FJ 1667->

1667-1719: XIV. ülés, 1551. november 25.

[A zsinati atyák már Bolognában ismét hozzáláttak a bűnbánat szentségéről és az utolsó kenetről szóló határozatok előkészítő munkájának; Trientben 1551. október 15-én ezt folytatva november közepén megszerkesztették a tanító rész és a kánonok tervezetét, amelyet néhány nappal ezután végleges határozattá tettek.]

a) Tanítás a bűnbánat szentségéről

Előszó

{1667} Ámbár már a megigazulásról szóló határozatban (l. az 1542 sk, 1579. pontokat) közbevetőleg sok dolgot kellett elmondani a bűnbánat szentségéről is a témák egymással való összefüggése miatt, de a téma körül manapság a tévedések oly nagy tömege terjedt el, hogy nem is kicsi közös hasznot hozna, ha erről pontosabb és teljesebb meghatározást nyújtana a szentséges, egyetemes és általános Trienti Zsinat, amely a Szentlélek vezetésével kimutatja és megingatja az összes tévedést, hogy a katolikus igazság áttekinthető és világos legyen. Ezt az igazságot ez a szentséges Zsinat az összes keresztényeknek a következőkben úgy terjeszti elő, hogy azt mindig meg kell őrizni.1. fejezet. „A bűnbánat szentségének szükségessége és alapítása”

{1668} Soha nem lett volna szükség arra, hogy a keresztség szentségén kívül a bűnök megbocsátására másik szentséget alapítson Krisztus, ha az összes újjászületettek hálája Isten iránt olyan lenne, hogy a keresztségben az ő jótéteménye és kegyelme által kapott megigazulást állhatatosan megőriznék. Mivel azonban Isten „irgalomban gazdag” (Ef 2,4) és „Tudja jól, hogy milyen az alkatunk” (Zsolt 102,14), azoknak is megadta az életet adó gyógyszert, akik magukat később a bűn szolgaságába és az ördög hatalmába átadták. Éppen ez a bűnbánat szentsége, mellyel a keresztség után elbukottak Krisztus halálának jótéteményében részesülnek.

{1669} A bűn fölötti bánat minden embernek, aki magát halálos bűnnel mocskolta be, mindig szükséges volt a kegyelem és megigazulás elnyerésére. Azoknak is, akik a keresztség szentségével való lemosást kérték, hogy elvetve és kiigazítva a visszásságot, Isten ekkora megsértését a bűn gyűlöletével és a lélek jámbor fájdalmával elutasítsák. Ezért mondja a próféta „Térjetek meg és forduljatok el bűneitektől, ne vigyenek többé titeket romlásba.” (Ez 18,30)  Az Úr is mondta: „Ha nem tartotok bűn-bánatot, épp úgy elvesztek ti is mind.” (Lk 13,3) És Péter is, az apostolok feje, a még keresztségre készülő bűnösöknek javasolta a bűnbánatot: „Tartsatok bűnbánatot, és keresztelkedjék meg mindegyiktek.” (ApCsel 2,38). {1670}

Kifejezetten azonban Krisztus eljövetele előtt a bűnbánat nem volt szentség, sőt még eljövetele után sem, kinek-kinek a megkeresztelése előtt. Az Úr a bűnbánat szentségét jelesen akkor alapította, amikor a halálból feltámadt, s rálehelt a tanítványokra, mondván: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, azé bocsánatot nyernek, akinek megtartjátok, azé megmaradnak.” (Jn 20,22) Ezzel a rendkívüli tettel, s ezekkel a félreérthetetlen szavakkal a bűnök megbocsátásának és megtartásának hatalmát közölte az apostolokkal és az ő törvényes utódaikkal a keresztség után bűnbe esett hívek kiengesztelődése végett. Ezt az összes atyák egybehangzóan mindig így értették. Amikor a novaciánusok csökönyösen tagadták, hogy van megbocsátási felhatalmazás, a katolikus Egyház nagyon ésszerűen eretnekekként vetette ki és ítélte el őket. Amiért is az Úr ama szavainak ezt a legigazabb értelmét e szent Zsinat jóváhagyja és újra elfogadja, egyben elítéli azok kitalált értelmezését, akik ezen szavakat – meghamisítva – az Isten igéjét hirdető vagy Krisztus evangéliumát hírül adó hatalomra forgatják ki a szentség-alapító szándék ellenére.

2. fejezet. „A bűnbánat és a keresztség szentségeinek a különbsége”

{1671} Ez a szentség egyébként a keresztségtől elég sok szempontból különbözik. Teljesen eltérő az anyaga és a formája, amelyek egy szentségnek a lényegét alkotják: teljesen nyilvánvaló az is, hogy a keresztség ki-szolgáltatójának nem kell bírói tisztet ellátnia, minthogy az Egyház nem is gyakorol ítéletet olyanon, aki előzően a keresztség ajtaján át tagjaként be nem lépett. „Nem tartozik rám, mondja az apostol, hogy kívülállókon bíráskodjam” (1Kor 5,12). Másképpen áll a helyzet a hívek háza népénél, akiket Krisztus Urunk a keresztelés fürdőjével már egyszer saját testének tagjaivá tett (1Kor 12,13). Mert azt akarta, hogy ők, ha azután magukat valamilyen bűnnel megfertőzték, már ne a megismételt keresztséggel legyenek megtisztítva, minthogy ez a katolikus Egyházban semmi módon sem lehetséges, hanem ezen ítélőszék elé vádlottként álljanak, hogy a papok ítélete által nem csak egyszer, hanem akárhányszor csak az elkövetett bűnök elől ehhez menekülnek, megszabadulhassanak.

{1672} Eltérő azonfelül a keresztség és a bűnbánat gyümölcse is. A keresztség által ugyanis Krisztusba öltözünk, (vö. Gal 3,27) s Őbenne új teremtménnyé válunk, teljes és hiánytalan megbocsátást kapva minden bűnünkre. Ehhez a megújuláshoz és épséghez a bűnbánat szentsége révén, a mi nagy sírásunk és fáradozásaink nélkül – amit az isteni igazságosság megkövetel – egyáltalán nem juthatunk el. Ezért a szent atyák méltán nevezték a bűnbánatot „bizonyos fáradságos keresztségnek”. Így tehát a bűnbánat e szentsége a keresztség után elesőknek az üdvösségre éppúgy szükséges, mint a még újjá nem születetteknek maga a keresztség. (6. kánon.)

3. fejezet. „A bűnbánat szentségének részei és gyümölcse”

{1673} Tanítja továbbá e szent Zsinat, hogy a bűnbánat szentségének formáját, amelyen kiváltképpen alapszik az ereje, a kiszolgáltató ezen szavai alkotják: „Én téged föloldozlak stb.” – melyhez az Anyaszentegyház szokása szerint bizonyos könyörgéseket is dicséretreméltóan hozzá szoktak fűzni, de a forma lényegét ezek a legkevésbé sem befolyásolják, és a szentség kiszolgáltatásához sem szükségesek. Mintegy „anyagát” képezik e szentségnek a bűnbánó cselekedetei, úgymint: a bánat, a bűn-bevallás, és az elégtétel. (4. kánon). Ezeket oly szempontból nevezhetjük a bűnbánat részeinek, amennyiben a bűnbánó részéről Isten rendelése szerint a szentség teljességéhez, és a teljes, tökéletes bűnbocsánathoz megkívántatnak.

{1674} Végül e szentség dologi hatása erejére és hatékonyságára nézve a ki-engesztelődés Istennel, s e hatást olykor a jámbor emberekben, akik áhítattal veszik e szentséget, a lelkiismeret nyugalma és békéje, a lélek erős vigasztalása szokta követni.

{1675}Amikor a szent Zsinat e tanítást ezen szentség részeiről és hatásáról átadja, egyszersmind elítéli azok véleményét, akik a bűnbánat részeit csakis a lelkiismeret rémületének a felgerjedésében és a hitben akarják látni. (4. kánon.)

4. fejezet. „A bánat”

{1676} A bűnbánó előbb fölemlített tettei közül első a bánat, amely a lélek fájdalma és utálata az elkövetett bűn miatt, azzal az elhatározással, hogy nem akar a jövőben is vétkezni. A bánatnak ez a mozzanata a bűnök bocsánatának a kiesdeklésére minden időben szükséges volt, és a keresztség után elesett embert úgy készíti újból elő a bűnök bocsánatára, ha az isteni irgalomba vetett bizalommal és mindazon dolgok teljesítésének szándékával van összekötve, amelyek a szentség szabályszerű fel-vételéhez szükségesek. Kinyilvánítja tehát e szent Zsinat, hogy a bánat nemcsak azt foglalja magában, hogy elhagyja a bűnt, és egy új élet el-kezdését határozza el, hanem a régi életet gyűlölnie is kell, Ezekiel szerint: „Vessetek el magatoktól minden bűnt, amit ellenem elkövettetek, szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket” (18,31). Biztos az is, hogy aki a szentek jajkiáltásait megfontolta, mint Zsolt 50,6: „Egyedül Teellened vétettem, és ami színed előtt gonosz, azt tettem”; Zsolt 6,7: „El-fáradtam a sóhajtozásban, éjjelente sírástól nyirkos az ágyam”; Iz 38,15: „Újra megfontolom előtted minden éveimet, lelkem keserűségében”, s más effélék, azokból könnyen megérti, hogy ezek az előélet heves gyűlöletéből és a bűnök igen nagy utálatából származtak.

{1677} Tanítja továbbá e Zsinat, hogy ez a bánat néha a szeretet miatt már tökéletes, s így az embert az Istennel kibékíti, mielőtt ezt a szentséget valóságosan is felvenné, mégis magát a kiengesztelődést nem lehet tulajdonítani magának a bánatnak a szentség vágya nélkül, mert azt magában kell foglalnia.

{1678} A tökéletlen bánatról (5. kánon), amit „kevésbé tökéletes bánatnak” is hívnak, mivel általában vagy a bűn undokságának a meggondolása okozza, vagy a pokoltól és a büntetésektől való félelem, a Zsinat kinyilvánítja, hogy ha a bűn akarását kizárja a bocsánat reményével, nemcsak nem teszi az embert képmutatóvá és még bűnösebbé, (vö. az 1456. ponttal), hanem az az Isten ajándéka és a Szentlélek ösztönzése. Nem lakik ugyan még benne a Lélek, hanem csak mozdít arra, hogy a bűnbánó, akit ő segített, utat készítsen magának a megigazulásra. S ámbár a bűnbánat szentsége nélkül, önmagában az ilyen bánat a bűnöst még nem teheti megigazulttá, mégis őt Isten kegyelmére előkészíti, amelyet a bűnbánat szentségében fog elnyerni. Ez a félelem rendítette meg üdvösen Ninive lakóit, akik Jónás beszédére rémülettel eltelve tartottak bűn-bánatot, és elnyerték az Úr irgalmát (Jón 3). Hamis ürüggyel rágalmazzák tehát a katolikus írókat, mintha ők azt tanították volna, hogy a bűnbánat szentsége akkor is közöl kegyelmet, ha a felvevőnek nincs jóra való készsége. Ilyet Isten Egyháza sohasem tanított, s így nem gondolkodott. De azt is hamisan tanítják, hogy a bánat csak kicsikart és kikényszerített, s nem szabad és önkéntes. (5. kánon.)

5. fejezet. „A gyónás”

{1679} A bűnbánat szentségének alapításából, melyet kifejtettünk, az egész Egyház mindig értette, hogy az Úr a teljes bűnbevallást is elrendelte (vö. Jak 5,16; 1Jn 1,9; Lk 17,14). Sőt mindenkinek, aki a keresztség után el-bukott, isteni jogon szükséges, mert a mi Urunk, Jézus Krisztus, mikor a földről a mennybe készült felmenni, papjait hagyta önmaga helyetteseiül (Mt 16,19; 18,18; Jn 20,23), mint elöljárókat és bírákat, hogy hozzájuk tartozzék minden halálos bűn, amelybe a keresztények estek, hogy így a kulcsok hatalmával a bűnök megbocsátásának vagy megtartásának ítéletét kimondják. Biztos ugyanis, hogy a papok ezt az ítélkezést nem tudják gyakorolni, ha nem ismerik az ügyet, és a büntetések kiszabásában a méltányosságot sem őrizhetik meg, ha csupán általánosságban, s nem részletesen és egyenként tárják fel a bűnöket előttük.

{1680} Ezekből arra kell következtetni, hogy a bűnbánóknak minden halálos bűnt, amely szorgos önvizsgálat után tudatosul, a gyónásban elő kell számlálniuk, még ha teljesen titkosak volnának is, és csak a Tízparancs utolsó két parancsa ellen követték el (Kiv 20,17; Mt 5,28); – ezek nem-ritkán súlyosabban mardossák a lelket és veszélyesebbek azoknál, amiket nyíltan követünk el. Mert a bocsánatos bűnök, melyekkel még nem vagyunk kizárva Isten kegyelméből, s melyekbe gyakrabban esünk bele, jóllehet helyesen és hasznosan, minden előítélet nélkül előadhatók a gyónásban (7. kánon.), amit a jámborabb emberek gyakorlata igazol, mégis bűn nélkül el lehet hallgatni és sok másféle lelki gyógyszerrel is el lehet törölni. Valóban, minthogy az összes halálos bűnök, még a gondolatilag elkövetettek is, az embereket a „harag fiaivá” (Ef 2,3) és Isten ellenségeivé teszik, ezért szükséges, hogy mindennek a bocsánatát is nyílt és szemérmes gyónásban az Istentől nyerjük el. Tehát, amikor a krisztushívők minden bűnt, ami emlékezetükbe jut, meggyónni törekszenek, kétségkívül mindet az isteni irgalom elé tárják, hogy bocsássa meg azokat. (7. kánon.) Ha pedig valaki másképpen csinálná és tudatosan valamit elhallgatna, akkor az isteni jóság előtt semmit nem mutatna meg, hogy a pap által azt elengedje. „Ha ugyanis szégyelli a beteg, hogy az orvos előtt feltárja a sebét, az orvostudomány nem tud segíteni azon, amit nem ismer.” (Szt. Jeromos)

{1681} A tárgyaltakon kívül az is következik, hogy a gyónásban azokat a körülményeket is ki kell fejteni, amelyek a bűn fajtáját megmásítják (7. kánon.), mert nélkülük magukat a bűnöket sem mondják el teljesen a bűnbánók, s a bírák számára sem lesznek teljesen világossá, és így a bű-nök súlyosságát sem képesek helyesen felmérni, olyan büntetést sem tudnak kiróni a bűnbánóra, amely éppen célszerű. Ez okból ésszerűtlen dolog azt tanítani, hogy a körülményekről való tan ráérős emberek ötlete, és csak egy körülményt kell megvallani, hogy ti. vétkezett testvére ellen.

{1682} Nagy istentelenség, hogy a gyónást, melynek ily módon való lefolytatása elő van írva, lehetetlennek mondják, (8. kánon) vagy a lelkiismeret kínpadjának nevezzék. Világos ugyanis, hogy az Egyház nem követel többet a bűnbánótól, minthogy ki-ki szorgalmasan vizsgálja meg lelki-ismeretét, kémlelje ki annak zugait és rejtekeit, s azon bűnöket vallja meg, amelyekre úgy emlékezik, hogy azokkal Urát, Istenét halálosan megsértette. A többi bűnök, amelyek szorgalmas gondolkodással se jutnak eszébe, mindig úgy értendők, hogy általánosságban belefoglalta ugyanabba a gyónásba. Itt a 18. zsoltár prófétai szavaival együtt mond-hatjuk (13. vers): „Tisztíts meg mindtől, ami rejtve maradt”. Az ilyesfajta bűnbevallás nehézsége és a bűnök feltárásának szégyene terhesnek tűnne, ha nem könnyítené meg oly nagy haszon és vigasztalás, amely mindenkinek, akik e szentséghez járulnak, a feloldozással a legbiztosabban megadatik.

{1683} A gyónás módja titkos, egyedül a papnak kell bevallani. Igaz, Krisztus nem tiltotta, hogy valaki vétkei megtorlására és önmaga megalázására részint, hogy másoknak példát adjon, részint a megsértett Egyház épülésére, nyíltan is megvallja bűneit. Még sincs erre isteni parancs, és elég megfontolatlanul írná elő egy emberi törvény, hogy a bűnöket, főleg a tikosakat, nyilvánosság előtt kelljen föltárni (6. kánon).

Ezért minthogy a legszentebb és legrégibb atyák teljes és egyöntetű megegyezése a titkos szentségi gyónást ajánlotta mindig, amely az Anyaszentegyház kezdete óta használatos és jelenleg is így van, azért nyilvánvalóan hamis azok hiábavaló rágalma, akik ezt az isteni paranccsal ellentétes emberi találmánynak állítják be, vagy nem szégyellik a IV. Lateráni Zsinatra gyűlt atyák kezdeményezésének beállítani (8. kánon).

Ugyanis a Lateráni Zsinaton nem azt rendelte el az Egyház, hogy a keresztények gyónjanak, mert ezt már isteni jogú szükségességnek és intézménynek értették addig is, hanem azt, hogy a gyónás parancsát teljesítsék egy évben legalább egyszer mindazok külön-külön, akik a megkülönböztetni tudás éveit elérték. Ezért van, hogy az egyetemes Egyház a hívek lelkének óriási hasznára megőrzi azt az üdvös szokást, hogy a gyónást a Nagyböjt szent és leginkább elfogadható időszakába tegyék. E szokást jelen Zsinat is a legteljesebb mértékben helyesli, és mint jámbor és méltán megtartandó szokást felkarolja (8. kánon; vö. a 812. ponttal).

6. fejezet. „Ennek a szentségnek a kiszolgáltatója és a feloldozás”

{1684} E szentség kiszolgáltatójáról kinyilvánítja a szent Zsinat, hogy hamis, és az evangélium igazságától távol áll minden olyan tanítás, mely a püs-pökökön és papokon kívül bárki másra veszedelmesen kiterjesztené a kulcsok hatalma szolgálatát (10. kánon), azt gondolva, hogy azok az Úr ama szavai: „Amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is, stb.” (Mt 18,18) és: „Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, stb.” (Jn 20,23), minden keresztényre egyaránt megkülönböztetés nélkül, a szentség alapítása ellenére úgy vonatkoznak, hogy bárkinek lehet bűnbocsátó hatalma a nyilvános bűnökre, ha megfeddi és a megfeddett bele is egyezik, a titkosakra pedig a bárkinél végzett önkéntes gyónással. Azt is tanítja a Zsinat, hogy azon papok is, akik halálos bűnben vannak – a Szentlélek erejével, amit a szentelésben kaptak – mint Krisztus szolgái gyakorolják a bűnbocsátás végzését, és helytelenül gondolkodnak azok, akik azt állítják, hogy a rossz papokban ez a hatalom nincs meg.

{1685} Ámbár a papi feloldozás másvalaki jótéteményének a kiosztása, mégsem lehet állítani, hogy csak egy üres hivatalnoki ténykedés vagy az evangélium hirdetésére, vagy annak kinyilvánítására, hogy a bűnök meg vannak bocsátva. Ezzel szemben a bírói ténykedés mintájára a pap mint egy ítélő bíró nyilvánítja ki az ítéletet (9. kánon). De azért nem kell anynyira a bűnbánónak a saját hitével kecsegtetnie önmagát, hogy ha nincs is semmilyen bánata, vagy a papban nem volna meg a szándék komolyan cselekedni és valóban feloldozni, akkor is azt vélheti, hogy csupán a hite miatt valóban és Isten előtt is fel lett oldozva. Mert még a hit sem nyújthatja bűnbánat nélkül semmilyen bűn megbocsátását, és az a személy lenne üdvösségére nézve a leghanyagabb, aki ha rájönne, hogy a pap csak tréfából oldozza fel, nem keresne szorgosan egy másikat, aki komolyan jár el (vö. az 1462. ponttal).

7. fejezet. „A fenntartott esetek”

{1686} Mivel az ítélet természete és ésszerűsége azt követeli, hogy bírói ítéletet csak az alárendeltekről hozzanak, Isten egyháza mindig is meg volt győződve, és ebben e Zsinat is megerősíti, hogy semmilyen súlya nincs az olyan feloldozásnak, amilyet a pap annak ad, akire nézve rendes vagy átruházott joghatósága nincs.

{1687} Nagyon is hozzátartozik a keresztény nép fegyelméhez, és a szent atyák ezt így is látták jónak, hogy egyes rettenetesebb és súlyosabb vétkeket nem akárki, hanem csak a legfőbb papok oldozzanak fel. Ezért a pápák az egész Egyházban nekik adott legfőbb hatalomnál fogva, egyes súlyosabb bűnügyeket méltán a saját különleges ítélőszéküknek tarthattak fenn. És nem kell kételkednünk abban, mivel minden, ami Istentől való, jól van elrendezve, hogy ugyanez szabad minden püspöknek a saját egyházmegyéjében – az épülésre ugyan, nem a rombolásra – (2Kor 13,10), éspedig az alattvalóikra kapott, a többi alacsonyabb rangú papok fölötti tekintély révén, különösen az olyan ügyekre nézve, amelyek ki-közösítő büntetéssel vannak egybekötve. A bűnök ezen fenntartásának, az isteni tekintéllyel összhangban, nemcsak a külső hatalom szintjén, de Isten előtt is van ereje (11. kánon).

{1688} Nehogy mégis valaki esetleg így kárhozzon el, Isten Egyházában – igen kegyesen – mindig ügyeltek arra, hogy a halál órájában semmi sem essék fenntartás alá. Ezért ilyen esetekben minden pap bármely bűnbánót bármilyen bűntől és fenyítéktől feloldozhatja. Ezen órán kívül a papok, mivel semmit nem tehetnek a fenntartott esetekben, arra az egyre törekedjenek, hogy a bűnbánókat rábeszéljék, hogy forduljanak a feljebbvaló és törvényes bírákhoz a feloldozás jótéteményéért.

8. fejezet. „Az elégtétel szükségessége és gyümölcse”

{1689} Végül az elégtételről – amelyet a bűnbánat összes részei közül olyannyira atyáink mindig is ajánlották a keresztény népnek, annyira támadnak, leginkább a mi korunkban, a legnagyobb jámborság ürügyén azok, akik a jámborság látszata alatt erényét letagadják (vö. 2Tim 3,5) – a szent Zsinat kijelenti, hogy teljességgel hamis és az Isten igéjétől idegen nézet, hogy a bűnt az Úr sohasem bocsátja meg anélkül, hogy az egész büntetést is el nem engedné (12. és 15. kánon). A Szentírásban ugyanis szembeszökő és szemléletes példákat találunk (vö. Ter 3,16 skk; Szám 12,14 sk.; 20,11 sk.; 2Sám 12,13 sk. stb.), amelyek – az isteni hagyomány mellett – ezt a tévedést a lehető legnyilvánvalóbban megcáfolják.

{1690} Nyilvánvalóan látható, hogy az isteni igazságosság indokoltan kívánja meg, hogy egész másképpen kell a megbocsátást megkapnia annak, aki a keresztség előtt még tudatlanságból vétkezett, mint azoknak, akik már egyszer megszabadultak a bűn és a sátán szolgaságától, és a Szentlélek adományait megkapták, de nem szégyellték tudatosan „Isten templomát megszentségteleníteni” (1Kor 3,17) és „a Szentlelket megszomorítani” (Ef 4,30). Az isteni kegyességhez is illik, hogy a vétkeink ne minden elégtétel nélkül engedtessenek el, nehogy  – amint alkalom adódik – kisebbnek vélve a bűnöket, mint akik a Szentlélek ellen igazságtalanok és rágalmazók (Zsid 10,29), a súlyosabbakba csússzunk, „haragot gyűjtve fejünkre a harag napjára” (Róm 2,5; Jak 5,3). Kétségkívül az elégtétel büntetései nagymértékben vissza is rántanak a bűntől, és fékként húznak vissza, óvatosabbá és elővigyázatosabbá teszik a bűnbánókat a jövőben. Gyógyítgatnak is a bűnök maradványaitól, és a rossz életmóddal szerzett bűnös habitusokat, a velük ellentétes erények gyakorlásával elveszik. Sohasem véltek még biztosabbnak ugyanis az Isten Egyházában más utat az Úrtól fenyegető büntetés távoltartására, mint hogy a bűnbánat ezen tetteit az emberek a lélek igaz fájdalmával gyakorolják (Mt 3,2 és 8; 4,17; 11,21). Ehhez járul még, hogy ha elégtétellel szenvedünk a bűnökért, Jézushoz válunk hasonlókká, aki bűneinkért eleget tett (Róm 5,10; 1Ján 2,1 sk.),. Ugyanis „minden alkalmasságunk Krisztusból ered” (2Kor 3,5), és ezért igen biztos zálogunk az, hogy ha Vele szenvedünk, Vele is dicsőülünk meg (Róm 8,17).

{1691} Nem is lehet tehát a mi elégtételünk olyan, amit a bűneinkért fizetünk, hogy az ne Jézus Krisztus által történjék. Mert mi, akik a magunk erejéből, mint ami a miénk, semmit sem tehetünk, az Ő közreműködésével, „aki minket megerősít, mindenre képesek vagyunk” (Fil 4,13). Ezért nincs mivel dicsekednie az embernek, hanem minden dicsekvésünk (1Kor 1,31; 2Kor 10,17; Gal 6,14) Krisztusban van, „akiben élünk” (ApCsel 17,28). Őbenne tudunk érdemeket szerezni, Őbenne tudunk elégtételt nyújtani, Őbenne „teremjük a bűnbánat méltó gyümölcseit” (Lk 3,8).  És akik így Őbelőle erőt merítenek, azokat Ő ajánlja fel az Atyának, s Őáltala is fogadja el az Atya. (13. sk. kánon)

{1692} Ezért az Úr papjainak, ahogy csak lelkük és okosságuk sugallja, kötelességük a bűnök minősége és a bűnbánók képessége szerint üdvös és megfelelő elégtételt kiszabni. Máskülönben, ha a bűnök felett szemet hunynak, és a bűnösökkel engedékenyebben bánnak, ami akkor fordul elő, ha igen könnyű tetteket írnának elő a legsúlyosabb bűnökre, részesei volnának mások bűneinek (1Tim 5,22). Szemük előtt kell tartani, hogy az elégtétel, amit föladnak, ne csupán őrség legyen az új élet mellé, és orvosság a betegségre, hanem a meggyónt régi bűnökre megtorlás és vezeklés is. A papok kulcsai ugyanis nemcsak a feloldozásra, de a meg-kötésre is szolgálnak (Mt 16,19; 18,18; Jn 20,23; 15. kánon), a régi atyák hite és tanítása szerint is. Mégse vélték emiatt, hogy a bűnbánat szentsége a harag és büntetés tere volna, mint ahogy egy katolikus se vélte soha, hogy a gyónási elégtétel a mi Urunk Jézus Krisztus érdemének és elégtételének erejét elhomályosítaná, vagy részben is csökkentené. Ám a mai újítók így kívánják érteni, a legjobb bűnbánatnak a megújított életet azért tartják, (vö. az 1457. ponttal), hogy az elégtétel minden erejét és gyakorlatát megszüntessék (13. kánon).

9. Fejezet. „Az elégtétel cselekedetei”

{1693} Ezenkívül tanítja, hogy oly nagy az Isten jótékonysága és bőkezűsé-ge, hogy nemcsak a bűnök megtorlására részünkről önként vállalt bün-tetésekkel, vagy azokkal, amelyeket a pap megítélése szerint a vétek mértékének megfelelően kiszab ránk, hanem (ami a szeretet legnagyobb bizonyítéka) azokkal az időleges csapásokkal is, amelyekkel Isten sújt minket, ha azokat türelmesen elviseljük, az Atya Istennél Krisztus Jézus által képesek vagyunk eleget tenni (13. kánon).

b) Tanítás az utolsó kenet szentségéről

Előszó

{1694} Úgy tartja helyesnek a szent Zsinat, hogy a bűnbánat szentségéről szóló, előzőekben lefektetett tanrendszert kiegészítse még az utolsó kenet szentségéről szóló tanítással. Ezt nemcsak a bűnbánat szentségének, de az egész keresztényi életnek is, amelynek állandó bűnbánatnak illik lennie, a betetőzéseként értékelték az atyák. Először is a megalapításáról azt tanítjuk, és azt nyilvánítjuk ki, hogy a mi legkegyesebb Megváltónk, aki azt akarta, hogy minden időkre szolgái az összes ellenség minden nyila ellen föl legyenek vértezve üdvös eszközökkel, ahogyan a többi szentségekben a lehető legnagyobb segítséget készítette elő, hogy azokkal életükben a keresztények minden súlyosabb lelki kártól épen maradjanak, így az utolsó kenet szentségével az élet végét is mintegy hatalmas bástyával erősítette meg (1. kánon). Mert ámbár ellenségünk az egész életen át keresi az alkalmat, és megragadja, hogy elnyelje lelkünket (1Pét 5,8) amilyen módon csak tudja, még sincs más időpont, amikor heve-sebben feszíti meg agyafúrtságának összes íját, hogy teljesen elveszítse és – ha lehet – az Isten irgalmába vetett bizalomtól is megfosszon bennünket, mint amikor életünk végét látja közeledni.

1. fejezet. „Az utolsó kenet szentségének alapítása”

{1695} A betegeknek ezt a szent kenetét Krisztus Urunk alapította, mint az Újszövetség igazi és sajátos szentségét. Már Márk szövegében (Mk 6,13) jelezve van, Szent Jakab pedig, aki apostol volt és az Úr testvére, ajánlotta és kihirdette a híveknek (1. kánon) e szavakkal (Jak 5,14 sk.) „Beteg valaki köztetek?” stb., (ld. a 216. pontban). E szavakból, mintegy az apostoli hagyományból kézhez kapva, az Egyház megtanulta és tanítja is, hogy mi az anyaga, formája, sajátos kiszolgáltatója és a hatása ezen üdvös szentségnek. Megértette ugyanis az Egyház, hogy az anyaga a püspöktől megszentelt olaj, mivel a megkenés fejezi ki legalkalmasabban a Szentlélek kegyelmét, mellyel a beteg lelkét láthatatlanul megkeni. Formája pedig az „E szent kenet által” – kezdetű ima.

2. fejezet. „Ennek a szentségnek a hatása”

{1696} A Jak 5,15 szavai kifejtik ennek a szentségnek a hatásait és lényegét is. „A hitből fakadó ima megszabadítja a beteget, az Úr könnyebbséget ad neki, és ha bűnökben van, bűnbocsánatot nyer”. Ez a lényegi rész a Szentlélek kegyelme, akinek kenete a még kiengeszteletlenül maradt bűnöket, s a bűn maradványait is eltörli, sőt a beteg lelkét is megkönnyebbíti és megerősíti (2. kánon). Fölserkenti ugyanis benne az isteni irgalom iránti nagy bizalmat, amellyel a vigasztalást nyert beteg könnyebben viseli el a betegség nehézségeit és szenvedéseit, de az ördög kísértéseinek is – aki a sarkára leselkedik (Ter 3,15) – könnyebben ellenáll, és olykor a test egészségét is elnyerheti, ha a lélek üdvösségének ez felel meg.

3. fejezet. „Ennek a szentségnek a kiszolgáltatója, és felvételének ideje”

{1697} Eme szentség kiszolgáltatóira és felvevőire vonatkozó előírásokat illető tanítás világosan következik az előbbiekből. Kiviláglik onnan, hogy ennek a szentségnek a sajátos kiszolgáltatói az Egyház papjai (4. kánon), s e néven ezen a helyen nem az életkor szerinti öregeket kell érteni, sem a nép vezetőit, hanem vagy a püspököket, vagy az általuk kézföltétellel szabályosan (1Tim 4,14, 4. kánon) fölszentelt papokat.

{1698} Nyilvánvaló az is, hogy ezt a kenetet a betegeknek kell kiszolgáltatni, főleg azoknak, akik már olyan veszélyesen ágynak estek, hogy látszik, életük végére értek. Ezért is hívják ezt a haldoklók szentségének. Ha pedig e szentség fölvétele után a betegek fölgyógyulnának, e szentség erejéből ismét segítséget kaphatnak, ha hasonló életveszélybe kerülnének.

{1699} Ezért semmi ok sincs arra, hogy azokra hallgassunk, akik Szent Jakab apostol ilyen nyílt és világos tanítása ellenére azt tanítják, hogy e kenet vagy csak emberi kitalálás, vagy az atyáktól bevett szertartás, amely sem Isten parancsát, sem a kegyelem ígéretét nem tartalmazza. (1. kánon) Másokra se hallgassunk, akik azt állítják, hogy ez már meg is szűnt, mert a gyógyítás adománya csupán a kezdeti egyházban volt meg. Vagy hogy az a szertartás és gyakorlat, melyet a római Anyaszentegyház e szentség kiszolgáltatásában megtart, összeférhetetlen Jakab apostol véleményével, és ezért meg kell változtatni. Sőt, egyesek állítása szerint ezt az utolsó kenetet a hívek bűn nélkül meg is vethetik (3. kánon). Ezek ugyanis mind a legnyilvánvalóbban ütköznek a nagy apostol világos szavaival. A Római Egyház pedig, minden más Egyház anyja és tanítómestere változatlanul azt őrzi a szent kenet kiszolgáltatásánál – a szentség lényegét alkotó mozzanatokra nézve – amit Szent Jakab is előírt. Nem is eshetik meg ilyen fontos szentség megvetése nagy bűn nélkül, sőt magának a Szentléleknek megsértése nélkül.

{1700} Íme, ezek azok az elvek, amelyeket a bűnbánat és az utolsó kenet szentségéről ez a szent és egyetemes Zsinat vall és tanít. Minden kereszténynek ezt kell hinnie és megtartania. A most következő kánonokat pedig azért adja át, hogy sértetlenül megtartsuk, s akik mégis ellenkezőjét állítják, azokat örökre elítéli és kiközösíti.