FJ 2800->

2800-2804: Az „Ineffabilis Deus” kezdetű Bulla, 1854. december 8.

[Mivel nőtt a száma Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogantatása hittétellé való nyilvánítása iránti kérelmeknek, IX. Pius már 1848. június 1-jén teológus tanácsadó testületet hozott létre.
Majd kérdést intézett a világ összes püspökeihez, hogy véleményüket tudakolja a hittitokká nyilvánítás lehetőségéről: a 603 megkérdezett püspök közül 546 igenlő választ küldött. A szavazataik nyilvánosságra hozatala után IX. Pius különböző tervezeteket dolgoztatott ki. A bulla végső szerkesztésében maga a pápa mértékadó módon vett részt.
]

A Boldogságos Szűz Mária kiválósága általában

{2800} A kimondhatatlan Isten … kezdettől fogva és a századok előtt egyszülött Fiának anyát választott és rendelt, hogy a Fiú testet öltve az idők boldog teljességében tőle megszülessék. Ezt az anyát az összes teremtményekhez képest annyira megajándékozta a szeretetével, hogy egyedül benne lelte a saját akaratához legközelebb álló tetszését. Ezért messze megelőzve az összes Angyali Szellemeket és az összes szenteket, oly csodálatosan elhalmozta Őt minden égi kegyajándék bőségével istenségének kincsesházából, hogy ő maga a bűn minden szennyétől mindig teljesen mentesen és egészen szépen és tökéletesen az ártatlanság és a szentség teljességének azt a példáját adja, amelynél nagyobb azt Isten alatti világban nem képzelhető, és el sem lehet gondolni, hogy Istenen kívül bárki elnyerhesse.

{2801} Így tehát mindenképpen illő volt, hogy ő mindig a legtökéletesebb szentség díszeivel fölékesítve tündököljön, és teljesen mentes lévén még az áteredő bűn szennyétől is az őskígyón a legnagyszerűbb győzelmet arassa, ő, az oly tiszteletreméltó anya. Az Atyaisten úgy rendelkezett, hogy egyszülött Fiát – akit úgy szeretett szívből mint önmagát, hiszen önmagával egyenlőnek nemzette – úgy adja oda anyjának, hogy természet szerint az Atyaistennek és Szűznek egy és ugyanazon közös Fia legyen. Maga a Fiú választotta őt, hogy valóságosan a maga anyjává tegye, és a Szentlélek azt akarta és úgy működött közre, hogy akitől ő származik, ettől az anyától fogantassék és szülessék meg.

A dogmafejlődés homogén jellege

{2802} Krisztus Egyháza ugyanis a nála letétbe helyezett dogmák szolgálatkész őrzője és oltalmazója, azokban semmit sohasem változtat, azokból semmit el nem vesz, semmit hozzájuk nem ad, hanem minden igyekezettel a régieket hűségesen és bölcsen fölhasználva, ha valami a régi időkben alakult ki és az Atyák hite teremtette, azt úgy finomítani és kidolgozni törekszik, hogy az égi tanítás ama régi dogmái láthatóságot, fényt, megkülönböztetést kapjanak, de megtartsák teljességüket, érintetlenségüket, sajátosságukat, és csak saját nemük szerint bontakozzanak, azaz ugyanabban a dogmában ugyanazon értelem és jelentés szerint.

A Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának ünnepélyes kimondása

{2803} … A Szent és Oszthatatlan Háromság tiszteletére a Szűz Istenanya dicsőségére és ékességére, a katolikus hit fölmagasztalására és a keresztény vallás növelésére, Urunk Jézus Krisztusnak, Szent Péter és Pál apostoloknak tekintélyével és a sajátunkkal kijelentjük, kihirdetjük és meghatározzuk, hogy az a tan, amely azt tartja, hogy a Boldogságos Szűz Mária fogantatásának első pillanatában, a mindenható Isten egyedülálló kegyelméből és kiváltságából, az emberi nem Üdvözítőjének, Jézus Krisztusnak érdemeire való tekintettel, az áteredő bűnnek minden szennyétől eleve megőrizve mentes volt: Istentől való kinyilatkoztatás, és ezért erősen és állhatatosan kell hinnie minden hívőnek.

{2804} Ennélfogva, amitől Isten őrizzen, ha valaki szívében másképpen merne gondolkodni, mint ahogyan Mi eldöntöttük, azok vegyék tudomásul és tudják meg, hogy saját maguk ítélete kárhoztatja őket, hitükben hajótörést szenvedtek és elszakadtak az Egyház egységétől, ezen felül pedig a tényállás alapján önmagukat vetik alá a jogban megszabott büntetéseknek, amennyiben azt, amit szívükben gondolnak, szóval vagy írásban, vagy bármi más külső kifejezéssel kijelenteni merészelnék.

2811-2814: A Szent Index Kongregáció rendelete, 1855. június 11. (15.)

[Augustin Bonetty mérsékelt tradicionalizmust vallott,mert az emberi ész természetes erőiről pesszimisztikusan vélekedett, hogy ti. azok alkalmatlanok a vallási igazságok megismerésére: úgymint „Istent és az ő tulajdonságait, az embert, annak eredetét, annak célját, kötelességeit, a társadalmi és a családi közösség szabályait”. Mindezek miatt több francia püspök Rómában bevádolta, és neki alá kellett írnia az Index Kongregáció által előkészített tételeket: 1855. július 12-én. IX. Pius 1855. június 15-én erősítette meg a rendeletet.]

Tételek Augustin Bonetty tradicionalizmusa ellen

{2811} 1. „Jóllehet a hit az ész fölött van, ennek ellenére sohasem létezhetik közöttük igazi nézeteltérés, sem ellentmondás, mivel mind a kettő az igazság egyazon változhatatlan forrásából, a végtelen nagy, jó Istentől veszi eredetét, és ezért egymásnak kölcsönösen segítségére vannak.” (l. a 2776. pontot; vö. a 3019. ponttal)

{2812} 2. Az észbeli következtetés biztonsággal képes bizonyítani Isten létét, a lélek szellemiségét, az ember szabadságát. A hit a kinyilatkoztatás után következik, aminek következtében nem lehet rá megfelelően hivatkozni Isten létének bizonyítására az ateistákkal szemben, az értelmes lélek szellemiségének és szabadságának bizonyítására a naturalizmus és a fatalizmus követőjével szemben (vö. a 2751, 2754. pontokkal).

{2813} 3. Az ész használata megelőzi a hitet,  melyhez az embert a kinyilatkoztatás és a kegyelem segítségével vezeti el (vö. a 2755. ponttal).

{2814} 4. Az a módszer, amelyet az isteni Tamás, az isteni Bonaventúra, valamint más utánuk következő skolasztikusok alkalmaztak, nem vezet a racionalizmushoz, és nem adott okot arra, hogy a mai iskolákban a bölcselet a naturalizmusba és a panteizmusba kényszerüljön. Ezért nem szabad ezeknek a tudósoknak és mestereknek bűnéül felróni, hogy ezt a módszert használták, különösen az Egyház nyílt, vagy legalábbis hallgatólagos beleegyezésével.

2817-2820: A Szent Offícium eligazítása a sziámi apostoli vikáriusnak, 1855. július 4.

A páli kiváltság

{2817} … Teljességgel tiltva van, hogy egy keresztény nő férjhez menjen egy pogányhoz; hogyha – miután előzetesen felmentést kaptak a Szentszéktől az istentiszteleti mód különbözőségének házassági akadálya alól, némelykor megtörténik ilyen házasság létrejötte, ismeretes, hogy az fel-bonthatatlan lesz, ami a köteléket illeti, és csak néha bomolhat fel, a nászágyat illetően … Ennélfogva, ha él az a nem-hívő férfi, bár csak ágyas volt, sohasem lesz szabad a keresztény asszonynak második házasságra lépni.

{2818} Ha pedig szó van valamilyen pogány ágyas férfinak a pogány feleségéről, aki megtér, akkor a felszólítás megtörténte után (mint fent), ha nem akar megtérni vagy együtt élni a Teremtő megsértése nélkül, és ennélfogva felhagyni az ágyassággal (amely a Teremtő megsértése nélkül biztosan nem tartható), élhet majd a kiváltsággal, amely a hitnek való kedvezés végett van megengedve.

{2819} Általában, ha a házasfél megtérése megelőzte a nem-hívővel kötött házasságot, amelyet megelőző apostoli felmentéssel kötöttek, semmi módon nem élvezheti azt a kiváltságot, amely a hitnek való kedvezés végett van megengedve; ha pedig a házasság megelőzte a megtérést, akkor a megtért fél élhet majd azzal a kiváltsággal, megtartva, amit meg kell tartania, ahogyan mondtuk.

{2820} Ügyelni kell arra is, ami az érvénytelenítő házassági akadályokat illeti, hogy a leküzdhetetlen tudatlanság vagy a jóhiszeműség nem elégséges ahhoz, hogy érvényesen kössék meg a házasságot. Bár néha (ami azonban hihetőleg ritkán esik meg a gyakorlatban) az a tudatlanság és jóhiszeműség mentesíthet a bűn alól, mégsem teheti soha érvényessé a házasságot, amelyet bontó akadállyal kötöttek meg.

2823-2825: A Szent Offícium körlevele a püspököknek, 1856. aug. 4.

[Ami érvényes a magnetizmusra (=elbűvölés), hasonlóképpen alkalmazták a hypnotizmusra: vö. a Szent Offícium 1899. július 26-i válaszával.]

A magnetizmussal való visszaélés

{2823} Ebben a dologban a Szentszék már adott néhány választ egyedi esetekben, amelyekben elítélte, mint tilosakat, azokat a kísérleteket, amelyek nem természetes, nem tisztességes, nem a kellő eszközökkel elérendő célra vannak rendelve; ezért hasonló esetekben rendelet született 1841. április 21-én, szerdán: „A magnetizmus gyakorlata úgy, ahogy magyarázzák, tilos.” Hasonlóképpen bizonyos könyveket, amelyek ezeket a tévedéseket makacsul terjesztik, a Szent Kongregáció megítélése szerint a tilalmi jegyzékbe kell venni.

{2824} Azonban mivel részleges esetek mellett általánosságban kellett tárgyalni a magnetizmus használatáról, ezért szabályzatként elhatározták 1847. július 28-án, szerdán a következőket: „Elhagyva minden tévedést, sorsvetést, a démon kifejezett vagy burkolt segítségül hívását, a magnetizmus gyakorlata, úgymint más oldalról megengedett fizikai közegek alkalmazásának merő ténye, nincs megtiltva erkölcsileg, csak ne irányuljon meg nem engedett vagy bármi módon helytelen célra. Azonban tisztán fizikai elveknek és eszközöknek a felhasználása valódi természetfeletti dolgokra és hatásokra, hogy azokat fizikailag fejtsék ki, ez nem más, mint teljességgel meg nem engedett és eretnek rászedés”.

{2825} Noha ez az általános rendelet eléggé kifejti, hogy mi a megengedett, vagy mi a meg nem engedett a magnetizmus gyakorlatában vagy a magnetizmussal való visszaélésben, mégis annyira megnőtt az emberek gonoszsága, hogy – elhanyagolva a tudomány megengedett tanulmányozását – inkább az újdonságokat hajhássza; a lelkek nagy kára és magának a polgári társadalomnak a vesztesége árán is, azzal dicsekedve, hogy megtalálták a jóslásnak vagy jövendölésnek úgyszólván a forrását. Ezért az alvajárás és a világos látás (ahogy nevezik) szemfényvesztése segítségével ama hölgyek, nem is mindig szemérmes taglejtések kíséretében, transzba esve azt fecsegik, hogy ők minden láthatatlant szemlélnek, és merész könnyelműséggel nem riadnak vissza a vallásról magáról beszédeket csinálni, a holtak lelkét megidézni, feleleteket kapni, ismeret-len és távol levő tárgyak létét felfedni, és más ilyen fajta babonás dolgokat művelni, mint akik biztosan nagy hasznot fognak húzni a jóslásból maguknak és uraiknak. Mindezekben végülis bármilyen mesterkedést vagy szemfényvesztést használnak, amikor fizikai eszközök nem természeti hatások létrehozására vannak rendelve, tapasztaljuk a mindenképpen tilalmas és eretnek rászedést és az erkölcsök tisztessége ellen ható botránkoztatást.

2828-2831: Az „Eximiam tuam” kezdetű bréve a kölni érseknek, 1857. június 15.

[A Szent Index Kongregáció 1857.január 8-i döntése egyházi tilalom alá helyezte Anton Günther kilenc művét, amelyeket hegeliánus eszmék fertőztek meg. A szerző nyomban, február 10-én kelt, IX. Piushoz intézett levelében elfogadta a döntést, „őszintén vallásos lelkülettel, és dicséretre méltó módon”, amint ugyanaz a dekrétum (amelyet csak 1857. február 20-án, ezután hoztak nyilvánosságra) megjegyzi, és utána sem adta ki műveit. Minthogy a tilalom csak összességében utasítja el a tévedéseket, a szerző követői úgy gondolták, hogy szabad utat kaptak néhány tétel fenntartására. Ezt az utat zárta el IX. Pius pápának ez a Brévéje, amelyet Johannes von Geissel bíboroshoz intézett, sorra véve az egyes tévedéseket.]

Anthon Günther tévedései

{2828} … Mert szomorúan vesszük egészen tisztán észre, hogy ezekben az írásokban nagyon eluralkodnak a Szentszék által ismételten kárhoztatott racionalista rendszer  téves és veszélyes eszméi. Megtudjuk azt is, hogy ugyanezekben a könyvekben többek között sok olyan kijelentés is olvasható, amelyek nem csekély mértékben eltérnek a Szentháromság megkülönböztetett és örök Személyeiben meglévő egy isteni szubsztancia egységére irányuló katolikus tan hamisítatlan kifejtésétől. Hasonlóképpen biztos tudásunk van arról, hogy sem nem jobb, sem nem szabatosabb az a tanítás, ami a megtestesült Ige szakramentumáról és az Ige isteni személyének a két természetben, az isteni és az emberi természetben fennálló egységéről ott elő van adva. Tudjuk, hogy azok az írások megsértik az emberről szóló katolikus tanítást és véleményt, aki testből és lélekből áll, mégpedig úgy, hogy az értelemmel bíró lélek önmaga által valóságos és közvetlen formája a testnek. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy azokban a könyvekben olyan tantételek állnak, amelyek homlokegyenest szembefordulnak azzal a katolikus tanítással, amely a dolgok létrehozásában Isten mindent felülmúló, minden kényszertől mentes szabadságát vallja.

{2829} A leginkább kifogásolandó és elítélendő az a tény, hogy a güntheriánus könyvek a Tanítóhivatalnak kijáró jogot az emberi észnek és a bölcseletnek tulajdonítják meggondolatlanul, amelyeknek pedig a vallás dolgaiban nem uralkodniuk, hanem teljességgel szolgálniuk kell. Ezért van az, hogy zavar keletkezik mindabban, aminek biztosnak kell maradnia: mind a tudomány és a hit megkülönböztetésében, mind a hit örök megváltozhatatlanságát illetően; ez mindig egy és ugyanaz, míg a filozófia és az emberi tudományok nem mindig következetesek önmagukhoz, és nem mentesek a tévedések különböző változataitól.

{2830} Hozzájárul az a körülmény, hogy egyrészt sem a szentatyák iránt nem találjuk azt a tiszteletet, amilyet a zsinati kánonok előírnak, és amit az egyháznak a legragyogóbb elméi mindenképpen megérdemelnének, másrészt a katolikus iskolákat becsmérlő nyilatkozatoktól sem tartózkodnak a szerzők, amelyeket tisztelt emlékű Elődünk, VI. Pius már ünnepélyesen elítélt. (l. a 2679. pontot)

{2831} Azt sem hagyjuk szó nélkül, hogy Günther könyveiben a legnagyobb mértékben megsérti az egészséges beszédformát, mintha megfeledkeznék Pál apostol szavairól (2 Tim 1,13), vagy Szent Ágoston nagyon komoly figyelmeztetéséről: „Nekünk csak meghatározott szabály szerint szabad beszélnünk, nehogy könnyelmű szavaink nyomán istentelen nézet alakuljon ki azokról a dolgokról, amelyeket ezek a szavak jelentenek.

2833: A „Dolore haud mediocri” kezdetű apostoli levél a breslaui püspöknek, 1860. április 30.

[Ez a levél elveti Johann Baltzer kanonok „Promemoria de dualismo anthropologico” címmel megírt, de soha ki nem adott munkáját, amely Günther vélekedéseit ismétli.]

Az eszes lélek, mint az ember éltető elve

{2833} Figyelemmel kísérték, hogy Baltzer…, midőn minden vitát arra vezetett vissza, hogy van-e a testnek saját életelve, amely az eszes lélektől valóságosan különbözik, meggondolatlanságában odáig jutott, hogy az ellentétes véleményt részint eretneknek nevezte, másrészt bőbeszédűen megvádolta, hogy olyannak kell tartani. Ezt pedig nem tudjuk indulatosság nélkül rosszallni, megfontolva, hogy ez a vélemény, amely az emberbe csak egy életelvet helyez, ti. az eszes lelket, amelytől a test is a mozgást és minden életjelenséget és az érzékelést is kapja, az Isten Egyházában a legelterjedtebb; a legtöbb egyházi tanító, éspedig a leginkább elfogadottak, az Egyház tantételével láthatóan úgy összekapcsolták, hogy annak ez a hivatalos és egyedül igaz értelmezése, és ennélfogva a hitben való tévedés nélkül nem lehet tagadni.

2835-2839: A Szent Offícium eligazítása a Cse-Kiang-i apostoli vikáriusnak, 1860. augusztus 1. (3.)

A keresztség alanyának megkívánt előkészülete

{2835} Előterjesztés: (Egy misszionárius, törődni akarván mind a szentségnek kijáró tisztelettel, mind a már haldokló beteg örök üdvösségével; feladja) a keresztséget ezzel a feltétellel: „ha te valóban felkészült vagy rá”, kifejezetten feltéve magában, hogy ő nem keresztel a jó előkészület mellőzésével.
Kérdés: Vajon a keresztség ilyen módon való kiszolgáltatása megengedett vagy sem?

{2836} Válasz: Biztos dolog, hogy a felnőttben hármas előkészület kívántatik meg a keresztség szabályszerű felvételéhez: ti. a hit, a bűnbánat és a szándék annak felvételére. A hit minden körülmények közt szükséges; a felnőttnek hit terén elégségesen felkészültnek kell lennie, saját felfogó-képessége mértéke szerint, a keresztény vallás misztériumait illetően, és azokat szilárdan hinnie kell; és ugyanígy szükséges a bűnbánat, amellyel bánkódnia kell bűnein, és fel kell indítania vagy a tökéletes bánat vagy a tökéletlen bánat mozzanatát; és harmadszor szükségszerűen megkívántatik a szándék, vagyis az akarás felvenni ezt a szentséget, és ha ez hiányzik, nem nyomódik be a felnőtt lelkébe a keresztség eltörölhetetlen jegye.

{2837} De valójában a hit és a bűnbánat azért kívántatik meg a felnőttnél, hogy megengedetten vegye fel a szentséget és szerezze meg a szentség gyümölcsét; a szándék pedig annak érvényes elnyeréséhez szükséges, annyira, hogy amelyik felnőttet hit és bűnbánat nélkül keresztelik meg, és ellenkezőleg, akit megkeresztelnek anélkül, hogy akarná a szentség felvételét, azt sem megengedetten, sem érvényesen nem keresztelik meg.

{2838} Ezeket előre bocsátva könnyű lesz felismerni, hogy az előadott esetben a misszionárius nem járt el jól, amikor a haldokló felnőttnek kiszolgáltatva a keresztséget ugyanúgy számította be azokat a készenléti tényezőket, amelyek a keresztség megengedett kiszolgáltatásához szükségesek, és azokat, amelyek annak érvényes felvételéhez szükségszerűen megkívántatnak. Abban a kétségben ugyanis, hogy vajon a már halálán lévő felnőtt felkészült-e a hit misztériumait illetően, és azokat elégséges módon hiszi-e, és abban a kétségben, hogy vajon ő őszintén bánja-e az előzőleg leélt életét, mivel a halál elkerülhetetlensége sürget, a szentséget mindentől eltekintve, minden feltétel nélkül ki kell neki szolgáltatni. Abban a kétségben pedig, hogy vajon ő valóban szándékozik-e felvenni a keresztséget, ha az előzetes gondos vizsgálat efelől a szándék felől még kétségben hagy, a keresztséget a következő feltétellel kell kiszolgáltatni: „amennyiben a keresztségre alkalmas befogadó személy”…

{2839} Emellett azért sem járt el jól a misszionárius, amikor feltételesen kiszolgáltatva a keresztséget az volt a szándéka, hogy a keresztséget felvevő személyben lévő alkalmas felkészülés mellőzésével ő nem keresztel: mert ebben az esetben a misszionáriusnak csak azt kell feltennie magában, hogy ő keresztel, amennyiben a felvevő a keresztségnek alkalmas befogadója, azaz őszintén fel akarja venni.

2840a – 2840c: A kölni egyháztartományi gyűlés (1860): A katolikus hitről

[A rajnai egyháztartomány kölni gyűlése (1860) a fegyelmi határozatokon kívül előterjesztette a hittan jelentős fejezeteire vonatkozó összefoglaló tanítását is. A következő fejezetek az egész teremtéstannak talán a legvilágosabb és legtömörebb hivatalos kifejtését adják. Megfogalmazására Georg Hermes (1775-1831) és Anton Günther (1783-1863) téves felfogása adott ösztönzést.
Mivel a következő fejezetek egy partikuláris zsinat dokumentumai, nem tévedhetetlenek, mégis egy hivatalos egyházi szerv tanítását tartalmazzák.
]

Teremtés. A panteizmus ellen

{2840a} A lelkipásztorok fejtsék ki híveiknek, hogy milyen istentagadás, sőt kifejezetten képtelenség azt állítani, hogy Isten, akiről a Szentírás, a hitvallások és értelmünk is azt tanítja, hogy végtelen, mérhetetlen és változhatatlan, belevegyül az állandó változásoknak alávetett világba. Mutassanak rá arra is, hogy istenkáromló és Isten szentségével és igazságosságával ellenkező állítás az, hogy maga Isten az, aki az emberben véghezviszi az összes rossz cselekedetet. Olyan embereknek, akik nyugodtan átgondolják, nem lesz nehéz megmutatni azt sem, hogy már a saját lelkiismeretük tanúságtétele is cáfolja ezt a tévedést, és azt sem, hogy milyen veszélyt jelent az emberi társadalom szempontjából egy olyan tévedés, amely nem riad vissza attól, hogy az emberek gonoszságait mintegy átruházza Istenre, és attól, hogy a helyes rendben bekövetkező zavarokat az istenség megannyi kibontakozásának tulajdonítsa. Ilyenformán az embert nem terhelné semmi bűn sem, bármilyen isten-káromlást követne is el. Végül mindenki, aki tudja, hogy Isten önmaga által bírja létét, és végtelen, és ezért végtelen távol van minden változó dologtól, könnyen belátja, hogy Isten természete és a világban létező dolgoké nem lehet ugyanaz.
A teremtő Isten szabadsága

{2840b} „Isten teremtett minden dolgot, a szellemieket és a testieket. Akkor teremtette, amikor akarta és jósága indította”, mert neki nem volt szüksége a világra: nem azért teremtett, hogy nagyobb legyen a tökéletessége, hiszen ő a legtökéletesebb és elég önmagának. Nem teremtett azért sem, hogy belső életét a teremtő tevékenységben teljesítse ki, hiszen élete teljes a saját végtelen lényegének ismerése és szeretése által. És ha arról akarunk beszélni, hogy szükségképpen ki kell lépnie önmagából, akkor ez az isteni személyek belső eredése által megtörténik, és ezáltal az Ő teljesen tökéletes kiteljesedéséhez nincs szükség arra, hogy önmagán kívüli dolgokat teremtsen. Azt sem mondhatjuk, hogy Isten azért teremtette a világot szükségképpen, hogy tudatossá váljanak benne a tőle különböző, mint általa teremtendő, vagy már megteremtett dolgok is úgy, amint öntudatát birtokolja. Isten öntudata és tudása ugyanis nem szorul arra, hogy valamilyen tőle különböző létező dolog megismerése által egészüljön ki. A külső dolgok semmiképpen sem tökéletesíthetik Őt.
A világ lehetőségének ismeretét, amit természetesen nem nélkülözhetett, azáltal birtokolja, hogy tökéletesen ismerte a saját lényegét, amely magában foglalja minden dolog ősképét és, ismerte a saját teremtő erejét. Isten jóságából következik, hogy amikor teremt, szükségképpen teremtsen. Ugyanis, amint az emberek számára, úgy önmaga számára is Isten maga, vagyis az Ő lényege az a legfőbb jó, amit mindig és szükségképpen kell, hogy akarjon és szeressen. De végtelen lényegét vagy önmagában való jóságát a dolgok teremtése nélkül is képes szeretni. Abból, hogy Isten szükségképpen akarja a maga jóságát, nem következik, hogy azokat a dolgokat is szükségképpen akarja, amelyeket azért akar, mert Ő jó. Jósága ugyanis nem függ más dolgoktól. Az is nyilvánvaló, hogy Isten ugyanazzal a teljesen egyszerű aktussal, amellyel önmagát és a maga jóságát szükségképpen akarja szeretni, szabadon akar minden más dolgot.
Ez az aktus ugyanis végtelen, és minden további gyarapodás nélkül képes minden más dologra is, vagyis mindenható. Amint Istentől függött, hogy teremtsen világot vagy ne teremtsen, ugyanúgy tőle függött az is, hogy ezt, vagy egy másik világot teremtsen. Istennek a világ meg-teremtésében érvényesülő szabadságát igazoló érvek egyben arra is rá-mutatnak, hogy Isten szabad volt abban, hogy ezt vagy egy másik világot teremtsen-e. Ha a keresztények komolyan fontolóra veszik ezt a teljes szabadságot a világ teremtésében, bizonyára nagy hálára ösztönzi őket Isten jósága iránt, mert minden szükségszerűségtől szabadon, a semmiből teremtett minket. A világ nem öröktől fogva áll fenn, hanem Isten az időben teremtette. Ugyanakkor Istenben öröktől fogva létezett az az aktus, amivel a világ létét akarta, mivel benne nincs egymásután, és nincs várakozás. De akaratának eredménye csak az időben, helyesebben az idő kezdetén valósult meg.

A teremtett világ célja

{2840c} Ha azt kérdezzük, hogy mi volt az alapja, és mi indította arra az Istent, hogy teremtsen, vagyis, hogy mi volt a Teremtő célja, azt kell válaszolnunk: semmi tőle különböző dolog nem lehetett az indító oka. Mivel Isten önmagában feltétlenül birtokol mindent, semmit sem nyerhet a maga számára. Mivel Isten ténylegesen teremtett, és mivel szükségképpen mindent az önmagában beteljesülő jósága iránti szeretetből tesz, méltán mondjuk: Istent a jóság indította arra, hogy szabadon teremtsen. Szent Ágoston is ebben az értelemben mondja: „Mi azért vagyunk, mert Ő jó.” De ha már többé nem arra az alapra kérdezünk rá, hogy mi indította Istent arra, hogy teremtsen, vagyis nem a Teremtő indítéka, hanem az a cél érdekel bennünket, amit a Teremtő Isten művével elért, vagyis a mű célja, akkor azt kell mondanunk, hogy olyasmire törekedett és törekszik még mindig a művével, ami elválaszthatatlanul kapcsolatban van az Ő teremtő tevékenységével. Ez pedig először abban áll, hogy ha Isten teremt, szükségképpen valami jót kell közölnie a teremtményeivel. Végülis a „lét”, amit kaptak, jó dolog. Szent Ágoston is ebben az érteűlemben mondja: „Amennyiben vagyunk, jók vagyunk.” Másodszor nem hiányozhat Isten művéből az isteni tökéletességnek, elsősorban Isten hatalmának, bölcsességének és jóságának a kinyilvánítása. Ezt a kinyilvánítást nevezzük Isten külső dicsőségének, mert az Isten dicsérete valósul meg általa. Nem vonható kétségbe, hogy Isten valóban akarta, hogy elismerjék és szeressék az Ő tökéletességét, más szóval akarta külső dicsőségét, mint a teremtés célját. Erre mutat az is, hogyha a teremtett dolgokat szemléljük, azok lényegi szükségszerűséggel nyilvánítják ki Isten tökéletességét. Az embert pedig Isten értelemmel ruházta fel, hogy műveiből ismerje fel őt és szeresse.
Végül erre utal, ha magára Istenre tekintünk: mivel szent, szükségképpen akarnia kell, hogy műve alapján elismerjék. Így megértjük, hogy a Szentírás gyakran buzdít minket arra, hogy a teremtett dolgok nagyságát szemlélve dicsérjük Istent. Isten dicsőségével egészen szoros kapcsolatban van az ember boldogsága. Ugyanis, Isten dicsőítése révén az ember érdeme és boldogsága is növekszik. Fordítva pedig, Isten annál nagyobb bizonyítékát adja jóságának, és annál nagyobb lesz a dicsősége, minél nagyobb javakat közöl az emberekkel. Így az egyik a másikat kölcsönösen előmozdítja. A két cél rangsorolására vonatkozóan azt kell mondanunk, hogy a mű végső célja Isten dicsősége. Kell, hogy a teremtmények, különösen az ember boldogsága erre irányuljon. Mivel Isten dicsősége Istenre vonatkozik, magasabb rendbe tartozik, mint az ember boldogsága. Ezért úgy illik, hogy az ember boldogsága alá legyen rendelve Isten dicsőségének, és azt szolgálja.
Ebből viszont nem szabad arra következtetnünk, hogy ez a körülmény csökkenti Isten irántunk tanúsított jóságát. Isten nekünk ajándékozott javai semmiképpen sem csökkennek azáltal, hogy alá vannak rendelve Isten dicsőségének. Ellenkezőleg: minél buzgóbban keressük Isten dicsőségét, annál gazdagabbá válunk magunk is, Isten ugyanis nem úgy keresi a maga dicsőségét a világban, hogy valamilyen általa még nem birtokolt jóra tesz szert, hanem úgy, hogy előmozdítja a helyes rend érvényre jutását.

2841-2847: IX. Pius pápa: a Szent Offícium döntéseiből, 1861. szeptember 18.

Az ontologisták tévedései

Kérdés: Vajon a következő állítások biztosan taníthatók-e?
{2841} Istennek közvetlen ismerete, legalább a habituális, az emberi értelem számára lényegbevágó-e, olyannyira, hogy nélküle semmit sem képes megismerni, amennyiben ez maga az értelmi fény.

{2842} Az a létezés, amely mindenekben van és amely nélkül semmit sem értünk meg, az isteni létezés.

{2843}  Az egyetemes eszmék a dolgok részéről szemlélve nem különböznek valósan Istentől.

{2844} Istennek, mint egyszerű létező lénynek veleszületett ismerete minden más egyéb ismeretet éspedig kiváló fokon magában hordoz, olyannyira, hogy általa minden, bármiféle szempontból ismerhető létezőnek bennfoglalt ismeretét birtokoljuk.

{2845} Minden más eszme nem egyéb, mint annak az eszmének a módosulása, amellyel Istent, mint egyszerű létet megértjük.

{2846} A teremtett dolgok úgy vannak Istenben, mint a rész az egészben, nem ugyan a formális egészben, hanem a legegyszerűbb végtelen egészben, amely magán kívülre helyezi mintegy a saját részeit saját magának bármilyen megosztottsága, vagy megfogyatkozása nélkül.

{2847} A teremtést így lehet magyarázni: Isten a teremtményt, pl. az embert, létrehozza azzal a különleges aktussal, amellyel önmagát megérti és önmagát akarja, mint különbözőt a meghatározott teremtménytől.