FJ 3255->

3255a­-c : A „Sapientiae christianae” kezdetű körlevél, 1890. január 10.

[DU 1936a­-c – (Denzinger-Umberg)]

Az Egyház iránti szeretet és a hazaszeretet

{3255a} Nem lehet kételkedni abban, hogy a gyakorlati életben a katolikusoknak számosabb és nagyobb kötelezettségeik vannak, mint azoknak, akik helytelenül részesülnek, vagy egyáltalán nem részesülnek a katolikus hitben. … Az ember, aki a keresztény hitet, ahogyan kell, birtokba vette, ezzel a ténnyel az Egyháznak, mint aki abból született, alá van vetve, és annak a legnagyobb és legszentebb társaságnak lesz a részese, amelyet főhatalommal kormányozni, Krisztus Jézus láthatatlan fősége alatt, a római pápa sajátos szolgálata. – Márpedig ha az államot, amelyben világra jöttünk és befogadtak minket, a természettörvény parancsa szerint különösen szeretnünk és óvnunk kell, egészen addig menve, hogy a jó polgár nem habozik akár meg is halni a hazáért, sokkal nagyobb kötelesség hárul a keresztényekre, hogy mindig hasonló jóakarattal legyenek az Egyház iránt. Az Egyház ugyanis az élő Isten szent állama, amely magától Istentől veszi eredetét, és ugyanő a szerzője felépülésének: az Egyház vándorol ugyan a földön, de hívja az embereket és oktatja őket, elvezeti őket a mennyei örök boldogságba. Tehát nagyon kell szeretnünk a hazát, ahonnan a halandó élet használatbavételét kapjuk: de szükséges, hogy szeretetünkben az Egyházat eléje helyezzük: akinek a lélek örökké megmaradó életével tartozunk: mivel az a helyes, hogy a lélek javait a test javai elé helyezzük, és a kötelességek sokkal szentebbek Isten iránt, mint az emberek iránt.

{3255b} Egyébként, ha helyesen akarunk ítélni, az Egyház iránti természetfölötti szeretet és a természetes hazaszeretet: iker-szeretet, amely ugyanattól az örökkévaló kezdettől származik, minthogy maga az Isten mindkettőnek a szerzője és oka: ebből következik, hogy az egyik kötelesség nem ütközhet a másikkal. …
Mindazonáltal ezeknek a kötelességeknek a rendje, vagy az idők szerencsétlen eseményei miatt, vagy az emberek rosszindulatából, néha megfordul. Mert hát történnek esetek, amikor úgy látszik, mást követel az állam a polgáraitól, mást a vallás a keresztényektől; és ezt nem éppen más okból, mint hogy az állam vezetői vagy úgy tartják, hogy az Egyház szent hatalmával szemben nincs tartozásuk, vagy pedig azt akarják, hogy az nekik alá legyen vetve. …
Ha az állami törvények nyíltan összeütközésbe kerülnek az isteni joggal, ha valamilyen jogtalanságot követnek el az Egyházzal szemben, vagy ellentmondanak azoknak a kötelezettségeknek, amelyek a vallásból erednek, vagy sértik Jézus Krisztus méltóságát a pápa személyében, akkor csakugyan kötelesség ellenállni, vétek engedelmeskedni: és ez magával az államot ért jogtalansággal is össze van kötve, mivel vétek az állammal szemben, bármi kötelességmulasztás történik a vallás terén.

A világiak apostolsága

{3255c} És nem áll az, amit valaki ellene vethetne, hogy az Egyház fenntartójának és oltalmazójának, Jézus Krisztusnak nincs szüksége egyáltalán az emberi igyekezetre. Nem erőhiány miatt, hanem jóságának nagysága folytán akarja ő, hogy valamennyire mi is járuljunk hozzá az üdvösség művéhez, amelyet ő alkotott meg, hogy a gyümölcseit elérjük és megtartsuk.
Ennek a kötelességvállalásnak első megnyilvánulásai: a katolikus tanítást nyíltan és állhatatosan megvallani, és azt, amennyire valaki képes, terjeszteni. …
Persze, az igehirdetés feladata, azaz a tanításé, isteni jogon a mestereket illeti, akiket „a Szentlélek megtett elöljáróknak, hogy igazgassák az Isten Egyházát” (ApCsel 20,28), és leginkább a római pápát, Jézus Krisztus helytartóját, aki főhatalommal van az egyetemes Egyház élére állítva, mint aki megtanítja, mit kell hinni és cselekedni. Mégsem gondolja senki, hogy tilalmas ebben a dologban az egyes egyéneknek, hogy igyekezetet tanúsítsanak, név szerint azok, akiknek Isten a szellemi tehetségeket az érdemszerzés törekvésével együtt adta: ők, valahányszor a dolog ezt kívánja, nemcsak a tanító szerepét tudják alkalmasan magukra vállalni, hanem azokat a tanításokat, amelyeket ők maguk kaptak, megosztani a többiekkel, visszazengetve a mesterek hangját mint egy visszhang. Sőt, az I. Vatikáni Zsinat Atyái annyira kedvezőnek és gyümölcsözőnek látták az egyes egyének munkáját, hogy egyenest úgy ítélték, sürgetni kell, hogy „az összes krisztushívők … fáradozzanak” (l. a 3044. pontot). – Egyébként mindenki vésse emlékezetébe, hogy ő is megteheti és meg kell tennie, hogy elvesse a katolikus hit magvait a példa erejével, és a hit megvallásának állhatatosságával hirdesse az igét. – Tehát Isten és az Egyház iránti kötelezettségeinkben leginkább az számít, hogy a keresztény igazság terjesztésében és a tévedések elhárításában teljes akarattal fáradozzék ki-ki, amennyire képes.

3258: A Szent Offícium válasza a Cambrai-i érseknek,  1889. augusztus 14. (19.)

[Már 1884. májusában válaszolt a Szent Offícium ugyanebben a tárgyban a lyoni érseknek, aki előterjesztett egy kétséges kérdést, vajon meg van-e engedve a „craniotomia”  (koponyaműtét, magzati koponya szétdarabolása) nevű műtéti beavatkozás, „amikor ti. ha azt elhagyják, az anya és a magzat oda fognak veszni, ellenben ha azt megengedik, az anyát meg lehet menteni, bár a magzat elpusztul?” – Ezt a választ idézi vissza a Szent Offícium, amikor a Cambrai-i érseknek ír, sőt hozzáad még egy meghatározást, amely „és bármilyen…” szavakkal kezdődik.]

A craniotomia

{3258} A katolikus iskolákban biztos meggyőződéssel nem tanítható, hogy megengedett az a sebészi beavatkozás, amelyet „craniotomiá”-nak neveznek; amint ez ki lett jelentve 1884. május 28-ik napján – és bármilyen sebészi operáció, amely egyenesen megölheti a magzatot vagy a viselős anyát.

3260­-3263: A „Quamquam pluries” kezdetű körlevél, 1889. augusztus 15.

[IX. Pius igent mondott az I. Vatikáni Zsinaton eléje terjesztett kérvényekre, és Szent Józsefet az Egyház pártfogójává tette 1870. december 8-án a „Quemadmodum Deus Iosephum” kezdetű rendelettel.]

Szent József méltósága és feladata az üdvösség rendjében

{3260} Hogy miért tartják Szent Józsefet, kinevezve erre őt, az Egyház pártfogójának, és viszont, miért ígéri az Egyház magamagának, hogy az ő oltalma és pártfogása révén a legtöbbre van kilátása, annak az az oka és sajátos indoka, hogy ő Mária férje volt, és apja, ahogy vélni lehetett, Jézus Krisztusnak. Innen ered minden méltósága, kegyelme, szentsége, dicsősége. Biztos, hogy az Isten Anyjának annyira kiemelkedő a méltósága, hogy semmi sem válhat nagyobbá. Mégis, mivel József és a Boldogságos Szűz között házassági kapcsolat volt, ahhoz a legkiválóbb méltósághoz, amellyel az Istenszülő az összes teremtett természeteket a legmesszebbmenően felülmúlja, kétség kívüli, hogy senki olyan közel nem került, mint ő. A házasság ugyanis az összes társulás közül a legnagyobb mérvű szövetség és gyengéd viszony, amelynek természetes velejárója az egyik javainak a másikkal való megosztása. Ezért ha Isten Józsefet adta jegyesül a Szűznek, valójában nemcsak élettársat adott, aki szüzességének a tanúja, tisztességének az oltalmazója, hanem magas méltóságának részese is, éppen a házassági szövetség okán. – Hasonlóképpen egyedül magaslik ki mindenki közül, a legfölségesebb méltósága révén, hogy isteni határozat szerint őrzője volt Isten Fiának, az emberek véleménye pedig apjának tartotta. Ennek a dolognak a következménye volt, hogy az Isten Igéje Józsefnek szelíden alá volt vetve, és hallgatott arra, amit mondott, és minden tiszteletet megadott, amelyet kell, hogy a gyermekek megadjanak szülőjüknek.

{3261} Már most ebből a kettős méltóságból önként következtek azok a kötelezettségek, amelyeket a természet előírt a családapáknak, éspedig úgy, hogy annak az Istent befogadó háznak, amelynek József a feje volt, ugyanő törvényes és természetes őrzője és gondnoka és védelmezője volt. Ezeket a kötelezettségeket és hivatásbeli elfoglaltságokat ő valóban gyakorolta, ameddig halandó élete engedte. …

{3262} Sőt, az Isten háza, amelyet József mintegy atyai hatalommal igazgatott, a keletkezőben lévő Egyház kezdeteit zárta magába. A legszentebb Szűz, amiként Jézus Krisztus szülője, úgy az összes keresztények anyja, ti. őket a Kálvária hegyen a Megváltó végső gyötrelmei közepette szülte; és ugyanígy Jézus Krisztus mintegy elsőszülött a keresztények közül, akik neki örökbefogadás és megváltás révén testvérei.

{3263} Ezekből a dolgokból adódik annak az oka, hogy a legszentebb Pátriárka miért érzi bizonyos, csak őt érintő megfontolásból úgy, hogy rá van bízva a keresztények sokasága, akikből áll az Egyház, ti. ez a megszámlálhatatlan és az egész földön elterjedt család, amelyre, mivel ő Mária férje és Jézus Krisztus apja, csaknem apai befolyása van. Tehát megegyező és Szent Józsefhez különösen méltó, hogy amint egykor a názáreti családot elszántan megvédte, bármilyen dolog is történt, úgy most égi pártfogásával Krisztus Egyházát oltalmazza és védje.

3264: A Szent Offícium válasza a Marseille-i püspöknek, 1890. július 30.

A misebor

{3264} Franciaország több vidékén, leginkább ha azok déli fekvésűek, a fehér bor, amely a mise vértelen áldozatánál szolgál, annyira gyenge és erőtlen, hogy nem lehet sokáig megőrizni, hacsak egy bizonyos mennyiségű borszeszt nem kevernek hozzá.

Kérdés:
1. Vajon az ilyen elegyítés megengedett-e?
2. És ha a válasz igenlő, ebből a kívülről jövő anyagból milyen mennyiség van megengedve, mint amit a borhoz adagolnak?
3. Igenlő esetben kívánalom-e a borszesz, amelyet tiszta borból, vagyis a szőlőtő terméséből párolnak le?

Válasz (a Pápától megerősítve július 31-én): Feltételül szabva, hogy a szeszt a szőlőtő gyümölcséből párolták le, és a hozzáadott szeszmennyiség azzal együtt, amelyet a szóban forgó bor természettől tartalmaz, nem haladja meg a tizenkét százalékos arányt, és a hozzávegyítés akkor történik, amikor a bor még egészen új, semmi sem áll útjában, hogy ugyanezt a bort a szentmiseáldozatban felhasználják.

3265­-3271: A „Rerum novarum” kezdetű körlevél, 1891. május 15.

[Ennek az első pápai levélnek, amely a munkások helyzetét tárgyalja, a megírására Mermillod bíboros, svájci főpap vette rá a pápát; Mermillod egyik legékesebben szóló vádlója volt a kapitalizmus bűneinek, és sürgetője a keresztény reformoknak. Az előzetes tervezetek ellenére, amely Liberatore és Zigliara bíborosok műve volt; a körlevélbe fölvett anyag kiválasztása, annak fölosztása és a megfogalmazás a pápa legszemélyesebb műve.]

A magántulajdon joga és használata

{3265} A magántulajdonhoz az embernek természetes joga van. … Arra sincs ok, hogy a szükségletek fedezését az államra bízzuk; az ember ugyanis régibb, mint az állam, miért is természeténél fogva az állam megalakulása előtt volt joga életének fönntartására. … Mindazt, ami az élet fönntartására s magasabb színvonalra való emelésére szükséges, a föld ugyan nagy bőségben termeli, de önmagától, az emberek művelése és gondozása nélkül, nem teremhetné. Mivel pedig az ember a munkában szellemi tehetségét s testi erőit fekteti az anyagba, s ilyképp az általa munkált darabját a természetnek szorosabban önmagához fűzi, s mintegy saját bélyegét nyomja rá: méltányosság és jog egyaránt kívánják, hogy e darabot sajátjául bírja, s ezen jogát senki meg ne sértse. …

{3266} Azok a jogok pedig, amelyek az egyes emberek sajátjai, még érvényesebbnek foghatók fel, ha az embereknek a családi életben való kötelezettségeivel együtt vesszük szemügyre ezek alkalmasságát és kapcsolódásait. … Amit tehát kimutattunk, a tulajdonjog, melyet a természet az egyeseknek adott, átruházandó az emberre is, amennyiben a család feje; sőt ezen jog annál érvényesebb, minél többet képvisel azon ember, ki egyúttal családatya. A természetnek szent törvénye, hogy a családatya gyermekeit minden szükségessel ellássa; s e törvényt maga a természet oda magyarázza, hogy az atya gyermekeinek, kik személyét szinte sokszorosítják, s életét mintegy halála után is folytatják, annyit iparkodjék szerezni, hogy magukat az élet kétes folyásában a nyomortól tisztességesen megóvhassák. Ezt pedig csak gyümölcsöző s gyermekeire örökségképpen hagyott birtok által teheti. …

{3267} Különbség van a pénz jogos bírása, s annak jogos használata közt. A magántulajdon birtoklása részese részese részese – mint föntebb láttuk – az embernek természetes joga, s ezt a jogát különösen a társas életben nemcsak gyakorolhatja, hanem kell is gyakorolnia. …
Azonban, ha már most azt kérdezzük, hogy e használat milyen legyen, az Egyház habozás nélkül ekképp felel: „Az ember ne tekintse a jószágot sajátjának, hanem közösnek, azaz közölje azt szükség esetén könnyen másokkal. Miért is azt mondja az apostol: „E világi gazdagoknak parancsold meg, … hogy legyenek szívesen adakozók, másokkal osztozók” [1Tim 6,17 sk] (Szt. Tamás).
Bizonyára senki sem tartozik másnak abból adni, ami a saját vagy övéinek használatára szükséges; sőt még abból sem, amit tisztességes és illő megélhetéséhez igényelhet. … De ahol úgy a szükségletről, mint a megfelelő igényekről gondoskodva van, ott előáll a kötelesség, hogy a fölöslegből a szűkölködőknek adjunk. „Amivel bővelkedtek, abból adjatok alamizsnát” (Lk 11,41).
Nem az igazságosság követelménye ez – kivéve a végső szükség esetét, hanem a keresztény szereteté, amely a követelésre jogot nem ad. De az emberi törvényeken és bíróságokon fölül áll az Úr Krisztus törvénye és bírói hatalma, aki az alamizsnálkodást sokszor és sokféleképpen ajánlja. … s aki a szegényeknek adott vagy megtagadott jótéteményt úgy veszi, mintha neki adták, vagy megtagadták volna (vö. Mt 25,31­46).

A munkából fakadó jogok

{3268} Az emberi munkának természettől fogva két lényeges oldala van, az egyik az, hogy személyes, mivel a cselekvési képesség a személyben rejlik, s teljesen az illető sajátja, ki azt gyakorolja, s következőleg az ő hasznára is van rendelve; a másik az, hogy szükséges, azon oknál fogva, hogy az embernek a munka gyümölcse szükséges az élet fönntartására, az élet fönntartását pedig maga a dolgok természete követeli, melynek okvetlenül kell engedelmeskednünk.

{3269} Ha már most a munkát csak azon szempontból tekintjük, amennyiben az személyes, nem szenved kétséget, hogy a kézművesnek joga van a kikötött bér mértékét bármily csekélyre szabni; valamint ugyanis szabad akaratból végzi a munkát, úgy szabad akaratból meg lehet elégedve bármily csekély bérrel, sőt bér nélkül is.

{3270} De egészen másképp ítélünk, ha a személyesség szempontjával összekapcsoljuk a szükségességet, melyet az előbbitől csak gondolatban lehet elválasztani, nem pedig a valóságban. Mert életben maradni mindenkinek kötelessége, s ez ellen véteni bűn. Innét származik a jog mindahhoz, ami az élet fönntartásához szükséges, s amit a szegényeknek csak a munka által keresett bér nyújt. Ha tehát meg is engedjük, hogy a munkát adó s a munkás szabadon egyezkednek a bér fölött: másrészt a természetjog követeli –, s e követelése fontosabb s előbbre való az egyezkedők szabadságánál –, hogy a munkabér elégséges legyen a munkás tisztes eltartására. Ha a munkás szükségtől kényszerítve, vagy nagyobb baj elkerülése végett, ennél keményebb feltételekbe belenyugszik, melyekbe akarva, nem akarva, bele kell nyugodnia, mivel azokat ura szabja eléje, akkor erőszakot szenved, mely az igazságossággal ellenkezik. …

{3271} A józanabb munkás könnyen fog takarékossághoz szokni, ha úgy fizetik, hogy magát, nejét és gyermekeit tisztességesen elláthassa, s arra fog törekedni, amire maga a természet is inti, hogy levonva a szükséges kiadásokat, valamije megmaradjon, amiből idővel egy kis vagyonra szert tegyen. … A mondott előnyöket persze csak úgy lehet elérni, ha a magántulajdont embertelen közadókkal és közterhekkel nem teszik tönkre. A magántulajdonjogot nem az állami, hanem a természetjog adja az egyeseknek. Tehát az államhatalom nem törölheti azt el, hanem csak mérsékelheti, és a közjó követelményeivel megegyeztetheti. Embertelenül és igazságtalanul cselekednék, ha közadók címén a méltányosnál többet vonna el a magánjavakból.

3272-­3273: A „Pastoralis officii” kezdetű levél, Németország és Ausztria püspökeinek, 1891. szeptember 12.

A párbaj

{3272} … Mindkét isteni törvény, egyrészt az, amely a természetes ész világossága által, másrészt az, amely az Istentől sugalmazott Írások révén lett kihirdetve, szigorúan megtiltja, hogy valaki törvénykezési ügyet kivéve embert öljön vagy megsebesítsen, hacsak a szükség nem kényszeríti, hogy életét ezáltal megvédje. Ám akik egyéni küzdelemre hívnak ki, vagy elfogadják a kockázatát, azt cselekszik, arra irányul haragjuk és erőnlétük, miközben semmi szükségszerűség nem kötelezi erre őket, hogy az ellenféltől elragadják az életét, vagy legalább megsebesítsék. Ezen felül mindkét isteni törvény tiltja, hogy valaki meggondolatlanul odavesse életét, súlyos és nyilvánvaló veszélynek téve ki azt, amikor azt semmilyen, akár a kötelességteljesítésből, akár nagylelkű szeretetből eredő megfontolás sem tanácsolja; de ez a vak meggondolatlanság, amely az életet megveti, teljesen a párbaj természetéhez tartozik. Ezért senki előtt sem maradhat homályban vagy lehet kétséges, hogy akik magánemberként egyedi csatározásba elegyednek, mindketten egyrészt a másiknak okozott, harci cselekményből eredő szerencsétlenség miatt, másrészt a saját életük tudatos kockáztatása miatt bűnbe esnek. Végül alig van olyan ártalmas dolog, amely jobban ellenkeznék az állampolgári fegyelemmel, és inkább felforgatná az állam jogrendjét, mint a polgároknak arra adott szabadság, hogy sajátkezű erőszakkal mindenki a saját jogának ügyésze legyen, és hogy bosszút állhasson a becsületének vélt megsértése miatt. …

{3273} És azoknak sincs, akik a felkínált viadalt elfogadják, jogos mentségük a félelemre, hogy ti. félnek, a közbeszéd lomhának tartja majd őket, ha vonakodnak attól, hogy megverekedjenek. Mert ha az emberi kötelezettségeket a tömeg hamis vélekedése alapján kellene kijelölni, nem pedig a helyesnek és az igazságosnak az örök zsinórmértéke szerint, semmilyen természetes és igazi különbség nem lenne a tisztességes cselekedetek és a becstelen cselekedetek között. Maguk a polgány bölcsek már ismerték és tanították, hogy az erős és állhatatos férfinak meg kell vetnie a tömeg csalékony ítéleteit. Inkább az az igazságos és szent félelem, amely eltéríti az embert a gonosz öldökléstől, és aggódóvá teszi őt a saját és a testvérei életéért. Sőt aki a tömeg üres ítéleteit megvetéssel elutasítja, aki inkább elviseli a gyalázkodások ostorcsapásait, mint hogy valamiben kötelességszegést kövessen el; arról látjuk, hogy az az ember sokkal nagylelkűbb és lélekben felülemelkedik, mint aki, ha jogtalanságtól felgerjed, rögtön a fegyverhez rohan. Sőt, ha helyes megkülönböztetést akarunk tenni, egyedül amaz, akiben megmutatkozik a rendíthetetlen bátorság, az a bátorság, mondom, amelyet joggal neveznek erénynek, és amelynek nem hamisított és nem csaló kísérője a dicsőség. Az erényt ugyanis az ésszel megegyező jó alkotja, és minden olyan dicsőség dőre, amely nem az Isten jóváhagyó ítéletére támaszkodik.

3274-­3275: Az „Octobri mense” kezdetű körlevél, 1891. szeptember 22.

[Amikor XIII. Leó a Boldogságos Szűz Mária rózsafüzéréről elmélkedik, megragadja az alkalmat, hogy néhány dogmatikai elvről tanítson, amelyeket Szűz Mária személyére kell alkalmazni.]

Szűz Mária lelki anyasága és kegyelemközvetítése

{3274} Amikor az Isten örök Fia az ember megváltására és díszéül fel akarta venni az emberi természetet, és ezzel a ténnyel az egyetemes emberi nemmel egy bizonyos misztikus házasságra kívánt lépni, ezt nem tette meg azt megelőzően, hogy a kijelölt anyának az egészen szabad beleegyezése hozzá nem járult volna, aki valamiképpen magának az emberi nemnek a szerepét töltötte be, az Aquinói tiszta és nagyon igaz kijelentése szerint: „Az angyali híradás az egész emberi természet helyett várta a Szűz beleegyezését”. Ebből eredően nem kevésbé igazán és sajátosan szabad azt állítani, hogy az összes kegyelmeknek abból a hatalmas nagy kincsesházából, amelyet nekünk megnyitott az Úr, hiszen a „kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által valósult meg” (Jn 1,17), teljességgel semmiben, de semmiben sem részesülünk, csak Isten ilyen akarata szerint, Mária által; ahogyan a legfőbb Atyához senki sem járulhat másként, csak az ő Fia által, ugyanígy szintén Krisztushoz senki sem járulhat másként, csak az ő anyja által.

{3275} Máriát ilyennek adta nekünk Isten; azáltal, hogy Egyszülötte anyjának kiválasztotta, anyai érzésekkel telítette, amelyek semmi mást nem árasztanak, mint szeretetet és jóindulatot; Jézus Krisztus a maga cselekedeteivel ilyennek mutatta meg, amikor önként azt akarta, hogy mint fiú az anyjának, Máriának alá legyen vetve és engedelmeskedjék neki; ilyennek hirdette őt a keresztről, midőn az egyetemes emberi nemet, tanítványa, János személyében rábízta, hogy törődjön vele és gyöngéden pártfogolja (vö. Jn 19,26 sk.); és végül ilyennek mutatta saját magát, mert ő azt a mérhetetlen fáradsággal szerzett örökséget, amelyet haldokló Fia hátrahagyott, nagy lélekkel magához véve, anyai szolgálatait késedelem nélkül elkezdte mindenkinek a javára szétosztani.

3276­-3279: A Szent Offícium válaszai a freiburgi érseknek, 1892. július 27.

A holttestek hamvasztása

{3276} Kérdés: 1. Vajon szabad-e a haldoklók szentségeit kiszolgáltatni olyan hívőknek, akik ugyan nem tartoznak a szabadkőműves felekezethez, és akiket nem is vezérelnek annak elvei, de más megfontolástól indítva úgy rendelkeztek, hogy testüket haláluk után hamvasszák el: tehát szabad-e, ha ezt a meghagyást nem akarják visszavonni?

{3277} 2. Vajon szabad-e azokért a hívőkért, akik vétkesek abban, hogy testüket elhamvasztották, nyilvánosan szentmiseáldozatot felajánlani vagy akár csak magánmisét érte bemutatni, s ugyanígy erre a célra alapítványokat engedélyezni?

{3278} 3. Vajon szabad-e holttestek hamvasztásánál közreműködni, akár megbízás és tanácsadás formájában, akár munkavégzéssel, mint az orvosoknak, a hivatalnokoknak, a krematóriumban szolgáló munkásoknak? És vajon szabad-e ezt legalább akkor, ha valami kényszer hatására történik, vagy egy nagy kár elkerülésére?

{3279} 4. Vajon szabad-e az így közreműködőknek szentségeket kiszolgáltatni, ha ettől az együttműködéstől nem akarnak elállni, vagy azt állítják, hogy nem tudnak elállni?

Válasz: Ad 1. Ha figyelmeztetés után nemet mondanak, nemleges. Hogy pedig legyen-e, vagy hagyják el a figyelmeztetést, erre vonatkozólag azokat a szabályokat kell megtartani, amelyeket az elfogadott szerzők tanítottak, különös tekintettel a botránkoztatás kerülésére.

Ad 2. A szentmise nyilvános felajánlása esetén, nemleges; magánmisében, igenlő.

Ad 3. Sohasem szabad tudatosan közreműködni megbízás vagy tanácsadás formájában. Néha azonban el lehet tűrni a passzív közreműködést, csakhogy:

1: a hamvasztást ne tartsák a szabadkőműves felekezet tanúskodó jelének;

2: ne foglaljon magába semmit, amely önmagában egyenesen és egyetlen módon fejezné ki a katolikus tanítás elvetését és a felekezet helyesnek tartását;

3: és ne legyen nyilvánvaló, hogy a katolikus hivatalnokokat és munkásokat a katolikus vallás megvetésének a hátsó szándékával szorítják rá, vagy hívják oda a munkához. Egyébként ezekben az esetekben meg kell hagyni őket a jóhiszeműségben, mégis mindig figyelmeztetni kell őket, ne tegyék magukévá a hamvasztásnál való közreműködés szándékát.

Ad 4. El van rendezve az előző pontban. L. a 3195. sk. pontot (1886. december 15-én kelt rendelet).

3280-­3294: A „Providentissimus Deus” kezdetű körlevél,  1893. november. 18.

[Ez a levél a Szentírás tanulmányozásáról tárgyal; egyszersmind korlátokat emel „a szabadelvű iskola” („école large”) ellen.]

A szentírásmagyarázatban követendő tekintélyek

{3280} [A mester a tanításnál mintául vegye] a „Vulgata változatot, amelyről a Trienti Zsinat határozatot hozott [vö. az 1506. ponttal], hogy „a nyilvános felolvasásokban, vitákban, igehirdetésekben és magyarázatokban hitelesnek” kell elfogadni, és amelyet az Egyház mindennapi gyakorlata is ajánl. Mégis, tekintettel kell lenni a többi fordításra is, amelyeket az ősi kereszténység dicsért és használt, legfőképpen a legősibb kódexek fordításaira. Bár, ha a dolgok összességét nézzük, a Vulgata kifejezéseiből jól kiviláglik a héber és a görög szöveg értelme; mégis ha valamit bizonytalanul, ha valamit kevésbé pontosan fejez ki, hasznos lesz „beletekinteni a megelőző nyelvbe” – ahogyan ezt Ágoston tanácsolja…

{3281} Az Atyák tanítását a Vatikáni Zsinat magáénak vallotta, midőn az Isten írott szavának magyarázatáról szóló trienti határozatot megújítva kinyilvánította: annak értelme az, hogy „a hit és az erkölcs kérdéseiben, amelyek a keresztény tanítás épülésére szolgálnak, azt kell a Szentírás igazi értelmének tartani, amelyet tartott és tart az Anyaszentegyház, akinek a tiszte ítélni a Szentírás igazi értelmét és magyarázatát illetően; és ezért senkinek sem szabad ezen értelem ellenében vagy az Atyák egybehangzó véleménye ellenére a Szentírást magyarázni”. [vö. az 1507, 3007. pontokkal]

{3282} Ezzel a kerek egész, bölcs törvénnyel az Egyház egyáltalán nem késlelteti vagy korlátozza a szentírás-tudományi kutatást; hanem azt inkább épségben megőrzi a tévedéstől, és a legnagyobb mértékben segíti az igazi haladást. Mert egyénileg bármelyik tudósnak nagy tér nyílik, amelyen biztos nyomdokon járva magyarázó tevékenységével kiválóan küzdhet az Egyház számára hasznosan. Ugyanis az isteni Írás olyan helyein, amelyeknek a biztos és határozott magyarázata még csak óhaj, a gondviselő Isten halkan szóló tanácsára elérhető, hogy mintegy előkészítő tanulmány érleli meg az Egyház ítéletét; a már eldöntött helyeknél pedig az egyénileg működő tudós egyaránt használni tud, akár ha ezeket a hívő nép számára még világosabban, a szakmailag képzettek számára még éleselméjűbben kifejti, vagy kitűnően meggyőzi az ellenkező véleményen lévőket…

{3283} Egyebekben a hit párhuzamait kell követni, és a katolikus tanítást, amelyet az Egyház tekintélyétől kapunk, kell alkalmaznunk mint legfelsőbb normát…

{3284} Márpedig a szent Atyáknak, akik „az apostolok ideje után felnevelték a szent Egyházat mint ültetők, öntözők, építők, pásztorok, táplálók”, a legfőbb a tekintélye, valahányszor valamely szentírási bizonyságot, amely hit- és erkölcsbeli tanítást érint, egy és ugyanazon a módon fejtenek ki mindnyájan: mert egyetértésükből fényesen kitűnik, hogy a katolikus hit szellemében az apostolok így hagyományozták át … Mégse gondolja (a tudós), hogy el van zárva előtte az út, hogy – amikor jogos ok van rá – akár még tovább is menjen a kutatásban és a magyarázatban, csak vallásos lelkülettel engedelmeskedjék annak az előírásnak, amelyet Ágoston bölcsen tűzött ki célul, ti. a szó szerinti és mintegy kézenfekvő értelemtől a legcsekélyebb mértékben sem szabad eltérni, hacsak annak a megtartását a józan ész nem tiltja, vagy a szükség nem kényszeríti annak elejtését.

{3285} A többi katolikus magyarázónak kisebb ugyan a tekintélye; mégis, mivel a szentírási tanulmányok folytonos haladással bírnak az Egyházban, a magyarázók kommentárjait hasonló megbecsülésben kell részesíteni, mert ezektől sok hasznosat szabad elvárni az ellentétes vélemények megcáfolására, a nehezebb kérdések kibogozására.

A szentírás-magyarázat segédtudományai

{3286} A Szentírás tudósainak szükséges, a teológusoknak pedig illik ismerniök azokat a nyelveket, amelyeken a kánoni könyveket a szent írók eredetileg leírták … Ezeknek a tudósoknak pedig ugyanolyan okból tanultabbnak és gyakorlottabbnak kell lenniök a szövegkritika valódi tudományában: ugyanis helytelenül és a vallás kárára vezették be azt a szakmát, amelyet a „felsőbb kritika” névvel tiszteltek meg, amely csupán belső ismérvekből – ahogy mondják – meríti bármelyik könyv eredetének, épségének, hitelességének a megítélését. Ezzel szemben nyilvánvaló, hogy történelmi kérdésekben, amilyen a könyvek eredete és megőrzése, egyéb érveket megelőzve a történeti tanúbizonyságok érvényesülnek, és ezeket kell a legnagyobb igyekezettel felkutatni és megvizsgálni; ama belső ismérvek pedig többnyire nem érnek annyit, hogy ebben az ügyben, hacsak valami megerősítés céljából nem, igénybe lehetne ezeket venni…

{3287} A szentírástudásnak a természetismeret jó segítséget fog nyújtani; azzal könnyebben leleplezi és megcáfolja az ezen a területen az isteni könyvek ellen szerkesztett hamis okoskodásokat. – A teológus és a fizikus között ugyanis semmi valódi nézeteltérés közbe nem ékelődhetik, míg mindketten a maguk határain belül tartózkodnak, óvakodva attól, Szt. Ágoston figyelmeztetése szerint, „nehogy valamit meggondolatlanul mint nem ismertet ismertként állítsanak”. Ha mégis nézeteltérésük támadna, összefoglalóan ugyanő ajánlja a szabályt, hogyan viselkedjék a teológus: „Bármiről – mondja – amit amazok a dolgok természetéről valódi bizonyítékokkal ki tudnak mutatni, mutassuk meg, hogy a mi Iratainkkal nem ellentétes: bármivel azonban bármelyik könyvükből előhozakodnak, ami ezekkel az Iratainkkal, azaz a katolikus hittel ellentétes, arról, vagy valamilyen ügyességgel mutassuk ki, vagy minden kétkedés nélkül higgyük, hogy teljesen hamis”.

{3288} Ennek a szabálynak a méltányosságáról először is azt kell megfontolni, hogy a szent írók vagy helyesebben „Isten Lelke, aki általuk szólott, nem akarta azokra a dolgokra (ti. a látható dolgok belső szerkezetére) úgy megtanítani az embereket, hogy azok a dolgok semmit ne használnának az emberek üdvösségének”; ezért a szent írók, inkább mint hogy egyenest a természet kutatásának útján járnának, magukat a dolgokat némelykor leírják, és úgy tárgyalják, hogy vagy egy bizonyos átvitt értelemben, vagy amiként a közbeszéd azokban az időkben járta és ma is járja a mindennapi élet sok dolgát illetően még maguk a legtudósabb emberek között is. Minthogy pedig köznapi beszéddel sajátosan és elsődlegesen azokról a dolgokról beszélünk, amelyek érzékeink alá esnek, a szent író ettől nem tért el, (és amint erre az Angyali Doktor figyelmeztet) „azokhoz igazodott, amelyek az érzékek számára nyilvánvalók”, vagyis amelyeket maga Isten, az emberekhez szólván, az ő felfogó képességük szerint emberi szokás szerint jelölt meg.

{3289} Hogy pedig a Szentírást hathatósan védelmezni kell, ebből nem következik, hogy minden véleményt egyformán védeni kell, amelyet annak érthetővé tételében az egyes Atyák vagy az őket követő értelmezők kinyilvánítottak: akik, miszerint véleményük a kor véleménye volt, az elemzett helyeken, ahol természeti kérdésekről van szó, talán nem mindig úgy ítélték meg az igazságot, hogy bizonyos dolgokat állítottak, amelyek most kevésbé helytállóak. Ennélfogva gondosan meg kell különböztetni az ő értelmezéseikben, vajon mi az, amit mint a hitet érintő vagy azzal a legszorosabb kapcsolatban lévő dolgot tanítanak, mi az, amit egyhangú egyetértéssel tanítanak; mert „azokban a dolgokban, amelyekben nincs meg a hit kényszerítő ereje, szabad volt a Szenteknek különböző módon vélekedniök, amiként nekünk is szabad”: ez Szt. Tamás véleménye. Aki egy másik helyen is a legnagyobb okosságot tanúsítja: „Számomra biztosabbnak látszik, ha olyasmit, amit a filozófusok egyöntetűen elgondoltak, és hitünkkel nem ellenkezik, sem úgy nem kell a magunkénak vallani, mint a hittételeket, bár néha a filozófusok nevében tanítják, sem úgy nem kell tagadni, mint amelyek a hittel ellentétesek, nehogy az evilági bölcseknek alkalmat adjunk a hit tanításának a megvetésére”. Valóban, noha egyes dolgokról a természet megfigyelői azt állítják, hogy szilárd bizonyítékok alapján már biztosak, a magyarázónak ki kell mutatnia, hogy a helyesen kifejtett Szentírással semmi nem áll szemben…

{3290} Mindezeket azután célszerű lesz a rokon tudományokra, különösen a történettudományra alkalmazni.

A Szentírás sugalmazottságáról és tévedés-mentességéről

{3291} Megtörténhetik, hogy bizonyos dolgok a kódexek leírása közben kevésbé helyesen kerültek ki a másolók tolla alól; ezt megfontoltan kell megítélni és nem könnyen megengedni, hacsak egyes helyek tekintetében nincs szabályszerűen bizonyítva; az is megtörténhetik, hogy valamelyik helynek a valódi értelme eldöntetlen marad; ennek kibogozásában sokat segítenek a magyarázat legjobb szabályai: ám teljességgel tilos vagy a sugalmazást a Szentírásnak csak bizonyos részeire leszűkíteni, vagy abba beleegyezni, hogy maga a szent szerző tévedett. És nem lehet eltűrni azok érvelését, akik ezektől a nehézségektől mentesítik önmagukat, ti. nem haboznak azt feltenni, hogy az isteni sugalmazás a hit és az erkölcs dolgaira terjed ki, ezen kívül semmi másra nem; az az ok, hogy hamisan úgy ítélik, amikor a kijelentések igazságáról van szó, nem annyira azt kell kutatni, vajon mit mondott Isten, hanem inkább azt kell mérlegelni, mi okból mondta ezeket.

{3292} Ugyanis az összes könyveket a maguk teljességében, amelyeket az Egyház mint szent és kánoni könyveket fogad el, összes részeikkel a Szentlélek sugalmazására írták meg; márpedig annyira távol esik, hogy valami tévedés lappanghat az isteni sugalmazásban, hogy az önmagában nemcsak kizár minden tévedést, hanem olyan szükségszerűen kizárja és elutasítja, amennyire szükségszerű, hogy Isten, a legfőbb Igazság, egyáltalán semmilyen tévedésnek nem lehet a szerzője.

{3293} Ez az Egyház ősi és állandó hite, amelyet ünnepélyes határozatban is kifejezett a Firenzei és a Trienti Zsinat (vö. az 1334. és 1501. sk. pontokkal), s amelyet végül is megerősített és még kifejezettebben kinyilvánított a Vatikáni Zsinat, amely feltétel nélkül kimondta: „Az Ó- és az Újszövetség könyveinek… Isten a szerzője” (l. a 3006. pontot). Ezért voltaképpen semmit nem számít, hogy a Szentlélek embereket vett magához segítségül, mintegy íróeszközökként, mintha nem ugyan az elsődleges szerzőtől, de a sugalmazott írók tolla alól valami téves dolog kicsúszhatott volna. Mert természetfeletti erejével úgy serkentette és mozdította őket az írásra, amikor írtak, úgy állt mellettük, hogy mindazt és egyedül azt, amelyet ő parancsolt, egyrészt értelmükkel helyesen fogják fel, másrészt híven akarják megírni és alkalmasan, tévedésmentes igazsággal fejezzék ki: másként nem ő lenne a teljes Szentírás szerzője… Sőt, az összes Atyáknak és tanítóknak az volt a legteljesebb meggyőződése, hogy az isteni Iratok, ahogyan azokat a szent írók kiadták, minden tévedéstől teljesen mentesek, ezért azt a nem kevés szentírási helyet, amelyek valami ellentétes vagy elütő jelentést látszottak hordozni,… nem kevésbé éleselméjűen mint vallásos érzülettel egymással összeegyeztetni és közös nevezőre hozni törekedtek; egy lélekkel megvallva, hogy azok a könyvek egészükben és részeiket is tekintve egyenlőképpen isteni sugalmazásból erednek, és maga Isten, aki a szent szerzők által szólt, egyáltalán semmit nem állíthatott, ami az igazságtól idegen.

Egyetemlegesen érvényes az, amit ugyancsak Ágoston írt Jeromosnak: „… Ha valamire bukkanok azokban az Írásokban, ami az igazsággal ellentétesnek látszik, nem vagyok kétségben afelől, semmi másról nincs szó, mint hogy vagy hibás a kódex, vagy a fordító nem értette meg a mondatot, vagy én vagyok nagyon értelmetlen…”

{3294} Nagyon sok dolgot hánytorgattak fel ugyanis sokáig és sokszor mindenfajta tudomány részéről a Szentírás ellen, amelyek most már, mint hiábavaló kifogások, teljesen értéküket vesztették; ugyancsak nem kevés dolgot állítottak egykor magyarázat címén a Szentírás némely helyéről (– ezek a helyek nem érintik sajátosan a hit s az erkölcs szabályait), amelyekben csak később látott helyesebben egy élesebb kutatás. Mert a vélemények találgatásait eltörli az idő; viszont „az igazság megmarad és erősödik az örökkévalóságig”.

3296: A Szent Offícium válasza a krishnaghuri (India) püspöknek, 1894. július 18.

Nem-hívő szülők kicsiny gyermekeinek keresztsége

{3296} Kérdés (1886. augusztus 28-án):
1. Vajon meg lehet-e keresztelni hitetlenek gyermekeit, akik halálveszélyben, nem ugyan a halál órájában vannak?
2. Vajon ugyanazokat meg lehet-e legalább akkor keresztelni, amikor nincs remény arra, hogy őket újból meg lehet látogatni?
3. Mi a teendő, ha nagyon józanul kételkedni lehet abban, hogy az őket ténylegesen sújtó betegség folytán már nem fognak élni akkor, hanem meghalnak a jó és a rossz megkülönböztetésének a kora előtt?
4. Vajon meg lehet-e keresztelni hitetlenek gyermekeit, akik halálveszélyben vagy a halál órájában vannak, viszont kétséges, elérték-e a megkülönböztetés állapotát, de nincs alkalmas körülmény őket megtanítani a hit dolgaira?

Válasz: Ad 1­-3.: Igenlő.
Ad 4.: Próbálják meg a misszionáriusok képezni őket azon a legjobb módon, amelyiken csak lehetséges; különben csak feltételesen kereszteljék meg őket.

3298: A Szent Offícium válasza a Cambrai-i érseknek, 1895. július 24.

A craniotomia és a vetélés

{3298} Előterjesztés: Az orvos Titius, amikor egy súlyosan ágynak esett terhes nőhöz hívták, megvizsgálta, és azt vette észre, a halálos betegség okaként más nem jöhet szóba, mint maga a terhesség, azaz a magzatnak a méhben való jelenléte. Tehát egy út volt csak számára járható annak érdekében, hogy az anyát a biztos és fenyegető haláltól megmentse, ti., hogy vetélést vagyis magzatelhajtást hajtson végre. Ennek az útnak a szokott módon kezdett neki, mégis olyan eszközök és operációk alkalmazásával, amelyek önmagukban és közvetlenül nem éppen arra irányulnak, hogy az anyai ölben megöljék a magzatot, hanem csakis, hogyha lehetséges, élve szülessék meg, noha a legközelebb ahhoz, hogy meghaljon, mint aki még egészen fejletlen.

Most már miután elolvasta, amit 1889. augusztus 19. napján a Szentszék a Cambrai-i érsekeknek válaszul írt: vagyis „nem lehet biztosan tanítani”, hogy megengedett bármilyen operáció, amely közvetlenül megöli a magzatot, még ha ez szükséges is lenne az anya megmentésére: kétségben van Titius a sebészi beavatkozások megengedett voltát illetően, amelyekkel nem ritkán vetélést hajtott végre az eddigiekben, hogy a súlyosan betegeskedő terhes nőket megmentse.

Kérdés: Titius igénye: Vajon az ismertetett operációkat a mondott körülmények megismétlődése mellett biztosan felújíthatja-e?

Válasz (a Pápától megerősítve július 25-én): Nemleges, más rendeletek szerint (1884. május 28-án kelt, és 1889. augusztus 19-én kelt rendelet).