FJ 2850->

2850-2861: A „Gravissimas inter” kezdetű levél München-Freising érsekéhez, 1862. december 11.

[Jakob Frohschammer (1821-1893) müncheni egyetem professzora volt. Több írását elvetette részben a Szent Index Kongregáció, részben maga a pápa az alább idézendő brévéjében. Minthogy Frohschammer megtagadta, hogy alávesse magát, érseke közzétette ezt a brévét, és a szerzőt felfüggesztéssel sújtotta.]

Jakob Frohschammer tévedései a tudomány szabadságáról

{2850} A Szent Index Kongregáció úgy ítélte, hogy a szerző a katolikus igazságtól eltévelyedett. Főképpen két irányban. Először is azért, mivel a szerző az emberi észnek olyan erőket tulajdonít, amelyek magának az emberi észnek egyáltalán nem sajátjai, másodszor pedig mivel az észnek megadja azt a szabadságot, amellyel mindenről és mindig merészen kifejtheti véleményét úgy, hogy ezzel magának az Egyháznak a jogai, szolgálata és tekintélye egyáltalán megszűnnek.

{2851} Mert a szerző először is azt tanítja, hogy a filozófia – ha helyes fogalmunk van róla – nemcsak fölfogni és megérteni képes azokat a keresztény dogmákat, amelyeket a természetes ész a hittel közösen birtokol, ti. úgy, mint a felfogás szempontjából közös tárgyat, hanem még azokat is, amelyek a keresztény vallást és hitet leginkább és tulajdonképpen létrehozzák, ti., hogy az ember természetfölötti célja és mindaz, ami ezzel összefügg, és az Úr megtestesülésének szentséges titka is, az emberi észnek és a filozófiának tartományába való, és hogy ennél a tárgynál maradjunk, az ész a saját elveinek segítségével tudatosan eljuthat ezekhez. És bár a szerző bevezet valamilyen megkülönböztetést az egyik és a másik fajta dogmák között, és ez utóbbiakkal szemben kevesebb jogigényt enged az észnek, de mindennek ellenére félreérthetetlenül és nyíltan tanítja, hogy emezek is odatartoznak azok közé, amelyek a tudomány vagy a filozófia igazi és sajátos anyagát képezik.

{2852} Ennek következtében ugyanennek a szerzőnek a nézetét teljességgel úgy lehet és úgy kell összegeznünk, hogy az ész az isteni bölcsesség és jóság legrejtettebb mélységeiben, sőt szabad akaratának titkaiban is a kinyilatkoztatás ténye mellett önmagából, tehát nem az isteni tekintély elvéből, hanem saját természetes elveiből és erőiből eljuthat a tudás, sőt a bizonyosság birtokába. Hogy pedig a szerzőnek ez a tanítása mennyire téves és hamis, azt senki sincs, aki rögtön ne látná…

{2853}  Ha a filozófiának az efféle művelői egyedül az ész és a filozófiai műveltség igazi elveire és jogaira ügyelnének, akkor kétségkívül az ezért járó elismeréssel kellene illetni őket. Mert az igazi és egészséges filozófia a legelőkelőbb helyet birtokolja, amennyiben ennek a filozófiának a feladata szorgosan kutatni az igazságot és az emberi észt, amely ugyan az első ember bűnének következtében elhomályosult, de semmiképpen sem hunyt ki, helyesen és szorgosan kiművelni, megvilágosítani, és ismerő képességének tárgyát és a nagyszámú igazságot felfogni, jól megérteni, továbbfejleszteni és túlnyomó részüket, mint Isten létét, természetét, tulajdonságait, amelyeket a hit is elénk ad, a saját elveikből levezetett érvekkel bizonyítani, kiállni mellettük és védelmezni; és ilyen módon utat készíteni ezen dogmák hittel való helyesebb felfogásához; valamint azokra az elrejtettebb értelmű dogmákra vonatkozólag is, amelyek elsősorban egyedül hittel foghatók fel, hogy valamiképpen az ész is megértse őket. Az igazi filozófia komoly és szépséges tudomány; ezek-kel az igazságokkal kell, hogy foglalkozzék, és ezekben kell tájékozódnia.

{2854} Azt azonban sohasem tűrhetjük, ennek a nyilvánvalóan nagyobb súlyú ügynek a szempontjából, hogy meggondolatlanul mindent összekavarjanak, és hogy az ész a hithez tartozó dolgokat is lefoglalja és zavarossá tegye, mert mindennek van nagyon is jól ismert és biztos határa, amelyen túl az ész a saját jogán sohasem lépett vagy léphet túl. És az ilyenféle dogmákhoz leginkább és egészen világosan mindazok a kérdések tartoznak hozzá, amelyek az ember természetfölötti fölemeltetésére és az Istennel való természetfölötti kapcsolatára vonatkoznak, és erre a célra való kinyilatkoztatásként közismert. És nyilván, minthogy ezek a dogmák fölötte vannak a természetnek, éppen emiatt nem érhetők el természetes ésszel és a természetes alapelvek nyomán. Az ész ugyanis saját természetes elveivel a dogmák tudományos tárgyalásra soha nem válhat alkalmassá. Ha pedig az ész ezt vaktában meg meri tenni, akkor tudják meg, hogy eltávolodtak – nem az ilyen vagy olyan tudósok véleményétől –, hanem az Egyház általános és soha meg nem változtatott tanításától is.

{2855} Biztos ugyanis a Szentírásból és a Szentatyák hagyományaiból, hogy Isten léte és sok egyéb igazság a természetes ész fényével megismerhető ugyan azok részéről is, akik még nem tértek meg a hitre (vö. Róm 1), de az elrejtettebb értelmű dogmákat egyedül Isten nyilatkoztatta ki, amikor ismertté akarta tenni azt a „titkot, amely századok és nemzedékek óta el volt rejtve.” (Kol 1,26). Éspedig olyan módon, hogy miután „ sok rendben és sokféle módon szólt hajdan az atyákhoz a próféták által, …legutóbb Fia által szólott hozzánk, …ki által a világot is teremtette” (Zsid 1, 1 sk); mert „Istent soha senki nem látta, csak az egyszülött Fiú, aki az Atya keblén van, ő jelentette ki” (Jn 1,18). Amiért aztán az apostol, aki tanúságot tesz afelől, hogy a pogányok megismerték Istent mindabból, ami a teremtésben van, amikor a „kegyelemről és az igazságról” értekezik, amely „Jézus Krisztus által lett” (Jn 1,17), azt mondja, hogy „Isten titokzatos, elrejtett bölcsességét hirdetjük… melyet senki sem ismert ennek a világnak fejedelmei közül… nekünk azonban kijelentette az Isten az ő Lelke által; mert a Lélek mindent kikutat, még Isten mélységeit is. Mert ki tudja az emberek közül az ember dolgait, ha nem az ember lelke, mely őbenne van? Éppúgy Isten dolgait sem ismeri senki, csak Istennek Lelke” (1Kor 2,7sk.).

{2856} … A Szentatyák az Egyház tanításának továbbadásánál szakadatlanul gondoskodtak arról, hogy megkülönböztessék azoknak az isteni dolgoknak az ismeretét, amely ismeret a természetes ész erejéből mindenki számára közös, azoknak a dolgoknak az ismeretétől, amelyeket a Szent-lélek segítségével hittel foghatunk föl, és állhatatosan tanították, hogy ez utóbbi ismereten keresztül Krisztusban kapjuk azon titkoknak a kinyilatkoztatását, amelyek messze fölülmúlják nemcsak az emberi filozófiát, hanem a természetes angyali értelmet is, és amelyek bár isteni kinyilatkoztatás révén jutottak ismeretünkre, és maga a hit fogadta el őket, mégis megmaradnak még magának a hitnek szent fátylával letakarva és homályba burkolva, míg ebben a halandó életben az Úrtól távol zarándokolunk…

{2857}  Mindezekből nyilvánvaló, hogy a katolikus Egyház tanításától teljességgel távol áll az a vélekedés, amellyel az említett Frohschammer nem habozik állítani, hogy a keresztény vallás minden dogmája megkülönböztetés nélkül a természetes tudománynak, vagy a filozófiának a tárgya, és hogy a pusztán történelmileg kiművelt emberi ész a saját erőiből elvileg képes eljutni az összes, még az elrejtettebb értelmű dogmáknak is a tudására, mihelyt ezek a dogmák az ész előtt tárgyi valóságként jelennek meg. (l. a 2909. pontot).

{2858} Most pedig áttekintve ugyanennek a szerzőnek az említett írásait, kiemelkedik belőlük az a vélemény, amely teljesen szembeszáll a katolikus Egyház tanításával és értelmezésével. A filozófiának ugyanis azt a szabadságot tulajdonítja, amelyet már nem lehet a tudomány szabadságának nevezni, hanem csakis a filozófia mindenképpen elutasítandó és tűrhetetlen önkényének. Mert bizonyos megkülönböztetést téve a filozófia és a filozófus között, a filozófusnak jogává és kötelességévé teszi, hogy annak a tekintélye alá vesse magát, amelyet ő maga igaznak ismert el. De mindkettőt megtagadja a filozófiától abban az értelemben, hogy tekintet nélkül a kinyilatkoztatott tanításra, nyilvánítsa ki, hogy a filozófia sohasem köteles és nem is vetheti alá magát a tekintélynek.

{2859}Ezt még el lehetne tűrni és talán megengedhető is volna, ha ezt csupán a jogot illetően mondanák, mivel arra joga van a filozófiának, hogy saját alapelveit vagy módszerét és a saját következtetéseit használja, akárcsak a többi tudományok, és hogyha a filozófia szabadsága ennek a jognak használatából állana úgy, hogy önmagában semmit sem engedne meg, amit nem a saját adottságaival szerzett, vagy pedig ami tőle távol álló lenne. De a filozófiának ez az igazságos szabadsága köteles tudomásul venni, és tapasztalnia kell saját határait. Mert sohasem lesz szabad, nemcsak a filozófusnak, hanem a filozófiának sem, akár az ellenkezőjét mondania annak, amit az isteni kinyilatkoztatás és az Egyház tanít, akár mindabból kétségbe vonnia bármit, csak azért, mert nem érti, akár nem elfogadnia azt a döntést, amelyet az Egyház tekintélye hozott a filozófiának valamely következtetéséről, amely eddig szabad volt.

{2860} Ezekhez csatlakozik az is, hogy ugyanez a szerző a filozófia szabadságát vagy inkább zabolátlan szabadosságát olyan élesen és annyira vakmerően védelmezi, hogy legkevésbé sem restelli azt állítani, hogy az Egyháznak nemcsak hogy nem kell a bölcseletet bármikor is megfednie, hanem el is kell tűrnie a bölcselet tévedéseit, sőt rá kell hagyni, hogy maga javítsa ki önmagát (vö. a 2911. ponttal). Mindebből az következik, hogy a filozófusok szükségképpen részesülnek a filozófia eme szabadságából, és így ők maguk is fel vannak oldva minden törvény alól….

{2861} Ennek következtében az Egyháznak isteni Alapítójától neki adott hatalmából kifolyólag nemcsak joga, hanem különlegesen kötelessége is, hogy ne tűrjön, hanem száműzzön és elítéljen minden tévedést, ha a hitnek integritása és a lelkek üdvössége úgy kívánja. Minden filozófusnak, aki az Egyház fia akar lenni, és a filozófiának is az a feladata, hogy soha ne mondjon semmit az Egyház tanítása ellen, és hogy visszavonja mindazt, amire nézve az Egyháztól figyelmeztetést kapott. Azt a véleményt pedig, amely ennek az ellenkezőjét tanítja, mindenképpen tévesnek, és magának a hitnek, az Egyháznak és az Egyház tekintélyének szempontjából a legnagyobb mértékben jogtalannak nyilvánítjuk és jelentjük ki.

2865-2867: A „Quanto conficiamur moerore” kezdetű körlevél Itália püspökeinek, 1863. augusztus 10.

[Az az axióma, hogy „az Egyházon kívül nincs üdvösség” (vö. a 802. ponttal), amelyet a vallási közömbösség ellen szoktak felhozni, nagyon keménynek tűnnék, ha nem adódnék mentség: „leküzdhetetlen ismerethiány” miatt. IX. Pius érdeme, hogy először vezette be az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásaiba kifejezetten ezt a megkülönböztetést. L. még egy allokúcióját 1854-ből: „…Hitünk szerint ugyan tartanunk kell azt, hogy az apostoli Római Egyházon kívül senki sem üdvözülhet…; de mégis ugyanúgy biztosnak kell tartanunk, hogy akik az igaz vallás nem-tudását szenvedik, ha az leküzdhetetlen, emiatt a dolog miatt semmilyen bűn nem terheli őket az Úr színe előtt”. L. még a 3866. pontot]

A vallási közömbösség

{2865} Ismét meg kell róla emlékezni, és meg kell róni azt az igen súlyos tévedést, amelyben nem kevés katolikus szánandóan vergődik, akik úgy vélekednek, hogy a tévedésekben élő és az igaz hittől és a katolikus egységtől távol álló emberek eljuthatnak az örök életre (vö. a 2917. ponttal). Ez pedig a katolikus tanítással a legnagyobb mértékben ellenkezik

{2866} Ismeretes előttünk és előttetek, hogy azok, akik legszentebb vallásunkat illetően legyőzhetetlen tudatlanságban szenvednek, és akik a természeti törvényt és annak az Isten által mindenkinek a szívébe vésett parancsait szorgosan megtartva és Istennek engedelmeskedni készen tisztes és igaz életet élnek, az isteni fényesség és kegyelem működő erejével képesek elnyerni az örök életet, Isten pedig, aki mindenkinek az érzületét, lelkületét, gondolatait és viselkedését teljesen átlátja, átvizsgálja és ismeri, legfőbb jósága és kegyessége szerint a legkevésbé tűri, hogy valaki is örök gyötrelemmel bűnhődjék, bár akarattal elkövetett vétek bűnössége nem terheli.

{2867} De széles körben ismert az a katolikus hittétel is, miszerint senki a katolikus Egyházon kívül nem üdvözülhet, és az ugyanezen Egyház tekintélye és határozatai ellen makacskodók, és az Egyház egységétől és Péter utódjától, akire a Megváltó a szőlőskert őrizetét bízta, vagyis a római Pápától makacsul elkülönülők, nem nyerhetik el az örök üdvösséget…

2875-2880: A „Tuas libenter” kezdetű levél a münchen-freisingi érseknek, 1863. december 21.

[Egyes katolikus teológusok Johannes Joseph Ignaz von Döllinger müncheni professzor, vezetésével saját kezdeményezésükre Münchenben, 1863 szeptemberében teológus kongresszust tartottak, amelyen gyanút ébresztettek a pápa iránt. Döllinger tudományos szabadságot követelt a teológiában. A pápa nyomatékosítja ebben a levélben a teológiával való foglalkozás irányelveit.]

Az Egyház Tanítóhivatalának való alávetettség

{2875} Tudomásunkra jutott…, Hogy nem kevés katolikust, akik a komoly tudományok művelésén fáradoznak, és az emberi értelem erőiben szerfölött bíznak, a tévedések veszélyei nem rettentettek vissza, hogy a tudomány csalárd és a legkevésbé őszinte szabadságának az állításában ne ragadtassák magukat azon határokon túl, amelyeket nem enged túllépni a köteles engedelmesség az Egyház Tanítóhivatala iránt, amelyet az isteni rendelés a kinyilatkoztatott igazság egésze épségének megőrzése végett alapított. Ebből következik, hogy az ilyenféle szánandóan félrevezetett katolikusok gyakran azokkal is egyetértenek, akik Apostoli Székünk és Kongregációink határozatai ellen felszólalnak és azt fecsegik, hogy azok a tudomány szabad fejlődését akadályozzák (vö. a 2912. ponttal); ezek a katolikusok kiteszik magukat annak a veszélynek, hogy széttörik az engedelmességnek azokat a kötelékeit, amelyek Isten akaratából ugyanehhez az Apostoli Székhez kötik őket, amelyet maga Isten tett meg az igazság mesterének és számon kérőjének.

{2876} Azt sem vettük ismeretlennek, hogy Németországban is megerősödött a hamis vélekedés a régi iskola és ama legkiemelkedőbb tanítók tanai ellenében (vö. a 2913. ponttal), akiket csodálatos bölcsességük és életszentségük miatt az egyetemes Egyház tisztel. Ezzel a hamis vélekedéssel magának az Egyháznak a tekintélye is veszedelemben forog, minthogy az Egyház folyamatosan annyi évszázadon át nemcsak hogy megengedte, hogy a teológiai tudományt kiműveljék ugyanezen tanítók módszerével és az összes katolikus iskolák közös egyetértésével szentesített alapelveiből kiindulva, hanem igen gyakran a legnagyobb dicséretekkel is illette teológiai tanításukat, és azt nagyon erősen ajánlotta, mint a hit legerősebb védőbástyáját és félelmetes fegyvert az ellenségei ellen…

{2877} Minthogy pedig ugyanannak az összejövetelnek az összes résztvevői … kinyilvánították, hogy a tudomány haladása és sikere korunk igen szánalmas tévedéseinek elkerülésében, és megcáfolásában teljességgel a kinyilatkoztatott igazságok iránti legmélyebb ragaszkodástól függ, amelyeket a katolikus Egyház tanít, ők maguk ismerik és megvallották azt az igazságot, amelyet a tudományok kiművelésének és kifejlesztésének elkötelezett igaz katolikusok mindig magukénak tudtak, de át is adtak. És erre az igazságra támaszkodva tudták ezek a bölcs és igaz katolikus férfiak a nevezett tudományokat bizton kiművelni, magyarázni és hasznossá és megbízhatóvá tenni. Ezt pedig nem lehet elérni, ha az emberi ész korlátok közé szorított fényessége, még amikor azokat az igazságokat kutatja is, amelyeket saját erőivel és képességeivel el tud érni, nem tartja tiszteletben a legnagyobb mértékben, amint az illő, az isteni értelem tévedhetetlen és teremtetlen fényességét, amely a keresztény kinyilatkoztatásban minden oldalról csodálatosan felfénylik. Bár ugyan ama természetes tudományok ésszel megismert saját alapelveikre támaszkodnak, mégis katolikus művelőinek az isteni kinyilatkoztatást mint irányító csillagot kell szemük előtt tartaniuk. Óvakodjanak a tévedések zátonyaitól, hisz ez a csillag előttük világol. Figyeljenek arra, hogy kutatásaik és tanulmányaik közben a tévedések rávehetik őket, ami igen gyakran megesik, hogy olyan dolgokkal hozakodjanak elő, amelyek többé-kevésbé ellenkeznek az olyan dolgok tévedhetetlen igazságával, amelyeket Isten kinyilatkoztatott.

{2878} Ezért nem akarunk kételkedni, hogy ennek az összejövetelnek a résztvevői, elismerve és megvallva a fent említett igazságot, egyidejűleg el akarták vetni és el akarták ítélni a bölcselkedésnek azt az újdonsült és visszájára fordított módját, amely bár az isteni kinyilatkoztatást mint történeti tényt megengedi, mégis a kimondhatatlan igazságokat, amelyeket az isteni kinyilatkoztatás elénk ad, az emberi ész vizsgálódásának veti alá, éppen úgy, mintha azok az igazságok alá lennének vetve az észnek, vagy az ész saját erejével és elveiből kiindulva képes lenne megszerezni legszentebb hitünk összes felsőbbrendű igazságának és misztériumának megértését és tudását. Ezek az igazságok annyira az emberi ész felett vannak, hogy ez sohasem válhat alkalmassá amazokat saját erejéből és természetes elveiből kiindulva megérteni vagy megértetni (vö. a 2909.ponttal).

{2879} Meg vagyunk győződve arról, hogy kötelezettségünket, amely által a katolikus tanítómesterek és írók teljességgel korlátozva vannak, nem akarták leszűkíteni csupán azokra, amelyeket az Egyház tévedhetetlen ítélete mint a hit dogmáit adja elénk, amelyeket mindenkinek hinnie kell (vö. a 2922. ponttal). Sőt, arról is meg vagyunk győződve, ők nem akarták kinyilvánítani, hogy el lehet nyerni a kinyilatkoztatott igazságok iránti ama tökéletes ragaszkodást (amiről elismerték, hogy teljességgel szükséges a tudományok igazi haladása eléréséhez és a tévedések megcáfolásához), ha csupán az Egyház által megállapított és kifejezésekbe foglalt dogmáknak adjuk hitünket és engedelmességünket. Mert bár arról az alávetettségről van szó, amelyet az isteni dolgokba vetett hit iránt kell ténylegesen tanúsítanunk, az alávetettséget nem szabad arra korlátoznunk, amely az egyetemes Zsinatok vagy a római pápák és ennek a Széknek a megfogalmazott határozataiban végérvényesítve van, hanem arra is ki kell terjesztenünk, amelyet az egész világon elterjedt egész Egyház rendes Tanítóhivatala mint isteni kinyilatkoztatást közöl, és ezért a katolikus teológusok általános és szilárd egyetértése mint a hithez tartozót sorol be.

{2880} De minthogy arról az alávetettségről van szó, amelyre mindazon katolikusok lelkiismeretben kötelezve vannak, akik elméleti tudományokkal foglalkoznak, hogy írásaikkal új hasznot hozzanak az Egyháznak, ezért ennek az összejövetelnek a résztvevői meg kell hogy fontolják, a katolikusoknak, ha bölcsek, nem elégséges, hogy az Egyház fent említett dogmáit elfogadják és tiszteletben tartsák, hanem arra is szükség van, hogy alávessék magukat azoknak a határozatoknak, amelyeket mint a tanhoz tartozókat a Pápai Kongregációk hoznak nyilvánosságra, másrészt a tan azon fő részeinek, amelyekhez a katolikusok általános és szilárd egyetértéssel ragaszkodnak: ezek a teológiai igazságok és következtetések, amelyek oly mértékben biztosak, hogy az ugyanezen tantételeknek ellentmondó vélemények, noha eretneknek nem mondhatók, mégis egyéb teológiai megbélyegzést érdemelnek.

2885-2888: A Szent Offícium levele Anglia püspökeinek, 1864. szeptember 16.

[Ez a levél az „ág-elmélet” („Branchtheory”) ellen fordul, és megtiltja a katolikusoknak, hogy a „Társaság a Kereszténység Újraegyesülésének az Előmozdításáért” nevű szervezetbe belépjenek, amely ezt a teóriát képviselte. Az angol püspökök a belépést eddig eltűrték.]

Az Egyház egyetlenségéről, az „ág-elmélet” ellen

{2885} [A kereszténység egységének előmozdítására Londonban, az 1857. évben alapított társaság kifejezetten ezt vallja:] hogy ti. a három keresztény közösség, a római-katolikus, a szakadár-görög és az anglikán, bár egymástól el vannak válva és meg vannak osztva, mégis egyenlő jogon igénylik maguknak a katolikus nevet. Az abba való belépés tehát nyitva van mindenki számára, bármely helyen tartózkodik, mind a katolikusoknak, mind a szakadár-görögöknek, mind az anglikánoknak, mindazonáltal olyan feltétellel, hogy senkinek sem szabad kérdéseket feltenni az olyan tantételeket illetően, amelyben nem értenek egyet, és az egyeseknek szabad legyen saját vallási meggyőződésüket nyugodt lélekkel követni. A (társaság) pedig kirója az összes tagokra, hogy könyörgéseket mondjanak, és a papokra, hogy áldozatot mutassanak be a saját szándékuknak megfelelően, hogy ti. a három említett keresztény közösség, mint olyanok, feltételezés szerint, amelyek összességükben már együtt alkotják a katolikus Egyházat, végre valamikor egy testet formálva egybekeljen…

{2886} Az alap, amelyre (társaság) támaszkodik, olyan, hogy az az Egyház isteni elrendelését a visszájára fordítja. Teljességében arra van alapozva (ugyanis), miszerint feltételezi, hogy Jézus Krisztus igaz egyháza részben az egész földön elterjedt és elterjesztett Római Egyházból, részben pedig a Photius-féle szkizmából és az anglikán eretnekségből áll össze, mintha ezekre is egyformán érvényes lenne az, ami a Római Egyházra: „egy az Úr, egy a hit és a keresztség”(vö. Ef 4,5)…

{2887} Bizonyos, hogy egy katolikus ember számára semminek sem szabad fontosabbnak lennie, minthogy a szakadások és széthúzások gyökerestül kiirtassanak, és az összes keresztények „törekedjenek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsák a lelki egységet” (Ef 4,3)…Ám hogy a Krisztushívők és az egyházi férfiak az eretnekek vezetése alatt, és ami rosszabb, eretnekségtől a legnagyobb mértékben beszennyezett és megfertőzött szándékkal imádkozzanak a keresztény egységért, azt semmi módon nem lehet eltűrni.

{2888} Jézus Krisztus igaz Egyházát az isteni tekintély négyszeres ismertetőjegy szerint szervezte meg, és azokról ismerhető is meg: és bármelyik közülük annyira összefügg a többiekkel, hogy azoktól nem lehet szétválasztani; innen adódik, hogy az Egyház, amelyet katolikusnak mondunk és valóban az is, egyszersmind az egység, a szentség és az apostoli utódlás kiváltságával is ki kell hogy tűnjék. A katolikus Egyház tehát egy a földkerekség és az összes nemzetek előtt szembetűnő és tökéletes egységgel, hangsúlyozottan azzal az egységgel, amelynek a talpköve, a gyökere és meg nem fogyatkozó eredete Szent Péternek, az apostolok fejének és a Római Székben az ő utódainak a legfőbb tekintélye és „fő hatalma”. És nem más a katolikus Egyház, mint amely az egy Kősziklára építve, egy testté összekötve és összeillesztve (Ef 4,16) a hit és a szeretet egységében nő fel…

2890-2896: A „Quantra cura” kezdetű körlevél, 1864. december 8.

A naturalizmus és a szocializmus

{2890} Ezért ahol a társadalom eltávolodott a vallástól, és elutasította az isteni kinyilatkoztatás tanítását és tekintélyét, vagy az igazságosság és az emberi jog igazi fogalma sötétségbe burkolódzik és elvész, és a valódi igazságosság és a törvényes jog helyébe az anyagi erő lép, ebből világos, sokan miért merészelik, teljesen lebecsülve és alábecsülve a józan ész legbiztosabb alapelveit, együttes erővel nagy hangon hirdetni: „a nép akarata, amely a közvéleményben, ahogy mondják, vagy más módon válik nyilvánvalóvá, alkotja a legfőbb törvényt, amely minden isteni és emberi jogtól szabad, és a politika rendjében a befejezett tények, azáltal, hogy befejezettek, jogerővel bírnak”. Valóban, vajon ki nem látja és érzékeli világosan, hogy a vallás és a valódi igazságosság kötelékeitől eloldott emberi társadalom teljességgel semmi más törvényt nem követ, mint csakis kedélyének zabolátlan kívánságát: kiszolgálni élvezeteit és kényelmét?…

{2891} És nem elégszenek meg azzal, hogy száműzik a vallást a társadalom nyilvánosságából, hanem a vallást a magánéletben is távol akarják tartani a családoktól. Mert a kommunizmus és szocializmus igen veszedelmes tévedését tanítva és elfogadva azt állítják, hogy az otthoni közösség, vagyis a család létezésének egész értelmét csupán a polgári jogtól kölcsönzi; ennélfogva csak a polgári jogból erednek, és attól függnek a szülőknek a gyermekeikkel szemben gyakorolt összes jogai, elsősorban pedig az oktatásukkal és a nevelésükkel való törődés joga”.

{2892} Ezekkel az istentelen vélekedésekkel és mesterkedésekkel főképpen arra törekszenek ezek a csalárd emberek, hogy a katolikus Egyház üdvös tanítását és befolyását az ifjúság oktatásából és neveléséből teljesen kiiktassák.

Az Egyház hatalmának függetlensége az államhatalomtól

{2893} Mások felújítják az újítók fonák és annyiszor elítélt koholmányait, és páratlan arcátlansággal az Egyháznak és ennek az Apostoli Széknek a legfőbb tekintélyét, amellyel Krisztus Urunk ruházta fel, alá merik vetni a polgári hatalom önkényének, és le merik tagadni ugyanezen Egyház és Szék összes jogait azon dolgokat illetően, amelyek a külső rendre vonatkoznak.

{2894} Mert ezek a legkevésbé sem szégyellik azt állítani: az Egyház törvényei nem köteleznek lelkiismeretben, csak amikor a polgári hatalom nyilvánosan kihirdeti; a római pápának a vallásra és az Egyházra vonatkozó hivatalos iratai és rendeletei a polgári hatóság szentesítését és jóváhagyását, vagy legalább egyetértését igénylik; azok az apostoli rendelkezések, amelyek elítélik a titkos társaságokat, akár megkívánják, akár nem kívánják meg ezekben a titoktartási esküt, és amely rendelkezések a társaságok követőit és pártfogóit kiközösítéssel sújtják, semmilyen érvénnyel nem bírnak a világ olyan országaiban, ahol az ilyen tömörüléseket a polgári kormányzat eltűri…

{2895} És nem szégyellik nyíltan és nyilvánosan vallani az eretnekek mondását és alaptételét, amelyből annyi visszás vélemény és tévedés keletkezik. Azt mondogatják ugyanis: „az egyházi hatalom isteni jogon nincs elválasztva, és nem független a polgári hatalomtól, és nem is lehet tartani ilyen elválasztást és függetlenséget, anélkül, hogy az Egyház be ne nyomulna és ne venné birtokba a polgári hatalom lényeges jogait.” És nem mehetünk el szó nélkül azoknak a vakmerősége mellett, akik… erősen állítják, hogy „az Apostoli Szék azon ítéleteitől és határozataitól, amelyeknek a tárgyát úgy jelölik meg, hogy az az Egyház általános javára és jogaira és fegyelmére vonatkozik és amennyiben hitbeli és erkölcsi hittételeket nem érint, meg lehet tagadni bűn nélkül és a katolikus hitvallás bármilyen feladása nélkül az egyetértést és az engedelmességet.”

{2896} Tehát összességében és egyenként elítéljük, tilosnak nyilvánítjuk és kárhoztatjuk apostoli tekintélyünk súlyával azokat a visszás véleményeket és tanokat, amelyeket ez a körlevél egyenként felsorol. Azt akarjuk és megparancsoljuk, hogy azokhoz a katolikus Egyház minden fia minden esetben úgy is közeledjék, mint elítélt, tilosnak nyilvánított és kárhoztatott tanokhoz.