FJ 2600->

2600-2700: Az „Auctorem fidei” kezdetű rendelkezés az összes hívőkhöz, 1794. augusztus 28.

[II. Lipót, Toscana nagyhercege 1786-ban a fennhatósága alá tartozó püspököknek egy bizonyos Emlékiratot küldött, amely 57 cikkelyből állt az egyházfegyelem megreformálása tárgyában. Innen származtak a Pistojai Zsinat (= Synodus Pistoriensis) határozatai 1786-ban.
Mivel a febroniánizmus és a janzenizmus sugallatát árulták el, VI. Pius, akit a politikai nehézségek a legnagyobb mértékben akadályoztak, végre mégis 1794-ben, a jelen igen bő rendelkezésben 85 kiválasztott tételt elítélt. – A tételek elé függesztett címek magából a bullából valók.
A Pistojai Zsinat szavai ezekben a tételekben többnyire kissé meg lettek változtatva. A tételek egész halmazát az áttekinthetőség kedvéért fel lehet osztani hat részre (a valóságban ugyan némelykor átfedésekkel a részek közt):

Tételek szerint felosztva:
1–15: Tévedések az Egyház felépítéséről és hatalmáról;
16–26: Tévedések az ember természetes és természetfeletti állapotáról;
27–60: Tévedések a szentségekről;
61–79: Tévedések a vallási kultuszról;
80–84: Tévedések a szabályzat szerint élők megreformálásáról;
85: Tévedés a nemzeti zsinat összehívásáról.
]

A Pistojai Zsinat tévtanai
[Bevezetés]

{2600} … Miután ez a Pistojai Zsinat a rejtekhelyéről kitört, amelyben egy ideig titokban elrejtőzött, senki nem volt, aki a vallás fontosságáról istenesen és bölcsen gondolkodik, hogy az ne vette volna rögtön észre, mi volt a kezdeményezők terve; a visszás tanaik magvait, amelyeket ennek előtte sok-sok könyvecske segítségével szórtak szét, mint egy rendszeres egészbe kívánták egybeszerkeszteni, a már régóta tilalmi listára helyezett tévedéseiket újraéleszteni, és hogy elvegyék a listára helyező apostoli rendeletek hitelét és tekintélyét.

[Törekedvén a sürgető rossz elfojtására] … azt a közleményt, amelyet a püspök a zsinatról kiadott, először négy püspöknek és egyéb, a világi papság köréből melléjük rendelt teológusoknak adtuk át megvizsgálásra; akkor megbíztunk több tisztelendő és eminenciás bíborosból és más püspökökből álló testületet is, hogy ők a jegyzőkönyvek teljes sorozatát gondosan mérlegeljék, az egymás közt eltérő helyeket vessék össze, a kiválasztott véleményeket vitassák meg. Az ő, előttünk szóban és írásban előadott szavazataikat elfogadtuk; ők azon a véleményen voltak, hogy egyrészt a zsinatot egyetemlegesen elvetendőnek kell nyilvánítani, és a legtöbb onnan összegyűjtött tételt, egyiket minden további nélkül önmagában, a másikat – tekintettel a különböző tartalmú gondolatok összefüggéseire, – többé-kevésbé éles megrovással kell illetni; meghallgatva és mérlegelve az ő észrevételeiket arra is gondunk volt, hogy az egész zsinatra kiterjedően a ferde tanítások egy bizonyos, de fő fejezeteit, külön kiválasztva folytatólagosan egy meghatározott rendben szerkesszük meg; ezekre vezethetők főként vissza egyenesen vagy közvetett úton a zsinat részéről bőven ontott elítélendő vélekedések; gondunk volt arra is, hogy ezekhez a fejezetekhez, mindegyikhez az éppen a fejezetet illető hivatalos elmarasztalás, legyen hozzácsatolva.

[A mentességre való csalárd törekvések elhárítására], hogy ti. ha akaratlanul valahol nyers formában kerültek egyes dolgok kimondásra, azokat más helyeken könnyedebben kifejtve vagy egyenesen kijavítva fogják fellelni, … nem volt más út, ami helyesebb lett volna, mint hogy azoknak a véleményeknek az értelmezésénél, amelyek a kétértelműség odújába bújva a nézetek veszedelmes és gyanút ébresztő egybe-nem-hangzását rejtik magukba, az elferdült jelentésre felhívják a figyelmet, hogy abban tévedés lappang, amelyet elvet a katolikus megítélés. …

Az igazságok elhomályosítása az Egyházban

{2601} Az 1. tétel, amely azt állítja, hogy „ezekben az utóbbi századokban el lett hintve egy általános ködösítés a nagyobb súllyal bíró igazságokat illetően, amelyek a vallásra vonatkoznak, és amelyek Jézus Krisztus hitének és erkölcsi tanításának a bázisát alkotják”: – eretnek tanítás.

Az Egyház közösségének rendelkezésére bocsátott hatalom, hogy ezen közösség közölje azt a pásztorokkal

{2602} A 2. tétel, amely azt állítja, hogy „az Isten a hatalmat az Egyháznak adta, hogy közöljék a pásztorokkal, akik annak szolgái a lelkek üdvössége szolgálatában”; úgy értve ezt, hogy a hívők közösségétől származik a pásztorokra az egyházi szolgálat és vezetés hatalma: – eretnek tanítás.

A római pápának kijelölt elnevezés: szolgáló fő

{2603} 3. Ezenfelül, az a tétel, amely azt állítja, hogy „a római pápa szolgáló fő” – úgy kifejtve, hogy a római pápa nem Krisztustól kapta Szent Péter személyében, hanem az Egyháztól a szolgáló hatalmat, amellyel mint Péter utóda, Krisztus igazi helytartója és az egész Egyház feje rendelkezik az egyetemes Egyházban: – eretnek tanítás.

Az Egyház hatalma a külső fegyelem létrehozásában és szentesítésében

{2604} A 4. tétel, amely azt állítja, hogy „az Egyház tekintélye részéről visszaélés, ha azt átviszi a tanítás és az erkölcsök határain túlra, és azt kiterjeszti a külső dolgokra, és erővel követeli meg azt, ami a meggyőződéstől és a szívtől függ”, azután az is, hogy „sokkal kevésbé illeti meg őt, hogy erővel követelje meg, hogy valaki külsőleg alávesse magát az ő rendeleteinek”; amennyiben azon meghatározatlan szavakkal: „kiterjeszti a külső dolgokra” megbélyegzi mint az Egyház tekintélyének a visszaélését, az ő Istentől kapott hatalmának a gyakorlása helyett, amellyel maguk az apostolok is éltek a külső fegyelem létrehozásában és szentesítésében: – eretnek tanítás.

{2605} 5. tétel. Más részről azt beszéli be, hogy az Egyháznak nincs befolyása másképpen arra, hogy megkívánja: az ő rendeleteinek vessék alá magukat, mint közvetítő eszközök által, amelyek a meggyőzéstől függnek; amennyiben a tétel azt veszi célba, hogy az Egyház „nem rendelkezik Istentől ráruházott hatalommal, nemcsak hogy ezáltal tanácsadás és meggyőzés révén irányítson, hanem hogy még törvények által parancsoljon is, és a tévedőket és a makacs embereket külső ítélettel és üdvös büntetésekkel megfékezze és kényszerítse”: – ez a tanítás rávezet egy másként már eretnekként elítélt kiagyalt elmélethez.

A püspököknek a szorosan vett isteni törvényen kívül tulajdonítandó jogok

{2606} 6. tétel. A zsinat tanítása, amelyben azt vallja, hogy „meg van győződve, hogy a püspök Krisztustól az összes szükséges jogokat megkapta egyházmegyéjének jó kormányzása érdekében” mintha éppen úgy, bár-melyik egyházmegye jó kormányzásához nem lennének szükségesek akár a hitet és erkölcsöket, akár az általános fegyelmet célzó felsőbb intézkedések, amelyeknek a joga az egyetemes Egyház számára a pápák és az egyetemes zsinatok hatalmában van: – a tétel szakadár, legkevesebb, hogy téves.

{2607} 7. tétel. Szintúgy, abban, hogy buzdítja a püspököt, „hogy serényen kövesse a tökéletesebb egyházfegyelmi berendezkedést”; éspedig „minden ellenkező szokás, kivétel, ügy-visszatartás ellenére; mert azok ellenére vannak az egyházmegye hasznos rendjének, az Isten nagyobb dicsőségének és a hívők nagyobb épülésének”; azáltal, hogy feltételezi, hogy a püspöknek Istentől adott joga saját ítélete és tetszése szerint határozatával döntést hozni a szokások, kivételek, visszatartások ellen, akár amelyek az egyetemes Egyházban, akár bármelyik tartományban honosak, s ezt a hierarchia felsőbb fokán álló hatalom engedélye és közbejötte nélkül, amely hatalom bevezette azokat vagy jóváhagyta, és akitől a törvényerőt nyerik: – ez a tétel szakadáshoz és a hierarchikus kormányzás felforgatásához vezet, és téves.

{2608} 8. tétel. Éppen így, amit mond, hogy meg van róla győződve, „a püspök jogait, amelyeket Jézus Krisztustól kapott az Egyház kormányzása végett, sem megmásítani, sem akadályozni nem lehet, és ahol meg-esett, hogy ezeknek a jogoknak a gyakorlata bármi okból megszakadt, mindig vissza tud térni a püspök és vissza is kell térnie eredeti jogaihoz, valahányszor ezt kívánja saját egyházának nagyobb java”; abban, hogy helyesli, hogy a püspöki jogok gyakorlását semmilyen felsőbb hatalom nem gátolhatja vagy korlátozhatja, akármikor is úgy vélte a püspök a saját ítélete szerint, hogy az kevésbé használ az ő saját egyháza nagyobb javának: – ez a tétel szakadáshoz és a hierarchikus kormányzás felforgatásához vezet, és téves.

Az alacsonyabb renden lévő papoknak helytelenül adott jog hitbeli és fegyelmi határozatokban

{2609} 9. tétel. Az a tanítás, amely azt állítja, hogy „az egyházfegyelem körüli visszaélések helyreállítása az egyházmegyei zsinatokon a püspöktől és a plébánosoktól egyenlő mértékben függ, és egyenlőképpen kell azt megszilárdítaniuk, és döntési szabadság nélkül nem kell alávetve lenni a püspökök tanácsainak és parancsainak”: – ez hamis, meggondolatlan, sérti a püspöki tekintélyt, a hierarchikus kormányzást felforgatja, kedvez Aerius eretnekségének , amelyet Kálvin felújított.

{2610} 10. tétel. Éppen így, az a tanítás, amely szerint a plébánosok vagy más papok, akik a zsinaton összegyűltek, a hitbeli ügyekben a püspökkel együtt vannak mint bírák nyilvánosan és hivatalosan kihirdetve; s egyszersmind annak a helyeslése, hogy a hit dolgaiban való ítélet ezeket saját jogon illeti meg, e jogot pedig már a felszentelés által megkapták: – ez hamis, meggondolatlan, a hierarchia rendjét felforgató, kisebbíti az Egyház dogmatikai tantételeinek, ill. ítéleteinek a szilárdságát, s a legkevesebb, hogy téves.

{2611} 11. tétel. Az a vélemény, amely kimondja, hogy az ősök hajdani intézménye révén, egészen az apostoli időktől számítva az Egyház jobb századain keresztül megőrizve kötelezettséget vállaltak, „hogy nem fogadják el a rendeleteket, vagy tanbeli döntéseket, vagy akár a nagyobb székek hivatalos véleményét sem, hacsak azokat meg nem vizsgálta és jóvá nem hagyta az egyházmegyei zsinat”: – hamis, meggondolatlan, alá-ássa az apostoli rendelkezéseknek, másrészt a hierarchia felsőbb fokán lévő törvényes hatalom kibocsátotta döntéseknek kijáró engedelmesség általánosságát, melengeti a szakadást és az eretnekséget.

Hamis vádak a hit tárgyában sok század óta kibocsátott némely döntés ellen

{2612} 12. tétel. A zsinat összefoglaltan vett állításai a hit tárgyában sok század óta kibocsátott döntések ellen, amelyeket úgy mutatnak be, mint olyan rendeleteket, amelyeket egy rész-egyház vagy csak csekély számú lelkipásztor bocsátott ki, amelyeket semmilyen elégséges tekintély nem támasztott alá, amelyek arra termettek, hogy megrontsák a hit tisztaságát, és civódásokat támasszanak, amelyeket beerőszakoltak, amelyek sebeket ejtettek, és nagyon sok seb még friss:
– ezek a zsinati állítások hamisak, csalárdak, meggondolatlanok, botrányosak, a római pápákra és az Egyházra nézve igazságtalanok, kisebbítik az apostoli rendelkezéseknek kijáró engedelmességet, szakadárok, veszedelmesek, a legkevesebb, hogy tévesek.

Az ún. IX. Kelemen-féle béke

(VII. Sándor pápa 1665-ben egy szabályzatot, voltaképpen egy szövegformát, formuláriumot adott ki, amelyet a janzenistáknak a célból, hogy alávetik magukat a katolikus tanításnak, alá kellett írniuk. Egyes francia püspökök el akarták venni az élét ennek a formuláriumnak, és ediktumaikban burkoltan megkülönböztették Jansen tételeinek az elítélését a jog szerint és tényszerűségükben. Ezeket az ediktumokat betiltották. Amikor VII. Sándor meghalt, 19 francia püspök közbenjárt az utódnál, IX. Kelemen pápánál a négy ellenzéki püspök érdekében. A pápa a békességre törekedett, és félt az egyházszakadástól, ha egyházi ítélet születik ellenük; beleegyezett, hogy a négy püspök levelet küldjön neki, amelyben a formuláriumot illető saját aláírásukat egy nyilatkozattal értelmezik. Miután az ügyet bíborosi bizottság többször is megvitatta, a pápa közölte a négy püspökkel, hogy levelüket ő kielégítőnek találja. Ezt a kiegyezést a janzenisták „Pax Clementina”-nak nevezték.)

{2613} A 13. tétel, amely a zsinat iratai közt van előadva, és amely jelenti, hogy IX. Kelemen visszaadta az Egyház békéjét azzal, hogy jóváhagyta a jogszerűség és a tényszerűség megkülönböztetését a VII. Sándor előírta formulárium aláírásában: – hamis, meggondolatlan, IX. Kelemenre nézve igazságtalan.

{2614} 14. tétel. Amennyiben pedig ebbe a megkülönböztetésbe beleegyezik, annak pártolóit dicséretekkel magasztalva és annak ellenzőit ócsárolva: – meggondolatlan, veszélyes, a római pápákra nézve igazságtalan, melengeti a szakadást és az eretnekséget.

Az Egyház testének összeillesztése

{2615} 15. tétel. Az a tanítás, amely előadja, hogy az Egyházat „úgy kell tekinteni, mint egy misztikus testet, amely Krisztusból, a fejből és a hívőkből van összeillesztve, akik az ő tagjai egy kimondhatatlan egység révén, amellyel csodálatosan vele együtt egy és egyedüli pappá leszünk, egy és egyedüli áldozattá, az Atya Istennek egy és egyedüli tökéletes imádójává lélekben és igazságban”: olyan értelmezésben, hogy az Egyház testéhez csak azok a hívők tartoznak, akik tökéletes imádók lélekben és igazságban: – eretnek.

Az ártatlanság állapota

{2616} 16. tétel. A zsinat tanítása a boldog ártatlanság állapotáról, amilyennek az megjelent Ádámban a bűn előtt; amely felöleli nemcsak az összességében vett sértetlenséget, de a belső megigazultságot is az Istenre irányuló ösztönzéssel együtt, a tiszteletből folyó szeretet által, és a kezdeti szentséget, amely egyéb indokból a bukás után helyre lett állítva; amennyiben összességében véve azt akarja mondani, hogy az az állapot a teremtés következménye volt, a természet igényéből és az emberi természet állapotából fakadó tartozás, nem pedig az Isten ingyenes jótéteménye: hamis, másként már Baiusnál [FJ 1901 skk.] és Quesnellnél [FJ 2434 skk.] elítélt, téves, kedvez a pelagiánus eretnekségnek.

A halhatatlanság, mintegy az ember természetes állapotaként szemlélve

{2617}  A 17. tétel a következő szavakkal kijelenti: „Miután tanítást kaptunk az apostoltól, már úgy tekintjük a halált, nem mint az ember természetes állapotát, hanem valóságosan mint az eredeti bűn igazságos büntetését”; amennyiben, ravaszul hivatkozva az apostol nevére, azt a tanítást csempészi be, hogy a halál, amely a jelen állapotban mintegy a bűn igazságos büntetéseként sújt le ránk, és együtt jár a halhatatlanság igazságos visszavonásával, nem volt az ember természetes létfeltétele, mintha a halhatatlanság nem ingyenes jótétemény lett volna, hanem természetes állapot: – csalárd, meggondolatlan, az apostolra nézve igazságtalan, másutt már elítélt tanítás. [vö. FJ 1978.]

Az ember léthelyzete a természeti lét állapotában

{2618} 18. tétel. A zsinat tanítása, amely kijelenti, hogy „Ádám bűnbeesése után Isten kihirdette az eljövendő szabadító ígéretét, és meg akarta vigasztalni az emberi nemet az üdvösség reménye által, amely üdvösséget Jézus Krisztus szándékozott elhozni”; mégis „Isten azt akarta, hogy az emberi nem különböző állapotokon menjen keresztül, mielőtt eljönne az idők teljessége”; éspedig először, hogy a természeti lét állapotában, „a saját világosságára hagyott ember megtanulja, hogy ne bízzék a saját vak eszében, és a saját eltévelyedései őt egy felsőbb világosság segítsége utáni vágyakozásra indítsák”; a tanítás, ahogy itt van előttünk, csalárd; ha a felsőbb fény segítségének vágyára értik, ti. a megígért, a Krisztus által jövő üdvösség felé való irányulásban; s ha feltételezik, hogy az önnön fényére hagyatott ember képes volt önmagát mozdítani annak a vágynak a felkeltésére: – gyanús, kedvez a szemipelagiánus eretnekségnek.

Az ember léthelyzete a Törvény uralma alatt

{2619} Ugyanígy, a 19. tétel szerint hozzásorolja, hogy a Törvény hatalma alatt lévő ember, „minthogy képtelen volt azt megtartani, törvényszegővé vált, nem ugyan a Törvény hibájából, amely a legszentebb volt, hanem az ember hibájából, aki a Törvény alatt, a kegyelem nélkül egyre inkább törvényszegővé vált: és hozzáteszi – hogy a Törvény, ha nem is gyógyította meg az ember szívét, abban eligazítást adott, hogy saját bajait megismerje, és bebizonyosodván a gyengesége, vágyódjék a közvetítő kegyelme után”; erről az oldalról nézve általánosságban azt állítja, hogy az ember törvényszegővé lett a Törvény meg nem tartása miatt, amelyet képtelen volt megtartani, mintha „valami lehetetlent parancsolhatna az, aki igazságos, avagy az embert amiatt, amit nem tudott elkerülni, elítélné az, aki emberséges” (Arles-i Caesarius, Augustinus): – hamis, botrányos, istentelen, Baiusnál már elítélt tanítás (vö. az 1954. ponttal.)

{2620} 20. tétel. Ebben a tekintetben adódik annak megértése, hogy a Törvény alatt lévő ember kegyelem nélkül elkezdhetett vágyat érezni a közvetítő kegyelme iránt; ez a vágy a megígért, a Krisztus által jövő üdvösségre volt rendelve; mintha „nem maga a kegyelem tenné, hogy mi segítségül hívjuk” (II. Orange-i Zsinat, 3 kánon, vö. 373. a ponttal): – a tétel, ahogyan előttünk van, csalárd, gyanús, kedvez a szemipelagiánus eretnekségnek.

A megvilágosító és az ébresztő kegyelem

{2621}  A 21. tétel, amely azt állítja, hogy „a kegyelem fénye, amikor csak egyedül van, nem eszközöl mást, csak hogy felismerjük állapotunk szerencsétlenségét és bajunk súlyosságát; a kegyelem ebben az esetben ugyanazt a hatást hozza létre, amelyet a Törvény eredményezett: ezért szükséges, hogy Isten szent szeretetet teremtsen szívünkben, és szent gyönyörködést gyújtson bennünk, amely ellentétes a bennünk uraságot gyakorló szeretettel; ez a szent szeretet, ez a szent gyönyörködés a Jézus Krisztus sajátos kegyelme, a szeretet sugallata, hogy attól indítva a megismert dolgokat szent szeretettel meg is tegyük; ez az a gyökér, amelyből sarjadnak a jócselekedetek; ez az Újszövetség kegyelme, amely minket megszabadít a bűn szolgaságából és Isten fiaivá tesz”; amennyiben azt célozza, hogy egyedül az sajátosan a Jézus Krisztus kegyelme, amely a szívben szent szeretetet teremt, és amely azt eredményezi, hogy cselekedjünk, vagy az is e kegyelem, amelynek révén a bűn szolgaságából megszabadított ember Isten fiává lesz; és sajátosan nem is az a kegyelem a Krisztus kegyelme, amely megérinti az ember szívét a Szentlélek megvilágosítása által (Trienti Zsinat, VI. ülésszak, 5. fejezet, vö. 1525. a ponttal), és nem vehetjük igazán Krisztus belső kegyelmének azt, amelynek valaki ellen is állhat: – hamis, csalárd, a janseni második tételben lévő tévedéshez vezet, amely elítéltetett mint eretnek tévedés, és ezt most felújítja (vö. a 2002. ponttal).

A hit mint első kegyelem

{2622} A 22. tétel, amely azt állítja, hogy a hit, „amelytől kezdődik a kegyelmek sorozata, és amely által mint egy első szó által van a meghívásunk az Üdvösségre és az Egyházba; az saját maga a hit kiváló erénye, amelyről az embereket hívőknek nevezik, és azok is; éppen úgy, mintha nem volna előbb az a kegyelem, amely „amiként megelőzi az akaratot, úgy megelőzi a hitet is” (Ágoston): – eretnekgyanús, eretnekízű, egyébként Quesnellnél (vö., a 2427. ponttal) már elítélt, téves tanítás.

A kettős szeretet

{2623} 23. tétel. A zsinatnak az uralkodó vágyról és az uralkodó szeretetről (mind két ellentétes szeretetről) szóló tanítása kijelenti, hogy az ember kegyelem nélkül a bűn hatása alatt van, és ő maga abban az állapotban a vágy uralkodásának általános befolyása által minden cselekedetét megfertőzteti és megrontja; amennyiben azt tanítja a zsinat, hogy az emberen, amíg a bűn szolgaságában avagy állapotában van, megfosztottan attól a kegyelemtől, amely megszabadítja a bűn szolgaságából és Isten fiává alakítja, úgy uralkodik a vágy, hogy ennek általános befolyása miatt az ember összes cselekedetei önmagukban meg vannak fertőzve és meg vannak rontva, vagy hogy az összes cselekedetek, amelyek a megigazulás előtt esnek meg, akármilyen szándékkal is történnek, bűnök; mintha a bűnös az ő összes tetteiben az uralkodó vágynak szolgálna: – hamis, veszedelmes, ahhoz a tévedéshez vezet, amelyet a Tridentinum elítélt mint eretneket, s ismét csak Baiusnál elítélve (40. artikulus; vö. az 1557, 1940. pontokkal).

{2624} 24. tétel. Abban a tárgyban pedig, hogy az uralkodó vágy és az uralkodó szeretet között semmilyen közbülső minőségeket nem lehet elhelyezni, amelyek magától a természettől bele vannak gyökereztetve és a saját természetük szerint dicséretesek, amelyek a boldogság szeretetével és a jóra irányuló természetes hajlammal együtt „megmaradtak mint az Istenkép utolsó vonásai és maradványai” (Ágoston), éppen úgy, mintha „az istenszeretet, amely minket elvezet az országba, és a meg nem engedett emberszeretet között; amely megítéltetik”, nem adódnék „megengedett emberszeretet, amelyet nem érhet gáncs” (Ágoston): – hamis, másként már elítélt tétel (vö. az 1938, 2307. pontokkal).

A szolgai félelem

{2625} 25. tétel. Az a tanítás, amely a büntetésektől való félelmet általánosságban úgy mutatja be, hogy „csak annyiban nem mondható rossznak, ha legalább érinti a megzabolázandó kezet”; mintha maga a kárhozattól való félelem – a hit tanítja, hogy a bűnt kárhozattal kell sújtani – nem lenne önmagában jó és hasznos, mint egy természetfölötti ajándék és az Istentől sugallt érzés, amely előkészít a megigazulás szeretetére: – hamis, meggondolatlan, veszedelmes, az isteni ajándékokra nézve igazságtalan, másként már elítélt téte [l. még FJ 1456], ellentétes a Trienti Zsinat tanításával [vö. FJ 1526, 1678], másrészt az Atyák közmegegyezésével is, hogy „szükség van arra”, a megigazulásra való felkészülés szokott rendje szerint, „hogy először a félelem lépjen be, s ennek a révén jöjjön a szeretet: „a félelem orvosság, a szeretet egészség”[Szent Ágoston].

Az egyedül csak eredeti bűnnel elhunytak büntetése

{2626} 26. tétel. Az a tanítás, amely mint egy pelagiánus mesét, utálattal megveti a poklok azon helyét (– ezt a hívők itt-ott a gyermekek limbus-a [szegélye valaminek] névvel jelölik meg –), ahol az egyedül csak az eredeti bűnnel elhunytak lelkét a kárhozat büntetése bünteti, kivéve a tűz büntetését; éppen úgy, mintha ezáltal a tűzzel való büntetést kizárók bevezetnék a bűntől és büntetéstől mentes ama helyet és közbülső állapotot az Isten országa és az örök kárhozat között, amilyenről a pelagiánusok regéltek: – hamis, meggondolatlan, a katolikus iskolákra nézve igazságtalan.

A szentségi forma a hozzákapcsolt feltétellel

{2627} 27. tétel. A zsinatnak az a megfontolása, amely az ősi kánonokhoz való ragaszkodás ürügyével a bizonytalan keresztség esetében azt a szándékát nyilvánítja ki, hogy a forma feltételességének megemlítését el kell hagyni: – meggondolatlan, az Egyház gyakorlatával, törvényével és tekintélyével ellenkező tanítás.

A feláldozottból való részesedés a Mise áldozati cselekményében

{2628} A 28. zsinati tétel, miután a zsinat azt állítja, hogy „a feláldozottból való részesedés lényegi része az áldozati cselekménynek”, hozzáteszi, hogy „mégsem ítéli el, mint meg nem engedetteket, azokat a miséket, amelyekben a résztvevők szentségileg nem áldoznak; azért, mivel ezek részesednek, jóllehet kevésbé tökéletesen, magából az áldozat tárgyából, amikor azt lélekben magukhoz veszik”; amennyiben el akarja hitetni, hogy az áldozat lényegéből hiányzik valami abban az áldozati cselekményben, amelyet akár úgy végeznek, hogy senki sem vesz rajta részt mint körülálló, akár olyan résztvevőkkel, akik sem szentségileg, sem lelki módon nem részesednek a feláldozottból; és mintegy el kellene ítélni, mint meg nem engedettet, azokat a miséket, amelyeken senki sincs jelen, aki akár szentségileg, akár lelki módon áldoznék, s egyedül csak a pap áldozik: – hamis, téves, eretnekgyanús és eretnekízű.

Az átváltoztatás rítusának hathatóssága

{2629} 29. tétel. A zsinat tanításának ebben a részében eltökélte, hogy úgy adja elő a hit tanítását az átváltoztatás rítusáról, hogy mellőzi az iskolás kérdéseket a módra vonatkozóan, ahogyan Krisztus az Eucharisztiában jelen van; buzdítja is a tanítás szolgálatát ellátó plébánosokat, hogy tartózkodjanak azoktól; csupán két alaptételt állít fel: 1) Krisztus az átváltoztatás után valóban, tényszerűen, szubsztanciálisan ott van a színek alatt; 2) akkor a kenyérnek és a bornak az egész szubsztanciája megszűnik, csak a színek maradnak meg. A zsinat elmulaszt bármilyen említést tenni a transszubsztanciációról [átlényegülés], avagy a kenyér teljes szubsztanciájának testté való átváltozásáról, és a bor teljes szubsztanciájának vérré való átváltozásáról, amelyet mint hittételt határozott meg a Trienti Zsinat [vö. FJ 1642, 1652], és amelyet az ünnepélyes hitvallás is tartalmaz [l. FJ 1866]. Az ilyen módon meggondolatlan és gyanús mellőzés miatt mind a hithez tartozó tételnek az ismeretét alattomban eltávolítják, mind egyszersmind az Egyház által megszentelt szó ismeretét, amely a tétel megvallásának a védelmezésére szolgál az eretnekségek ellen. Annyira a hittétel elfelejtetésére irányul, mintha merőben iskolás kérdésről lenne szó: – veszedelmes, korlátozza a katolikus igazság kifejtését az átlényegülés dogmáját illetően, kedvez az eretnekeknek.

Az áldozatbemutatás gyümölcsének valakire való alkalmazása

{2630} 30. tétel. A zsinat tanítása, hogy – míg egyrészt azt vallja: „hiszi, hogy az áldozatbemutatás kiterjed mindenkire, oly módon mégis, hogy a liturgia keretében történhetik külön megemlékezés egyesekről, mind élőkről, mind megholtakról, könyörögve Istenhez csak sajátosan értük”, másrészt azután rögtön hozzáteszi: „mégsem a pap dönti el, ahogyan hisszük, hogy arra alkalmazza az áldozatbemutatás gyümölcseit, akire ő akarja, sőt elítéljük ezt a tévedést, mint ami nagymértékben sérti Isten jogait, aki egyedül osztja ki az áldozatbemutatás gyümölcseit annak, akinek ő akarja, és olyan mérték szerint, amely neki tetszik”: ezért következetesen nevetségessé is teszi, mint „a nép közé behurcolt hamis véleményt, miszerint azok, akik alamizsnával látják el a papot azzal a feltétellel, hogy egy misét bemutasson, saját céljukra szóló gyümölcshöz jutnak hozzá”; úgy értve a zsinat tanítását, hogy a meghatározott személyre vonatkozó megemlékezésen és imádságon kívül, ez az egyedi felajánlás, vagyis az áldozatbemutatás alkalmazása, amely a pap részéről történik, nincs inkább javára a többi azokhoz hasonlóknak, akikre alkalmazva van, mint bárki másnak; mintha semmi egyedi gyümölcsöt nem teremne az egyedi ráalkalmazás; pedig az Egyház ajánlja és előírja, hogy meghatározott személyekre vagy személyek csoportjaira meg kell tenni ezt az alkalmazást, különösen a pásztoroknak a juhaikra, amit mintegy az isteni parancsból levezetve a szent Trienti Zsinat érthetően ki is fejezett [XXIII. ülés, 1. fejezet]: – hamis, meggondolatlan, veszedelmes, az Egyházra nézve igazságtalan, arra a tévedésre vezet, amely már egyébként el van ítélve Wicleffnél [l. még az FJ 1169].

Az istentisztelet megtartásának megfelelő rendje

{2631} 31. tétel. A zsinat kijelentése, hogy megfelelő lenne az istentiszteletek rendjének és az ősi szokásnak a védelmére, hogy minden egyes templomban csak egy oltár legyen, sőt elhatározza, hogy azt a szokást visszaállítja: – meggondolatlan, az igen régi, kegyes, az Egyházban, különösen a latinban, sok évszázadtól fogva érvényben lévő és jóváhagyott szokásra nézve jogtalan.

{2632} 32. tétel. Ugyanígy, az a tiltó előírás, hogy az oltárokra ne helyezzenek szent ereklyéket tartalmazó szelencéket vagy virágokat: – meggondolatlan, az Egyház istenes és jóváhagyott szokására nézve igazságtalan.

{2633} 33. tétel. Ez a zsinati tétel, amely elárulja a zsinat kívánságát, hogy el kell távolítani az okokat, amelyek révén fellépett a liturgia rendjét illető az elvek részleges elfelejtése; tehát „a liturgiát vissza kell vezetni a rítusok nagyobb egyszerűségére, azt a nép nyelvén kell előadni és emelt hangon kell elmondani”; mintha a liturgiának az érvényes rendje, amelyet az Egyház elfogadott és jóváhagyott, valamilyen rész szerint az elvek elfeledéséből lenne eredeztethető, azokéból, amelyeknek a liturgiát irányítania kell: – meggondolatlan, a kegyeletes emberek fülét sértő, az Egyházat becsmérlő, kedvez az eretnekek liturgiaellenes hangoskodásainak.

A bűnbánat rendje

{2634} 34. tétel. A zsinat nyilatkozata előrebocsátja, hogy a bűnbánat szabályzatának rendjét úgy állapította meg az Egyház az apostolok példájára, hogy mindenki számára közös legyen, és ne csak a bűn megbüntetésére szolgáljon, hanem főképpen a kegyelemre való előkészítésre. Azután a zsinati nyilatkozat hozzáteszi, hogy a zsinat „ama csodálatos és fenséges elrendezésében elismeri ennek az annyira szükséges szentségnek a teljes méltóságát, amely mentes az idők folyamán hozzátett finom részletektől”; mintha ezáltal a rend által, amellyel ezt a szentséget – elhagyva a régi szabályzat szerinti bűnbánati folyamat végigvitelét – az egész Egyházban kiszolgáltatni szokták, a szentség méltósága csorbát szenvedne: – meggondolatlan, botrányos, a szentség méltóságának a megvetésére vezet, ahogyan azt az egész Egyházban ki szokták szolgáltatni, magára az Egyházra nézve igazságtalan.

{2635} 25. tétel. Ha a tételt a következő szavakkal fogalmazza meg: „A szeretet kezdetben mindig erőtlen; hogy rendes úton elérjük ennek a szeretetnek a megnövekedését, szükséges, hogy a pap gondoskodjék: elébe menjenek a megalázkodásnak és a bűnbánatnak azokkal a cselekedeteivel, amelyeket minden korban az Egyház ajánlott: mert csökkenteni ezeket a cselekedeteket egy kevés imádságra vagy valami böjtre már a megadott feloldozás után, inkább névleges kívánságnak látszik arra nézve, hogy megőrizzék ennek a szentségnek a számára a bűnbánat puszta nevét, mintsem felvilágosító és alkalmas eszköznek a szeretet ama hevességének a növelésére, amelynek meg kell előznie a feloldozást; messze távol vagyunk ugyanis attól az elítélendő gyakorlattól, hogy olyan penitenciákat rójunk ki, amelyek a feloldozás után is teljesíthetők: ha összes jócselekedeteinknek mindig ragadványai a hiányosságaink, mennyivel inkább tartanunk kell attól, nehogy a legtöbb tökéletlenséget a mi kiengesztelődésünk rendkívül nehéz és nagyjelentőségű művében engedjük meg”; amennyiben azt állítja, hogy azok a penitenciák, amelyek úgy vannak kiróva, hogy a feloldozás után kell teljesíteni, úgy tekintendők, hogy inkább kiegészítések a kiengesztelődésünk művében elkövetett hiányosságok fejében, mint hogy valóban szentségi, és a meggyónt bűneinkért való elégtételt jelentő penitenciák legyenek; mintha – hogy a szentségnek az igazi jellegét s ne csak a puszta nevét őrizzük meg, – szükséges lenne a rendes út és mód, hogy a megalázkodás és a bűnbánat cselekményei, amelyeket a szentségi elégtétel kellő mértéke szerint rónak ki, megelőzni tartoznának a feloldozást: – hamis, meggondolatlan, az Egyház általános gyakorlatára nézve igazságtalan, arra a tévedésre vezet, amely eretnekségként lett megbélyegezve Petrus de Osma esetében [l. az FJ 1415; vö. a FJ 2316].

Szükséges előzetes felkészültség a kiengesztelődéshez bocsátandó bűnbánók részéről

{2636} 36. tétel. A zsinat tanítása, amely előrebocsátja: „amikor megvannak az ember szívében az Isten iránti uralkodó szeretet nem kétértelmű jelei, akkor őt méltán lehet arra méltónak ítélni, hogy a Jézus Krisztus vérében való részesülést megengedjék neki, amely a szentségek által történik –; utána a zsinat hozzáteszi: a nem igazi megtérések, amelyeket tökéletlen bánat eszközöl, sem hathatósak nem szoktak lenni, sem tartósak”, következőleg „a lelkipásztornak ki kell nyomoznia az uralkodó szeretet nem kétértelmű jeleit, mielőtt bűnbánóit a szentségekhez engedné”; ezeket a jeleket, amint utána tanítja (17. §), „a lelkipásztor ki fogja tudni következtetni a bűn állhatatos elhagyásának tényéből és a jócselekedetekben való buzgóságból”; ezt ezenfelül „a szeretet hevének” nevezi (A bűnbánatról, 10. §), mint egy olyan készültséget, amelynek „meg kell előznie a feloldozást”; úgy értve, hogy nemcsak a tökéletlen töredelem, amelyet helyenként „attritio” [tökéletlen bánat] névvel látnak el, még ez sem, amelyhez valamiféle megkedvelés kapcsolódik, amelynek révén az ember elkezdi szeretni Istent mint minden igazvolt forrását [l. az 1526. pontot]; és nemcsak a szeretetben testet öltő töredelem [contritio = tökéletes bánat], hanem az uralkodó szeretet szenvedélye is – éspedig az, amelyről a mindennapi tapasztalat a jócselekedetekben kinyilvánuló buzgalom révén bizonyosodik meg, megkívántatik általánosan és feltétel nélkül ahhoz, hogy az ember a szentségekhez, és különösen a bűnbánók a feloldozás jótéteményéhez járulhassanak: – hamis, meggondolatlan, a lelkek nyugalmát felkavaró, az Egyház által oltalmazott és jóváhagyott gyakorlattal ellentétes, a szentség hatékonyságát lealacsonyítja, és arra nézve igazságtalan.

Hatalom a feloldozásra

{2637} 37. tétel. A zsinat tanítása, amely a felszentelés révén kapott feloldozási hatalomról kijelenti, hogy „az egyházmegyék és a plébániák felállítása után illő lenne, hogy ki-ki olyan személyek felett gyakorolja ezt az ítéletet, akik neki akár területi elven, akár valamilyen személyi jog alapján alá vannak vetve, azért mert másképpen keveredésnek és zavarodottságnak készítenénk utat”; amennyiben az egyházmegyék és a plébániák felállítása után csupán annyit jelent ki, hogy „illő lenne, a zavarok elhárítása végett, hogy a feloldozási hatalmat az alávetettek fölött gyakorolják”; ezt úgy értve, mintha ennek a hatalomnak az érvényes gyakorlásához nem lenne szükség a rendes vagy megbízásos joghatóságra; a Tridentinum ugyanis azt nyilatkozta, (vö. az 1686 sk. pontokkal) hogy e nélkül semmilyen hatálya nincs a pap által adott feloldozásnak: – hamis, meggondolatlan, veszedelmes, a Tridentinummal ellentétes és rá nézve igazságtalan, téves.

{2638} 38. tétel. Éppen így, a tanítás, melyben a zsinat először is megvallotta, hogy „nem képes nem csodálni azt az annyira tiszteletreméltó fegyelmi szabályát az ősi időknek, amely (ahogyan mondja) nem oly könnyen, és esetleg soha, nem engedte meg annak a bűnbánattartást, aki az első bűn és az első kibékülés után esetleg visszaesett a bűnbe –; majd hozzáteszi: a közösségből és a békés állapotból való, akár még a halál pillanatában is érvényes örökös kizárás félelme nagy zabolát vet majd azokra, akik igen kevésre becsülik a bűn rossz mivoltát, és kevéssé félnek tőle”: – ellentétes az I. Niceai Zsinat 13. kánonjával (l. a 129. pontot), I. Incének a toulouse-i Exuperius püspöknek küldött rendelkező levelével (l. a 212. pontot), ugyancsak I. Coelestinusnak a vienne-i és a narbonne-i tartomány püspökeihez küldött rendelkező levelével (l. a 236. pontot), fonák gondolkodás bélyegét hordja magán, amitől abban a rendelkező levélben a szent pápa visszaborzad.

A bocsánatos bűnök meggyónása

{2639} 39. tétel. A zsinat nyilatkozata a bocsánatos bűnök meggyónásáról, amelyről azt mondja: óhajtja, hogy ne annyira gyakran tegyék meg, nehogy túlságosan megvetendőkké váljanak az ilyenfajta gyónások: – meggondolatlan, veszedelmes, ellentétes a Szentek és a vallásos emberek gyakorlatával, amelyet a szent Trienti Zsinat jóváhagyott (l. az 1680. pontot).

A búcsúk

{2640} 40. tétel. Azt állítja, hogy „a búcsú az ő szabatos fogalma szerint nem más, mint elengedése a bűnbánat azon részének, amelyet a kánonok meghatároztak a bűnelkövető számára”; mintha a búcsúnak a kánoni büntetés puszta elengedésén kívül nem lenne elég ereje az isteni igazságosság színe előtt az ideig tartó büntetés elengedésére, amely az el-követett bűnökért jár: – hamis, meggondolatlan, Krisztus érdemeire nézve igazságtalan, Luther 19. cikkelyében már régen elítélve (vö. az 1469. ponttal).

{2641} 41. tétel. Ugyanígy abban, ami hozzá van téve, hogy „a saját finom következtetéseiktől felfuvalkodott skolasztikusok ócsárolták Krisztus és a szentek érdemeinek rosszul megértett kincstárát, és a kánoni büntetéstől való feloldozás világos fogalma helyére behelyettesítették az érdemek alkalmazásának zavaros és hamis fogalmát”; mintha az Egyház kincsei, ahonnan a pápa a búcsúkat adja, nem Krisztus és a Szentek érdemei lennének: – hamis, meggondolatlan, Krisztus és a Szentek érdemeire nézve méltánytalan, Luther 17. cikkelyében már régen elítélve (vö. az 1467. ponttal).

{2642} 42. tétel. Ugyanígy abban, hogy ehhez még hozzáadja: „még gyászosabb, hogy azt óhajtották: ezt a kiméra-szerű alkalmazást fordítsák a holtak javára”: – hamis, meggondolatlan, a kegyeletes emberek fülét sértő, a római pápákra és az egyetemes Egyház gyakorlatára és gondolkozásmódjára nézve igazságtalan, arra a tévedésre vezet, amely eretnekségként lett megbélyegezve Petrus de Osma esetében, s aztán újból el-ítélve Luther 22. cikkelyében (vö. az 1416., 1472. pontokkal).

{2643} 43. tétel. Abban végül, ahogyan a legarcátlanabbul ócsárolják a búcsú leveleket, a kiváltsággal felruházott oltárokat stb.: – meggondolatlan, a kegyeletes emberek fülét sértő, botrányos, a római pápákra és az egész Egyházban gyakori használatra nézve rágalmazó.

A fenntartott esetek

{2644} A 44. tételben a zsinat azt állítja, hogy „az esetek fenntartása a mostani időben nem más, mint meggondolatlan megkötése az alsópapságnak, és értelmetlenül kongó üres szó a bűnbánattartók számára, akik hozzá vannak szokva, hogy nem nagyon törődnek ezzel a fenntartással”: – hamis, meggondolatlan, rossz csengésű, veszedelmes, a Trienti Zsinattal ellentétes (l. az 1687. pontot), a felsőbb hierarchia hatalmára nézve sérelmes.

{2645} 45. tétel. Ugyanígy, a reményt illetően, ami kilátást nyújt a jövőben arra, „hogy a Szertartáskönyv és a bűnbánati rend megreformálása után többé semmi helye nem lesz az ilyen módon való fenntartásoknak”; ahhoz képest, amint, figyelembe véve a szavak általánosítását, azt állítja, hogy a Szertartáskönyv és a bűnbánati rend püspöktől vagy zsinattól eszközölt megreformálása révén eltörölhetők azok az esetek, amelyekről a Trienti Zsinat kinyilvánítja (l. az 1687. pontot), hogy a pápák, legfelsőbb hatalmuknál fogva, amely nekik (XIV. ülés, 7. fejezet) az egyetemes Egyházra kiterjedően adatott, azokat fenntarthatták a saját külön megítélésük számára: – a tétel hamis, meggondolatlan, a Trienti Zsinatot és a pápák tekintélyét igazságtalanul csorbítja.

A gyógyító büntetések (Censurae)

{2646} A 46. tételben azt állítja, „a kiközösítés hatása csupán külső, mivel természeténél fogva csak az Egyház külsőleg megjelenő közösségéből zár ki”; mintha a kiközösítés nem lenne lelki büntetés, amely megköt az égben, s kötelezi a lelkeket: – hamis, veszedelmes, Luther 23. cikkelyében el van ítélve (vö. az 1473. ponttal), a legkevesebb, hogy téves.

{2647} 47. tétel. Ugyanígy, amely azt tanítja, hogy a természeti és az isteni törvények szerint szükséges, hogy akár a kiközösítést, akár a felfüggesztést kötelezően személyes vizsgálat előzze meg; sőt, azoknak az ítéleteknek, amelyek a tény elkövetésével beállnak , nincs más erejük, mint csak a komoly fenyegetés minden tényleges következmény nélkül: – hamis, meggondolatlan, veszedelmes, az Egyház hatalmára nézve igazságtalan, téves.

{2648} 48. tétel. Ugyanígy, amelyik kijelenti, hogy „haszontalan és üres az a sok évszázaddal ezelőtt bevezetett formula, amellyel általánosan feloldoztak a kiközösítések alól, amelyek hívőt sújthattak”: – hamis, meggondolatlan, az Egyház gyakorlatára nézve igazságtalan.

{2649} 49. tétel. Ugyanígy, amelyik elítéli mint semmist és érvénytelent „a tudomásszerzésből és lelkiismeretből származó hivataltól való felfüggesztéseket”: – hamis, veszedelmes, a Tridentinumra nézve igazságtalan.

{2650} 50. tétel. Ugyanígy, abban, amit tanít, hogy egyedül a püspöknek nincs eredeti joga élni azzal a hatalommal, amelyben mindazonáltal részelteti a Tridentinum , ti. a „tudomásszerzés és lelkiismeret folytán” törvényesen kiszabott felfüggesztésével: – az Egyház elöljáróinak joghatóságára nézve sérelmes.

Az egyházi rend

{2651} 51. tétel. A zsinat tanítása, amely előadja, hogy azok számára, akiket az egyházi rendekre elő fognak léptetni, a régi egyházfegyelem szokása és utasítása szerint ezt a módozatot szokták megtartani: „hogy ha a klerikusok közül valaki életszentségben kivált, és méltónak találtatott, hogy a szent rendekhez felemelkedjék, őt szokás volt előléptetni a diákonátusra vagy a papságra, még ha a kisebb rendeket nem is vette fel; és akkor az ilyen szentelést nem mondták ugrásszerűnek, ahogyan azt később mondták”.

{2652} 52. tétel. Éppen így, amelyik azt állítja, hogy a szenteléseknek nem más volt a jogcíme, mint valamilyen sajátos szolgálatra való kirendelés, amilyen elő volt írva a Khalkedoni Zsinaton (6. kánon); hozzáfűzi (6. §), ameddig az Egyház ezekhez az elvekhez igazodott a felszentelt szolgák kiválasztásában, az egyházi rend virágzott; de ama boldog napok elmúltak, és ezután új elveket vezettek be, amelyek megrontották a szentély szolgáinak kiválasztásában az egyházfegyelmet.

{2653} 53. tétel. Éppen így, amint ezek között a romlást hozó elvek között felemlíti, hogy visszaléptek az ősi szokástól, amelynek alapján, ahogyan mondja (5. §), az Egyház az apostolok nyomdokaiba lépve úgy határozott, hogy senkit nem lehet a papság felvételére engedni, csak azt, aki megőrizte a keresztségi ártatlanságot: amennyiben azt állítja, hogy meg-rontották a fegyelmet a rendeletek és a határozatok:
1) akár azok, amelyek megtiltották az ugrásszerű szenteléseket;
2) akár azok, amelyek az egyházak szükséglete és a számukra előnyös állapot érdekében jóváhagyták a külön hivatali jogcím nélküli szenteléseket, miként sajátosan a Tridentinum az öröklött vagyon címére való szentelést, nem sértve az engedelmességet, amelynél fogva az így fel-szentelteknek buzgón szolgálniuk kellett az egyházak szükségleteit, fel-vállalva azokat a kötelezettségeket, amelyekre a hely és az idő szerint a püspök odarendelte őket; ahogyan ez az apostoli időktől kezdve az ős-egyházban történni szokott;
3) akár azok, amelyek a kánoni jog alapján megkülönböztették azokat a bűnöket, amelyek az elkövetőket az addig rájuk vonatkozó szabályokon kívülivé teszik; mintha emiatt a megkülönböztetés miatt az Egyház eltávolodott volna az apostol szellemétől, mert nem tartotta távol általánosan és megkülönböztetés nélkül az egyházi szolgálattól mindazokat, akik a keresztségi ártatlanságot nem őrizték meg: – ez a tanítás minden egyes részében hamis, meggondolatlan, az egyházak szükséglete és a számukra előnyös állapot érdekében kezdeményezett szentelést tekintve zavart okozó, a kánonok és különösen a Tridentinum rendeletei által jóváhagyott fegyelemre nézve igazságtalan.

{2654} 54. tétel. Ugyanígy, amely mint egy csúf visszaélést bélyegzi meg az alamizsna nyújtást valamikor is a misék celebrálásáért és a szentségek kiszolgáltatásáért, amint bármilyen „stólá”-nak mondott jövedelem el-fogadását is, és általában bármilyen bért és tiszteletdíjat, amelyet a párt-fogás vagy akármelyik plébánosi teendő alkalmából felajánlanak; mintha a csúf visszaélés bűnével kellene megbélyegezni az Egyház szolgáit, mi-közben az Egyház elfogadott és jóváhagyott szokása és intézménye szerint élnek az apostol részéről kihirdetett joggal, hogy mulandó dolgokat fogadnak el azoktól, akiknek lelki dolgokat szolgáltatnak (vö. Gal 6,6): – hamis, meggondolatlan, sérelmes az egyházi és a lelkipásztori jogra, az Egyházra és annak szolgáira nézve igazságtalan.

{2655} 55. tétel. Ugyanígy, amellyel megvallja, hogy igen nagyon kívánja, hogy valami megoldást találjanak a kicsinyke klérus számára (ezzel a névvel a kisebb rendeken lévő egyháziakat jelöli); a székesegyházak és a káptalani templomok vegyék őket pártfogásba, másként gondoskodva, ti. derék és előrehaladottabb korú laikusokat segítségül véve – akiknek illő fizetést utalnának ki – a Miséken való segédkezés szolgálatáról és más kötelezettségekről, azokat mintegy akolitusként stb. alkalmazva, amint egykor – mondja – lenni szokott, amikor az ilyenfajta szolgálatok nem merő látszatként illeszkedtek be a nagyobb rendek felvétele előtt; amennyiben nehezményezi azt az intézményt, amely biztosítékot nyújt, hogy a kisebb rendek ténykedéseit csak azok teljesítsék vagy gyakorolják, akik azokra írásban ki vannak nevezve, éspedig a Tridentinum feltétele szerint [XXIII. ülésszak, 17. fejezet], – „hogy a diakonátustól az ostiariátusig a szent rendek ténykedéseit, amelyeket az apostoli időktől kezdve az Egyházban dicséretesen megengedtek, majd több helyen valameddig szüneteltek –, a szent kánonok szerint korlátozzák, és ne tegyék ezeket az eretnekek nevetség tárgyává, mint haszontalan foglalatosságokat”: – könnyelmű tanács, a kegyeletes emberek fülét sértő, az egyházi szolgálatot felforgató, a misztériumok megünneplésében a lehetőség szerint megőrzendő illendőséget csorbítja, a kisebb rendek tisztségeire és ténykedéseire, másrészt a kánonok és különösen a Tridentinum által jóváhagyott fegyelemre nézve igazságtalan, kedvez az eretnekek részéről való civódásoknak és becsmérléseknek a mondott fegyelmi kérdést illetően.

{2656} 56. tétel. Az a tanítás, amely állítja, hogy alkalmasnak látszik, ha az olyan kánoni akadályok alól, amelyek a jogban kifejezett vétkek következményei, soha semmikor nem szabad sem engedményt, sem felmentést adni: – a szent Trienti Zsinat által helyeselt kánoni méltányosságot és mérsékletet sértő, az Egyház tekintélyét és jogait kisebbíti.

{2657} 57. tétel. A zsinat előírása, amely általánosságban és megkülönböztetés nélkül mint visszaélést elvet bármilyen elosztást, amely szerint egynél több székhelyes javadalmat juttatnának egy és ugyanazon személynek; ugyanígy, abban, amit hozzáfűz, hogy számára biztos: az Egyház szellemisége szerint egynél több javadalmat, jóllehet az az egy is csak egyszerű, senki sem élvezhet: – általánosságát figyelembe véve, kisebbíti a Tridentinum mérsékletét. [VII. ülés, 5. fejezet és XXIV. Ülés, 17. fejezet]

A jegyesség és a házasság

{2658} Az 58. tétel, amely azt állítja, hogy a jegyesség, amit sajátosan annak mondanak, tisztán polgári cselekményt tartalmaz, amely a házasságkötésre készít elő és ugyanaz a polgári törvények előírásának teljesen alá van vetve: mintha a szentségre előkészítő cselekmény ebből a meggondolásból nem lenne alávetve az egyházi jognak: – hamis, sérti az egyházi jogot, tekintettel a kánoni kikötések ereje folytán a jegyességből is kiáradó hatásokra, részben eltörli az Egyház által megállapított fegyelmi rendet.

{2659} 59. tétel. A zsinat tanítása, amely azt állítja, „hogy csupán a legfelsőbb polgári hatalomra tartozik mint eredetre, hogy a házassági szerződéshez hozzátegyen olyan fajta akadályokat, amelyek azt semmissé teszik, és amelyeket bontó akadályoknak mondanak”: hogy az „eredeti jogot” emellett a „felmentési joggal lényegileg összekötöttnek” mondja; hozzáteszi, hogy „feltételezve a fejedelmek beleegyezését vagy elnézését, az Egyház jogosan állíthatott fel a magát a házassági szerződést bontó akadályokat”; mintha az Egyház nem mindig állíthatott és állíthat a saját jogán a keresztények házasságaiban akadályokat, amelyek nemcsak gátolják a házasságot, de semmissé is tehetik a kötelékre nézve; az akadályok révén megbéklyózott keresztényeknek azok alól még a hitetlenek földjén is felmentésre van szüksége: – a zsinat tanítása a Trienti Zsinat XXIV. ülésszakának 3, 4, 9, 12. kánonját kiforgatja, és eretnek [vö. FJ 1803 skk.].

{2660} 60. tétel. Ugyanígy, a zsinat kérelme a polgári hatósághoz, hogy „hogy az akadályok számából törölje a lelki rokonságot és az ún. nyilvános tisztesség akadályát; ezeknek az eredetét Iustinianus törvénygyűjteményében találjuk”; másrészt, hogy „korlátozza a sógorságnak és a rokonságnak az akadályát, bármilyen megengedett vagy meg nem engedett kapcsolatból kifolyólag jönnek amazok létre, a negyedik fokra a polgári számítás szerint, oldalágon; úgy mégis, hogy semmi reményt ne hagyjanak a felmentés elnyerésére”; amennyiben a polgári hatóságnak akár a törlés, akár a korlátozás jogát tulajdonítja az Egyház tekintélyével megállapított vagy megerősített akadályokat illetően; ugyanígy ebben a tekintetben feltételezi, hogy az Egyházat a polgári hatóság megfoszthatja a tőle megállapított vagy megerősített akadályok alól való felmentés jogától: – az Egyház szabadságát és hatalmát felforgató tanítás, a Tridentinummal ellentétes, amely a fent elítélt eretnek elvből indult ki [vö. FJ 1803 skk.].

Krisztus imádandó emberi mivolta

{2661} A 61. tétel, amely azt állítja, hogy „imádni közvetlenül Krisztus emberségét, inkább pedig valamelyik részét, mindig Istennek járó tiszteletadás lesz egy teremtmény iránt”; amennyiben ezzel a kijelentéssel egyenesen arra törekszik, hogy rosszallja a tisztelő imádást, amelyet a hívők Krisztus emberségére irányoznak, éppen úgy, mintha az ilyen imádás, amellyel Krisztus emberségét és magát az életet adó testét imádják –, nem ugyan önmaga miatt és mint csupán testet, hanem azért, mert egyesítve van az istenséggel, olyan istentisztelet lenne, amelyben teremtményt részesítenek, és nem inkább egy és ugyanaz az imádás, amellyel a megtestesült Igét az ő saját testével együtt imádják [II. Konstantinápolyi Zsinat, 9. kánon, l. a 431. pontot; vö. a 259. ponttal]: – hamis, csalárd, rágalmazza azt a kegyeletes és köteles tiszteletet, amelyet a hívők Krisztus emberségének lerónak, és le is kell róniuk, és erre a tiszteletre nézve igazságtalan.

{2662} 62. tétel. Az a tanítás, amely a Jézus legszentebb Szíve iránti áhítatos tiszteletet elveti, azon áhítatok közé sorolva, amelyeket megbélyegez mint újakat, téveseket vagy legalábbis veszedelmeseket; azt értve ezen az áhítaton, amilyennek azt az Apostoli Szék elismerte: – hamis, meggondolatlan, veszedelmes, a kegyeletes emberek fülét sértő, az Apostoli Székre nézve igazságtalan.

{2663} 63. tétel. Ugyanígy, abban, hogy a Jézus Szíve tisztelőket azon a címen is vádolja, hogy nem figyelnek arra: Krisztus legszentebb testét, vagy annak valamelyik részét, vagy akár egész emberi mivoltát az isteni mivolttól való elválasztással vagy attól leválasztva nem lehet imádni imádási tiszteletadással: mintha a hívők Jézus Szívét az isteni mivolttól való elválasztással vagy attól leválasztva imádnák, míg azt úgy imádják, amint az a Jézus Szíve, ti. az Ige isteni személyének a szíve, amely az Igével szétválaszthatatlanul egyesült, azon módon, ahogy Krisztus vértelen teste a halál három napjában az istenségtől való elválasztás vagy leválasztás nélkül imádható volt a sírban: – csalárd, Krisztus Szívének hívő tisztelőire nézve igazságtalan.

Előírt rend a jámbor gyakorlatok végzésében

{2664} 64. tétel. Az a tanítás, amely általánosan mint babonásat bélyegez meg „bármilyen hathatósságot, amely a fohászok és a kegyes üdvözletek meghatározott számán alapszik”; mintha babonásnak kellene számítanunk azt a hathatósságot, amelyet nem az önmagában tekintett számból merítünk, hanem az Egyház előírásából, amely megszabja a fohászok vagy a külső cselekedetek biztos számát, búcsúk elnyerésére, a bűnbánat teljessé tételére, és általában a szent és vallásos istentisztelet szabályos és rendben történő elvégzésére: – hamis, meggondolatlan, botrányos, veszedelmes, a hívők kegyeletére nézve igazságtalan, az Egyház tekintélyét csökkenti, téves.

{2665} A 65. tétel, amely kijelenti, hogy „az új intézményeknek, amelyeket gyakorlatoknak vagy misszióknak neveznek, a nem szabályozott zaja …, esetleg soha vagy legalábbis nagyon ritkán éri el azt, hogy tökéletes megtérést munkáljon ki; és azok a külső indulati cselekmények, amelyek látszottak, semmi mások nem voltak, mint amikor a megrendülő természetben átmennek a villámok”: – meggondolatlan, rosszul hangzó, veszedelmes, igazságtalan az Egyház által jámboran és üdvösen gyakorolt szokásra nézve, amely Isten igéjén alapszik.

A mód, ahogyan a nép szavát össze kell kapcsolni az Egyház szavával a nyilvános könyörgésekben

{2666} A 66. tétel, amely állítja, „hogy az apostoli gyakorlat és az isteni útmutatások ellenére lenne, hacsak nem készítenénk könnyebb utakat a nép számára, hogy szavát összekapcsolja az egész Egyház szavával”; értve ezt a köznyelv bevezetésének a gyakorlatáról, ti. a liturgikus imádságokban: – hamis, meggondolatlan, a misztériumok megünneplésének előírt rendjét felforgatja, igen sok rossz dolgot könnyűszerrel előmozdít.

A Szentírás olvasása

{2267}  67. tétel. A tanítás, amely előadja, hogy a szent iratok olvasásától csupán valódi lehetetlenség ment fel; hozzátéve, hogy önként elárulja magát az az elhomályosodás, amely az ilyen parancs elhanyagolása folytán keletkezett a vallás elsődleges igazságait beborítva: – hamis, meggondolatlan, a lelkek nyugalmát felkavaró, másutt már Quesnellnél elítélve (vö. FJ 2479 skk.).

A tiltott könyvek nyilvános olvasása az Egyházban

{2668} 68. tétel. A feldicsérés, amellyel a zsinat a legnagyobb mértékben ajánlja Quesnellnek az Újszövetséghez írt írásmagyarázatait és másoknak más, a quesneliánus tévedéseket pártoló műveit, noha azok tilalmi jegyzékben vannak, és ezeket úgy teszi a plébánosok elé, hogy azokat, biztos vallási elvekből merítő írások gyanánt ki-ki a saját plébániáján az egyéb cselekmények után a népnek olvassák fel: – hamis, botrányos, meggondolatlan, lázító, az Egyházra nézve igazságtalan, szakadást és eretnekséget oltalmaz.

A szentképekről

{2669} 69. tétel. Az az előírás, amely általánosan és megkülönböztetés nélkül megjelöli a felfoghatatlan Háromság képeit azok közt a képek közt, amelyeket az Egyháznak el kell távolítania, mint olyanokat, amelyek az egyszerű embereknek tévedésre nyújtanak alkalmat: – általánosítása miatt meggondolatlan, és az Egyház-szerte gyakorolt kegyes szokással el-lentétes, mintha a legszentebb Háromságnak nem lennének semmilyen általánosan elfogadott és biztonsággal megengedhető képmásai.

{2670} 70. tétel. Ugyanígy, a tanítás és az előírás, amely általában rosszall minden sajátos tiszteletet, amelyet sajátosan valamilyen kép iránt szoktak a hívők kifejezni, és inkább ahhoz menekülni, mint egy másikhoz: – meggondolatlan, veszedelmes, az Egyház-szerte gyakorolt kegyes szokásra, másrészt a gondviselés azon rendjére nézve igazságtalan, amely szerint „Isten a szentelnek nem is minden emlékében akarta, hogy ezek így történjenek; ő, aki kiosztja kinek-kinek a sajátját úgy, ahogyan akarja”. (Ágoston).

{2671} 71. tétel. Ugyanígy, amely tiltja, hogy a képeket, különösen a Boldogságos Szűzéit, más valamilyen kitüntető cím révén különböztessék meg a többitől, azokon a megnevezéseken kívül, amelyek megfelelnek ama misztériumoknak, amelyekről a Szentírásban kifejezett említés történik: mintha nem lehetne más vallásos elnevezéseket alkalmazni a képeken, amelyeket például az Egyház éppen a saját nyilvános imáiban el-ismer és ajánl: – meggondolatlan, a kegyeletes emberek fülét sértő, különösen a Boldogságos Szüzet megillető tiszteletre nézve igazságtalan.

{2672} 72. tétel. Ugyanígy, amely mint visszaélést gyökerestől ki akarja pusztítani azt a szokást, hogy bizonyos képeket letakarnak és megőrzésre eltesznek: – meggondolatlan, az Egyházban gyakorolt és a hívők vallásosságának az ápolására bevezetett szokással ellentétes.

Az ünnepek

{2673} A 73. tétel, amely kijelenti, hogy az új ünnepek bevezetése onnan vette eredetét, hogy egyrészt elhanyagolták a régiek megtartását, másrészt ugyanazon ünnepi alkalmak természetének és céljának hamis felfogásából: – hamis, meggondolatlan, botrányos, az Egyházra nézve igazságtalan, kedvez az Egyház által megünnepelt ünnepnapokra szórt eretnek szidalmaknak.

{2674} 74. tétel. A Zsinat elgondolása, hogy az év folyamán szokásos ünnepeket át kell helyezni az Úr napjára, és az jogszerű, amiről azt mondja; meg van győződve róla, a püspököt megilleti az egyházfegyelem felügyelete a tisztán lelki dolgok irányában: ezért megszüntetheti a misehallgatás parancsát is olyan napokat illetően, amelyeken az Egyház ősi törvénye szerint még most is érvényben van az a parancs; továbbá abban is, amit hozzátesz, hogy a püspöki tekintély erejével át kell vinni Advent idejére azokat a böjtöket, amelyeket az Egyház parancsa folytán évközben kell megtartani; amennyiben azt állítja, hogy a püspöknek isteni rendelésből saját joga van áthelyezni napokat, amelyeket az Egyház ünnepek vagy böjtök megtartására írt elő, vagy a misehallgatás bevezetett parancsát érvénytelenné tenni: – hamis tétel, az egyetemes zsinatok és a pápák jogát sértő, botrányos, kedvez a szakadásnak.

Az eskü

{2675} 75. tétel. A tanítás, amely előadja, hogy a születő Egyház boldog századaiban úgy látták, hogy az eskü annyira idegen az isteni tanító intéseitől és az evangéliumi arany egyszerűségtől, hogy „maga a végső és elháríthatatlan szükségesség nélkül való esküvést vallástalan cselekedetnek számították, amely keresztény emberhez méltatlan”; azon felül „az Atyák egymást követő sora megmutatja, hogy az esküt általános felfogás szerint tiltottnak tartották”; és innen jutottak el a helytelenítendő esküig, amelyet az egyházi főhatóság, követve az ún. feudális jogtudomány normáit, a beiktatásoknál és magánál a püspökök szentelésénél is befogadott; és úgy határoznak, hogy azonfelül ki kell esdekelni a világi hatóságtól egy törvényt, amely eltörli az esküvést; az esküt megkívánják az egyházi főhatóságok is a hivatali elfoglaltságok és kötelességek elvállalásához, és általában minden központi hivatali tevékenység védelmében: – hamis, az Egyházra nézve igazságtalan, az egyházjogot sértő, a kánonok által bevezetett és jóváhagyott fegyelmet felforgatja.

Egyházi összehasonlítások

{2676} 76. tétel. A gúnyolódás, amellyel a zsinat a skolasztikát gáncsolja, mint azt, amelyik „utat nyitott új és egymás közt nem egyező rendszerek kitalálásához nagy értékű igazságok tekintetében, és végül elvezetett a probabilizmushoz és a laxizmushoz”; amennyiben a skolasztikára hárítja a magánszemélyek bűneit, akik azzal visszaélhettek vagy vissza is éltek: – hamis, meggondolatlan, a szent férfiakra és doktorokra nézve, akik nagy jót tettek a katolikus vallásnak, amikor a skolasztikát kiművelték: igazságtalan, kedvez az eretnekek részéről a skolasztikára szórt ellenséges szidalmaknak.

{2677} 77. tétel. Ugyanígy, abban, amit hozzátesz, hogy „az egyházi kormányzati forma változása, amely miatt megtörtént, hogy az Egyház szolgái jogaik elfelejtéséhez érkeztek el, amelyek egyébként az ő kötelességeik is, végül oda vitte el a dolgot, hogy elfeledtette az egyházi szolgálat és a lelkipásztori gondoskodás legelemibb ismereteit”; mintha az Egyházban megalkotott és jóváhagyott fegyelemnek megfelelő kormányzati változás miatt valaha is el lehetett volna feledni és elveszteni az egyházi szolgálat, ill. a lelkipásztori gondoskodás elemi ismeretét: – hamis tétel, meggondolatlan, téves.

{2678} 78. tétel. A zsinat előírása a tanácskozásokon megtárgyalandó dolgok rendjéről, amely – miután előrebocsátotta, hogy „bármelyik cikkelyben meg kell különböztetni azt, ami a hithez és a vallás lényegéhez tartozik, attól, ami csak fegyelmi sajátosság – hozzáfűzi, hogy ebben a fegyelemben is meg kell különböztetni azt, ami szükséges vagy hasznos arra, hogy a hívőket lelkükben megőrizzék, attól, ami haszontalan vagy terhesebb annál, mint amit az újszövetség fiainak szabadsága eltűr, mégis inkább attól, ami veszedelmes vagy ártalmas, mert a babonaságra és materializmusra vezet”; amennyiben a szavak általánosságának megfelelően egybefoglalná és előírt vizsgálatnak vetné alá az Egyház által meg-alkotott és jóváhagyott fegyelmi szabályozást is, mintha az Egyház, amelyet az Isten Lelke irányít, olyan fegyelmi szabályozást tudna alkotni, amely nemcsak haszontalan és terhesebb, mint amit a keresztény szabadság eltűr, de veszedelmes, ártalmas, babonaságra és materializmusra vezető is: – hamis, meggondolatlan, botrányos, veszedelmes, a kegyeletes emberek fülét sértő, az Egyházzal és az Isten lelkével szemben, amely az Egyházat irányítja, igazságtalan, a legkevesebb, hogy téves.

Rosszallások a katolikus iskolákban egészen idáig még tárgyalt  néhány vélemény ellenében

{2679} 79. tétel. Az az állítás, amely szidalmakkal és sértésekkel gúnyolja a katolikus iskolákban tárgyalt véleményeket, és amelyekben az Apostoli Szék becslése még semmi határozni – vagy kihirdetni valót nem talált: – hamis, meggondolatlan, a katolikus iskolákra nézve igazságtalan, az apostoli rendelkezéseket megillető engedelmességet gyengíti.

A három szabály, amelyet alapvetés gyanánt a zsinat meghatározott a szerzetesek megújítása végett

{2680}  80. tétel. Az I. Szabály, amely általánosan és megkülönböztetés nélkül elrendeli: „a szabályzat szerinti vagy szerzetesi állapot természete szerint nem egyeztethető össze a lelki-gondozással és a lelkipásztori élet szolgálataival, és nem képes annyira az egyházi hierarchia részesévé lenni, hogy az ellenkező oldalról ne kerülne összeütközésbe éppen magának a szerzetesi életnek az alapelveivel”;
– hamis, veszedelmes az Egyház legszentebb atyáit és elöljáróit illetően, akik a szabályzat szerinti élet szokásait összeegyeztették a világi papi rend kötelezettségeivel, igazságtalan, az Egyház kegyeletes, ősi, elfogadott szokásával és a pápák megerősítő rendeleteivel ellentétes: mintha „a szerzetesek, akiket az erkölcseik komolysága, és a hitben gyökerező szent életmódjuk ajánl”, nem szabályszerűen, és nem csupán a szerzet sérelme nélkül, hanem az Egy-ház sokrétű hasznára is nem „társulnának a klerikusok kötelesség-teljesítéséhez” (Siricius pp.).

{2681} 81. tétel. Ugyanígy, abban, amit hozzáfűz, hogy szent Tamás és szent Bonaventúra úgy jártak el a kolduló rendek intézményeinek a főemberek elleni védelmében, hogy az ő védekezésükben kisebb hév, nagyobb gondosság lett volna kívánatos: – botrányos, a szent doktorokra nézve igazságtalan, az elítélt szerzők gaz ócsárlásainak kedvez.

{2682} 82. tétel. A II. Szabály szerint „a szerzetesrendek megsokszorozása és különbözősége természetesen kavarodást és zavart okoz”; ugyanígy, abban, amit előrebocsát a 4. §: a szabályzat szerint élők „alapítói”, akik a magányban élő intézmények után felléptek, „rendeket rendekre halmoztak, megújítást megújításra, de semmi mást nem értek el, mint a bajnak az elsődleges okát egyre inkább kiterjesztették”; ha ezt a Szentszéktől jóváhagyott rendekre és intézményekre értik, mintha a kegyes feladatok különböző változatossága, amelyekre a különböző rendek magukat szentelték, természeténél fogva kavarodást és zavart kellene hogy szül-jön: – hamis, rágalmazó, a szent alapítókra és az ő hűséges tanítványaikra, azután magukra a pápákra nézve is igazságtalan.

{2683} 83. tétel. A III. Szabály, miután előrebocsátotta, hogy „a polgári társadalomban élő kis testület, anélkül, hogy valóban annak része lenne, és egy kis egyeduralmat ékel be az államba, mindig veszedelmes”, közvetlen az után felpanaszolja ezen a címen a magán monostorokat, amelyek a közös intézmény köteléke következtében kiváltképpen egy fő alatt vannak társulva, mintegy ugyanannyi sajátos egyeduralom, amelyek a polgári köztársaságra nézve veszedelmesek és ártalmasak: – hamis, meggondolatlan, a Szentszéktől a szerzetesrend fejlődéséhez jóváhagyott szabályzati intézkedésekre nézve igazságtalan, kedvez az eretnekek részéről ugyanezekre az intézményekre szórt becsmérléseknek és hamis vádaskodásoknak.
Egy több részből álló rendszer, avagy a rendelkezések összekapcsolása, levezetve az összegyűjtött szabályzatokból, és a következő nyolc cikkelyben összefoglalva a szabályzat szerint élők megújítása érdekében.

{2684} 84. tétel. I. cikkely. A csupán egy rendről, amelyet meg kell tartani az Egyházban, és az egyéb regulákat megelőzve kiszemelt, Szent Benedek-féle reguláról, egyrészt ennek kiválósága, másrészt annak a rendnek a fényes érdemei miatt; mégis úgy kell eljárni, hogy azokban a pontokban, amelyek esetleg az időszerűség szempontjából kevésbé megfelelőnek bizonyulnak, a Port-Royalnál kialakított életmód legyen az előre világító fény annak kikutatásához, mit célszerű hozzáadni, mit elvenni;

{2685} II. cikkely. Ne váljanak az egyházi hierarchia részeseivé azok, akik előzőleg csatlakoztak ehhez a rendhez; és a szentelésekre se léptessék őket elő, kivéve legfeljebb egyet vagy kettőt; akiket úgy kell bevezetni mint a monostor gondnokait vagy káplánjait, a többiek pedig megmaradnak a laikusok egyszerű rendjében;

{2686} III. cikkely. Minden egyes városban egy monostort kell engedélyezni, és azt a város falain kívül, rejtettebb és távolabbi helyeken kell elhelyezni;

{2687} IV. cikkely. A monasztikus élet elfoglaltságai közt a kézi munkának szánt részt sértetlenül meg kell őrizni, a megmaradt alkalmas időt pedig a zsoltározásra kell felhasználni, vagy ha valakinek kedve van rá, tudományos foglalkozásra is; a zsoltározásnak mérsékeltnek kell lennie, mivel annak túlságos terjedelmessége sietséget, bosszankodást, szétszórtságot szül; minél többre voltak növelve a zsoltározások, könyörgések, imádságok, ugyanannyira tökéletesen egyenlő arányban csökkent minden időben a szabályzat szerint élők buzgósága és szentsége;

{2688} V. cikkely. Semmilyen megkülönböztetést nem szabad majd megengedni a szerzetesek közt, akár a kórusnak, akár szolgálatoknak vannak szentelve; ez az egyenlőtlenség minden időben a legsúlyosabb civódásokat és egyenetlenségeket keltette fel, és a szabályzat szerint élők közösségeiből a szeretet lelkületét kiűzte;

{2689} VI. cikkely. Az örök állandóságú fogadalmat sohasem szabad meg-tűrni; azt nem ismerték az ókori szerzetesek, akik mindazonáltal az Egyház vigasztalása és a kereszténység dísze voltak: a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség fogadalmát ne engedjék meg általános és maradandó szabály gyanánt. Ha valaki ezeket a fogadalmakat, akár mindet, akár valamelyiket meg akarja tenni, tanácsot és engedélyt kell kérnie a püspöktől, ő azonban sohasem engedje meg, hogy azok örökös fogadalmak legyenek, és az év határát túl ne lépjék; csak a lehetőséget kell megadni azok megújítására ugyanazok mellett a feltételek mellett;

{2690} VII. cikkely. A püspök személyéhez van kötve minden felügyelet életük, tanulmányaik, a jámborságban való előrehaladásuk felett; őrá tartozik a szerzetesek felvétele és elküldése, de mindig meghallgatva a velük egy közösségben élők tanácsát;

{2691} VIII. cikkely. A még megmaradó rendek szerzeteseit, noha papok, be lehet bocsátani ebbe a monostorba is, ha csupán azt kívánják, hogy saját megszentelődésükkel foglalkozzanak csendben és magányban; ebben az esetben helye van az általános szabályzat II. pontjában meghatározott felmentésnek, úgy azonban, hogy ne kövessék a másokétól elütő életmódot oly mértékben, hogy nem több, mint egy, legfeljebb két mise végeztessék naponta, és elég kell legyen a többi papoknak, hogy közösségben együtt misézzenek.

Ugyanígy a szerzetesnők megreformálása érdekében

{2692} „Örök fogadalmat egészen a 40-ik vagy 45-ik éves korig nem szabad megengedni”; a szerzetesnőket kemény gyakorlatokra, különösen munkára kell rendelni, az anyagias lelkiségről, amely legtöbbjüket elaprózza, le kell őket beszélni; mérlegelni kell, hogy az ő személyükre tekintettel, nem lenne-e célszerűbb engedni, hogy a monostor a városban maradjon.
A fenti egész rendszer, az érvényben lévő és már ősidőktől fogva jóváhagyott és elfogadott fegyelmet forgatja fel, és ezért veszedelmes, az apostoli rendelkezéseknek, és több zsinat – még egyetemes is –, azután különösképpen a Trienti Zsinat szent és sérthetetlen határozatainak az ellentettje, és ezekre nézve jogsértő is; kedvez az eretnekek becsmérléseinek és hamis vádaskodásainak, amelyeket a szerzetesi fogadalmakra és a szabályzat alá tartozó intézményekre, az evangéliumi tanácsok melletti tartósabb kiállásra szórtak.

A nemzeti zsinat összehívása

{2693} A 85. tétel, amely kijelenti, hogy az egyháztörténet akármilyen ismerete elégséges ahhoz, hogy bárkinek meg kelljen vallania, a nemzeti zsinat összehívása egy a kánoni utak közül, amelynek révén véget vetnek az illető nemzetek Egyházában a vallásra vonatkozó vitáknak; ez úgy értve, hogy a bármelyik Egyházban keletkezett, a hitre és az erkölcsökre vonatkozó vitákat egy nemzeti zsinat útján megfellebbezhetetlen ítélettel képesek lennének lezárni; mintha a hit és az erkölcsök kérdéseiben való tévedésmentesség a nemzeti zsinatot illetné meg: – szakadár, eretnek.

[ A bulla meghagyásai és megmásíthatatlan kijelentései ]

{2694} Parancsoljuk tehát az összes, mindkét nemből való krisztushívőnek, hogy ne merészkedjenek a felsorolt tételekből és tanításokból eggyel is ugyanazon nézeten lenni, azt tanítani, szószékről hirdetni, amely ellen a mi rendelkezésünkben nyilatkozunk: úgy hogy aki azokat, vagy közülük valamelyiket összekapcsolva vagy külön-külön tanította, védelmezte, ki-adta, vagy róluk, akár vita címén, nyilvánosan vagy magánérintkezésben tárgyalt, hacsak esetleg nem azokat támadó szándékkal, az egyházi büntetéseknek és más, a hasonló dolgokat elkövetők ellen a jogban meghatározott büntetéseknek, magával a ténnyel, más nyilatkozat nélkül is, alá van vetve.

{2695} Egyébként, az előbb említett tételek és tanítások ezen kifejezett el-ítélése révén semmiképpen sem célozzuk egyéb, az ugyanabban a könyvben tartalmazott tanítás jóváhagyását: minthogy különösképpen abban nagyon sok tétel és tanítás feddésben részesült, akár mert rokonságban van a fentebb elítélt tételekkel, akár mert egyrészt az általános és jóváhagyott tanítás és fegyelem iránti könnyelmű megvetést tanúsítja, másrészt a római pápákkal és az Apostoli Székkel szemben rendkívül ellenséges indulatot mutat.

{2696} Úgy becsüljük, hogy kettőt mégis külön meg kell jegyezni, mint amelyeket a legszentebb Háromság legfölségesebb titkáról  a zsinat a hitről szóló rendelkezése 2. §-ában, ha nem is rossz szándékkal, de biztos, hogy oktalanul mondott ki; ez a két hely könnyen tévedésbe képes ejteni különösen a járatlanokat és az óvatlanokat:

{2697} Először ; miután helyesen előrebocsátotta, hogy Isten az ő Létében folytonosan egy és legegyszerűbb marad, és közvetlenül utána hozzáfűzi, hogy maga az Isten három személyben van megkülönböztetve, helytelenül tér el az általános és a keresztény tanítást tartalmazó írásokban elfogadott kifejezésmódtól, amely szerint az egy Istent „három megkülönböztetett személyben” levőnek mondjuk, és nem azt mondjuk, hogy az egy Isten „három személyben van megkülönböztetve”: ennek a kifejezésmódnak a felcserélése révén a szavak hatására a tévedésnek az a veszélye keletkezhetik észrevétlenül, hogy azt lehet vélni, az isteni lényeg meg van különböztetve a személyekben; az isteni lényeget a katolikus hit olyannyira egynek vallja a megkülönböztetett személyekben, hogy egyszersmind azt is vallja, hogy önmagában az teljességgel megkülönböztetés nélkül való.

{2698} A második az, amit magáról a három isteni személyről tanít, hogy őket személyes és nem-közös tulajdonságaik alapján pontosabban szólva úgy fejezzük ki, vagyis nevezzük, hogy Atya, „Ige” és Szentlélek: mintha kevésbé sajátos és pontos lenne a „Fiú” elnevezés, amelyet a Szentírás annyi helye örökített meg, magának az Atyának a  szava által, amely az égből és a felhőből hatolt le, azután a keresztségnek Krisztustól előírt kifejezései által, azután ama híres vallomás által is, amellyel maga Krisztus jelentette ki Pétert „boldognak”; – inkább azt kell megtartanunk, amit Ágoston tanítványaként viszont az angyali tanító maga tanított, hogy az Ige nevében ugyanaz a tulajdonság rejlik benne, ami  a Fiú nevében, ugyanis azt mondja Ágoston: Azáltal mondunk Igét, ami által Fiút.

{2699} És nem lehet hallgatással elmenni a jeles és rászedéssel teli zsinat vakmerősége mellett, amellyel az 1682. évben tartott gallikán Konvent nyilatkozatát (vö. a 2281 skk. pontokkal), amelyet az Apostoli Szék már régen elvetett, merészelte nemcsak túláradó dicséretekkel magasztalni, hanem, hogy ennél nagyobb tekintélyt szerezzen neki, azt a „hitről” című határozatába fondorlatosan belefoglalni, az abban tartalmazott cikkelyeket nyíltan befogadni, és amelyeket rendeletükön keresztül elszór-tan tovább adtak, ezeknek a cikkelyeknek a nyilvános és ünnepélyes megvallásával a dolgot megpecsételni. Ez bizony nemcsak a kérdőre vonás sokkal súlyosabb indokát szolgáltatja a zsinat részéről számunkra, mint ami elődeink számára ama gyűléseket illetően felmerült, hanem magára a Gallikán egyházra is súlyosan terhelő igazságtalanságot szab ki, mert méltónak tartotta a zsinat, hogy annak a tekintélye legyen a tévedések oltalma, amelyek beszennyezték határozatukat.

{2700} Ezért, a gallikán Konvent említett jegyzőkönyveit, rögtön, hogy megjelentek, elődünk, a tiszteletreméltó XI. Ince, bréve formában ki-adott levelében  az 1682. év április 11. napján, utána pedig még kifejezettebben VIII. Sándor az „Inter multiplices” kezdetű rendelkezésben, az 1690. év augusztus 4. napján  apostoli tisztségük cselekvésmódjának megfelelően elítélték, eltörölték, semmisnek és érvénytelennek nyilvánították; sokkal erőteljesebben követeli tőlünk a lelkipásztori gondoskodás, hogy ezeknek a zsinaton újfent történt, s annyi bűnnel illetett befogadását, mint meg nem gondoltat, botrányosat és különösen elődeink rendeletei kiadása után ezzel az Apostoli Székkel szemben mint a legnagyobb mértékű igazságtalanságot vessük el és ítéljük el, úgy, amint ezt a befogadást a jelen rendeletünkkel elvetjük és elítéljük, és azt akarjuk, hogy úgy is legyen kezelve, mint ami el van vetve és el van ítélve.