FJ 2201->

2201-2269: Elítélt tételek a Szent Offícium 1687. augusztus 28-án kelt rendeletében és a „Caelestis Pastor” kezdetű, 1687. november 20-án kelt rendelkezésben

[Michael (Miguel) de Molinos a legkeresettebb lelki-vezetőként szerzett nevet, különösen megszámlálhatatlan levelével és „Lelki kalauz” című főművével, amely 1675-ben jelent meg, éspedig először Rómában.

Amikor felfedték a kvietizmus tévedéseit, 1685 júliusában az Inkvizíció bírósága elé állították. A tárgyalási folyamat lezárásakor, 1687 szeptemberében nyilvánosan meg kellett a tévedéseit tagadnia, és életét őrizetben kellett befejeznie. Elítélt 68 tételét leginkább a leveleiből és a Szent Inkvizíciónak benyújtott Emlékiratából merítették. Mind a Szent Offícium rendeletében, mind az ezt megerősítő pápai rendelkezésben a tévedések minősítése összességében van megadva.

Ugyanebben az időben más kvietisták tételeit is elítélték. De a kvietizmus megítéléséhez a legjobban az visz közel, ha összehasonlítjuk Molinos tételeit a FJ 2181. skk. pontokban kifejtett katolikus tanítással.]

Michael de Molinos kvietista tévedései

{2201} 1. Szükséges, hogy az ember saját képességeit megsemmisítse, és ez a belső élet.

{2202} 2. Azt akarni, hogy aktívan ténykedjünk annyi, mint Istent megsérteni, aki azt akarja, hogy csak Ő legyen egyedül a cselekvő: és ezért szükséges, hogy Istenben (az ember) önmagáról teljesen és tökéletesen elfeledkezzék, és aztán úgy maradjon, mint egy élettelen test.

{2203} 3. A fogadalom valami megtételére a tökéletesség akadálya.

{2204} 4. A természetes aktivitás a kegyelem ellensége, és megakadályozza az Isten cselekedeteit és az igazi tökéletességet, mivel az Isten bennünk, nélkülünk akar munkálkodni.
{2205} 5. A semmittevéssel a lélek megsemmisíti magát, és visszatér kiindulásához és eredetéhez, amely az Isten lényege, amelyben átalakulva és megistenülve megmarad, és Isten akkor önmagában marad; mivel akkor már többé nem két egyesült dolog van, hanem csak egy, és így az Isten él és uralkodik bennünk, és a lélek önmagát megsemmisíti a cselekvő létben.

{2206} 6. A belső út az a lemondás, amelyben nem ismerjük meg sem a világosságot, sem a szeretetet; és nem szükséges Istent megismerni, és ily módon egyenesen előre jutunk.

{2207} 7. A léleknek nem kell gondolkodnia sem a jutalomról, sem a büntetésről, sem a paradicsomról, sem a pokolról, sem a halálról, sem az örökkévalóságról.

{2208} 8. Nem kell, hogy tudni akarja, vajon előre halad-e Isten akaratával, vagy ugyanazzal az akarattal (a lélek) megsemmisült maradjon vagy sem. Nem szükséges, hogy meg akarja ismerni saját állapotát és saját semmisségét; de az szükséges, hogy a test élettelen maradjon.

{2209} 9. Nem kell, hogy a lélek visszaemlékezzen sem magára, sem az Istenre, sem semmiféle dologra, és a belső úton minden visszatekintés ártalmas, még az ember saját cselekvéseire és hibáira való visszatekintés is.

{2210} 10. Ha (valaki) a saját hibáival másokat megbotránkoztat, nem szükséges magába szállnia, hacsak nem érhető tetten a megbotránkoztatás szándéka; és az Isten kegyelme, ha valaki nem tud figyelmet fordítani a saját hibáira.

{2211} 11. A kétségekre, amelyek előfordulnak, hogy vajon helyesen megyünk-e előre, nem szükséges odafigyelni.

{2212} 12. Aki saját szabad akaratát az Istennek ajándékozta, nem kell hogy törődjön semmivel, sem a pokollal, sem a paradicsommal; nem kell hogy vágyakozzék a saját tökéletességére, sem az erényekre, sem a saját szentségére, sem a saját üdvösségére, amelynek a reményét ki kell seprűznie.

{2213} 13. Miután érvénytelenítettük Isten előtt a szabad akaratunkat, ugyanerre az Istenre kell ráhagyni a gondolkodást és a gondot minden dolgunkról, és ráhagyni, hogy tegye bennünk, nélkülünk a saját isteni akaratát.

{2214} 14. Ahhoz, aki az isteni akarat előtt semmissé vált, nem illik, hogy az Istentől bármiféle dolgot kérjen; mivel kérni tökéletlenség, mert a saját akarat és választás cselekedete, és annyit tesz, mint azt akarni, hogy az isteni akarat igazodjon a miénkhez és ne a miénk az istenihez. Az evangéliumnak azt a mondását: „Kérjetek és kapni fogtok” (Jn 16,24), Krisztus nem a bensőséges lelkekért mondta, akik nem akarják, hogy legyen akaratuk; sőt ezek a lelkek oda jutnak el, hogy ne kérhessenek az Istentől semmit.

{2215}  15. Ahogy nem kell, hogy Istentől valamit kérjenek, úgy nem kell, hogy bármiért is hálát adjanak; mivel mindkettő a saját akarat cselekedete.

{2216} 16. Nem illik bocsánatot keresni a saját bűneinkkel kiérdemelt büntetésre; mivel jobb az isteni igazságosságnak eleget tenni, mint az isteni irgalmat keresni; mivel amaz az Isten iránti tiszta szeretetből származik, emez pedig a saját magunk érdeke szerinti szeretetből, és nem kedves dolog Istennél, és nem érdemszerző, mivel annyi, mint a keresztet elkerülni akarni.

{2217} 17. Miután átadtuk Istennek a szabad akaratot, s ráhagytuk a gondot és a gondolkodást lelkünkről, nem kell tovább törődni a kísértésekkel, és nem szükséges, hogy velük szemben más ellenállás legyen mint negatív, minden iparkodást mellőzve; és ha a természet felindul, hagyni kell, hogy felinduljon, mivel természet.

{2218} 18. Aki az imádságban képeket, alakokat, képmásokat használ fel és a saját fogalmait, nem imádja Istent lélekben és igazságban (vö. Jn 4,23).

{2219} 19. Aki Istent olyan módon szereti, ahogyan az ész okoskodik vagy az értelem valamit felfog, nem szereti az igaz Istent.

{2220} 20. Azt állítani, hogy az imádságban szükség van arra, hogy eszme-futtatással és gondolatok révén segítséget szerezzen magának, amikor Isten nem szól a lélekhez: ez tudatlanság. Isten sohasem beszél, az ő beszéde a cselekvés, és mindig cselekszik a lélekben, amikor ez őt eszme-futtatásaival, gondolataival és cselekedeteivel nem akadályozza.

{2221} 21. Az imádságban szükség van arra, hogy homályos és csak általánosságban megragadott hitben maradjunk, nyugalomban és bármely részleges és megkülönböztető gondolat elfelejtésével, amely Isten és a Háromság határozmányaira irányulna, és így Isten jelenlétében maradjunk az ő imádására és szeretésére, és hogy neki szolgáljunk; de tevékenység működtetése nélkül, mivel Istennek abban nem telik kedve.

{2222} 22. Ez a hit által való megismerés nem a teremtmény előállította tény, hanem az Istentől a teremtménynek átadott ismeret, amelyről a teremtmény nem tudja, hogy megvan neki, és később sem ismer rá, hogy az megvolt neki; és ugyanezt kell mondani a szeretetről.

{2223} 23. A misztikusok Szent Bernáttal, vagy a „Kolostori lépcső” című mű szerzőjével, ugyanezen Bernát neve alatt, négy fokozatot különböztetnek meg: az olvasmányt, az elmélkedést, az imádságot és a belénk öntött szemlélődést. Aki mindig az elsőnél vesztegel, sohasem lép át a másodikba. Aki mindig a másodiknál vesztegel, sohasem jut el a harmadikba, amely a mi megszerzett szemlélődésünk, amelyben az egész életen át ki kell tartanunk, hacsak Isten nem ragadja a lelket (anélkül, hogy az várna erre) a belénk öntött szemlélődésre; és ha ez megszűnik, a léleknek vissza kell mennie a harmadik fokozatra és azon megmaradni anélkül, hogy még tovább hátrálna vissza a másodikra vagy az elsőre.

{2224} 24. Akármilyen gondolatok támadnak imádság közben, még ha tisztátalanok is, még ha az Isten, a Szentek, a hit és a szentségek ellen valók is, ha akarattal nem tápláljuk és akarattal nem űzzük el ezeket, hanem közömbösen és átnézve felettük eltűrjük, nem akadályozzák a hívő imádságot, sőt azt tökéletesebbé teszik, mivel a lélek akkor inkább megmarad az isteni akaratra való ráutaltságban.

{2225} 25. Még ha meglepné is az álom és elaludnék, mindazonáltal az imádság és a szemlélődés tényleges lenne; mivel imádság és elengedettség, elengedettség és imádság ugyanaz a dolog, és míg a elengedettség folyvást tart, addig folytonosan az imádság is tart.

{2226} 26. Ama három út: megtisztító, megvilágosító és egyesítő, a legnagyobb képtelenség, amit a misztikában mondtak, mivel csakis egyetlen út van: ti. a belső út.

{2227} 27. Aki vágyik rá és magáénak vallja az érzékelhető áhítatot, nem kívánja és nem keresi az Istent, hanem önmagát; és rosszul teszi, amikor arra vágyik és annak a bírására törekszik mind a szent helyeken, mind az ünnepnapokon az, aki a belső úton jár.

{2228} 28. A lelki dolgoktól való undor jó dolog, amennyiben ezen keresztül tisztul az önszeretet.

{2229} 29. Ha a „benső” lélek utálja az Istenről való eszmefuttatásokat és az erényeket, és hideg marad, és nem érez magában semmilyen szenvedélyt, az jó jel.

{2230} 30. Az érzékek megnyilvánulásai, amelyeket tapasztalunk a lelki életben, egészében utálatosak, alacsonyrendűek és tisztátalanok.

{2231} 31. Egyetlen elmélkedő sem gyakorol igazi belső erényeket; mert azokat nem szükséges érzékileg megismerni. Szükség van rá, hogy elveszítsék az erényeket.

{2232} 32. Sem az áldozás előtt, sem áldozás után nem kívántatik meg más előkészület vagy hálaadás (ezekért a „benső” lelkekért), mint a megmaradás a szokott passzív ráhagyatkozásban, mivel ez tökéletesebb módon pótolja az összes erényes cselekményeket, amelyek a rendes úton meg-történhetnek és megtörténnek. És ha a szentáldozásnak ebből az alkalmából a megalázkodás, a kérés vagy a hálaadás indulatai feltámadnak, el kell nyomni ezeket, valahányszor nem lehet felismerni a különbséget, hogy ezek az Isten sajátos indításából vannak: máskülönben a még nem halott természet ösztönzései.

{2233} 33. Rosszul cselekszik a lélek, amelyik ezen a belső úton jár, ha az ünnepnapokon valamilyen rész szerinti törekvéssel valamilyen áhítatos érzelmet akar magában felkelteni, mivel a „benső” léleknek az összes napok egyformák, az összesek ünnepnapok. És ugyanezt kell mondani a szent helyekről, mivel az ilyen a lelkeknek az összes helyek egyenlők.

{2234} 34. Szavakkal és beszélt nyelven adni hálát Istennek, nem a „benső” lelkeknek való, amelyek csendben kell hogy maradjanak, így semmilyen akadályt nem helyeznek Isten elé, hogy működjék bennük; és minél inkább Istenre hagyatkoznak, tapasztalják, hogy nem tudják az Úr imádságát, vagyis a Pater nostert elmondani.

{2235} 35. Nem illik az ezen a belső úton járó lelkekhez, hogy cselekedeteket hajtsanak végre, nevezetesen erényes cselekedeteket, saját választásukból és cselekvőkészségükből kifolyóan; másként nem lennének holt lelkek. És nem kell a Boldogságos Szűz, a Szentek vagy a Krisztus embersége iránti szeretet indulatait előcsalniuk: mivel, minthogy ezek érzékelhető tárgyak, olyan az irántuk való szeretet.

{2236} 36. Semmilyen teremtménynek, sem a Boldogságos Szűznek, sem a Szenteknek nem kell, hogy székhelye legyen a szívünkben: mivel egyedül Isten akarja azt elfoglalni és birtokolni.

{2237} 37. A kísértések alkalmával, még ha azok bőszültek is, nem kell a léleknek az ellentétes erények kifejezett indulatait felkeltenie, hanem meg kell maradnia a fent említett szeretetben és ráhagyatkozásban.

{2238} 38. Az önmegtagadások önkéntes keresztje nehéz súly és nem terem gyümölcsöt, ezért mellőzni kell.

{2239} 39. A szentebb cselekedetek és a bűnbánat cselekedetei, amelyeket a Szentek véghezvittek, nem elégségesek arra, hogy eltávolítsanak a lélekből akár egyetlen ragaszkodást is.

{2240} 40. A Boldogságos Szűz soha semmilyen külső cselekedetet nem vitt végbe, és mégis az összes Szenteknél szentebb volt. Tehát a szentséghez el lehet jutni külső cselekedet nélkül.

{2241} 41. Isten megengedi és akarja a mi megalázásunkra, és hogy az igazi átalakulásra elvezessen minket, hogy egyes tökéletes lelkek esetében, még ha nem is ördögtől megszállottak, a démon erőszakot tegyen a testükön, és azt okozza, hogy azok érzéki cselekedeteket kövessenek el, még virrasztásban is és a lélek elhomályosodása nélkül, fizikailag mozgatva kezüket és más tagjaikat, a lelkek akarata ellenére. És ugyanezt mondjuk, más önmagában bűnös cselekedetek vonatkozásában is: ebben az esetben nem bűnök, mivel ezekben nincs meg a beleegyezés.

{2242} 42. Adódhat olyan eset, hogy érzéki cselekedetek elkövetését célzó ilyen erőszak ugyanabban az időben két személyt érintően történik meg, ti. egy férfi és egy nő esetében, és mindkét fél részéről ezt cselekedet követi.

{2243} 43. Az Isten az elmúlt századokban a szenteket a zsarnokok szolgálatába hajtotta; most pedig ezeket a szenteket a démonok szolgálatára hajtja; ők okozzák bennük az előbb mondott erőszakosságokat, hogy ők magukat még inkább alábecsüljék és semmibe vegyék és Istenre hagyatkozzanak.

{2244} 44. Jób káromkodott, és mégsem vétkezett ajkával; mert ez erőszak volt a démon részéről.

{2245} 45. Szent Pál a démon ilyen erőszaktevéseit szenvedte el testében; ezért írta: „Nem a jót teszem, amit akarok; hanem a rosszat, amit nem akarok, azt teszem” (Róm 7,19).

{2246} 46. Ilyen erőszaktevések arányosabb eszközt képeznek a lélek sem-mibe vételére, és annak az igazi átalakuláshoz és egységhez való elvezetésére, és nem marad más út: és ez a könnyebb és biztosabb út.

{2247} 47. Amikor az ilyen erőszaktételek föltetszenek, hagyni kell, hogy a sátán működjék; semmire nem kell iparkodni, és semmilyen saját igyekezetet nem kell alkalmazni, hanem az embernek meg kell maradnia a saját semmijében; és még ha be is következnek saját kezükkel előidézett önfertőzések és szemérmetlen cselekedetek, és ennél rosszabbak is, nincs szükség rá, hogy önmagukat nyugtalanítsák, hanem ki kell vetni az aggodalmakat, a kétségeket és a félelmeket; mivel a lélek megvilágosodottabbá, megerősödöttebbé és szeplőtelenebbé válik, és megszerzi a szent szabadságot; és mindenekelőtt nem szükséges ezeket meggyónni (és a legszentebbül történik nem meggyónni), mivel ezen a módon felülmúlják a démont, és megszerzik a béke kincsét.

{2248} 48. A sátán, aki az ilyen erőszaktételeket okozza, azután arra a meg-győződésre akar juttatni, hogy azok súlyos bűnök; hogy a lélek nyugtalan legyen, haladjon-e továbbra is a belső úton: ezért a sátán erőinek a meggyöngítése végett jobb dolog azokat nem meggyónni, mivel nem bűnök, még csak nem is bocsánatosak.

{2249} 49. Jób a démoni erőszak következtében saját kezével megfertőztette magát ugyanabban az időben, amikor tiszta könyörgéseket intézett Istenhez, így értelmezve a helyet Jób Könyvének XVI. fejezetében (vö. Jób 16,17).

{2250} 50. Dávid, Jeremiás és sokan a szent Próféták közül ilyen erőszakot szenvedtek ezeknek a tisztátalan külső cselekedeteknek a révén.

{2251} 51. A Szentírásban sok példa van az erőszakosságokra a külső bűnös cselekedeteknél; mint az a példa Sámsonról, aki erőszak alkalmazásával megölte magát a filiszteusokkal együtt (Bír 16,29 sk.), házasságra lépett egy idegen származású nővel (Bír 14,1 skk.), és egy Delila nevű öröm-lánnyal paráználkodott (Bír 16,4 sk.): ezek a dolgok különben tiltottak és bűnök voltak –; a példa Juditról, aki Holofernesznek hazudott (Jud 11,5 skk.) –; a példa Elizeusról, aki megátkozta a fiúkat (2Kiv 2,24) –;a példa Illésről, aki tűzzel elpusztította Achaszja (sic!) király két vezérét csapataikkal együtt (2Kir 1,10 skk.). Hogy vajon közvetlenül az Istentől végrehajtott erőszak volt-e, vagy a démonok szolgálata által, amint más lelkekben történik, bizonytalanságban marad.

{2252}  52. Minthogy az ilyen erőszakosságok, a tisztátalanok is, a lélek el-homályosodása nélkül történnek, akkor a lélek képes egyesülni Istennel, és ténylegesen mindinkább egyesül.

{2253} 53. A gyakorlatban annak a felismerésére, vajon valamilyen cselekvés más személyekben erőszakos volt-e, a szabály, amelyet erről tartok, annál kevésbé azoknak a lelkeknek a tanúságtétele, akik tanúskodnak, hogy ők a mondott erőszakosságokba nem egyeztek bele, vagy nem esküdhetnek meg, hogy azokba beleegyeztek, és látni, hogy vannak lelkek, akik előrehaladnak a belső úton; hanem a szabályt egy bizonyos világosságból merítem, amely felsőbbrendű, mint a tényleges emberi és a teológiai megismerés, és amely azt eredményezi, hogy én biztosan felismerem belső bizonyossággal, hogy az ilyen cselekvés erőszakos: és biztos vagyok, hogy ez a világosság az Istentől származik, mivel hozzám azzal a bizonyossággal összekötve jut el, hogy az Istentől jön, és nekem a kétely árnyékát sem hagyja az ellenkezőjéről: azon a módon, ahogyan néha megtörténik, hogy Isten valamit kinyilatkoztatva ugyanabban az időben biztosítja a lelket, hogy ő az, aki kinyilatkoztat, és a léleknek nem lehet kétsége az ellenkezőjét illetően.

{2254} 54. A szabályos lelkiéletet élők a halál órájában megcsalatva találják magukat és megzavarodva és az összes szenvedélyekkel, amelyektől a másvilágon meg kell tisztulniuk.

{2255} 55. Ezen a belső úton eljutunk, bár sok türelemmel, az összes szenvedélyektől való megtisztuláshoz és azok kioltásához, úgy, hogy többé semmit nem érzünk, semmit, semmit: nem érzünk semmilyen nyugtalanságot, mint egy holttest, és a lélek sem engedi többé, hogy érzést keltsenek benne.

{2256} 56. A két törvény és a két kívánság (egyik a léleké, és az önszereteté a másik) addig tart, ameddig az önszeretet tart: ezért amikor ez megtisztult és meghalt, ahogyan ez a belső utat járva történik, nincs jelen többé az a két törvény és a két kívánság, és többé semmilyen vétség nem csúszik be, és többé semmit nem érez, még bocsánatos bűnt sem.

{2257} 57. A megszerzett szemlélődés által eljutunk egy olyan állapotba, amikor nem követünk el többé bűnöket, sem halálosakat, sem bocsánatosakat.

{2258} 58. Az ilyen állapotba úgy jutunk el, ha nem figyelünk többé a saját cselekedeteinkre; mivel a hiányosságok a ráfigyelésből keletkeznek.

{2259} 59. A belső út külön van választva a gyónástól, a gyóntatóktól és a lelkiismereti esetektől, a teológiától és a filozófiától.

{2260} 60. Az előrehaladott lelkeknek, akik kezdenek meghalni a ráfigyelésnek, és el is érkeznek oda, hogy holtak legyenek, Isten a gyónást néha lehetetlenné teszi, és ő maga pótolja annyi megóvó kegyelemmel, amennyit a szentségben kapnának; és ezért az ilyen lelkeknek nem jó ilyen esetben a bűnbánat szentségéhez járulni, mivel az a szentség nekik lehetetlen.

{2261} 61. A lélek, midőn a misztikus halálhoz elérkezik, nem tud többé mást akarni, mint amit Isten akar, mivel nincs többé akarata, és Isten azt elvette tőle.

{2262} 62. A belső úton át elérkezünk egy folytonos mozdulatlan állapothoz, amely megzavarhatatlan békében áll fenn.

{2263} 63. A belső úton át elérkezünk az érzékek halálához is: sőt, annak a jele, hogy valaki a semmisség állapotában marad, azaz a misztikus haláléban az, ha a külső érzékek nem jelenítik meg többé az érzékelhető dolgokat, ezért azok úgy vannak, mintha nem is lennének, mivel nem jutnak el a ráhatáshoz, hogy az értelem hozzájuk idomuljon.

{2264} 64. A teológusnak kisebb a ráhangoltsága a szemlélődő állapotra, mint a tanulatlan embernek: először, mivel nincs annyira tiszta hite; másodszor, mivel nem annyira alázatos; harmadszor, mivel nem ügyel annyira a saját üdvösségére; negyedszer, mivel teli van a feje elképzelt tárgyakkal, fogalmakkal, véleményekkel és vizsgálatokkal, és nem tud abba behatolni az igazi világosság.

{2265} 65. Az elöljáróknak külső dologban kell engedelmeskedni; és a szerzetesek engedelmességi fogadalma csak külső dologra terjed ki. A belsőben azonban másképpen van a dolog, oda egyedül az Isten és a lelki vezető lép be.

{2266} 66. Nevetésre méltó egy bizonyos új tanítás az Isten Egyházában, hogy a lelket, benső életét illetően a püspöknek kell kormányoznia: hogy ha a püspök nem tudja már fogadni, a lélek a vezetőjével együtt járuljon elé. Új tanítást mondok; mivel sem a Szentírás, sem a zsinatok, sem a kánonok, sem a bullák, sem a Szentek, sem a szerzők azt soha nem hagyományozták át, és nem is hagyományozhatták: mivel az Egyház nem ítél a rejtett dolgokról, és a léleknek joga van és lehetősége ki-választani azt, bárki legyen, aki neki jónak látszik.

{2267} 67. Azt mondani, hogy bensőnket ki kell tárni az elöljárók külső ítélőszéke előtt, és hogy bűn lenne ezt nem megtenni, ez nyilvánvaló rá-szedés: mivel az Egyház nem ítél a rejtett dolgokról, és saját lelkükre káros hatással vannak ezek a csalások és tettetések.

{2268} 68. A világban nincs lehetősége, sem jogi felhatalmazás megparancsolni azt, hogy a lélek benső életét illetően a lelkivezető leveleit nyilvánosságra hozzák: és ezért szükség van arra, hogy megjegyezzük: ez a sátán gúnyolódása. …

{2269} (Minősítés: ) Ezeket a tételeket pedig, tekintetbe véve mindegyiket, úgy ítéltük el, mint eretnekeket (3.; 13-15.; 41-53.),
gyanúsakat (az eretnekséghez legközelebb állókat: 21.; 23.; 57.; 60 sk.;
eretnek ízűeket: 2.; 4-10.; 12.; 16-19.; 31 sk.; 35 sk.; 55 sk.; 58.) és
téveseket (4-6.; 8-10.; 13-19.; 21 sk.; 24.; 32.; 35.; 41-53.; 58),
botránkoztatókat (6 sk.; 9-11.; 14-20.; 24 sk.; 30-52.; 54.; 58-60.; 63 sk.; 66.),
káromlóakat (10.; 14 sk.; 41-53.; 60.),
a jámbor füleket sértőeket (6.; 30.; 58.),
meggondolatlanokat (11.; 14 sk.; 17-20.; 23 sk.; 26 sk.; 30-35.; 38 sk.; 41-68.),
a keresztény fegyelmet fellazítókat (10.; 16.; 21 sk.; 24 sk.; 31.; 35.; 38 sk.; 41-52.; 59.; 65 sk.) és
felforgatókat (az egyházi joghatóságra nézve: 68.) és
bujtogatókat (65.). …
Emellett … elítéltük ugyanezen Michael de Molinos bármely helyen és nyelven kinyomtatott összes könyveit és összes műveit, ugyancsak összes kéziratait. (Ezeket a minősítéseket a Szent Offícium teológusai ítélték meg minden egyes tételnek; ezt a Casanate-Kódexből tudjuk, amely a rendelet eredeti példánya.)

VIII. Sándor pápa, 1689–1691

2281-2285: A gallikán klérus 1682. március 19-én összeállított cikkelyei, amelyeket az „Inter multiplices” kezdetű rendelkezés, 1690. augusztus 4-én érvénytelennek nyilvánított

[Sok esetben, elsősorban a királyi jogok kiterjesztése kapcsán viszály támadt a pápa és XIV. Lajos francia király között; hogy nagyobb tekintélyi súllyal tudjon a pápa ellen fellépni, a király a klérus számára nagygyűlés tartását írta elő (1681. október–1682. június), amely négy cikkelyt alkotott.

Ezek tanításának elfogadására a király az összes tudósokat kötelezni akarta (megjegyzendő, hogy a 2-4. szakasz dogmatikai jelentőségű); ám a Sorbonne ellenállt, és a pápa, VIII. Sándor a fent hivatkozott rendelkezésben tiltakozott, amelyet végül is 1691 januárjában tettek közzé. A király később visszakozott.

VIII. Sándor nem alkalmazott teológiai minősítéseket a cikkelyekre, de VI. Pius pápa később, amikor azokat a Pistoiai Zsinat magáénak vallotta, lépésüket meggondolatlannak, botránkoztatónak és az Apostoli Székre nézve jogtalannak ítélte, l. a FJ 2699, 2700]

Helytelenített cikkelyek a pápa jogairól

{2281} 1. Szent Péternek és utódainak, Krisztus helytartóinak és magának az Egyháznak a lelki és az örök üdvösséget érintő dolgok feletti hatalom lett átadva, nem pedig az állami és evilági dolgok feletti hatalom, hiszen az Úr azt mondja: „Az én országom nem ebből a világból való” (Jn 18,36), és ismét: „Adjátok meg hát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené” (Lk 20,25), és ennélfogva áll az apostol kijelentése: „Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak. Mert nincs hatalom, csak az Istentől; ami pedig van, azt Isten rendelte. Ezért aki a hatósággal szembeszáll, Isten rendelésének szegül ellene.” (Róm 13,1 sk.) Tehát a királyok és a fejedelmek, Isten rendelése szerint, a világi dolgokban semmilyen egyházi hatalomnak nincsenek alávetve, és nem tehetők le közvetlenül vagy közvetetten, vagy alattvalóikat nem lehet a hűség és az engedelmesség alól felmenteni, és az adott hűségeskü alól feloldani az Egyház kulcsainak hatalmánál fogva: és ezt az indokolt véleményt, amely a köznyugalomra nézve szükséges, és az Egyháznak nem kevésbé hasznos, mint az államnak, mint ami az Isten szavával, az Atyák hagyományával és a Szentek példájával egybehangzó, mindenképpen tartani kell.

{2282} 2. Úgy van meg az Apostoli Széknek és Péter utódainak, Krisztus helytartóinak a lelki dolgok feletti teljhatalma, hogy egyszersmind érvényben vannak és rendületlenül helytállóak a szent Konstanzi Egyetemes Zsinatnak az Apostoli Széktől elfogadott, és maguknak a Pápáknak és az egész Egyháznak a gyakorlata által megerősített és a francia Egyház által folytonos elkötelezettséggel megtartott rendeletei, amelyek az egyetemes Zsinatok tekintélyére vonatkoznak, s amelyeket a negyedik és az ötödik ülésszak tartalmaz, és nem adja a jóváhagyását a francia Egyház azoknak, akik a mondott határozatok erejét gyengítik, mintha kétes tekintélyűek lennének és kevésbé elfogadottak, vagy akik a határozatokat félremagyarázzák, hogy azok csak a Zsinat szakadás alatti idejére szólnak.

{2283} 3. Ezért az apostoli hatalom gyakorlását mérsékelni kell az Isten Lelke által megszerkesztett és az egész világ tiszteletével szent célra rendelt szabályok révén; de érvényesek azok a szabályok, szokások és intézmények is, amelyeket Franciaország és a francia Egyház elfogadott, és az atyák hatásköre háborítatlan marad, és mindez úgy tartozik az Apostoli Szék tekintélye alá, hogy az intézkedések és a szokások a jelentős Szék és az egyházak egyetértésével megerősítve nyerik el saját állandóságukat.

{2284} 4. A hit kérdéseiben is a Pápának van a fő szerepe, és rendeletei az összes és az egyes egyházakra egyaránt kiterjeszkednek, de ítélete mégsem megváltoztathatatlan, hacsak az Egyház egyetértése nem járult hozzá.

{2285} 5. (A bulla bírói ítélete: ) A jelen értelemben kinyilvánítjuk, hogy mindazt, amit a francia klérus fent megnevezett, 1682-ben megtartott nagygyűlésein megtárgyaltak és mindazt, ami ott történt, egyrészt a királyi jogkör kiterjesztését illetően, másrészt az egyházi hatalomról szóló nyilatkozatot és az abban foglalt négy tételt illetően, mivel a jog szerint semmisek, érvénytelenek, hatástalanok, hiábavalók, erejüket és hatásukat tekintve teljesen és mindenképpen üresek, kezdettől üresek is voltak és örökké azok is lesznek: senki sem köteles közülük bármelyiket is megtartani, még ha esküvel lennének is biztosítva; mindez (értendő, stb. mint fent) értendő a tárgyalt kérdésekre nézve, az összes és egyenként vett meghagyásokkal, megerősítésekkel, nyilatkozatokkal, levelekkel, hivatalos hirdetményekkel és rendeletekkel együtt, bárki is adta ki, vagy tette közzé azokat, akár egyházi, akár világi személy, akármilyen minőségben, akármilyen tekintéllyel és hatalommal is rendelkezik, még ha hatalma olyan is, hogy egyedi megnyilatkozást igényel.

2290-2292: A Szent Offícium rendelete, 1690. augusztus 24.

Tévedések a cselekedetek jóságáról

{2290} 1. A tárgyi jóság a tárgynak az eszes teremtménnyel való megegyezésében áll: a formai pedig a cselekedet alaki megegyezésében az erkölcsi szabállyal. Ehhez elég, hogy az erkölcsi cselekedet a végső célt tűzze ki maga elé, legalábbis így legyen felfogható. Ezt a célt az ember nem tartozik szeretni sem a kezdetkor, sem erkölcsi élete lefolyása során.

{2291} 2. A filozófiai vagy erkölcsi bűn emberi cselekedet, amely nem felel meg az eszes természetnek és a helyes irányba tájolt észnek; a teológiai és halálos bűn pedig az isteni törvény szabad áthágása. A filozófiai, akármennyire súlyos, abban; aki Istent vagy nem ismeri, vagy éppen nem gondol Istenre, súlyos bűn, de nem Isten megsértése, és nem halálos bűn, amely felbontja az Istennel való barátságot, és nem örök büntetésre méltó.

{2292} (Minősítés🙂  1. tétel: kihirdetve és elítélve mint eretnek.- 2. tétel: botránkoztató, meggondolatlan, jámbor füleket sértő és téves.