelemben, hanem hasonlatképpen, vagy emberi kifejezésforma gyanánt vannak használva, és a tulajdon értelem megtartását vagy az ész tilalmazza, vagy elkerülhetetlenné válik azt mellőzni?
Válasz: Nemleges.

{3617} 6. Kérdés: Vajon a szószerinti és történelmi értelem előfeltételezésével ugyanazon fejezetek egynéhány helyének allegorikus és prófétai értelmezése, a Szentatyáknak és magának az Egyháznak fénylő példája nyomán bölcsen és hasznosan alkalmazható-e?
Válasz: Igenlő.

{3618} 7. Kérdés: Minthogy a Teremtéstörténet első fejezetének megírásánál nem volt a szent szerzőnek szándéka a megszemlélt dolgok belső szerkezetét és a teremtés teljes rendjét tudományos módon tanítani, hanem inkább az, hogy népies ismereteket közöljön a saját nemzedékével – ahogyan a közbeszéd járta azokban az időkben –, az emberek értelméhez és felfogásához alkalmazva, vajon keresni kell-e ezeknek az értelmezésénél mindig és egészen pontosan a tudományos nyelvezet sajátosságát?
Válasz: Nemleges.

{3619} 8. Kérdés: Vajon ama hat napra vonatkozó elnevezés és megkülönböztetés vonatkozásában, amely napokról a Teremtés Könyve első fejezete beszél, a Yom (nap) szót lehet-e akár saját értelemben, mint egy természetes napot, vagy pedig nem sajátos értelmében, mint egy bizonyos időszakot elfogadni, és, hogy a szentírás-magyarázók között erről a kérdésről lehet-e szabadon vitatkozni?
Válasz: Igenlő.

3521­-3528: A Biblikus Bizottság válaszai, 1910. május 1.

A Zsoltárok szerzői és összeállításuk ideje

{3521} 1. Kérdés: Vajon ezek az elnevezések: „Dávid Zsoltárai”, „Dávid Himnuszai”, „Dávid Zsoltárainak Könyve”, „Dávidi Zsoltároskönyv”, amelyeket a régi gyűjteményekben és magukon a Zsinatokon használtak az Ószövetség 150 Zsoltára könyvének megjelölésére; amint több Atyának és Tanítónak a véleménye is, akik azt tartották, a Zsoltároskönyv összes zsoltárait mindenestől az egy Dávidnak kell tulajdonítani: akkora meggyőzőerővel bírnak-e, hogy a teljes Zsoltároskönyv egyetlen szerzőjének Dávidot kell tartani?
Válasz: Nemleges.

{3522} 2. Kérdés: Vajon a héber szövegnek az alexandriai görög szöveggel és más ősi fordításokkal való egyezéséből joggal lehet-e következtetni, hogy a héber szöveg elé tett zsoltárfeliratok ősibbek az úgynevezett „hetvenes” fordításnál; és ezért ha nem egyenesen maguktól a zsoltárok szerzőitől, legalábbis az ősi zsidó hagyományból eredeztethetők?
Válasz: Igenlő.

{3523} 3. Kérdés: Vajon a zsoltárok előbb mondott feliratait, amelyek a zsidó hagyomány tanúi, amikor semmilyen nyomós ok nincs azok eredetisége ellen, lehet-e okszerűen kétségbe vonni?
Válasz: Nemleges.

{3524} 4. Kérdés: Vajon ha megfontoljuk a Szentírás igen gyakori említéseit Dávid természettől fogva való ügyességéről, amelyet a Szentlélek karizmája tett híressé a vallásos énekek megalkotásában, az általa adott utasításokat a zsoltárok istentiszteleten való énekléséről, a zsoltárok neki tulajdonítását mind az Ószövetségben, mind az Újban, mind magukban a feliratokban, amelyek ősidőktől a zsoltárokat bevezetik: ezen felül a zsidók, az Atyák és az egyháztanítók egyetértését; lehet-e okosan tagadni, hogy a Zsoltároskönyv énekeinek legfőbb szerzője Dávid, vagy ellenkezőleg, azt állítani, hogy csak kevésszámú éneket kell tulajdonítani eme királyi hárfajátékosnak?
Válasz: Mind a két részt illetően nemleges.

{3525} 5. Kérdés: Vajon esetenként tagadni lehet-e azoknak a zsoltároknak a dávidi eredetét, amelyeket az Ó- vagy az Újszövetségben határozottan Dávid neve alatt idéznek, amelyek között a többiek közül kiválva számba kell venni a 2. zsoltárt: „Miérthogy a nemzetek háborognak?”, a 15. zsoltárt: „Óvj meg, Uram”; a 17. zsoltárt: „Szeretlek, Uram, erősségem”; a 31. zsoltárt: „Boldog, akinek bűne megbocsátva”; a 68. zsoltárt: „Istenem, szabadíts meg”; a 109. zsoltárt: „Mondá az Úr az én Uramnak”?
Válasz: Nemleges.

{3526} 6. Kérdés: Vajon elfogadható-e azok véleménye, akik úgy tartják, a Zsoltároskönyv zsoltárai között van néhány, akár Dávidtól, akár más szerzőktől, amelyek istentiszteleti és zenei szempontok, az írnokok figyelmetlensége vagy más ismeretlen okok miatt többfelé lettek osztva, vagy egybe lettek szerkesztve; és ugyanígy vannak más zsoltárok, mint az „Irgalmazz nekem, Istenem”, amelyek, hogy jobban idomuljanak a zsidó nép történeti körülményeihez vagy ünnepeihez, kis mértékben át lettek dolgozva vagy módosítva, egyik vagy másik vers elvétele vagy hozzáadása révén, miközben mégis épségben maradt a teljes szent szöveg sugalmazottsága?
Válasz: Mind a két részt illetően igenlő.

{3527} 7. Kérdés: Vajon azoknak a véleménye az újabb írók között, akik csak belső ismertetőjegyekre támaszkodva, vagy a szent szöveg kevésbé helyes magyarázata alapján megpróbálták kimutatni, nem kevés zsoltárt Ezdrás és Nehemiás ideje után, sőt a Makkabeusok korszakában állítottak össze, igazolhatóan fenntartható-e?
Válasz: Nemleges.

{3528} 8. Kérdés: Vajon az Újszövetség szent könyveinek sokszoros tanúsága és az Atyák egyértelmű megegyezése alapján, s mivel ezt vallották a zsidó népből való írók is, el kell-e ismerni több prófétikus és messiási zsoltárt, amelyek a jövendő Szabadító eljövetelét, országát, papságát, szenvedését, halálát és feltámadását megjövendölték; és ezért teljesen elvetendő-e azok véleménye, akik a zsoltárok prófétikus és messiási jellegét lerontva, ezeket a tulajdonképpen Krisztusról szóló jövendöléseket csak a választott nép jövendő sorsának előrejelzéseként leszűkítve értelmezik?
Válasz: Mind a két részt illetően igenlő.

3530-­3536: A Szentségi Szent Kongregáció „Quam singu­la­ri” kezdetű rendelete, 1910. augusztus 8.

A kisgyermekek szentáldozása és utolsó kenete

{3530}  I. A megkülönböztetni tudás kora mind a gyónást, mind a szentáldozást illetően az, amelyben a gyermek elkezd következtetni, azaz a hetedik életév körül, akár túl azon, akár valamivel előbb. Ettől az időtől kezdődik a kötelezettsége, hogy eleget tegyen a gyónás és az áldozás kettős parancsának (l. a 812. pontot).

{3531} II. Az első gyónáshoz és az első áldozáshoz nem szükséges a keresztény tanítás teljes és tökéletes ismerete. Mindazonáltal később a gyermeknek hozzá kell fokozatosan tanulnia a teljes katekizmust az értelmi szintjének megfelelő mérték szerint.

{3532} III. A vallásnak az az ismerete, amelyet a gyermekben megkívánunk, hogy ő az elsőáldozásra megfelelően készüljön fel, abban áll, hogy a fel-fogóképessége szerint fogja fel a kikerülhetetlenül szükséges hittitkokat, és megkülönböztesse az eucharisztikus kenyeret a közönségestől és anyagitól, hogy korának megfelelő áhítattal járuljon a Legszentebb Eucharisztiához.

{3533} IV. A gyónás és az áldozás parancsának kötelezettsége, amely a gyermeket terheli, főképpen azokra háramlik vissza, akiknek gondot kell viselniük rá, azaz a szülőkre, a gyóntatóra, az oktatókra és a plébánosra. Mégpedig az apára, vagy azokra, akik helyettesítik, és a gyóntatóra tartozik – a Római Katekizmus szerint –, hogy a gyermeket az elsőáldozáson részt venni engedje.

{3534} VI. A gyermekek gondviselőinek teljes igyekezettel törődniük kell azzal, hogy az elsőáldozás után ezek a gyermekek gyakran járuljanak a szent asztalhoz, és ha lehetséges, minden nap is, úgy, amint Krisztus Jézus és az Anyaszentegyház óhajtja (vö. a 3375. sk. pontokkal), és hogy azt olyan áhítatos lélekkel tegyék, amilyen ettől az életkortól telik. …

{3535} VII. A gyermekeket nem engedni a gyónáshoz, vagy őket soha fel nem oldozni, noha eszük használatát már elérték –, ezt a szokást mindenképpen helyteleníteni kell.

{3536}  VIIII. Mindenképpen óvást kell emelni az ellen a visszaélés ellen, hogy nem szolgáltatják ki a szent Útravalót és az utolsó kenetet az eszük használatával már bíró gyermekeknek, és a kisdedek szertartása szerint temetik el őket.

3537­-3550: A „Sacrorum antistitum” kezdetű „motu proprio” levél, 1910. szeptember 1.

[Ezen eskü kötelezettségét 1967-ben felfüggesztették.]

Esküszöveg a modernizmus tévedései ellen, vagyis az antimodernista eskü

{3537} Én, N.N. határozottan magamévá teszem és elfogadom mindazt összességében és egyenként is, amit az Egyház nem tévedő Tanítóhivatala meghatározott, kijelentett és kinyilvánított, tanításának elsősorban azon fejezeteit, amelyek a mostani kor tévedéseivel egyenesen szembe-szállnak.

{3538} Először is vallom, hogy Isten, az összes dolgok kezdete és vége, az ész természetes világánál a teremtett dolgok által (Róm 1,20), vagyis a teremtés látható műveiből, mint ok az okozatból biztosan megismerhető, sőt bizonyítható is.

{3539} Másodszor: a kinyilatkoztatás külső bizonyítékait, vagyis az isteni tényeket, elsősorban a csodákat és a jövendöléseket elfogadom, és mint az isteni eredetű keresztény vallás legbiztosabb jeleit elismerem, és fenntartom róluk, hogy minden korszak és minden ember, még a mai idők emberének értelmével is a legfőbb mértékben megegyeznek.

{3540} Harmadszor: ugyanígy erős hittel hiszem, hogy az Egyházat, a kinyilatkoztatott Ige őrét és tanítómesterét, maga az igaz és történelmi Krisztus egyenesen és közvetlenül alapította, amikor közöttünk élt, és azt Péterre, az apostoli kormányzás fejedelmére és örökre az Ő utódaira építette.

{3541} Negyedszer: őszintén elfogadom, hogy a hit tanítása az apostoloktól az igazhitű Atyákon keresztül ugyanazon értelemben és mindig ugyanazzal az értelmezéssel jutott el mihozzánk; és ezért eleve elutasítom a dogmák fejlődésének azt az eretnek hamisítását, hogy értelmük átváltozáson megy át egyik értelemről a másikra, amely aztán már különbözik attól, amit az Egyház korábban tartott; ugyanígy elítélek minden olyan tévedést, amely szerint a Krisztus által az Ő Jegyesének hűséges megőrzésére átadott isteni letétemény helyébe filozófiai találmány lép, vagy az emberi törekvésekből idővel kialakult és végül is a határtalan előrehaladással tökéletesedő emberi tudat terméke.

{3542} Ötödször: Teljes bizonyossággal tartom és őszintén vallom, hogy a hit nem a vallás vak érzése, amely a tudatalatti mélységeiből tör elő az erkölcsileg informált akarat és a szív kényszerítő erejének hatására, ha-nem az értelem valódi egyetértése a kívülről, hallás által elfogadott igazsággal, amely hallás alapján a végtelenül igazmondó Isten tekintélye miatt igaznak hisszük azt, amit a személyes Isten, Teremtőnk és Urunk kijelentett, tanúsított és kinyilatkoztatott.

{3543} Magamat illő tisztelettel alávetem és egész lelkemmel csatlakozom mindazon elítélésekhez, kijelentésekhez és előírásokhoz, amelyeket a „Pascendi” kezdetű enciklika és a „Lamentabili” kezdetű dekrétum tartalmaz, különösen pedig arra vonatkozóan, amit dogmatörténet néven neveznek.

{3544} Ugyanígy visszautasítom azoknak a tévedését, akiknek állítása szerint az Egyház által előadott hit ellentmondhat a történelemnek, és hogy a katolikus dogmák, amilyen értelemben most értelmezik őket, nem egyeztethetők össze a keresztény vallás igazabb őstörténetével.

{3545} Elítélem és visszautasítom azoknak a véleményét is, akik azt mondják, hogy a műveltebb keresztény ember kettős személyiséget ölt fel, egyik a hívőé, másik a történelmi személy, mintha szabad volna a történelmi személyiségnek magáénak vallania azokat a dolgokat, amelyek ellentmondanak a hívő ember hitének, vagy esetleg olyan előzményeket szerkesztenie, amelyekből következnék, hogy a dogmák vagy hamisak, vagy kétségesek, csupán csak ne tagadjuk őket egyenesen.

{3546} Ugyanígy elvetem a Szentírás elbírálásának és értelmezésének azt a módját, amely félretéve az Egyház hagyományát, a hitnek megfelelő fogalmazást (analógia fidei) és az Apostoli Szék szabályait, a racionalisták ötleteihez simul, és a szövegkritikát mint egyetlen és legfőbb szabályt, nem kevésbé nemtörődöm módon, vakon magáévá teszi.

{3547} Ezenkívül elvetem azoknak a véleményét, akik szerint a teológiatörténet tudományának tanításánál az oktatónak, vagy annak, aki ilyen kérdésekről ír, először is félre kell tennie a már megfogalmazott véleményt, akár a katolikus hagyomány természetfeletti eredetéről, akár az isteni eredetű segítség ígéretéről minden egyes kinyilatkoztatott igazság örök fennmaradására vonatkozóan; továbbá, hogy az egyes Atyák írásait egyedül a tudomány elveinek megfelelően kell értelmezni, bármely szent tekintély kizárásával, éspedig az ítélkezésnek azzal a szabadságával, mellyel bármelyik evilági írott emléket szokás vizsgálat tárgyává tenni.

{3548} Végül pedig egyetemlegesen kijelentem, hogy teljesen távol tartom magam attól a tévedéstől, amelyet a modernisták tartanak, hogy a szent hagyományban semmi sincs, ami isteni, vagy ami még rosszabb, az isteni elemet panteista értelemben fogadják el, úgy, hogy a végén semmi sem marad meg, csak a pőre és egyszerű tény, amit egyenlő értékűnek kell tartani a történelem közönséges tényeivel: emberek ügyének, akik saját munkájukkal, találékonyságukkal, tehetségükkel folytatják Krisztus és az Ő apostolai által kezdett iskolát az utánuk következő korszakok folyamán.

{3549} Ezért állhatatosan megtartom az Atyák hitét, és meg fogom tartani életem utolsó leheletéig az igazság biztos karizmájáról, amely megvan, megvolt és meglesz mindvégig a püspöki méltóságnak az apostoloktól tartó folytonosságában: nem azért, hogy megtartásuk esetleg jobbnak és alkalmasabbnak látszik egy-egy kor saját műveltségének szempontjából, hanem, hogy soha másképpen ne higgyük, és soha másképpen ne értelmezzük azt a föltétlen és változhatatlan igazságot, amelyet az apostolok elejétől fogva hirdettek.

{3550} Ünnepélyesen ígérem, hogy mindezeket hűségesen, épségben és őszintén megtartom, és sértetlenül megőrzöm, soha el nem térve tőlük sem a tanításban, sem bármiképpen szóval és írásban. Ezt fogadom, erre esküszöm, Isten engem így segítsen és Isten ezen szent evangéliumai.

3553­-3556: Az „Ex quo, nono” kezdetű levél az isztambuli, a görög, az egyiptomi, a szíriai, stb. apostoli delegátusoknak, 1910. december 26.

A keletiek tévedései

{3553} Nem kevésbé meggondolatlan és hamis dolog utat adni annak a véleménynek, miszerint a Szentléleknek a Fiútól való származása, mint hittétel, egyáltalán nem a Szentírás szavaiból következik, vagy a régi Atyák hite egyáltalán nem bizonyítja;

{3354} ugyanígy a legoktalanabb módon kétségbe vonják, hogy a korábbi századok szent emberei elismerték a Tisztítóhelyről és a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásáról szóló szent hittételeket; – …

{3555} az Egyház alkotmányára vonatkozóan … először felújítják az elődünk, X. Ince által már régen elítélt tévedést, amelyben arról akarnak meggyőzni, hogy Szent Pált mint Szent Péterrel mindenben egyenlő testvért kell számon tartani; – azután nem kevesebb valótlansággal igyekeznek meggyőzni arról, hogy a katolikus Egyház az első századokban nem volt egy személynek az uralma, azaz egy monarchia; vagy a Római Egyház primátusa nem támaszkodik semmilyen szilárd bizonyítékra.

{3556} De nem … hagyják érintetlenül az Eucharisztia legszentebb Szentségéről szóló katolikus tanítást sem, amikor hajthatatlanul azt tanítják, igaznak fogadható el az a vélemény, amely úgy tartja, hogy a görögöknél az átváltoztatás szavai nem érik el hatásukat, csak ha már elmondták az epiklézisnek nevezett imádságot [vö. az 1017. és 2718. pontokkal]; amikor pedig ismeretes, az Egyházat egyáltalán nem illeti meg a jog: a szentségek szubsztanciáját illetően bármilyen újítást végrehajtani; ennél nem kevésbé visszatetsző érvényesnek tartani a bármely pap által kiszolgáltatott bérmálást. [vö. a 2522. ponttal]
[Minősítés:] Megbélyegezve mint súlyos tévedések.

3561-­3567: A Biblikus Bizottság válaszai, 1911. június 19.

A Máté szerinti evangélium szerzője, összeállításának ideje és  történeti igazsága

{3561} 1. Kérdés: Vajon figyelembe véve az Egyház általános és az első századoktól kezdve állandó egyetértését, amelyet világosan mutatnak az Atyák beszédes tanúságai, az Evangélium-kódexek feliratai, a szent Könyveknek akár a legősibb fordításai, és a szent Atyáktól, az egyházi íróktól, a Pápáktól és a Zsinatoktól hagyományozott névjegyzékek, és végül a keleti és a nyugati Egyház istentiszteleti gyakorlata –, lehet-e és kell-e biztosan állítani, hogy Máté, Krisztus apostola, valóban a nevével elterjedt evangélium szerzője?
Válasz: Igenlő.

{3562} 2. Kérdés: Vajon úgy kell-e felbecsülnünk, hogy a hagyomány kedvező szavazata elégségesen alátámasztja-e azt a véleményt, miszerint Máté a megírásban a többi evangélistát is megelőzte, és az első evangéliumot honi nyelven írta meg, amelyet a palesztinai zsidók akkor használtak, akiknek azt a művet szánta?
Válasz: Mind a két részt illetően igenlő.

{3563} 3. Kérdés: Vajon ennek az eredeti szövegnek a megszerkesztése elhalasztható-e Jeruzsálem feldúlásának ideje utánra, úgy, hogy a pusztulásról ott olvasható jövendöléseket az esemény után írták; vagy Irenaeus bizonytalanul és ellentmondóan értelmezett tanúságát – amelyre hivatkozni szoktak – olyan nagy tekintélynek kell-e tartani, hogy arra kényszerít: vessük el azok véleményét, akik a hagyományhoz jobban illőnek tartják, ha a szerkesztést még Pálnak a Városba való jövetele előtt végezték el?
Válasz: Mind a két részt illetően nemleges.

{3564} 4. Kérdés: Vajon fenntartható-e, akár csak valószínűsíthetően- egyes modernek ama véleménye, amely szerint Máté nem állított össze sajátos és szoros értelemben evangéliumot, amelyik ránk hagyományozódott, hanem csupán Krisztus mondásainak vagy beszédeinek valamilyen gyűjteményét; ezeket mint forrásmunkát használta egy másik, névtelen szerző, akit megtesznek magának az evangéliumnak a szerkesztőjévé?
Válasz: Nemleges.

{3565} 5. Kérdés: Vajon az a tény, hogy az Atyák és az egyházi írók mind, sőt maga az Egyház már kezdeteitől fogva egyedül a Máté neve alatt ismert evangélium görög szövegét használta mint kánoni szöveget, még azokat sem kivéve, akik kifejezetten arról adtak hírt, hogy Máté apostol honi nyelven írt, bizonyossággal elfogadhatóvá teheti-e, hogy ez a görög evangélium, úgy ahogy van, azonos azzal az evangéliummal, amelyet ugyanez az apostol honi nyelven írt?
Válasz: Igenlő.

{3566} 6. Kérdés: Vajon abból a tényből, hogy az első evangélium szerzője főképpen dogmatikus és hitvédelmi célt követ, mármint hogy megmutassa a zsidóknak, Jézus a Messiás, akit a próféták előre jelentettek, aki származására nézve Dávid sarja; – és hogy ezen felül az elbeszélt tények és az idézett mondások elrendezésénél nem mindig tartja meg az időrendi sorrendet: szabad-e azt következtetni, hogy mindazt nem kell igaznak elfogadni; vagy lehet-e azt is állítani, hogy Krisztus cselekedeteinek és beszédeinek a hírül adása, amelyekről magában az evangéliumban olvasunk, az Ószövetség jövendöléseinek és az Egyház érettebb állapotának a befolyására bizonyos változtatásnak és kiigazításnak volt kitéve, és ezért a történeti igazsággal nem egybehangzó?
Válasz: Mind a két részt illetően nemleges.

{3567} 7. Kérdés: Vajon joggal kell-e úgy megítélnünk, hogy nem nyugszik szilárd alapon azok véleménye, akik kétségbe vonják a két első fejezet történeti hitelességét, amelyekben Krisztus leszármazási rendje és gyermeksége van elbeszélve, ugyanígy néhány dogmatikai szempontból nagy jelentőségű kijelentését is, mint azokat, amelyek Péter primátusára vonatkoznak [Mt 16,17­-19], a keresztség lényegi alakiságának a megtanítását, az apostoloknak az igehirdetés általános küldetésével együtt [Mt 28,19 sk.], az apostolok Krisztus istenségébe vetett hitének a megvallását [Mt 14,33], és más hasonlókat érintenek, amelyek Máténál a maga sajátos módján kifejezve fordulnak elő?
Válasz: Igenlő.

3568­-3578: A Biblikus Bizottság válaszai, 1912. június 26.

A Márk szerinti és a Lukács szerinti evangéliumok szerzője, összeállításuk ideje és történeti igazsága

{3568} 1. Kérdés: Vajon a hagyomány világos ítélete, egészen az Egyház kezdeteitől csodálatosan egybehangzóan és sokszoros bizonyítékkal megerősítve – minden biúonnyal ezek közé sorolandók: a szent Atyák és az egyházi írók ékesen szóló tanúságai, az ő írásaikban előforduló idézetek és utalások, a régi eretnekek gyakorlata, az Újszövetség Könyveinek fordításai, a legrégibb és majdnem az összes kódexek és kéziratok, és a Szent Könyvek szövegéből merített belső érvek is –, bizonyosan annak az állítására késztet-e, hogy Márk, Péter tanítványa és tolmácsa, az orvos Lukács pedig, Pál segítője és kísérője, valóban azoknak az evangéliumoknak a szerzői, amelyeket, kinek-kinek a sajátját, nekik tulajdonítunk?
Válasz: Igenlő.

{3569} 2. Kérdés: Vajon azok az érvek, amelyek alapján néhány kritikus azt törekszik kimutatni, hogy Márk evangéliumának tizenkét legutolsó versét [Mk 16,9­20] nem maga Márk írta, hanem idegen kéz illesztette hozzá, olyanok-e, hogy feljogosítanak annak állítására, azokat nem kell mint sugalmazottakat és kánoniakat elfogadni; vagy legalábbis bizonyítják-e, hogy azoknak nem Márk a szerzője?
Válasz: Mind a két részt illetően nemleges.

{3570} 3.Kérdés: Vajon ugyanígy kételkedni szabad-e a Krisztus-gyermekség lukácsi elbeszéléseinek sugalmazottságában és a kánonhoz való tartozandóságában (Lk 1­2); vagy a Jézust megerősítő angyal megjelenésében és a véres verítékben (Lk 22,43 sk.); vagy legalább szilárd indokok alapján ki lehet-e mutatni – amit a régi eretnekek akartak, és ami egyes újabb kritikusoknak is tetszésére szolgál –, hogy ezek az elbeszélések nem tartoznak hozzá az eredeti Lukács-evangéliumhoz?
Válasz: Mind a két részt illetően nemleges.

{3571} 4. Kérdés: Vajon azok a nagyon ritka és teljesen egyedi írásos emlékek, amelyekben a „Magnificat” éneket (Lk 1,46 sk.) nem a Boldogságos Szűz Máriának, hanem Erzsébetnek tulajdonítják, valamilyen módon többet nyomhatnak-e a latban (vagy többet kell érniük) csaknem az összes, mind az eredeti görög szövegű, mind a fordításokat tartalmazó kódexek egyöntetű tanúságával szemben, ugyanígy a szöveg olyan magyarázatával szemben, amelyet a Szűznek a lelkülete, és az Egyház állandó hagyománya, nem kevésbé a szövegösszefüggés teljes mértékben megkíván?
Válasz: Nemleges.

{3572} 5. Kérdés: Vajon, az evangéliumok időrendjét illetően, jogos-e eltérni attól a véleménytől, amelyet a hagyomány épp olyan ősi, mint állandó tanúsága erősített meg, és amely arról tanúskodik, hogy Máté után, aki mindenki előtt elsőként írta meg evangéliumát, mégpedig honi nyelven, sorrendben Márk másodikként és Lukács harmadikként írta meg; vagy azt kell gondolni, hogy ennek a megítélésnek ellenére van viszont azok véleménye, amelynek állítása szerint a második és a harmadik evangéliumot az első evangélium görög változata előtt állították össze?
Válasz: Mind a két részt illetően nemleges.

{3573} 6. Kérdés: Vajon Márk és Lukács evangéliumainak összeállítási idejét el lehet-e halasztani egészen Jeruzsálem város feldúlása idejéig, vagy fenntartható-e, hogy mivel Lukácsnál az Úr jövendölése a város feldúlásáról jobban körülhatároltnak látszik, legalább az ő evangéliuma már az ostrom megkezdése után íródott?
Válasz: Mind a két részt illetően nemleges.

{3574} 7. Kérdés: Vajon azt kell-e állítani, hogy Lukács evangéliuma megelőzte az Apostolok Cselekedetei könyvét; és minthogy ez a könyv, amelynek ugyanúgy Lukács a szerzője [ApCsel 1,1 sk.], az apostol római fogságának a vége felé lett befejezve [ApCsel 28,30 sk.], ő az evangéliumát nem ez után az idő után állította össze?
Válasz: Igenlő.

{3575} 8. Kérdés: Vajon, szem előtt tartva mind a hagyomány tanúságait, mind a belső érveket, a forrásokra nézve, amelyeket mind a két evangélista evangéliumának megírásakor használt, okosan kétségbevonható-e az a vélemény, amely szerint Márk Péter igehirdetése szerint, Lukács pedig Pál igehirdetése szerint írt; és amely egyszersmind azt is állítja, hogy ugyanezeknek az evangélistáknak kéznél voltak más, hitelt érdemlő források is, akár szóbeliek, akár más írásban lejegyzettek is?
Válasz: Nemleges.

{3576} 9. Kérdés: Vajon azok a mondások és tettek, amelyeket Márk Péter igehirdetése nyomán pontosan és mintegy festőien beszél el, és amelyeket Lukács részrehajlás nélkül előad, miután az elejétől kezdve mindennek szorgalmasan utánajárt, teljesen szavahihető tanúk segítségével, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az isteni szónak [vö. Lk 1,2 sk.], joggal megkövetelik-e maguknak azt a teljes történeti hitelességet, amiért az ő esetükben mindig kezeskedett az Egyház; vagy ellenkezőleg, ugyanezeket a tetteket és történéseket úgy kell értékelni, hogy a történeti igazságnak, legalábbis részben, híjával vannak, akár azért, mert az írók nem voltak szemtanúk, akár azért, mert mind a két evangélistánál nem ritkán felfedezhető a sorrend hiányossága és különbözés a tények egymásra következésében, akár azért, mert később jöttek és írtak, emiatt szükségszerűen Krisztus és az apostolok felfogásától idegen fogalmakat vagy már többé-kevésbé népi képzelettel elhomályosított tényeket kellett írásban visszaadniuk, akár azért végül, mert mindegyik a maga céljának megfelelően, előre megfogalmazott dogmatikus eszméknek engedett?
Válasz: Az első részt illetően igenlő, a másodikat illetően nemleges.

A szinoptikus kérdés

{3577} 1. Kérdés: Vajon, megtartva mindazt, amit az előzőekben meghatározott döntések szerint mindenképpen meg kell tartani, különösen Máté, Márk és Lukács három evangéliumának hitelességét és teljességét illetően, Máté görög evangéliumának az őseredetijével való lényegi azonosságát illetően, ugyancsak az időrendet illetően, amikor ezeket írták; az egymás közti hasonlóságaik és különbözőségeik megmagyarázására, a szerzők annyi különböző és ellentétes véleménye közepette, szabad-e a szentírás-magyarázóknak a tárgyat megkötés nélkül megvitatni, és olyan feltevésekre hivatkozni, mint az akár írásos, akár szóbeli hagyományé, vagy az egyiknek az előzőtől vagy az előzőktől való függéséé?
Válasz: Igenlő.

{3578} 2. Kérdés: Vajon a fenti határozatokat vélhetően megtartják-e azok, akik, noha nem támaszkodnak semmilyen hagyományos tanúságra, sem történeti bizonyítékra, könnyen magukévá teszik az általában „két forrásból való”-nak nevezett feltételezést, amely Máté görög evangéliumának és Lukács evangéliumának az összeállítását főképpen ezeknek a Márk evangéliumától és az úgynevezett „Úr beszédei” gyűjteménytől való függésével törekszik magyarázni; következőleg hát megengedetten védelmezhetik-e ezt a feltételezést?
Választ: Mind a két részt illetően nemleges.

3581­-3590: A Biblikus Bizottság válaszai, 1913. június 12.

Az Apostolok Cselekedetei könyvének szerzője, összeállításának ideje és történeti igazsága

{3581} 1. Kérdés: Vajon, áttekintve főképpen az egyetemes Egyház hagyományát, egészen az első évek egyházi íróiig felmenőleg, és figyelembe véve a Cselekedetek könyvének belső ismérveit; akár önmagában, akár a harmadik evangéliumhoz való viszonyában tekintjük a könyvet, és különösen figyelembe véve mind a két előszónak a kölcsönös rokon vonását és összefüggését (Lk 1,1­4; ApCsel 1,1 sk.), mint biztos dolgot kell-e tartanunk, hogy annak az írásnak, amely az Apostolok Cselekedetei címet viseli, Lukács evangélista a szerzője?
Válasz: Igenlő.

{3582} 2. Kérdés: Vajon kritikai szempontok alapján, amelyeket részben a nyelvből és a kifejezésmódból, részben az elbeszélés módjából, részben a cél és a tanítás egységéből merítünk, ki lehet-e mutatni, hogy az Apostolok Cselekedetei könyvét csakis egy szerzőnek kell tulajdonítani; ezért hát az újabb íróknak az a véleménye, amely szerint Lukács nem az egyetlen szerzője a könyvnek, hanem el kell ismerni, hogy különböző szerzői vannak, ezek szerint minden alapot nélkülöz?
Válasz: Mind a két részt illetően igenlő.

{3583} 3. Kérdés: Vajon azok a feltűnő szakaszok a Cselekedetekben, amelyekben, megszakítva a harmadik személy használatát, megjelenik a többes szám első személy („Wir-Stücke”), a szerkesztés egységét és hitelességét, ha látszólag is, gyengítik-e; vagy inkább azt kell mondanunk, hogy történetileg és nyelvészetileg szemlélve erősítik azt?
Válasz: Az első részt illetően nemleges; a másodikat illetően igenlő.

{3584} 4. Kérdés: Vajon abból a tényből, hogy ez a könyv, alig téve említést Pál első római fogságának két évéről, hirtelen lezárul, szabad-e következtetni, hogy a szerző egy másik, de elveszett könyvet írt, vagy írni szándékozott, és ezért a Cselekedetek könyve összeállításának ideje messze kitolható ugyanazon fogság utánra; vagy inkább joggal és méltán ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy Lukács, Pál apostol első római fogságának vége felé, a könyvet befejezte?
Válasz: Az első részt illetően nemleges; a másodikat illetően igenlő.

{3585} 5. Kérdés. Vajon, ha együttesen vizsgáljuk Lukács részéről: 1/ mind a kétségkívül gyakori és szívélyes kapcsolattartást a palesztinai Egyház első és legfőbb alapítóival, ugyancsak Pállal, a nemzetek apostolával, akinek az evangélium hirdetésében is segítője, és útjain kísérője volt; 2/ mind az ő szokásos szorgalmát és gondosságát a tanúk felkutatásában, és hogy a dolgokat szemtanúként figyelje meg; 3/ mind pedig végül a többnyire látható és csodálatos egybehangzását a Cselekedetek könyvének Pál apostol leveleivel és a megbízhatóbb történeti írott emlékekkel, bizonyossággal azt kell-e tartanunk, hogy Lukácsnak teljes hitelt érdemlő források álltak rendelkezésére, és azokat pontosan, helyesen és híven alkalmazta, amiért joggal vallhat magáénak Istentől való teljes történeti tekintélyt?
Válasz: Igenlő.

{3586} 6. Kérdés: Vajon azok a nehézségek, amelyeket különböző alkalmakkor vádként hangoztatnak: 1/ egyrészt a természetfölötti tények miatt, amelyeket Lukács elbeszél; 2/ másrészt bizonyos beszédek ismertetése kapcsán, amelyeket csak tartalmilag közöl, és ezért ezeket úgy becsülik meg, hogy költöttek és a körülményekhez vannak alkalmazva; 3/ azonkívül egyes helyek mind a profán, mind a bibliai történettől nyilvánvalóan legalábbis eltérnek; 4/ és végül bizonyos elbeszélések miatt, amelyek akár magával a Cselekedetek szerzőjével, akár más szent szerzőkkel látszólag ellenkezésbe kerülnek, olyanok-e, hogy a Cselekedetek történeti hitelességét kétségbe vonhatják, vagy legalább valamennyire csökkenthetik?
Válasz: Nemleges.

Pál apostol pasztorális leveleinek szerzője, teljességük, összeállításuk ideje

{3587} 1. Kérdés: Vajon, szem előtt tartva a kezdetektől általános és szilárd, kitartó egyházi hagyományt, amint arról az ősi egyházi emlékek sokoldalúan tanúskodnak, bizonyosnak kell-e tartani, hogy a pasztorálisnak mondott leveleket, mármint a Timóteusnak írt kettőt és egy másikat Titusznak, maga Pál apostol írta, és állandóan az eredeti és kánoni levelek közé számítottak, – néhány eretnek kísérlete ellenére, akik azokat a páli levelek sorából minden ok megadása nélkül kitörölték, mert hát ellenkeztek az ő dogmájukkal?
Válasz: Igenlő.

{3588} 2. Kérdés: Vajon az úgynevezett „töredék”-elmélet, amelyet egyes újabb kritikusok hoztak forgalomba és adtak elő különféleképpen, akik egyébként semmilyen elfogadható indokra sem támaszkodnak, sőt egymással civódva azon erősködnek, hogy a pasztorális leveleket későbbi időben levéltöredékekből vagy elveszett páli levelekből ismeretlen szerzők összefüggő szövegbe foglalták és jelentősen megnövelték, a hagyomány világos és nagyon szilárd tanúsága ellenében akármilyen, bármennyire csekély káros ráhatást kifejthet-e?
Válasz: Nemleges.

{3589} 3. Kérdés: Vajon a nehézségek, amelyek sokféle szemrehányásra szoktak okot adni, akár a szerző írásmódjából és nyelvezetéből adódóan, akár kiváltképpen a gnosztikusok tévedéseiből eredően, akik már akkor kígyóknak vannak lefestve, – akár az egyházi vezetés állapotából, amely már kifejlett hierarchiát tételez fel, – és más ilyesféle ellentétes meggondolások azt a véleményt, amely a pasztorális levelek eredetiségét érvényesnek és biztosnak tartja, bármi módon meggyengítik-e?
Válasz: Nemleges.

{3590} 4. Kérdés: A Pál apostol kettős római fogságáról kialakult nézetet úgy kell tekintetnünk mint biztosat, mégpedig nem kevésbé a történeti indokok alapján, mint a keleti és a nyugati szent Atyák tanúságaival egybehangzó egyházi hagyomány alapján, azonkívül azokból az ismertetőjegyekből, amelyek egyrészt a Cselekedetek könyvének hirtelen lezárásából, másrészt a Rómában írt páli levelekből és különösen a Timóteusnak írt második levélből könnyen kihámozhatók; vajon ezek után bizonyossággal állítható-e, hogy a pasztorális levelek abban az időszakban íródtak, ami az apostolnak az első fogságból való szabadulása és a halála közé esik?
Válasz: Igenlő.

3591­-3593: A Biblikus Bizottság válaszai, 1914. június 24.

A Zsidóknak írt levél szerzője és összeállításának módja

{3591} 1. Kérdés: Vajon azoknak a kételyeknek, amelyek az első századokban – elsősorban az eretnekek visszaélése miatt – egyesek lelkét hatalmukba kerítették a Zsidóknak írt levél isteni sugalmazottságát és páli eredetét illetően, akkora ráhatást kell-e tulajdonítani, hogy figyelembe véve a Keleti Atyák folytonos, egyetértő és állandó állító magatartását, amelyhez a IV. század után az egész Nyugati Egyház teljes egyetértéssel hozzájárult; mérlegelve továbbá a Pápák és a szent Zsinatok, különösen a Trienti Zsinat hivatalos iratait, nemkülönben az egyetemes Egyház folytonos gyakorlatát, szabad kétségeskedni, hogy az bizonyosan nemcsak a kánoni levelek közé tartozik (– ez hittételként van meghatározva), hanem Pál apostol eredeti levelei közé is számít?
Válasz: Nemleges.

{3592} 2. Kérdés: Vajon az érvek, amelyeket meríteni szoktak 1/ akár Pál nevének szokatlan hiányából és a szokott kezdet és üdvözlés elmaradásából a Zsidóknak írt levélben –, 2/akár a levél görög nyelvének tisztaságából, kifejezésmódjának és fogalmazásának ízlésességéből és tökéletességéből –, 3/ akár annak módjából, ahogyan az az Ószövetségre hivatkozik és abból tárgyát jellemzi –, 4/ akár bizonyos különbségekből, amelyek ennek és Pál többi leveleinek tanítása között lévén ürügyül szolgálhatnak –, képesek-e valamilyen módon ennek páli eredetét megingatni; vagy inkább a tanításnak és a nézeteknek az összehangzása, a figyelmeztetéseknek és a buzdításoknak a hasonlósága, ugyancsak a kijelentéseknek és maguknak a szavaknak az összhangja, amelyet nem-katolikusok is üdvözölnek, vagyis mindaz, amelyet e között a levél között és a népek apostolának az egyéb írásai között meg lehet figyelni, ugyanazt a páli eredetet mutatja és erősíti meg?
Válasz: Az első részt illetően nemleges; a másodikat illetően igenlő.

{3593} 3. Kérdés: Vajon Pál apostolt úgy kell-e ezen levél szerzőjének számítani, hogy szükségszerűen állítanunk kelljen: ő azt egészében a Szentlélek sugallatára nemcsak megfogalmazta és írásban kifejezte, hanem azt a formát adta neki, ahogyan most előttünk van?
Válasz: Nemleges; fenntartva az Egyház későbbi ítéletét.