FJ 3401->

3401­-3466: A Szent Offícium „Lamentabili sane exitu” kezdetű rendelete, 1907. július 3.

[Ez a rendelet, a Pápától megerősítve július 4-én, visszaszorítja egyes szerzők kilengéseit, akik különösen a Szentírás-tudományban és a vallásfilozófiában megkísérelték a katolikus tanítást kritikai megfontolásokhoz hozzáidomítani, és emiatt alapvető hitigazságokat válságba sodortak. A „modernista” elnevezés, amely ezeket a törekvéseket összefoglalja, a rendeletben ugyan nem fordul elő; és egyetlen modernista neve sincs ott kimondva, bár a tételeket nagyrészt majdnem betű szerint egyesek írásaiból kivonatolták. Ennek a rendeletnek a szándéka nem annyira az, hogy elítélje a „de facto” előadott tételeket, hanem inkább „in abstracto” kívánt felállítani tételeket, amelyeket „aszerint, ahogy hangzanak”, el kell vetni; ezért olyan tételek is előfordulnak, amelyek a szerzők nem szándékolt, eltorzított értelmű gondolatait hordozzák. És a rendelet semmilyen meghatározott teológiai minősítést nem tesz hozzá.).

DH: Ez a rendelet, melyet a pápa július 4-én erősített meg, az első olyan pápai irat, mely az úgynevezett modernizmust ítéli el. Az elítélt kijelentések részben konkrét szerzők írásai.
A legfontosabbak: Alfred Loisy (mindenekelőtt a L’Evangile et l’Eglise [1902] és az Autour d’un petit livre [1903] című könyvei), Edouard Le Roy, Ernest Dimnet, Albert Houtin (La question biblique chez les catholiques de France au XIXe sičcle [1902]).
A tételek azonban részben olyan, a fentnevezett írásokból levonható következtetéseket tartalmaznak, melyeket a szerzők nem vontak le. A tételek harmadik csoportja olyan, a kor szelleméből származó nézeteket fogalmaz meg, melyeket „aszerint, ahogy hangzanak” („prout sonant”), elvetettek.
Ennek a rendeletnek a kiegészítője a „Pascendi dominici gregis” körlevél (FJ 3475–3500) és az Anti-modernista eskü (FJ 3537­-3550). Az eskü-kötelezettséget 1967-ben felfüggesztették.
]

A modernisták tévedései: A szentírás-magyarázat függetlenítése az Egyházi Tanítóhivataltól

{3401} 1. Az az egyházi törvény, amely előírja, hogy előzetes cenzúrának kell alávetni a Szentírást tárgyaló könyveket, nem terjed ki az Ó- és az Újszövetség könyveit érintő tudományos kritika vagy magyarázat művelőire.

{3402} 2. Az Egyház szentírás-magyarázatát nem kell ugyan elutasítani, mégis alárendelt szerepe van a szentírás-magyarázók pontosabb megítélésével és kiigazításával szemben.

{3403} 3. A szabad és kiművelt szentírás-magyarázat ellen hozott egyházi ítéletekből és határozatokból arra lehet következtetni, hogy az Egyház által elibénk adott hit ellentmond a történelemnek, és a katolikus hitté-teleket a keresztény vallás igazibb eredeteivel összhangba hozni valójában nem lehet.

{3404} 4. Az Egyház Tanítóhivatala még dogmatikai kijelentések révén sem képes meghatározni a szent Írások őseredeti értelmét.

{3405} 5. Minthogy a hitletétemény csak kinyilatkoztatott igazságokat tartalmaz, semmilyen szempontból nem tartozik az Egyházra, hogy ítéletet mondjon az emberi tudományok megállapításairól.

{3406} 6. Az igazságok meghatározásánál úgy működik együtt a tanuló és a tanító Egyház, hogy a tanító Egyháznak semmi más nem marad hátra, mint a tanuló Egyház általános véleményét szentesíteni.

{3407} 7. Az Egyház, midőn nyilvánosan elítéli a tévedéseket, nem követelhet a hívőktől semmilyen belső egyetértést, hogy azzal az általa kimondott ítéleteket tegyék magukévá.

{3408} 8. Minden bűntől menteseknek kell tartani azokat, akik a könyveket tilalmi jegyzékbe foglaló Szent Kongregáció és más Szent Római Kongregációk által hozott elítélő határozatokat semmire sem becsülik.

A Szentírás sugalmazottsága és tévedésmentessége

{3409} 9. Szerfölött együgyűnek vagy tudatlannak mutatkoznak, akik azt hiszik, hogy Isten valóban a Szentírás szerzője.

{3410} 10. Az Ószövetség könyveinek sugalmazottsága abban áll, hogy az izraelita írók egy bizonyos sajátos szemszögből közölték a vallásos tanításokat, amely nézőpont a pogányok előtt kevéssé ismert vagy ismeretlen volt.

{3411} 11. Az isteni sugalmazás nem terjed ki úgy az egész Szentírásra, hogy összes és egyes részeit eleve megóvja minden tévedéstől.

{3412} 12. A szentírás-magyarázó, ha hasznosan akar nekikezdeni a biblikus tanulmányoknak, elsősorban mellőznie kell bármely előre megfogalmazott véleményt a Szentírás természetfeletti eredetéről, és a Szentírást nem másképpen kell értelmeznie, mint az egyéb, merőben emberi írásos emlékeket.

{3413} 13. Az evangéliumi példabeszédeket saját maguk az Evangélisták és a keresztények második és harmadik generációja szerkesztette meg mesterkélt módon, és így adták magyarázatát annak, hogy Krisztus prédikációja a zsidóknál csekély gyümölcsöt termett.

{3414} 14. Az Evangélisták sok elbeszélésben nem annyira azt adták elő, ami igaz, hanem amiről úgy vélték, hogy az olvasók számára inkább hasznos, noha önmagában hamis.

{3415} 15. Az evangéliumokat, egészen a kánon meghatározásáig és szabályozásáig, folytonos hozzáadásokkal és kiigazításokkal növelték; ennélfogva Krisztus tanításának csak egy csekély és bizonytalan nyoma maradt meg bennük.

{3416} 16. János elbeszélései nem sajátos értelemben vett történelem, hanem misztikus szemlélődés az örömhír felett; azok a beszédek, amelyeket evangéliuma tartalmaz, teológiai elmélkedések az üdvösség titkáról, és meg vannak fosztva a történeti igazságtól.

{3417} 17. A negyedik evangélium felnagyította a csodákat, nemcsak hogy jobban kitűnjék rendkívüliségük, hanem hogy alkalmasabbak is legyenek a Megtestesült Ige művének és dicsőségének a jelzésére.

{3418} 18. János ugyan jogot formál arra, hogy ő Krisztus tanújának számítson; mégis valóságban nem más, mint a keresztény élet kiváló tanúja, értsd: Krisztus életéé az Egyházban az első század végén.

{3419} 19. A máshitű szentírás-magyarázók hívebben fejezték ki az Írások igazi értelmét, mint a katolikus szentírás-magyarázók.

A kinyilatkoztatás és a dogma fogalma

{3420} 20. A kinyilatkoztatás nem lehetett semmi más, mint az embernek az Istenhez való viszonyáról szerzett tudata.

{3421} 21. A kinyilatkoztatás, amely a katolikus hit tárgyát alkotja, nem fejeződött be az apostolokkal.

{3422} 22. A dogmák, amelyeket mint kinyilatkoztatottakat nyújt nekünk az Egyház, nem az égből hullott igazságok, hanem a vallási tényeknek egy bizonyos értelmezései, amelyeket az emberi ész fáradtságos törekvéssel szerzett meg magának.

{3423} 23. Ellentét állhat fenn, és fenn is áll valósággal a Szentírásban elbeszélt tények és a rajtuk alapuló egyházi dogmák között; úgy, hogy a kritikus elme elvetheti azokat a tényeket mint hamisakat, amelyeket az Egyház egészen biztosnak hisz.

{3424} 24. Nem kell elítélni azt a szentírás-magyarázót, aki olyan előfeltételeket állít fel, amelyekből az következik, hogy  a dogmák történetileg hamisak vagy kétesek; csak ne tagadja egyenesen magukat a dogmákat.

{3425} 25. A hitnek az elfogadása végső soron a valószínűségek halmazán alapszik.

{3426} 26. A hitigazságokat csak gyakorlati értelem szerint kell megtartani, azaz mint a cselekvés utasító szabályát, nem pedig mint a hívés szabályát.

Krisztus

{3427} 27. Jézus Krisztus istensége az evangéliumokból nem bizonyított; de dogma, amelyet a keresztény tudat a Messiás fogalmából vezetett le.

{3428} 28. Amikor Jézus a szolgálatát teljesítette, nem azért beszélt, hogy tudtunkra adja, hogy Ő a Messiás, és csodáival sem azt akarta bizonyítani.

{3429} 29. El szabad ismerni, hogy az a Krisztus, akit a történelem mutat be, sokkal jelentéktelenebb, mint az a Krisztus, aki a hit tárgya.

{3430} 30. Az összes evangéliumi szövegekben az „Isten Fia” név csupán a „Messiás” névvel egyenértékű, semmi esetre sem jelenti azt, hogy Krisztus Istennek valóságos és természet szerinti Fia.

{3431} 31. Az a Krisztusról szóló tan, amit Pál, János és a Niceai, Efezusi, Khalkedóni Zsinat hagyott ránk, nem azonos azzal, amit Jézus tanított, hanem azzal, amit a keresztény tudat Jézusról elgondolt.

{3432} 32. Az evangéliumi szövegek természetes jelentése nem egyeztethető össze azzal, amit a mi teológusaink Jézus Krisztus öntudatáról és tévedhetetlen tudásáról tanítanak.

{3433} 33. Akárki számára nyilvánvaló, ha nem tévesztik meg az előre elgondolt vélekedések, hogy vagy Jézus tévedett, amikor közeli messiási eljövetelét kilátásba helyezte, vagy a szinoptikus evangéliumokban tartalmazott tanításának nagyobb része nem hiteles.

{3434} 34. A kritikus nem állíthatja, hogy Krisztus tudását semmi sem korlátozta, hacsak nem tételez fel olyasmit, ami történetileg aligha gondolható el, és az erkölcsi érzékünkkel is ellenkezik, ti. hogy az ember Krisztus, jóllehet isteni tudása volt, annyi dolog ismeretét mégsem akarta közölni a tanítványaival és az  utókorral.

{3435}* 35. Krisztus nem volt mindig messiási méltóságának tudatában.

{3436} 36. Az Üdvözítő feltámadása sajátos értelemben nem történelmi tény, hanem olyan tény, ami tisztán a természetfölötti rendbe tartozik, nem bizonyított, nem is bizonyítható, olyan, amit a keresztény tudat más tényekből lassanként kikövetkeztetett.

{3437} 37. A Krisztus feltámadásába vetett hit kezdetben nem annyira magára a feltámadás tényére vonatkozott, inkább arra, hogy Krisztus hal-hatatlanul az Isten színe előtt él.

{3438} 38. A Krisztus engesztelő haláláról szóló tanítás nem szerepel az evangéliumokban, csupán Páltól ered.

A szentségek

{3439} 39. A szentségek eredetéről szóló vélemények, amelyekkel a trienti atyák fel voltak vértezve, s amelyek az ő dogmatikus kánonjaikra kétségkívül hatást gyakoroltak, messze állnak attól, ami most a keresztény ügy oknyomozó történészeinek méltán tartott véleménye.

{3440} 40. A szentségek abból keletkeztek, hogy az apostolok és utódaik Krisztus bizonyos elképzeléseit és szándékait úgy kezdték értelmezni, ahogy a körülmények és események javasolták és mozgatták.

{3441} 41. A szentségek csak azt célozzák, hogy az ember elméjébe vissza-idézzék a Teremtő mindig jóakaró jelenlétét.

{3442} 42. A keresztény közösség vezette be a keresztség szentségének szükségességét: úgy értelmezték, mint egy föltétlenül fontos szertartást, amihez hozzáfűzték a keresztény hivatás kötelességeit.

{3443} 43. Az a gyakorlat, hogy kisgyerekeket kereszteljenek meg, egy fegyelmi-történeti fejlődés eredménye, amely egyike volt azon okoknak, hogy egyazon szentség két irányba oldódjék szét: mint keresztelés ti. s mint bűnbánattartás.

{3444} 44. Semmi sem bizonyítja, hogy a bérmálás szentségének rítusát az apostoloktól kezdve használták volna. E két szentségnek, a keresztségnek és a bérmálásnak alaki megkülönböztetése nem vonatkozik az őskereszténység történetére.

{3445} 45. Nem mindent kell történetileg érteni, amit Pál elmond az Eucharisztia alapításáról (vö. 1Kor 11,23 sk.).

{3446} 46. Az Egyház életének kezdetén még nem létezett tiszta kép a meg-keresztelt bűnösről, hogy ő az Egyház tekintélyével kapjon kiengesztelést. Inkább az Egyház csak egészen lassan szokott hozzá ehhez a felfogáshoz. Sőt, miután a bűnbánattartást elismerték mint az Egyház alapítását, nem is hívták szentségnek, hisz mint szentség gyűlöletes.

{3447} 47. Krisztus azon szavai, amelyek (Jn 20,22): „Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, azé bocsánatot nyernek, akinek megtartjátok, azé meg vannak tartva”, legkevésbé sem vonatkoztathatók a bűnbánat szentségére, bármit is tetszett erről a trienti atyáknak állítani.

{3448} 48. Jakab az ő levelében (vö. Jak 5,14 sk.) nem szándékozik közhírré tenni Krisztus valamely szentségét, hanem egyfajta jámbor szokást ajánl, és ha ebben a szokásban esetleg a kegyelem valamilyen eszközét látja, ezt nem veszi olyan szigorúan, ahogy a teológusok vették, akik a szentségek fogalmát és számát megállapították.

{3449} 49. Miután a keresztény vacsora lassanként liturgikus cselekmény jel-legét öltötte fel, azok, akik a Vacsoránál élenjárók szoktak lenni, papi sajátosságra tettek szert.

{3450} 50. Az idősebbek, akik a keresztény gyülekezetekben a felügyelői tisztet látták el, megtétettek az apostoloktól áldozópapoknak vagy püspököknek, hogy gondoskodjanak a növekvő közösségek szükséges igazgatásáról; de nem sajátosan az apostoli küldetés és hatalom folyamatosságáról.

{3451} 51. A házasság nem válhatott az új törvény szentségévé, csak később az Egyházban; hiszen, hogy a házasságot szentségnek tarthassák, szükséges volt, hogy megelőzze a kegyelemről és a szentségekről szóló tanítás teljes teológiai kifejtése.

Az Egyház alkotmánya

{3452} 52. Idegen volt Krisztus elgondolásától, hogy Egyházat alapítson, mint olyan társaságot, amely a századok hosszú során át meg fog maradni a föld színén; sőt inkább Krisztus elgondolásában a mennyek országa együtt a világ végével már-már elérkezett.

{3453} 53. Az Egyház szerves felépítése nem változhatatlan; hanem a keresztény közösség folytonos fejlődésnek van alárendelve, éppúgy, mint az emberi közösség.

{3454} 54. A dogmák, a szentségek, az egyházi elöljáróság, akár ami a fogalmat, akár ami a valóságot illeti, nem mások, mint a keresztény felfogás magyarázatai és kifejtései, amelyek az evangéliumban rejtőző kicsiny csírát külső sarjadással megnövelték és tökéletesítették.

{3455} 55. Simon Péter soha még csak nem is sejtette, hogy Krisztus rábízta az elsőséget az Egyházban.

{3456} 56. A Római Egyház nem az isteni gondviselés rendelése, hanem merőben politikai fejlemények folytán lett az összes egyházak fejévé.

{3457} 57. Az Egyház ellenséges indulatúnak mutatkozik a természettudományok és a teológiai tudományok haladásával szemben.

A vallási igazságok változatlanságáról

{3458} 58. Az igazság nem változatlanabb, mint maga az ember, mert az vele, benne és általa bontakozik ki.

{3459} 59. Krisztus nem egy körülhatárolt tanrendszert adott elő, amely hozzáilleszthető minden idők minden emberéhez, hanem inkább elindított egy vallásos mozgalmat, amely alkalmas, és amelyet alkalmassá kell tenni a különböző korok és helyek számára.

{3460} 60. A keresztény tanítás eredete szerint zsidó volt, de az egymást követő fejlődési fokokon keresztül előbb páli, majd jánosi, végül hellenisztikus és egyetemes lett.

{3461} 61. Anélkül, hogy egymásnak ellentmondó dolgokat állítanánk, el-mondhatjuk, hogy a Szentírásnak, a Genesis első fejezetétől az Apokalypsis utolsó fejezetéig, egyetlen fejezete sem tartalmazza teljes azonossággal azt a tanítást, amit ugyanarról a témáról az Egyház elénk ad. Ezért a Szentírásnak egyetlen fejezete sem ugyanolyan jelentésű a kritikus és a teológus számára.

{3462} 62. Az apostoli hitvallás legfontosabb szakaszai nem ugyanazt jelen-tették az első századok keresztényei számára, amit korunk keresztényei számára jelentenek.

{3463} 63. Az Egyház gyengének mutatkozik ahhoz, hogy az evangéliumi erkölcsöt eredményesen védelmezze, mert makacsul ragaszkodik meg nem változtatható tanaihoz, amelyek napjaink haladásával nem egyeztethetők össze.

{3464} 64. A tudományok haladása megköveteli, hogy megújítsák a keresztény tan fogalmait Istenről, a teremtésről, a kinyilatkoztatásról, a meg-testesült Ige személyéről, a megváltásról.

{3465} 65. A mai katolicizmust nem lehet összeegyeztetni az igazi tudománnyal, ha át nem alakul valamilyen nem dogmatikus kereszténységgé, azaz tágas és liberális protestantizmussá.

{3466} 66. A pápa minősítése: „Őszentsége az Eminenciás Atyák határozatát jóváhagyta és megerősítette, és úgy rendelkezett, hogy a fent felsorolt tételeket mind és külön-külön is tartsa mindenki mintegy elutasítottnak és megbélyegzettnek.”

3468­-3474: A Szent Zsinati Kongregáció „Ne temere” kezdetű rendelete, 1907. augusztus 2.

[Ennek a rendeletnek a döntései 1908. április 19-étől emelkedtek törvényerőre; később beépültek a jogi szabályozásba.]

Az eljegyzés és a házasság

{3465} Az eljegyzés. I. Csak az az eljegyzés számít érvényesnek és részesedik a kánoni kihatásokban, amelyet a felek, és vagy a plébános vagy a helyi főpásztor, vagy legalább két tanú által aláírt írásban kötöttek meg. …

{3469} A házasság. III. Csak azok a házasságok érvényesek, amelyeket a plébános, vagy a helyi főpásztor, vagy a kettő közül valamelyik által delegált pap és legalább két tanú jelenlétében kötnek meg. …

{3470} VII. Halálveszély fenyegetése esetén, ahol a plébános, vagy a helyi főpásztor, vagy a kettő közül valamelyik által delegált pap nem érhető el, a lelkiismeret megnyugtatására és (ha a helyzet úgy hozza) a gyermek törvényesítése érdekében érvényesen és megengedetten lehet bármely pap és két tanú jelenlétében házasságot kötni.

{3471} VIII. Ha megtörténik, hogy valamilyen vidéken a plébános, vagy a helyi főpásztor, vagy a tőlük delegált pap, akiknek a jelenlétében a házasságot meg lehetne kötni, nem érhetők el, és ez a tényállás már egy hónapja tart, a házasságot érvényesen és megengedetten meg lehet kötni, úgy, hogy a jegyesek két tanú jelenlétében kimondják a lényegi beleegyezést.

{3472} XI. 1. §. A fent hozott törvények kötelezőek mindenkire nézve, akiket a katolikus Egyházban kereszteltek meg, és visszatértek hozzá az eretnekségből vagy a szakadásból (bár akár ezek, akár amazok később elpártoltak tőle), ahányszor egymás közt jegyességre vagy házasságra lépnek.

{3473} 2. §. Érvényben vannak azon katolikusok esetében, akikről fentebb szó volt, akkor is, ha akár megkeresztelt, akár meg-nem-keresztelt nem-katolikusokkal jegyességet vagy házasságot kötnek, még a vegyes vallás vagy az istentisztelet különbözősége akadálya alól való felmentés elnyerése után is; hacsak a Szentszék nem döntött másképpen valamelyik vidék vagy terület részére részlegesen.

{3474} 3. §. Az akár megkeresztelt, akár meg-nem-keresztelt nem-katolikusok, ha egymást között házasodnak, sehol sincsenek kötelezve a jegyesség vagy a házasság katolikus módon való megkötésének megtartására.

3475­-3500: A „Pascendi dominici gregis” kezdetű körlevél,  1907. szeptember 8.

[Ez a pápai körlevél egy bizonyos rendszerbe foglalja a modernista tanokat, jóllehet a modernisták közül ezt a (rendszert) a maga egészében senki sem dolgozta ki. Még azt sem tudjuk biztosan, hogy kik azok a teológusok, akik ezt a körlevelet megfogalmazták. A legvalószínűbb vélemény szerint Ludovicus Billot S.J. és Iohannes B. Lemius O.M.I. a szerzője.]

A modernisták tévedései, amelyek a filozófiai alapelvekre vonatkoznak

{3475} A modernisták az általánosan agnoszticizmus néven ismert tanra alapozzák vallásfilozófiájukat. Eszerint az emberi értelem teljességgel a jelenségekre korlátozódik, vagyis azokra a dolgokra, amelyek megjelennek, éspedig abban az alakban, amelyben előttünk mutatkoznak. Az értelemnek nem áll jogában és nem is képes a jelenségek határán túllépni. Ennélfogva Istenhez sem képes felemelkedni, sem arra, hogy Isten létét bárhogyan a látható dolgokból felismerje. Ebből arra következtetnek, hogy Isten semmiképpen sem lehet a tudomány közvetlen tárgya. Ami pedig a történelmet illeti, Istent semmiképpen sem tarthatjuk a történelem alanyának. – Mivel pedig ezt állítják, mindenki könnyen át fogja látni, hogy így mi lesz a természetes istentanból, mi lesz a hihetőség motívumaiból, mi lesz a külső kinyilatkoztatásból. Ezeket a témákat a modernisták természetesen félredobják, és az intellektualizmus körébe száműzik…

{3476} [Az agnoszticizmusból vezetik le:] Isten nélkülinek kell lennie a tudománynak, hasonlóképpen a történelemnek is. Csak olyan véges jelenségek kaphatnak bennük helyet, amelyekből teljesen kiűztük Istent és mindazt, ami isteni.

{3477} Mégis ezt az agnoszticizmust a modernisták tanítása szerint csak tagadó vonásnak kell tartanunk: pozitív vonását, ahogy ők mondják, a vitális immanencia képezi. Mindenesetre így következtetnek az egyikből a másikra. – Szükséges, hogy a vallás, akár természetes, akár meghaladja a természetet, helyt adjon valamilyen értelmezésnek, mint bármelyik más tény. Mivel azonban eltörölték a természetes istentant, mivel a hihetőség indítékainak elvetésével elzárták a kinyilatkoztatáshoz vezető utat, sőt, miután teljesen elvetették bármely külső kinyilatkoztatás lehetőségét is, az emberen kívül hiába keresik a vallás magyarázatát. Tehát magában az emberben kell keresni: és mivel a vallás valamilyen életforma, értelmezését teljességgel az emberi életben kell megtalálnunk. Ennek alapján kimondják a vallási immanencia alapelvét. Továbbá azt, hogy bármelyik életjelenségnek, mint már említettük, ilyen életjelenség a vallás is, a kezdeteit valamilyen hiányérzetből vagy ráhatásból eredő ösztönzésre kell visszavezetnünk. A kezdeteket pedig, ha szűkebb értelemben beszélünk az életről, akkor a szívnek valamilyen mozgásából kell eredeztetnünk, amit érzéknek neveznek. Ezért azután, mivel a vallásnak a tárgya Isten, mindenképpen arra kell következtetnünk, hogy a hitet, bármely vallás forrását és alapját, valamilyen benső érzésben kell fellelnünk, amely Istenre szorultságunkból ered. Továbbá, mivel ezt az Istenre való rászorultságunkat csak meghatározott és hozzá kapcsolódó tudatalatti vágyakban érzékeljük, természete szerint nem tartozhat a tudatvilágunkhoz, hanem eleinte a tudatunk alatt, a modern filozófiától kölcsönzött kifejezéssel, tudatalatti világunkban rejtőzik.

{3478} A modernisták ugyanis nemcsak a hitet találják meg az ilyenfajta érzésben, hanem azt állítják, hogy az ő értelmezésüknek megfelelő hit maga a kinyilatkoztatás helye is… Mivel Isten a hit tárgya, és ugyanúgy okozója is, az a kinyilatkoztatás Istenről szól és ugyanúgy Istentől is ered; ti. benne Isten egyszersmind a kinyilatkoztató és a kinyilatkoztatott. Tisztelendő Testvérek, ebből következik a modernistáknak az az igen abszurd állítása, amely szerint különböző szempontból bármelyik vallásról ki kell jelenteni, hogy természetes és egyben természetfeletti is. Ezért nem különítik el egymástól a tudat és a kinyilatkoztatás jelzéseit. Ebből következik az a törvény, hogy a vallásos tudat olyan egyetemes érvényű szabály, amelyet teljesen egy sorba kell állítani a kinyilatkoztatással, és mindenkit, még a legfőbb egyházi hatalmat is, alá kell rendelni mind a tanítás, mind a szent dolgokra vagy a fegyelemre vonatkozó döntés tekintetében.

{3479} A megismerhetetlen, amelyről beszélnek, nem leplezetlen és egyedi mivoltában mutatkozik meg a hitnek; ellenkezőleg bensőleg odatartozik valamilyen jelenséghez, amely jóllehet a tudomány vagy a történelem területéhez tartozik, valamilyen szempontból mégis túlhalad azokon. …De akkor a jelenségekhez kapcsolódó megismerhetetlen dolog magához vonzza a hitet. A hit felkarolja a jelenséget a maga egészében, és valahogyan áthatja a saját életével. Ebből pedig két dolog következik. Először a jelenségeknek egy bizonyos átalakulása, ti. a valóságos feltételei fölé való emelkedés révén, s ezzel az anyagi mozzanat alkalmasabbá válik az isteni mozzanat formájának a felöltésére, amely formát a hit felölteni szándékozik. Másodszor ugyanannak a jelenségnek valamilyen – ha szabad így nevezni – alakvesztése, amely onnan származik, hogy a hit, miután függetleníti a jelenséget a hely és idő kötöttségeitől, olyan dolgokat tulajdonít neki, amelyekkel valójában nem rendelkezik. Különösen múltbeli jelenségekkel történik ez meg, és annál nagyobb mértékben, minél régebbiek. Ebből a kettős tételből a modernisták ismét két-két kánont vezetnek le, amelyek az agnoszticizmusból kikövetkeztetett törvénnyel együtt a történetkritikai módszer alapját képezik.

{3480} Állításukat példával, akár Krisztus személyével is igazolják. Szerintük a tudomány és a történelem Krisztus személyében semmit sem fedez föl, ami meghaladja az embert. Ezért az agnoszticizmusból levezetett első tétel alapján Krisztus életéből törölni kell mindazt, aminek isteni jellege van. Mivel pedig egy második tétel értelmében a hit átalakította Krisztus történelmi személyét, ezért figyelmen kívül kell hagyni mindent, ami azt a történelmi adottságok fölé emeli. Végül a harmadik tétel értelmében a hit más formába öltöztette Krisztus személyét. Ezért le kell hántani róla minden olyan kijelentést, cselekedetet, egyszóval mindazt, ami nem felel meg tehetségének, körülményeinek, neveltetésének, a helynek és a kornak, amelyben élt.

{3481} Tehát a vallásos érzés, amely a természetünkben bennfoglalt életerő révén tör fel a tudatalatti rejtekéből, az egész vallás csírája, és bármelyik vallás területén egyaránt minden megtörtént és ezután bekövetkező jelenséget ez magyaráz…Azt állítják, hogy abban a vallásos érzésben, amit már többször így neveztünk, mert érzés, nem megismerés, Isten kinyilatkoztatja ugyan magát az embernek, de olyan zavarosan, olyan meg nem különböztetett módon, hogy a hívő alanytól csak nehezen és alig különböztethető meg. Tehát valamilyen fénnyel át is kell világítani azt az érzést, hogy Isten teljesen kiemelkedjen és elkülönüljön tőle. Nyilvánvaló, hogy ez már a gondolkodó és elemző értelem feladata. Az ember a belső világában felbukkanó életjelenségekről értelmi képességével először fogalmakat alkot, majd pedig szavakba foglalja. Ebből az elgondolásból ered a modernisták közismert kijelentése, miszerint a vallásos embernek el kell gondolnia a hitét. …

{3482} Ezt a feladatot az értelem két lépésben oldja meg. Először a természetéből fakadó és spontán aktussal, valamilyen közérthető és egyszerű kijelentésben fogalmazza meg a tényt. A második lépésben viszont már visszatekintve és elmélyültebben, valóságos műgonddal fogalmaz, és másodlagos ítéletekben fejezi ki azt, amit elgondolt. Ezek abból az első, egyszerű ítéletből származnak ugyan, de megfogalmazásuk csiszoltabb és világosabb. Végül pedig, ezek a másodlagos vélemények alapozzák meg a dogmákat, amennyiben az Egyház legfőbb Tanítóhivatala is szentesítette.

{3483} Így tehát elérkeztünk a modernista tanok legfontosabb fejezetéhez, amely a dogmák eredetéről és azok lényeges természetéről szól. Azokból az egyszerű, elsődleges formulákból eredeztetik a dogmákat, amelyek bizonyos tekintetben elengedhetetlenül hozzátartoznak a hithez. Mert a tényleges kinyilatkoztatás előfeltétele az, hogy a tudatban ott legyen a nyilvánvaló istenismeret. Mégis úgy látszik, azt állítják, hogy tulajdonképpen a másodlagos megfogalmazások tartalmazzák magát a dogmát. …Az ilyen megfogalmazásoknak az a tulajdonképpeni rendeltetésük, hogy a hívő rendelkezésére álljanak, hogy általuk adjon számot hitéről. Tehát közvetítők a hívő és a hívő hite között. Ami a hitet illeti, nem kielégítő módon jelzik a hit tárgyát, általában szimbólumoknak nevezik azokat. A hívő számára meg csupán eszközök. – A vallásos érzés tárgya, mivel nem más, mint az abszolútum, végtelen sok formában jelenik meg. Ezek közül majd az egyik, majd a másik kerülhet előtérbe. Ugyanígy a hívő embernek is lehetősége van arra, hogy más feltételeket használjon. Tehát a dogmáknak nevezett formulák esetében is ugyanennek a kölcsönösségnek kell érvényesülnie, és ezért célszerű, hogy ki legyenek szolgáltatva az eltérő véleményeknek. Így már valóban szabad az út a dogmák belső evolúciója előtt.

 A modernisták tévedései, melyek a hit fogalmára vonatkoznak

{3484} A hívő modernista számára elfogadott és biztos tétel, hogy az isteni valóság ténylegesen létezik önmagában, nem csupán a hívőtől függően. De ha azt kérdezzük, hogy végül is mi az alapja ennek a hívő kijelentésnek, azt válaszolják, hogy bárkinek saját tapasztalata lehet róla…: hogy el kell ismerni, a vallásos érzésben a szívnek valamilyen intuíciója az, amivel az ember Isten valóságát magát érinti meg, közvetítő nélkül; és olyan meggyőződésre tesz szert Isten létére és Isten tevékenységére vonatkozóan, mind az emberben, mind az emberen kívül, hogy az minden, tudásból szerezhető meggyőződést felülmúl. Ezért azt tartják, hogy ez a megtapasztalás hiteles és fölülmúl minden racionális tapasztalatot.

{3485} (A hit és a tudomány közti sorrend meghatározása a modernisták szerint.) A hit csak arra vonatkozik, amiről a tudomány kijelenti, hogy számára megismerhetetlen. Ebből az következik, hogy… a tudomány a jelenségek körével foglalkozik, ahol a hit számára nincs hely. Ezzel szemben a hit az Istenre vonatkozó dolgokkal foglalkozik, amelyekről a tudomány semmit sem tud. Ebből végül is megállapítják, hogy a hit és a tudomány között sohasem lehet meghasonlás. Ha valaki esetleg ezzel szembevetné, hogy előfordulnak a látható dolgok közül némelyek, amelyek a hithez is tartoznak, mint Krisztus földi élete, ezt tagadni fogják. Mert a jelenségek körébe tartoznak ugyan, de amennyiben az eleven hit áthatotta, és mint fentebb kevéssel ezelőtt már említettük, azokat átalakította és eredeti alakjuktól megfosztotta, az érzékelhető dolgok köréből kiragadva áthelyeződtek az Istenre vonatkozó dolgok területére. Ezért, ha valaki még tovább kérdez, hogy Krisztus valódi csodát művelt-e, hogy tényleg megsejtette-e az eljövendő eseményeket, hogy valóban föltámadt-e és felment-e a mennybe, az agnosztikus tudománytól tagadó, a hittől igenlő választ fog kapni, de ez nem ok arra, hogy egymás ellen forduljanak. Az egyik tagadni fog, mert amikor mint filozófus szól a filozófusokhoz, csak Krisztus történeti valóságára van tekintettel. A másik azért fog állítani, mert amikor hívőként beszél a hívőkhöz, úgy szemléli Krisztus életét, amint azt a hit által és a hitben újra megélik.

{3486} Mégis nagy csalódás éri azt, aki azt gondolja, hogy mindebből arra következtethet, hogy a hit és a tudomány semmilyen szempontból sincs egymásnak alávetve. Mert jól és helyesen fog vélekedni a tudományról, de nem helyesen a hitről, mert azt nem csupán egy, hanem három szempontból is alá kell rendelni a tudománynak. Először, mert bármelyik vallásos tényben észre kell venni, hogy leszámítva az isteni valóságot, és erről való tapasztalatát annak, aki hisz, minden más, különösen a vallásos formulák, a jelenségek körét a legkevésbé sem lépik túl, és ezért, a tudomány illetékességi körébe tartoznak. – Aztán, jóllehet azt állítják, hogy Isten csak a hit tárgya, de csak annyiban, amennyiben Isten valóságáról van szó, nem Isten fogalmáról. Ez utóbbi természetesen a tudomány körébe tartozik, mert amikor az ún. logikai rendben veszi fontolóra a problémákat, bölcselkedik, még az abszolútum és az eszmei létező is hozzátartozik. Ezért a filozófia vagy a megismerés tudományának jogköre arra is kiterjed, hogy az isteneszmét tanulmányozza, kialakulását szabályozza, és ha valamilyen rajta kívülálló dolgot fellelne, azt kiigazítsa. Ez az alapja a modernisták kijelentésének, hogy a vallás evolúciójának összhangban kell lennie az erkölcs és az emberi értelem fejlődésével. Láthatóan ezeknek alá kell vetni azt, amit mint mestert ezek egyébként követnek. – Ehhez kapcsolódik végül az a kijelentés, hogy az ember nem tudja elviselni önmagában a kettősséget. Ezért a hívőt valamilyen belső kényszer arra ösztönzi, hogy hitét összhangba hozza a tudománnyal, úgy, hogy hite ne mondjon ellent annak az általános elgondolásnak, amit a tudomány a világmindenségről előad. Így tehát az az elgondolásuk, hogy a tudomány teljesen független a hittől, viszont a hit, akárhogyan kijelentették, hogy nem tartozik a tudományhoz, a tudománynak van alárendelve.

A teológiai dogmákra vonatkozó modernista tévedések

{3487} … A modernista teológus ugyanazokat az alapelveket követi, amelyeket a filozófusok gyakorlatában láttunk, a már említett immanencia és szimbolizmus elvét ő a hívőre alkalmazza. Így aztán nagyon gyorsan az ügy végére jár. A filozófus azt tanítja, hogy a hit forrása immanens. A hívő hozzáfűzi, hogy az a forrás Isten. Mire ő arra a következtetésre jut, Isten tehát az emberben immanens. Ez a teológiai immanencia. Másrészről a filozófus biztosra veszi: hogy a hit tárgyának megjelenítései csak szimbolikusak. Ugyanígy a hívő biztosra veszi, hogy hitének tárgya Isten önmagában. A teológus pedig a kettőt összeköti, hogy az isteni valóság megjelenítései szimbolikus jellegűek. Innen ered a teológiai szimbolizmus…

{3788} Mivel a hitnek több csírája is van, a legfontosabb az Egyház, a dogma, a szentségek és a vallások, valamint az ún. szent könyvek, kérdezzük meg, hogy mit tanítanak ezekről a modernisták. – Hogy pedig a dogmával kezdjük, föntebb már jeleztük, mit tartanak eredetéről és természetéről. Valamilyen ösztönzésből és szükségből ered. Aki hisz, az ennek hatására gondolatokká formálja hitét, hogy így a saját és a mások tudata is jobban megvilágosodjék. Ez a fáradozás egészen az elsődleges belső megfogalmazás átgondolására és árnyaltabb kifejezésére irányul. Úgyhogy tulajdonképpen nem annak logikai kifejtésére törekszik, hanem a körülményeknek megfelelően fogalmaz, vagy mint nem eléggé érthetően mondják, életszerűen. Ezért van az, hogy lassanként kialakulnak körülötte a már említett másodlagos megfogalmazások. Ezek azután összeillesztve beépülnek egy tanítás egészébe, és miután a Tanítóhivatal is szentesítette, hogy megfelelnek a közösség tudatának, dogmának nevezzük ezeket. Jól meg kell különböztetni tőlük a teológusok értelmezéseit.

{3789} A szent dolgok kultuszáról szinte nem is kellene sokat beszélnünk, ha a szentségeket nem ugyanezzel a névvel jelölnék. A modernisták a szentségekről a legsúlyosabb tévedéseket állítják: szerintük a kultusz kettős ösztönzésből ill. szükségszerűségből ered. … Egyrészt a valláshoz tartozik valamilyen érzékelhető elem, másrészt rá kell mutatni, hogy az ún. szentségek semmiképpen sem lehetségesek valamilyen érzékelhető forma és megszentelő cselekedetek nélkül. Ám a modernisták számára a szentségek merő szimbólumok, vagyis jelek, jóllehet nem nélkülözik a hatékonyságot. Hogy ezt a hatékonyságot érzékeltessék, bizonyos szavakat hoznak fel például, amelyekről azt mondják általában, hogy szerencsét hozó szavak azért, mert bátorságot ébresztenek bizonyos kemény gondolatok továbbadására, amelyek nagyon megrendítik a lelket. Amint ezek a szavak a fogalmakhoz, úgy a szentségek a vallásos érzéshez vannak hozzárendelve, más jelentőségük nincs. Tehát világosabban fogalmaznának, ha azt állítanák, hogy a szentségek egyedüli rendeltetése a hit táplálása. Ezt viszont elítélte a Trienti Zsinat: „Ha valaki azt mondaná, hogy a szentségek csak a hit táplálásra rendeltettek, legyen kiközösítve”.

{3490} A [Szentírást] a modernisták ízlése szerint így lehetne helyesen meghatározni: Tapasztalatok gyűjteménye, nem olyanoké, amelyek bárkivel mindig megtörténhetnek, hanem olyan rendkívüli és feltűnő tapasztalatoké, amelyek bármelyik vallásban előfordulnak. Jóllehet a tapasztalat a jelenhez kapcsolódik, de a múltból vagy a jövőből is merítheti anyagát. Ugyanis a hívő a múlt eseményeit a visszaemlékezés révén ismét jelenvalónak éli meg, vagy a jövendőt már elővételezi. Ennek alapján világos, hogy a Szentírás történeti és apokaliptikus írásairól hogyan vélekedhetünk. – Így tehát ezekben a könyvekben Isten a hívő által szól, de a modernista teológia szerint csak az immanencia és az élet állandó folyama közvetítésével.

{3491} Kérdés, hogy mit tartsunk akkor a sugalmazásról? Erre azt válaszolják, hogy egyáltalán nem különül el attól az ösztönzéstől, netán szenvedélytől, amely kényszerítően hat a hívőre, hogy hitét: szóban vagy írásban kinyilvánítsa. Valami hasonlót tapasztalhatunk a költői ihletettségben, amelyről valaki így nyilatkozott: „Isten lakik bennünk, és amikor ő nyugtalanít bennünket, tűzbe jövünk”. (Ovidius Naso) Ilyen értelemben kell állítanunk, hogy a Szent Könyvek sugalmazottságának Isten a kezdete.

{3492} [Az Egyházról elképzelésük alapján] azt tartják, hogy kezdetben kettős kényszerűség hozta létre. Az egyik bármelyik hívőben jelentkezhet, különösen abban, aki valamilyen elsődleges és a maga nemében páratlan tapasztalat részese lett. Indítást érez, hogy hitét másokkal is közölje. A másik arra indít, hogy amikor a közös hitet már többen befogadták, meggyökerezzenek a közösségi együvé tartozásban, hogy óvják, növeljék és elterjesszék a közös jót. Akkor hát mi az Egyház? Egy kollektív tudatból vagy az egyedi tudatok társulásából jött létre, amelyek az élet állandó folyama hatására valamely első hívőtől függenek, aki a katolikusok számára természetesen Krisztus.

{3493} Ez az általános alapelv (a hit modernista értelmezésére): a vallásban semmi sem maradhat változtathatatlan, hogy elevenen fennmaradjon, és ezért változnia kell. Innen indulnak ki tanaik főtételéhez, az evolúcióhoz. Tehát a dogmának, az Egyháznak, a szentségi kultusznak, azoknak a könyveknek, amelyeket szentnek tartunk, sőt magának a hitnek is az evolúció törvényeihez kell igazodniuk, ha nem akarjuk, hogy mind lassan elhaljanak.

A modernisták tévedései a történeti tudomány alapelveivel és  a történetkritikai módszerrel kapcsolatban

{3494} Azok a modernisták, akik a történetek egyeztetésével foglalkoznak, úgy látszik, nagyon tartanak attól, hogy filozófusnak véljék őket…: nehogy valaki úgy vélekedjék, hogy filozófiai előítéletektől áthatva nem egészen, úgymond, tárgyilagosak. – Mégis igaz, hogy történelmük és kritikájuk merőben filozófiai jellegű. Minden állításuk szabályosan következik filozófiai alapelveikből. A történetkritika első három szabálya, mint említettük, azonos azokkal az alapelvekkel, amelyeket a filozófusoktól már fentebb idéztünk: vagyis hát az agnoszticizmusról, a dolgoknak a hit általi átváltoztatásáról szóló elmélet, és az, amit az alakvesztésről el lehet mondani. Most arra fordítsuk a figyelmünket, hogy egyenként milyen következtetéseket vonnak le belőlük.

{3495} Az agnoszticizmusból arra következtetnek, hogy a történelem ugyanúgy, mint a tudomány, csak a jelenségekről tárgyal. Tehát ha az emberi dolgokban megjelenik az Isten vagy bármilyen isteni beavatkozás, a hithez kell utasítani, mert egyedül a hithez tartozik. Ezért, ha valamiben állandóan jelen van a két elem, az isteni és az emberi, mint például Krisztusban, az Egyházban, a szentségekben és sok más, hasonló dologban, akkor úgy kell különválasztani és megkülönböztetni, hogy ami emberi van benne, azt történelminek, ami isteni, azt a hithez tartozónak tekintsük. Ez az oka annak, hogy a modernisták között elterjedt a megkülönböztetés a történelmi Krisztus és a hit Krisztusa között, a történeti Egyház és a hit Egyháza között, a történeti szentségek és a hit szentségei között, és más ehhez hasonlók.

{3496} Aztán még arról az emberi elemről is, amelyről úgy látjuk, hogy történeti, azt kell mondanunk, hogy ahogyan az írásos emlékekben előttünk áll, a hit már átformálta és a történeti adottságok fölé emelte. A hit hozzáadásait újra és újra el kell különíteni, és magához a hithez vagy a hit történetéhez kell utasítani. Így ha Krisztusról van szó, mindazt, ami fölülmúlja az embert, akár természetes állapotát tekintve, amint azt a pszichológia bemutatja, akár, ami időben és térben eltér attól, ami korára jellemző.

{3497} A harmadik filozófiai alapelv szerint még azt is mintegy kiszűrik és elkülönítik, és ugyanígy a hithez utasítják, ami a történeti kereteket nem lépi túl ugyan, de megítélésük szerint nem illik az események logikájába, vagy nem jellemző a szereplő személyekre. Szerintük például Krisztus nem tett olyan kijelentéseket, amelyek fölülmúlják az őt hallgató egyszerű emberek fölfogóképességét.

{3498} Amint a történelem magáévá teszi a filozófia következtetéseit, úgy a történetkritika a történeleméit. A kritikus pedig… kétfelé osztja a forrásokat. Ami az említett háromszoros csonkítás után még maradt, azt tekinti valódi történelemnek, a többivel mint a hit történetéhez vagy belső életéhez tartozóval nem foglalkozik. Gondosan megkülönböztetik ugyanis egymástól a kétféle történelmet, és a hit történelmét szembeállítják a reális történelemmel, mint dologi történelemmel. Ezt nyomatékosan elítéljük. Ebből következik, mint már említettük, a kétféle Krisztus megkülönböztetése, az egyik reális, a másik valójában soha nem létezett, de hozzátartozik a hithez… Mivel az írott emlékeket az említett módon kétfelé osztották, újra kapóra jön a filozófus vitális immanencia dogmája, és kijelenti, hogy az egyháztörténelem eseményeit az életerő kiáradásával kell magyarázni.

A modernisták tévedései az apologetikai módszerrel kapcsolatban

{3499} (Az apologéta) a modernistáknál kétszeresen is függ a filozófustól. Először közvetve, mert mint láttuk, a filozófus elképzelése szerint megszerkesztett történelmi anyagot használja fel. Aztán függ közvetlenül is, mert tantételeit és ítéleteit a filozófiától veszi kölcsön. Ez magyarázza azt a modernista iskolákban elterjedt szabályt, hogy az új apologetikának külön kell választania a vallási vitákat a történelmi és a pszichológiai vizsgálatoktól…

{3500} Az elérendő cél, amit maga elé tűzött, a következő: a hitben még járatlan embert rá kell vezetni, hogy megszerezze a katolikus vallásról azt a tapasztalatot, amely a modernisták tantétele szerint a hit egyedüli alapját képezi… Ehhez elengedhetetlenül szükséges kimutatni azt, hogy a katolikus vallás jelenlegi állapotában is teljesen megegyezik azzal, amit Krisztus alapított, vagyis amellett, hogy csírája folyamatosan bontakozik ki, nem más, mint amit Krisztus bevezetett. Először tehát azt kell meghatározni, hogy milyen az a csíra. A következőképpen igyekeznek megfogalmazni: Krisztus Isten országának az eljövetelét hirdette, amelynek rövidesen meg kell valósulnia; ennek ő maga lesz a Messiása, azaz Istentől adott intézője és szervezője.
A továbbiakban be kell mutatni, hogy a történelem folyamán lassanként mivé fejlődött az a csíra, amely mindig benne volt és megmaradt a katolikus vallásban, és hogyan alkalmazkodott ahhoz, amit később kapcsoltak hozzá, hogy mindezekből a tanításokból, istentiszteleti és egyházszervezeti formákból életereje azt választotta ki, ami hasznos volt számára. Az időközben felmerült akadályokon úrrá lett, ellenfeleit legyőzte, és minden üldözést és küzdelmet túlélt. Mindez, az akadályok, ellenfelek, üldözések és harcok, nemkülönben az Egyház élete és termékenysége olyannak mutatkozik, hogy bármennyire is érvényesnek látszanak az Egyház történelmében az evolúció törvényei, nem alkalmasak arra, hogy teljesen megmagyarázzák. Ismeretlen marad a szemünk láttára, de önként fog megmutatkozni – mondják. Érvelésük csak azt az egyet hagyja figyelmen kívül, hogy annak az eredeti csírának a lehatárolása kizárólag az agnosztikus és evolucionista filozófusok apriorizmusának a függvénye, azok pedig úgy határozták meg önkényesen a csíra mibenlétét, hogy saját érdekeikkel egyezzék.