FJ 1600->

1600-1630: VII. Ülés, 1547. március 3.: Határozat a szentségekről

[A szentségeket illető tévedések, amelyeket ennek az ülésnek és a következőknek a határozatai megrónak, főképpen Luthertől erednek; továbbá az Ágostai Hitvallásból, amelyet lutheránus teológusok bizottsága dolgozott ki, és az 1530-ban tartott augsburgi birodalmi gyűlésen nyújtottak be a császárnak, a 9-13., 22-25. cikkelyek; valamint Philippus Melanchtonnak az Ágostai Hitvallás mellett 1530-ban írt Apológiájából.]

Előszó

{1600} A legutóbbi ülésen leszögeztük a megigazulás tanrendszerét és az atyák egyhangú beleegyezésével kihirdettük. Ezen üdvös tanítás teljessé tételéhez megfelelőnek láttuk, hogy ezután az Egyház szentségeivel foglalkozzunk, mert minden valódi megigazultság vagy ezekből kezdődik el, vagy az elkezdett ezek által növekszik, vagy ha elveszett, újjáéled. Ezért tehát a tévedések kiküszöbölésére és az eretnekségek kiirtására, … melyek éppen a legszentebb szentségekkel kapcsolatban a mi korunkban vagy az atyáktól már régebben elítélt formában támadtak fel újra, vagy újonnan keletkeztek, és nagymértékben ártanak a katolikus Egyház tisztaságának és a lelkek üdvének; a Szentírás tanításához, az apostoli szent hagyományokhoz, valamint a régi zsinatok, és az atyák közmegegyezéséhez ragaszkodva, a szentséges, egyetemes és általános Trienti Zsinat az itt következő kánonok felállítását és eldöntését határozta el, a megkezdett munka teljessé tételére a többit – a Szentlélek segítségével – azután kiadni szándékozván.

Kánonok a szentségekről általában

{1601} 1. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Újszövetség szentségeit nem mind a mi Urunk Jézus Krisztus alapította, vagy több, vagy kevesebb volna mint hét, ti.: a keresztség, a bérmálás, az Oltáriszentség, a bűnbánat szentsége, az utolsó kenet, az egyházi rend és a házasság –, vagy hogy a hét közül bármelyik is nem volna valódi és sajátos értelemben vett szentség: legyen kiközösítve.

{1602} 2. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Újszövetség mindezen szentségei nem is különböznek az Ószövetség szentségeitől, csak abban, hogy új szertartásúak és más külső rítusúak: legyen kiközösítve.

{1603} 3. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a hét szentség egymásközt úgy egyenlő, hogy semmilyen szempontból sem különb egyik a másiknál: legyen kiközösítve.

{1604} 4. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Újszövetség szentségei nem szükségesek az üdvösségre, sőt fölöslegesek, és nélkülük vagy a rájuk vonatkozó óhaj nélkül is, csupán a hit által, az emberek elérik Istentől a megigazulás kegyelmét –, (bár nem mindegyikre van minden egyes embernek szüksége) –: legyen kiközösítve.

{1605} 5. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy ezeket a szentségeket csupán a hit táplálására alapította Jézus Krisztus: legyen kiközösítve.

{1606} 6. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Újszövetség szentségei nem tartalmazzák azt a kegyelmet, amelyet jelölnek, vagy: magát a kegyelmet az elébe akadályt nem gördítő személlyel nem közölnék, hanem ezek csak külső jelei a hit által kapott kegyelemnek vagy megigazulásnak, és a keresztény hitvallás bizonyos ismertetőjegyei, amelyek elválasztják a hí-vőket a hitetlenektől: legyen kiközösítve.

{1607} 7. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a szentségek nem közvetítenek kegyelmet mindig és mindenkinek az Isten részéről nézve – mégha szabályosan is vették volna fel –, hanem csak néha és csak egyeseknek: legyen kiközösítve.

{1608} 8. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Újszövetség szentségei önmaguk által, dologi teljesítmény formájában nem közvetítenek kegyelmet, hanem csak az isteni ígéret hite is elég a kegyelem elnyerésére: legyen kiközösítve.

{1609} 9. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy három szentségben, ti. a keresztségben, a bérmálásban és az egyházi rendben nem nyomódik jegy  a lélekbe, azaz valami lelki és eltörölhetetlen jel, amiért is lehetetlen megismételni azokat: legyen kiközösítve.

{1610} 10. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy minden egyes keresztény az Igének és minden szentségnek kiszolgáltatásában hatalommal rendelkezik: legyen kiközösítve.

{1611} 11. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a kiszolgáltatóknak, amikor a szentségeket létrehozzák és közlik, nem szükséges a szándékot felindítaniuk, hogy azt tegyék, amit az Egyház tesz: legyen kiközösítve.

{1612} 12. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a kiszolgáltató, ha történetesen halálos bűnben volna, ám minden lényegest, ami a szentségek ki-szolgáltatásához és közléséhez tartozik, megtart, mégsem közvetíti vagy közli a szentséget: legyen kiközösítve.

{1613} 13. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a katolikus Egyház elfogadott, jóváhagyott és megszokott szertartásait a szentségek ünnepélyes kiszolgáltatásánál a kiszolgáltató vagy megvetheti, vagy bűn nélkül tetszés szerint el is hagyhatja, – vagy ezeket bármelyik templom bármely lelkésze megmásíthatja –: legyen kiközösítve.

Kánonok a keresztség szentségéről

{1614} 1. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy János keresztségének ugyanaz volt a hatása, mint a Krisztustól rendeltnek: legyen kiközösítve.

{1615} 2. Kánon. Ha valaki állítaná, hogy a valódi és természetes víz nem szükséges a keresztséghez, és emiatt a mi Urunk Jézus Krisztus ezen szavait (Jn 3,5). „Aki nem vízből és Szentlélekből születik újjá”, csak valami metaforává ferdíti el: legyen kiközösítve.

{1616} 3. Kánon. Ha valaki állítaná, hogy a Római Egyház, amely az összes helyi egyházak anyja és tanítómestere, nem az igazi tanítást tanítja a keresztség szentségéről: legyen kiközösítve.

{1617} 4. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az a keresztség, melyet még az eretnekek is az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében szolgáltatnak ki azon szándékkal, hogy azt teszik, amit tesz az Egyház, nem volna igazi keresztség: legyen kiközösítve.

{1618} 5. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a keresztség szabad tetszés tárgya, vagyis nem szükséges az üdvösségre: legyen kiközösítve.

{1619} 6. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megkeresztelt a kegyelmet, még ha akarja, sem bírja elveszíteni, bármekkorát is vétkezett volna, csak ha nem akar hinni: legyen kiközösítve.

{1620} 7. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy megkeresztelt ember a ke-resztség által csakis a hitnek lett adósa, és nincs kötelezve Krisztus teljes törvényrendszerének megtartására: legyen kiközösítve.

{1621} 8. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megkeresztelt az Anyaszent-egyház összes parancsától már szabad, akár írott, akár áthagyományozott törvényekről van szó, – olyannyira, hogy azok megtartására nem kötelezhető, csak ha önmagát szabadon alá akarja azoknak vetni: legyen kiközösítve.

{1622} 9. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy úgy kell az embereket a keresztség fölvételére emlékeztetni, hogy megértsék, hogy minden fogadalmat, amit csak a keresztelés után tesznek, a keresztség alkalmából tett ígéret előre érvényteleníti, – mintha egy fogadalommal a letett hitvallás szenvedne kárt, sőt még maga a keresztség is: legyen kiközösítve.

{1623} 10. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy minden bűnt, amely a keresztség után megesik, csupán a felvett keresztségre való visszaemlékezés és hit már meg is bocsátja, vagy bocsánatossá teszi: legyen kiközösítve.

{1624} 11. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az igazi és szabályszerűen ki-szolgáltatott keresztséget meg kell annak ismételnie, aki a hitetleneknél Krisztus hitét megtagadta, amikor utólagosan bűnbánatot tart: legyen kiközösítve.

{1625} 12. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy csak azt lehet megkeresztelni, aki elérte azt az életkort, amelyben Krisztust megkeresztelték, vagy csupán a halál pillanatában: legyen kiközösítve.

{1626} 13. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a kisdedeket, mivel a hit kifejezésével még nem rendelkeznek, bár a keresztséget felvették, nem kell a hívők közé számítani, és ezért, amikor az érett megkülönböztetés éveit elérik, újból meg kell őket keresztelni, avagy előnyösebb keresztségüket inkább elmulasztani, mintsem őket mint olyanokat, akik nem a saját indíttatásukból hisznek, megkeresztelni, csupán az Egyház hitére támaszkodva: legyen kiközösítve.

{1627} 14. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a fentiekben említett minden megkeresztelt kisdedet, majd ha fölserdültek, meg kell kérdezni, vajon érvényesnek ítélik-e, amit a kereszt-szüleik az ő nevükben megígértek, – és akik nemmel felelnek, saját véleményükben meg kell hagyni őket, és semmiféle büntetéssel nem kell a keresztény életre kényszeríteni őket, csak az Oltáriszentség és a többi szentségek felvételétől tartózkodjanak, míg észre nem térnek: legyen kiközösítve.

Kánonok a bérmálás szentségéről

{1628} 1. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megkereszteltek bérmálkozása fölösleges ceremónia, és nem valódi és sajátos értelemben vett szentség; vagy, hogy valaha ez nem volt egyéb, mint valami hitoktatás, amellyel a felserdüléshez közeledők hitükről számot adtak az Egyház színe előtt: legyen kiközösítve.

{1629} 2. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy igazságtalan a Szentlélekkel szemben az, aki a bérmálás szent krizmájának valami erőt tulajdonít: legyen kiközösítve.

{1630} 3. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a bérmálás szentségének rendes kiszolgáltatója nem egyedül a püspök, hanem bármely egyszerű pap: legyen kiközösítve.

A Trienti Zsinat folyatása III. Gyula idején:

III. Gyula pápa, 1550-1555

1635-1661: XIII. Ülés, 1551. október 11.: Határozat a legszentebb Oltáriszentségről

[Már 1547 márciusában vizsgálódni kezdtek a legszentebb Eucharisztiát érintő eretnek cikkelyek körében, melyek többnyire fellelhetők az 1600. pont bevezetőjében említett forrásokban; ezekhez hozzávehetjük Johannes Oecolampadius és Ulricus Zwingli vonatkozó műveit. A zsinat Bolognába való átvitele után megtárgyalták az egyes kánonokat; Trientbe visszatérve, 1551. szeptemberében a zsinati atyák ismét felvették e fejezetekről való vita fonalát; októberben előterjesztették a kánonok tervezetét.]

Előszó

{1635} A szent, általános, és egyetemes Trienti Zsinatnak, bár a Szentlélek egészen különleges vezetésével és irányításával azon célból ült össze, hogy a hitről és a szentségekről az igaz és ősi tanítást kifejtse, továbbá, hogy az összes eretnekségekre és más, igen súlyos zavarokra orvosságot nyújtson, amelyektől Isten Egyháza most nyomorultul gyötrődik, sőt sok és eltérő jellegű részekre szakadozik, már kezdet óta különleges szándékában állt, hogy az átkozott tévedések és szakadások konkolyát tövestől kitépje, melyeket az ellenség a mi zavaros időnkben az Oltáriszentség hittanításában, használatában és tiszteletében elhintett.

Egykor a mi Üdvözítőnk az Ő Egyházában ezt a szentséget úgy hagyta, mint az egységnek és szeretetnek jelképét, amellyel összekötni és egyesíteni akarta az összes keresztényt. Épp ezért ugyanazon szentséges Zsinat erről a tiszteletreméltó és isteni Oltáriszentségről azt a józan és tiszta tanítást adja át, amelyet a Római Katolikus Egyház magától a mi urunk Jézus Krisztustól és az ő apostolaitól kioktatva, a Szentlélektől tanult meg (vö. Jn 14,26 „aki minden igazságot nap mint nap az eszetekbe juttat”). Ezt az Egyház megtartotta, és meg is fogja őrizni a világ végéig, s ezért minden Krisztusban hívőnek megtiltja, hogy ezentúl a legméltóságosabb Oltáriszentségről másképpen higgyen, tanítson, vagy prédikáljon, mint azt ezen rendelkezés kifejti és leszögezi.

1. Fejezet. „A mi Urunk Jézus Krisztus valóságos jelenléte a legszentebb Oltáriszentségben”

{1636} A szent Zsinat először is azt tanítja, és nyílt egyszerűséggel megvallja, hogy az Eucharisztia áldott szentségében a kenyér és bor átváltoztatása után a mi Urunk Jézus Krisztus, igaz Isten és ember, igazán, valóságosan és szubsztanciálisan az említett érzékileg tapasztalható dolgok színe alatt jelen van. Nem ellentmondás ugyanis, hogy Ő maga, a Megváltónk, mindig az Atya jobbján ül a mennyekben a természetes létrend szerint, és közben sok más helyen meg szentségileg legyen jelen számunkra az Ő szubsztanciájával, azon lét-indokolással, amelyet ugyan szavakban kifejezni alig bírunk, de hogy Istennél ez lehetséges, azt – a hittől megvilágított gondolkozással – követni tudjuk, és állhatatosan hinni tartozunk.

{1637} Azt vallották ugyanis teljes nyíltsággal összes elődeink, ahányan csak voltak Krisztus igaz Egyházában, és erről a szent szentségről bármit is értekeztek, hogy e csodás szentséget az utolsó vacsorán a mi Megváltónk alapította, amikor a kenyér és bor megáldása után ékesszólóan, ám könnyen érthető szavakkal tanúsította, hogy saját testét és saját várét nyújtotta nekik. Erről szól a szent evangélistáktól megörökített szöveg (Mt 26,26, Mk 14,22, Lk 22,19), s ezt még Szent Pál is megismételte (1Kor 11,23). Mivel ezek a szavak sajátos és érthető jelentéssel bírnak, a Szentatyák is egyképpen értelmezték; nagyonis méltatlan és gyalázatos bűn, hogy nyakas és gonosz emberek a Krisztus testéről és véréről szóló igazságot tagadva, a Megváltó szavait színlelő és képzeletbeli szóképnek forgatják ki az egyetemes Egyház véleménye ellenére. Az Egyház, amely az igazság oszlopa és biztos alapja (1Tim 3,15), ezeket az istentelen emberektől kigondolt magyarázatokat mint sátánit megveti, és hálás emlékezéssel ismeri fel Krisztus eme legkitűnőbb jótéteményét.

2. fejezet. „Ezen legszentebb szentség alapításának módja”

{1638} A mi Üdvözítőnk, amikor e világból az Atyához készült, akkor alapította e szentséget, melyben az emberek iránt tanúsított isteni szeretetének gazdagságát mintegy kiöntötte, „csodáit örökre az emlékezetbe vésve.” (Zsolt 110,4) Meghagyta, hogy ennek vételekor „az Ő emlékét” tiszteljük, és az „Ő halálát hirdessük, amíg el nem jön” a világot megítélni (1Kor 11,24,26). Úgy akarta, hogy ezt a szentséget, mint a lélek szellemi eledelét vegyék (Mt 26,26), amellyel táplálkoznak és megerősödnek annak az életével élők, aki azt mondta: „aki engem eszik, maga is élni fog énáltalam” (Jn 6,57). És mintegy ellenméregül nyújtotta, hogy ez megszabadítson a mindennapi bűnöktől, és előre megvédjen a halálos bűnnel szemben. Ezen felül azt kívánta, hogy ez legyen a mi eljövendő dicsőségünk és örök boldogságunk záloga, és jelképe annak az egyetlen testnek, amelynek Ő a feje (1Kor 11,3; Ef 5,23), s amelyhez mi, mintegy tagjaiként akarata szerint a hit, a remény és a szeretet legszorosabb kötelékével kapcsolódjunk: hogy „mindnyájan ugyanazt valljuk, ne szakadozzunk pártokra” (1Kor 1,10).

3. fejezet. „A legszentebb Oltáriszentség kiválósága a többi szentség fölött”

{1639} Közös az Oltáriszentségnél a többi szentséggel, hogy „jelképezi a szent dolgot, és egy láthatatlan kegyelem látható alakja”. Megtalálható azonban benne egy kimagasló és egyedülálló vonás. A többi szentség ugyanis csak akkor bír megszentelő erővel, amint valaki élni is kezd velük. Az Oltáriszentségben azonban maga a szentség teremtője már a használat előtt jelen van. (4. kánon)

{1940} Az apostolok ugyanis még nem is vették az Úr kezéből az Oltáriszentséget (Mt 26,26; Mk 14,22), amikor Ő már állította róla, hogy az valóban az Ő teste, amit nyújtani fog. Ez a hit mindig élt is az Isten Egyházában, hogy azonnal az átváltoztatáskor, az Úr valódi teste és valódi vére van a kenyér és bor színe alatt, s egyben ott van lelke, sőt istensége is. Teste a kenyér színe, vére a bor színe alatt van a szavak erejéből; sőt: a teste a bor színe alatt, vagy vére a kenyér színében, lelke pedig mind a kettőben, ama összefüggés és következés természetes ereje révén, hogy Krisztus Urunk részei, aki a halálból föltámadva már többé nem hal meg (Róm 6,9), egymással így egyesültek. Istensége pedig azért van jelen, mert a testével és emberi lelkével a személyes egységben csodálatosan egyesült. (1. és 3. kánon)

{1641} Amiértis nagyon igaz, hogy mindene bármelyik szín alatt, és mindkét szín alatt is benne van. Az egész és teljes Krisztus a kenyér színében és annak bármelyik részében, az egész Krisztus úgy szintén a bor színében és annak részeiben. (3. kánon)

4. fejezet. „Az átlényegülés”

{1642} Mivel pedig Krisztus, a mi Megváltónk azt, amit a kenyér színe alatt felajánlott (Mt 26,26; Mk 14,22; Lk 22,19; 1Kor 11,24) igazán az ő testének mondta, ezért az Isten Egyháza mindig meg volt győződve, és ezt most jelen szent Zsinat újból kinyilvánítja: Az átváltoztatás a kenyér és a bor átalakulásával jár, a teljes szubsztanciája szerint lesz a kenyérből Krisztus Urunk testének szubsztanciája, a bor teljes szubsztanciája válik az Ő vére szubsztanciájává. Ezt az átfordulást a szent, katolikus Egyház megfelelően és sajátosan az átlényegülés szóval illette. (2. kánon.)

5. fejezet. „Ezt a legszentebb szentséget megillető tisztelet és imádás”

{1643}  Nincs helye kétkedésnek azon kérdésben, hogy minden keresztény az igaz Istennek járó imádó tiszteletet – a Katolikus Egyházban mindig is elfogadott módon – e legszentebb szentség iránt is hódolattal fejezze ki. Nem csökkenhet amiatt az imádás, mert Krisztus Urunk abból a célból alapította, hogy magunkhoz vegyük (Mt 26,26). Mert hisszük, hogy egy és ugyanaz az Isten van jelen benne, akit az örök Atya bevezetett a világba, mondván „Imádják Őt Isten minden angyalai” (Zsid 1,6; Zsolt 96,7), akit a bölcsek leborulva imádtak (Mt 2,11), s akiről a Szentírás tanúsítja, hogy Galileában az apostolok imádták (Mt 28,17).

{1644} Ezenfelül a szent Zsinat nyilatkozik arról is, hogy nagyon jámborul és vallásosan vezették be Isten egyházába azt a szokást, hogy minden évben egy külön ünnepen ezt a kiváló és tiszteletreméltó szentséget kiemelkedő tisztelettel és ünnepélyességgel magasztalják, és körmenetben is tisztelettel és hódolattal vigyék körbe a nyilvános utakon és tereken át. Méltányos dolog ugyanis olyan szent napokat kijelölni, amikor az összes keresztények egyedi és ritka jellel tanúsítják hálás emlékezetüket közös Uruknak és Megváltójuknak ezért a kimondhatatlan és egészen isteni jótéteményért, amely az Ő halálának győzelmét és diadalát jeleníti meg. Így illett a győztes igazságnak a hazugságon, eretnekségen diadalmenetet ülnie, hogy ellenfelei ekkora dicsőségnek és az egyetemes Egyház ekkora örömének látványától vagy elgyengülve megtörten elenyésszenek, vagy a szégyentől megzavarodva végre kijózanodjanak.

6. fejezet. „Az Oltáriszentség őrzése, és elvitele a betegekhez”

{1645} Az Oltáriszentségnek szent helyen való őrzése oly régi szokás, hogy már a Niceai Zsinat idején ismerték. Ugyanígy az Oltáriszentséget a betegeknek elvinni, s éppen e célra templomokban gondosan őrizni, – azonfelül, hogy e két dolog a legnagyobb méltányossággal és ésszerűséggel kapcsolódott egymáshoz – igen sok zsinati határozat is található róla, és a katolikus Egyház legrégibb szokásjoga is megőrizte. Amiért is e szent Zsinat elhatározza, hogy mindenképpen fenntartja ezt az üdvös és szükséges szokást. (7. kánon.)

7. fejezet: „Az alkalmas előkészület, amely az Oltáriszentség méltó vételéhez szükséges”

{1646} Habár bármilyen szent cselekményhez csakis megszentelt lélekkel szabad járulni, biztos, hogy minél inkább tudatosul ezen égi szentség isteni és szent mivolta a keresztény ember előtt, annál lelkiismeretesebben kell őrizkednie, nehogy nagy tisztelet és szentség nélkül járuljon a felvételéhez, különösen mert a szent apostolnál ezen rettegéssel teljes szókat olvassuk: „aki eszik és iszik méltatlanul, anélkül, hogy megkülönböztetné az Úr testét, saját ítéletét eszi és issza” (1Kor 11,29). Emiatt az áldozni kívánóknak emlékezetébe kell idézni az ő parancsát: „Vizsgálja meg magát mindenki” (1Kor 11,28).

{1647} Egyházunk szokása nyilvánvalóvá teszi annak a vizsgálatnak a szükségességét, hogy halálos bűn tudatában senkinek (még ha magában elég tökéletes bánatot is érez) előzetes szentségi gyónás nélkül a legméltóságosabb Oltáriszentséghez járulni nem szabad. Ezt minden kereszténynek, még maguknak a papoknak is, akiknek kötelessége a misézés, e szent Zsinat egyszer s mindenkorra megtartani parancsolja, csak ne hiányozzék a gyóntató pap elérésének lehetősége. De ha szükség sürget, és a pap előzetes gyónás nélkül misézett, akkor szentgyónását mielőbb pótolja (vö. a 2058. ponttal).

8. fejezet. „Ennek a csodálandó szentségnek a használata”

{1648}  A régi szentatyák a nagyon is szent Szentségnek használatával kapcsolatban helyesen és bölcsen a magunkhoz vétel három módját különböztették meg. Egyesekről azt tanították: csak szentségileg vehetik, például a bűnösök. Mások csak lelkileg, akiknél ti. megvan az elhatározás, hogy az égi kenyeret élő hittel, mely (Gal 5,6) „a szeretetben működik”, vennék, s így érzik is a gyümölcsét és hasznát. A harmadik csoport, akik szentségileg is, és lelkileg is veszik, ők azok, akik előbb megvizsgálják és előkészítik magukat, hogy „menyegzős ruhába öltözve” járuljanak az isteni asztalhoz (Mt 21,11). A szentségi vételnél mindig szokás volt Isten egyházában, hogy a hívek a papoktól kapják a szentáldozást, a miséző papok viszont önmagukat áldoztassák. (10. kánon). E szokást, mint amely az apostoli időkre megy vissza, joggal és méltán meg kell őrizni.

{1649} Végül pedig atyai érzéssel figyelmeztet a szent Zsinat, buzdít, indítványoz, és kér „Istenünk könyörülő irgalmából” (Lk 1,78) mindenkit egyénenként, aki csak keresztény névre hallgat, hogy az egység e jelében, a szeretet eme kötelékében, az egyetértés eme jelképében már végre egyszer egyezzenek meg és értsenek egyet, és emlékezve Urunk Jézus Krisztus oly nagy fenségére és oly kiváló szeretetére, aki szeretett lelkét a mi üdvösségünk váltságául és testét táplálékul adta nekünk, (Jn 6,48) teste és vére ezen szent hittitkait azzal a hittel, bizonyossággal és erősséggel, a lélek azon ájtatosságával, jámborságával és tiszteletével higgyék és magasztalják, hogy ezen mindennapi kenyeret (Mt 6,11) gyakran magukhoz vehessék, és így az valóban a lélek élete legyen és a szellem örök gyógyszere, melynek „erejével fölfrissülve” (1Kir 19,8) e nyomorult földi vándorlás útjáról az égi hazába érkezhessenek, és az „angyalok eme kenyerével” (Zsolt 77,25), mellyel most még csak a szent színek leple alatt táplálkoznak, majd egyszer titok-lepel nélkül töltekezhessenek.

{1650} Mivel pedig nem elég az igazságot csak kimondani, ha a tévedéseket nem fedjük fel és nem verjük vissza, úgy tetszett a szent Zsinatnak, hogy ezen kánonokat is idekapcsolja, hogy mindenki, aki a római katolikus hitrendszert felismerte, megértse, hogy ezen eretnekségektől őrizkedni kell, és azokat el kell kerülni.

Kánonok a legszentebb Oltáriszentségről

{1651} 1. Kánon. Ha valaki tagadná, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségben igazán, valóságosan és szubsztanciálisan jelen van a mi Urunk Jézus Krisztus teste és vére, együtt az ő lelkével és istenségével, – s emiatt az egész Krisztus, – hanem azt mondaná, hogy ez csak jel vagy ábra, vagy erő szerint van: legyen kiközösítve (vö. az 1636, 1640. pontokkal).

{1652} 2. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a legméltóságosabb Oltári-szentségben megmarad a kenyér és bor szubsztanciája is, együtt a mi Urunk Jézus Krisztus testével és vérével, és tagadná, hogy a kenyér és a bor egész szubsztanciája csodálatos és egyedi átváltozással Test és Vér legyen, míg a kenyérnek és a bornak csupán külső színe marad, amely átváltozást a katolikus Egyház legalkalmasabban átlényegülésnek nevezi: legyen kiközösítve (vö. az 1641. ponttal).

{1653} 3. Kánon Ha valaki tagadná, hogy a tiszteletreméltó Oltáriszentség mindkét színében, és bármely színnek bármelyik részében elkülönítve is az egész Krisztus van jelen: legyen kiközösítve.

{1654} 4. Kánon. Ha valaki azt mondaná, hogy az átváltoztatás után az Oltáriszentség csodás szentségében nincsen Krisztus teste és vére, hanem csak a gyakorlati használatánál, amíg magunkhoz vesszük, de előtte és utána nem; és az átváltoztatott ostyákban vagy részecskékben, amelyeket az áldoztatás után félretesznek vagy fennmaradnak, már nem marad meg Krisztus valódi teste: legyen kiközösítve (vö. az 1639 sk. pontokkal).

{1655} 5. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a legméltóságosabb Oltári-szentségnél a bűnök bocsánata maga a legfőbb gyümölcs, vagy más egyéb hatást nem is hoz létre: legyen kiközösítve (vö. az 1638. ponttal).

{1656} 6. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a legméltóságosabb Oltári-szentségben Krisztus, Isten egyszülöttje, nem érdemel külső tiszteletben is megnyilvánuló imádást, és emiatt nem is jár neki külön ünnepnap, sem az Egyház dicséretes és elterjedt rítusai és szokása szerinti ünnepi körmenet, sem nem kell nyilvánosan a nép imádására kihelyezni, sőt, hogy az ilyen imádók bálványimádók lennének: legyen kiközösítve (vö. az 1643 sk. pontokkal).

{1657} 7. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy Oltáriszentséget nem szabad szent helyen őrizni, hanem azonnal az átlényegülés után szükségszerű a jelenlévőknek kiosztani, – vagy hogy nem szabad azt a betegekhez teljes tisztelettel elvinni: legyen kiközösítve (vö. az 1645. ponttal).

{1658} 8. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztussal csak lelkileg táplálkozunk és nem szentségileg és valóságosan: legyen kiközösítve (vö. az 1648. ponttal).

{1659} 9. Kánon. Ha valaki tagadná, hogy minden egyes és mindkét nembeli római katolikus hívő, amikor az értelmi megkülönböztetés éveihez el-érkezik, köteles évente legalább Húsvétkor szentáldozáshoz járulni az Atyaszentegyház parancsa szerint: legyen kiközösítve (vö. a 812. ponttal).

{1660} 10. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a miséző pap önmagát nem áldoztathatja meg: legyen kiközösítve (vö. az 1648. ponttal).

{1661} 11. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy egyedül a hit az elégséges előkészület a legszentebb Oltáriszentség vételéhez: legyen kiközösítve (vö. az 1646. ponttal). És nehogy e Szentség méltatlanul és emiatt a halálra és ítéletre vétessék, maga a szent Zsinat elhatározza és kinyilvánítja, hogy azok, akiknek lelkiismeretét halálos bűn nyomja, még ha tökéletesen meg is bánták, ha van gyóntató, szükségképpen előtte végezzenek szentségi gyónást. Ha pedig valaki ennek ellenkezőjét tanítja, prédikálja, vagy makacsul kitart mellette, sőt esetleg nyilvánosan hitvitán merészel-né megvédeni, magánál a ténynél fogva legyen kiközösítve (vö. az 1647. ponttal).