FJ 1500 ->

XIX. egyetemes zsinat,Trienti Zsinat, 1545. december 13. – 1563. december 4.

[V. Károly császár igen erős sürgetésére III. Pál Trientbe (Trentoba) hívta össze a zsinatot 1545. március 15-ére; megnyitására 1545. december 13-án került végül is sor. A zsinat különféle szerencsétlen politikai körülmények miatt, de leginkább egyeseknek az egyházi élet valódi megreformálása iránti gyűlölete miatt, sokszor akadályoztatva volt, és sok évig elhúzódott.

Különböző periódusokat kell megkülönböztetni, az alábbiak szerint:

I. Trienti periódus: I. – VIII. ülés, 1545. december – 1547. március

Kitűnik a határozataival:
IV. ülés (1546. április 8.): Határozat a Szentírásról és a hagyományról;
V. ülés (1546. június 17.): Határozat az áteredő bűnről;
VI. ülés (1547. január 13.): Határozat a megigazulásról;
VII. ülés (1547. március 3.) Határozat a szentségekről általában, a keresztségről, a bérmálásról;
VIII. ülés (1547. március 11.): tárgyalt a zsinatnak Bolognába való áthelyezéséről.

Bolognai periódus: IX. – X. ülés, 1547. március – (1548. február) 1549. szeptember

Tárgyalások a bűnbánat szentségéről, az utolsó kenetről, az egyházi rendről, a házasságról; nem született semmilyen, vitát lezáró határozat.

1548 februárjában a zsinatot ideiglenesen és gyakorlatilag, 1549 szeptemberében formálisan és véglegesen felfüggesztették.

II. Trienti periódus: XI. – XVI. ülés, 1551. május – 1552. április

III. Gyula újból összehívta a zsinati atyákat Trientbe 1551. május 1-re.

Fontos ülések:
XIII. ülés (1551. október 11.): Határozat az Eucharisztiáról;
XIV. ülés (1551. november 25.): Határozat a bűnbánat szentségéről és az utolsó kenetről;
1552. április 28-án a zsinatot újból felfüggesztették.

III. Trienti periódus: XVII. – XXV. ülés, 1562. január – 1563. december

IV. Pius a zsinatot harmadszor is összehívta Trientbe, húsvét napjára, 1561. április 16-ára, de sokkal később kezdődött el: az első ünnepélyes ülés (azaz a XVII.) 1562. január 18-án volt.
Említésre méltó ülések:
XXI. ülés (1562. július 16.) az Eucharisztia vételéről;
XXII. ülés (1562. szeptember 17.): Határozat a szentmiseáldozatról;
XXIII. ülés (1563. július 15.): Határozat az egyházirend szentségéről;
XXIV. ülés (1563. november 11.): Határozat a házasságról;
XXV. ülés (1563. december 3. és 4.): Határozat a tisztítótűzről, a szentek tiszteletéről, a szentképekről, a búcsúkról; ezzel az üléssel a zsinat befejeződött.

IV. Pius minden határozatot megerősített „Benedictus Deus” kezdetű bullájával, 1564. január 26. (l. FJ 1847 skk.), ugyanő 1564. augusztus 2-án bíborosi bizottságot állított fel a határozatok értelmezésére és végrehajtására.]

1500: III. Ülés, 1546. február 4.: Határozat a Hitvallásról

{1500} Ez a szentséges, egyetemes és általános Trienti Zsinat, a Szentlélekben törvényesen egybegyűlve, az Apostoli Szék ugyanazon három követének elnökletével, megfontolta a megtárgyalandó ügyek nagyságát, különösen azokét, amelyeket két fejezet tartalmaz, nevezetesen az eretnekségek kiirtása és az erkölcsök megújítása; főképpen ezek miatt hívták össze a zsinatot. …

A Zsinat úgy vélte, hogy a hitvallást, amelyet a szent Római Egyház használ, mintegy olyan kiinduló elvként, amelyben mindenki, aki Krisztus hitét vallja, szükségszerűen megegyezik, szilárd és egyetlen alapként, amelyen a pokol kapui sohasem fognak erőt venni [vö. Mt 16,18], ugyanazokkal a szavakkal kell kifejezni, amelyekkel az összes egyházakban olvassák … [s következik a niceai-konstantinápolyi hitvallás]

1501-1508: IV. Ülés, 1546. április 8.

a) Határozat a szent könyvek és a hagyomány elfogadásáról

[Ami a Szentírás könyveinek a sugalmazott jellegét illeti, ezt az akkori idők tudósai ismételten kétségbe vonták Tób, Jud, Bölcs, Sir, 1-2 Mak, Zsid, 2Pt, Jak, 2-3 Jn, Júd, Jel és Dán (egyes részei) esetében.]

{1501} A szentséges, egyetemes és általános Trienti Zsinat, a Szentlélekben törvényesen egybegyűlve… a hithű atyák példáját követve, mind az Ó-, mind az Újszövetség összes könyveit – minthogy mindkettőnek az egy Isten a szerzője –, nemkülönben mind a hitet, mind az erkölcsöket érintő hagyományokat, mint amelyeket a saját beszédével Krisztus, ill. amelyeket a Szentlélek mondott el, és a katolikus Egyház szakadatlan folytonossággal megőrzött, egyenlő jámborsággal és megbecsüléssel fogadja el és tiszteli. A Zsinat azt tartja folytonosan a szeme előtt, hogy eltávolítva a tévedéseket, az evangélium tisztasága őriztessék meg az Egyházban. Ez előbb ígéret volt a próféták által a szent iratokban, majd a mi Urunk Jézus Krisztus, az Isten Fia saját szavával ezt először kihirdette, aztán megparancsolta, hogy apostolai „minden teremtménynek hirdessék” (Mk 16,15), mint minden üdvöt hozó igazság és erkölcsi fegyelem forrását. A Zsinat átlátja, hogy ezt az igazságot és fegyelmet azok az írott könyvek és írás nélküli hagyományok tartalmazzák, amelyeket magának Krisztusnak a szájából fogadtak az apostolok, vagy maguk az apostolok, a Szentlélek tollbamondása szerint, mintegy a kezükkel átadtak, és így jutott el hozzánk. A Zsinat úgy vélte, hogy a szent könyveknek a jegyzékét pedig ehhez a határozathoz kell csatolni, nehogy valakiben kétkedés támadhasson, vajon melyek azok, amelyeket maga a Zsinat elfogad. Ezek pedig az alábbiak:

{1502} Ószövetségiek: Mózes öt könyve; azaz: Teremtés, Kivonulás, Leviták, Számok, Második Törvénykönyv; Józsue, Bírák, Ruth, Királyok négy könyve, Krónikák két könyve, Ezdrás első könyve és a második, amelyet Nehemiás könyvének neveznek, Tóbiás, Judit, Eszter, Jób, Dávid Zsoltáros könyve százötven zsoltárral, Példabeszédek könyve, Prédikátor, Énekek Éneke, Bölcsesség, Jézus Sirák fia könyve, Izajás, Jeremiás Bárukkal, Ezékiel, Dániel, tizenkét kispróféta, úgymint Ozeás, Joel, Ámosz, Abdiás, Jónás, Mikeás, Nákum, Habakuk, Szofoniás, Aggeus, Zakariás, Malakiás; a Makkabeusok két könyve, az első és a második.

{1503} Újszövetségiek: Négy evangélium: Máté, Márk, Lukács, János szerint; az Apostolok Cselekedetei, amelyeket Lukács evangélista írt meg; Pál apostol tizennégy levele: a Rómaiakhoz, kettő a Korintusiakhoz, a Galatákhoz, az Efezusiakhoz, a Filippiekhez, a Kolosszeiekhez, kettő a Tesszalonikiekhez, kettő Timóteushoz, Tituszhoz, Filemonhoz, a Zsidókhoz; Péter apostol két levele, János apostol három levele, Jakab apostol egy levele, Júdás apostol egy levele, és a Jelenések Könyve János apostoltól.

{1504}  Ha pedig valaki a könyveket egészükben összes részeikkel úgy, ahogyan a katolikus Egyházban azokat olvasni szokták, és az ősi latin „Vulgata” kiadásban benne vannak, nem fogadja el szent és kánoni könyveknek, és az előbb mondott hagyományokat tudva és megfontoltan megveti: legyen kiközösítve.

{1505} Tehát mindenki értse meg, milyen rendben és úton fog előrehaladni a Zsinat, miután a hit megvallásának az alapját megvetette, és leginkább milyen tanúbizonyságokat és segédeszközöket fog felhasználni a hittételek megerősítésére és az Egyház életében az erkölcsök megújítására.

b) Határozat a szentírási könyvek „Vulgata” kiadásáról és a Szentírás magyarázatának módjáról

{1506}  Ezenfelül ugyanezen szentséges Zsinat, meggondolván, hogy nem kevés hasznot hozhat az Isten Egyházának, ha köztudomásúvá válna, hogy a szent könyvek összes, széles körben használt latin kiadásai közül melyet kell hitelesnek tartanunk, megállapítja és kinyilvánítja, hogy ezt az ősi és elterjedt kiadást, amely annyi évszázad hosszú használata során az Egyházban már bevált, a nyilvános felolvasásokban, vitákban, igehirdetésben és magyarázatokban hitelesnek kell elfogadni, és hogy senki sem merje azt bármilyen ürüggyel elvetni vagy előítélettel illetni.

{1507} Emellett a könnyelműségre hajlamosak megrendszabályozása végett határozatot hoz, hogy senki, a saját okosságára támaszkodva, a hit és az erkölcs kérdéseiben, amelyek a keresztény tanítás épülésére szolgálnak, a Szentírást – a saját értelmezése szerint kiforgatva – azon értelmezés ellenében, amelyet tartott és tart az Anyaszentegyház (akinek a tiszte megítélni a szent iratok igazi értelmét és értelmezését), vagy az atyák egyhangú értelmezése ellenében értelmezni ne merje, még ha az ilyen értelmezések sohasem kerülnének is a nyilvánosság elé …

{1508} De a nyomdászoknak is ebben a tekintetben megfelelő módon mértéket akar szabni, és elrendeli, hogy ezentúl a Szentírást, főképpen pedig ezt az ősi és elterjedt [Vulgata] kiadást a lehető leghibátlanabbul nyomtassák ki, és senkinek ne legyen szabad kinyomtatni, vagy kinyomtattatni egyetlen szent dolgokról szóló könyvet sem a szerző neve nélkül, és ne legyen szabad eladni azokat, vagy akár csak magánál tartani, hacsak a Főpásztor előbb meg nem vizsgálta és jóvá nem hagyta. …

1510-1516: V. Ülés, 1546. június 17.: Határozat az áteredő bűnről

[Az áteredő bűnről 1546. május 24-én kezdtek tárgyalni. A jaeni bíboros, Pedro Pacheco ugyanezen a napon azt indítványozta, hogy tegyék hittétellé a Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogantatását. Okot erre a határozatra leginkább az a lutheri nézet adott, amely összefüggést talált az áteredő bűn és a bűnre vivő vágy között, valamint még az anabaptisták gyakorlata.]

{1510} Hogy a mi katolikus hitünk, „amely nélkül lehetetlen Istennek tetszeni” (Zsid 11,6), a tévedéseket megtisztítva csorbítatlanul megőrizze vegyítetlen tisztaságát, s hogy a keresztény népet „a tévedésbe ejtő álnokság szelei el ne sodorják” (Ef 4,14), mivel ezekben az időkben amaz ősi kígyó, az emberi nem örök ellensége az Isten Egyházát temérdek egyéb gonoszság mellett azzal is felforgatta, hogy magáról az eredeti bűnről és annak gyógyszeréről nemcsak új, hanem régi tévedéseket is felszított, a trienti szentséges, egyetemes és általános Zsinat, vissza kívánván szólítani az eltévelyedetteket és megerősíteni az ingadozókat, követve a Szentírást, a szent atyák, a megerősített zsinatok tanúságait, s magának az Egyháznak ítéletét és egyöntetű állásfoglalását is, megvallja és hirdeti mindazt, amit az eredeti bűnről az alábbiakban kimond:

{1511} 1. Aki nem vallja, hogy Ádám, az első ember, amikor a paradicsomban áthágta Isten parancsát, azon nyomban elveszítette szentségét és megigazultságát, amelyben Isten őt létrehozta, és sértő törvényszegése miatt oly mértékben fölkeltette Isten haragját és felháborodását, hogy a halál jutott neki osztályrészül, amivel Isten korábban fenyegette is, s a halállal egyszersmind fogolyként annak hatalma alá került, aki ezután „a halálon uralkodott” (Zsid 2,14), vagyis az ördög hatalma alá, s ezért „a sértő törvényszegés miatt Ádám teljesen, testileg és lelkileg romlott állapotba került” : legyen kiközösítve.

{1512}
2. „Ha valaki állítja, hogy Ádám törvényszegése egyedül neki magának volt romlására és nem az ő ivadékainak”; hogy az Istentől nyert szentséget és megigazultságot, amelyet elvesztett, csak a maga számára vesztette el, s nem számunkra is; vagy hogy a bűnbeesett Ádám az engedetlenség bűne által nemcsak a „halált és a testi büntetéseket származtatta át az egész emberiségre, de nem így az a bűn is, amely a lélek halálát okozta”: legyen kiközösítve, mivel ellentmond az apostol szavainak: „Egy ember által lépett a világba a bűn, akiben mindnyájan vétkeztek” (Róm 5,12)

{1513} 3. Ha valaki Ádámnak ezt a bűnét, amely eredetét tekintve egy, és nem utánzás, hanem leszármazás által ered át mindenkire, és sajátjaként van benn minden egyes emberben, megszüntethetőnek mondja akár az emberi természet erői révén, akár másféle gyógyszerrel, mint az egyetlen közvetítő, a mi Urunk Jézus Krisztus érdeme által, aki az Ő vére által kibékített minket Istennel, aki „megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett” (1Kor 1,30); vagy aki tagadja, hogy a Krisztus Jézus által szerzett megváltó érdem a keresztség szentségének útján, ha a szertartását az Egyház által gyakorolt formában szabályszerűen végzik, fejti ki hatását, mind a felnőttekre, mind a gyermekekre: legyen kiközösítve. Mert „nem adatott más név az ég alatt az embereknek, melyben üdvözülhetnének” (ApCsel 4,12). Ezért halljuk: „Íme az Isten Báránya, íme aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1,29). Valamint: „Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek, Krisztust öltöttétek magatokra” (Gal 3, 27).

{1514} 4. Ha valaki tagadja, hogy az újonnan megszületett csecsemőt meg kell keresztelni akkor is, ha megkeresztelt szülőktől ered, „vagy bár állít-ja, hogy meg kell keresztelni őket a bűnök bocsánatára, de azt mondja, hogy a gyermek semmi olyat nem hordoz az Ádámtól való eredeti bűnből, amit az újjászületés fürdőjében ki kellene engesztelni, hogy így a gyermek elnyerhesse az örök életet, vagyis következésképpen a keresztelés formáját a bűnök bocsánatára nem helyesen, hanem tévesen értelmezi: legyen kiközösítve.

Mert nem lehet máshogyan érteni az apostol szavait: „Egy ember által lépett be a világba a bűn, és a bűn által a halál, és így a halál minden emberre elhatott, akiben mindnyájan vétkeztek” (Róm 5,12), csak azon a módon, ahogyan a mindenütt elterjedt katolikus Egyház ezt mindenkor értette. „Ezért tehát a hitnek a szabálya az apostoli hagyomány szerint, a kicsinyekre is érvényes, akik koruknál fogva bűnt elkövetni még maguktól képtelenek, de akiket ezért valóban meg kell keresztelni a bűnök bocsánatára, hogy újjászületésükben megtisztuljanak attól, amit származásuk révén magukra vontak.” „Aki újjá nem születik vízből és Szentlélekből, az nem mehet be Isten országába” (Jn 3,5).

{1515} 5. Ha valaki tagadja, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, amely a keresztségben adatik, eltörli az eredeti bűn állapotát, vagy állítja, hogy nem törli el teljesen azt, ami valódi és sajátos értelemben vett bűn, hanem csak letörli, vagy csak nem tudja be: legyen kiközösítve. Mert az újjászületett lelkekben Isten semmit nem utál, mivel: „nincs semmi el-marasztaló ítélet azok ellen, akik a keresztségben Krisztussal együtt a halálba temetkeznek” (Róm 6,4), „akik nem a test szerint járnak” (Róm 8,1), hanem a régi embert levetve felöltötték az újat, akik „Istenhez hasonlóvá tétettek” (Ef 4,22 skk.; Kol 3,9 skk.), ártatlan, szeplőtelen, tiszta, hibátlan és Istentől szeretett fiakká lettek, s akik „Istennek örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei” (Róm 8,17), úgy, hogy a mennybe való belépésük útjában semmi sem áll. Ez a szentséges Zsinat vallja és tartja, hogy a megkereszteltekben ugyan megmarad a rendetlen kívánság (concupiscentia) vagy bűnélesztő (fomes) kívánság, de amikor harcra kerül a sor, ez a rendetlen kívánság egyáltalán nem képes ártani azoknak, akik nem egyeznek bele a bűnbe és Jézus Krisztus kegyelmével fér-fiasan küzdenek ellene. Mert bizony „aki szabályszerűen küzd, koszorút nyer” (2Tim 2,5). A szent Zsinat hirdeti, hogy ezt a rendetlen kívánságot, amelyet az apostol olykor „bűnnek” nevez (pl. Róm 6,12 sk.; 7,7; 14-20;), az Egyház sosem úgy értelmezte, hogy azért bűn az elnevezése, mintha az újjászületettekben valódi és sajátos értelemben bűn lenne, hanem mert a bűnből van, és a bűnre hajlik. Aki ellenkezőleg gondolkodik: legyen kiközösítve.

{1516} 6. Ez a szentséges Zsinat kinyilvánítja azt is, hogy nincs szándékában az eredeti bűnről szóló eme határozat megállapításait vonatkoztatni az Isten Anyjára, a Boldogságos és Szeplőtelen Szűz Máriára, hanem ővele kapcsolatban a boldogemlékű IV. Sixtusz pápa rendelkezéseit kell követni, mégpedig az azokban foglalt büntetések terhe alatt, amely rendelkezéseket ez a szentséges Zsinat ezennel megújítja. (vö. az 1400, 1425 sk. pontokkal)

1520-1583: VI. Ülés, 1547. január 13.: Határozat a megigazulásról

[A megigazulásról szóló egyes részkérdéseket 1546. június 22-én kezdték megvitatni. A határozat-tervezetet háromszor szerkesztették meg, később ehhez még további módosítások járultak. A határozatban legnagyobbrészt a lutheri tévedések cáfolatát találjuk a megigazulás módjára és az embernek a kegyelemmel való együttműködésére nézve, de a határozat cáfolja Kálvinnak az eleve elrendelésre vonatkozó tévedéseit is (vö. a 6,17. kánonokkal), de ugyanúgy Iovinianus és Pelagius ellentétes tévedéseit is, akik tagadták a kegyelem szükségességét a megigazulás megszerzésére és megőrzésére (vö. az 1-3, 22 sk. kánonokkal). A fejezetcímek, amennyiben idézőjelbe vannak téve, magának a zsinatnak az eredeti szavai, ez érvényes a többi szövegre is.]

Előszó

{1520} Minthogy ezekben az időkben sok lélek elbukását okozva, s az Egyház egységének kárára a megigazulás tanáról egy bizonyos téves tanítás terjedt el, a Mindenható Isten dicséretére és dicsőségére, valamint az Egyház nyugalma és a lelkek üdvössége érdekében a Trienti szentséges, egyetemes és általános Zsinat elhatározta, hogy minden krisztushívő számára kifejti magának a megigazulásnak igaz, józan tanítását, amelyet az „igazság napja” (Mal 4,2), Jézus Krisztus, „hitünk szerzője és a bevégzője” (Zsid 12,2) tanított, az apostolok továbbadtak, és a katolikus Egyház, a Szentlélek sugalmazásával mindenkor megőrzött, s most szigorúan megtiltja, hogy bárki is ezután másképpen hinni, mást hirdetni vagy tanítani merészeljen, mint amit a jelen határozat állít és kinyilvánít.

1. fejezet: „A természet és a törvény erőtlensége az emberek  megigazulásához”

{1521}  A szent Zsinat először kinyilvánítja: a megigazulás tanának tiszta és sértetlen elgondolásához mindenkinek tudnia és vallania kell, hogy amikor Ádám törvényszegése következtében minden ember elveszítette ártatlanságát (Róm 5,12; 1Kor 15,22), akkor valamennyien „tisztátalanná lettek” (Iz 64,6) és ahogyan az apostol mondja: „Természettől a harag fiai” (Ef 2,3), és amiként az eredeti bűnről hozott határozatban kifejtésre is került, olyannyira „a bűn szolgái lettek” (Róm 6,20) és az Ördög és a halál hatalma alá kerültek, hogy nem csak a pogányok a természet ereje által (1. kánon), de a zsidók még Mózes Törvénye betűjének a segítségével sem képesek megszabadulni onnan, vagy fölkelni, noha a szabad akaratuk a legkevésbé sem szűnt meg (5. kánon), bár meggyöngült és rosszra hajló lett.

2. fejezet: „Krisztus eljövetelének rendje és misztériuma”

{1522}  Ezért történt, hogy a Mennyei Atya, az „irgalmasság Atyja és minden vigasztalás Istene” (2Kor 1,3) Jézus Krisztust (1. kánon), saját Fiát, akit a Törvény ideje előtt és alatt a szent atyák sokaságának meghirdetett és megígért (vö. Gen 49,10,18), az „idők ama boldog teljességében” (Ef 1,10; Gal 4,4), elküldte az emberekhez, hogy mind a törvény alatt élő zsidókat kiváltsa rabságukból, mind pedig „a pogányokat, akik nem törekedtek a megigazulásra, megigazulttá tegye” (Róm 9,30), és mindnyájan „a fiúvá fogadást elnyerjék” (Gal 4,5). „Őt adta oda Isten engesztelő, véres áldozatul a hitben a mi bűneinkért (Róm 3,25), és „nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is” (1Jn 2,2).

3. fejezet: „Akik Krisztus által megigazulnak”

{1523} Jóllehet Ő valóban „mindenkiért halt meg” (2Kor 5,15), nem mindenki kapja meg halálának jótéteményét, hanem csak azok, akik részesednek szenvedésének érdemében. Mert való igaz, hogy az emberek, ha nem Ádám magvából, az ő utódaiként születnének, nem születnének a megigazulatlanság állapotában, mivel a tőle való továbbszármazás révén, miközben fogantatnak, saját megigazulatlanságukat szerzik meg; ugyanígy soha senki sem igazulhat meg, csak ha Krisztusban újjászületik (2. és 10. kánon), mivel ebben az újjászületésben, Krisztus szenvedésének érdeme által, a megigazulás kegyelme révén részesülnek. Az apostol buzdít bennünket, hogy szüntelenül adjunk hálát ezért a jótéteményért az Atyának, „aki arra méltatott bennünket, hogy részünk legyen a szentek örökségében, a világosságban” (Kol 1,12), és aki kiragadott minket a sötétség hatalmából, és átvitt az ő szeretett Fia országába, amelyben elnyerjük a megváltást és bűneink bocsánatát (Kol 1,13 sk.).

4. fejezet: „A bűnös megigazulásának leírása és kegyelmi állapotának módja.”

{1524} Ezek a szavak körvonalazzák a bűnösök megigazulásának leírását, hogy ti. abból az állapotból, amelyben az ember az első Ádám fiaként születik, hogyan kerül át a kegyelem és a „fogadott fiúság” (Róm 8,15) állapotába, a második Ádám, a Megváltó, Jézus Krisztus által. Ez az átkerülés pedig az evangélium meghirdetése után az újjászületés fürdője (5. kánon), vagy annak kívánása nélkül nem lehetséges, mint írva van: „Aki nem születik újjá vízből és Szentlélekből, az nem megy be Isten országába” (Jn 3,5).

fejezet: „A felnőtt embert elő kell készíteni a megigazulásra, és ennek indoka.”

{1525} A szent Zsinat továbbá kinyilvánítja, hogy a felnőttek megigazulásának kezdetét Isten Jézus Krisztus által munkált megelőző kegyelméből (3. kánon) kell eredeztetni, vagyis az Ő elhívásának kell tulajdonítani, amennyiben nem valamiféle létező érdemükre való tekintettel hívta el őket Isten. Mert akik a bűn által elfordultak Tőle, azoknak az Ő serkentő és segítő kegyelme a Hozzá való visszaforduláshoz és a saját megigazulásuk felé való törekvésre előkészítést ad úgy, ha szabadon (4. és 5. kánon) egyetértenek és együttműködnek ugyanazon kegyelemmel, hogy – miközben az Isten megérinti az ember szívét a Szentlélek megvilágítása által – sem az nincs, hogy az ember maga egyáltalán semmit sem tesz, befogadva ezt a sugallatot, mert hisz ezt el is vethetné, de mégis Isten kegyelme nélkül nem mozdulhat a megigazulás irányában, az ő színe előtt, csak a saját szabad akaratából. Ezért, amikor a Szentírás azt mondja: „Térjetek vissza hozzám, és én is visszatérek hozzátok” (Zak 1,3), szabadságunkra kell gondolnunk; mikor pedig azt mondjuk: „Téríts magadhoz minket Uram, és mi megtérünk” (Siral 5,21), megvalljuk, hogy Isten kegyelme megelőzi a mi elhatározásunkat.

6. fejezet: „Az előkészület módja”.

{1526} Magára a megigazulásra úgy készülnek elő (7. és 9. kánon), hogy akik – az isteni kegyelem által felindítva és segítve – a hitet, amely „hallásból van” (Róm 10,17), befogadják, szabadon haladnak Isten felé, s mindazt igaznak hiszik, amit Isten kinyilatkoztatott és megígért (12.-14. kánon), és elsősorban azt, hogy – Isten kegyelme által – a bűnös megigazulttá lesz, a „megváltás által, amely Jézus Krisztusban van” (Róm 3,24). Midőn pedig magukat bűnösnek tartva, az isteni igazságosságtól való félelemről, mely üdvösen érinti meg őket(8. kánon), az isteni könyörület szemléletére fordítva figyelmüket, reményük felébred, hogy bízhatnak: Krisztusra való tekintettel Isten kegyes lesz majd irántuk, s ezért Őt mint minden igazság forrását, szeretni kezdik, és ezért gyűlölettel és elutasítóan fordulnak szembe a bűnnel (9. kánon), mégpedig azon bűnbánat által, amelyet a keresztség előtt kell tartani (vö. Csel 2,38). És végre előterjesztik elhatározásukat a keresztség felvételére, új élet kezdésére, és Isten parancsainak megtartására.

{1527} Erről az előkészületről olvassuk: „Aki ugyanis Istenhez járul, hinnie kell, hogy Ő van, és megjutalmazza azt, aki őt keresi.” (Zsid 11,6). És másutt: „Bízzál, fiam: bocsánatot nyertek bűneid” (Mt 9,2; Mk 2,5). És: „Az Úr félelme eltörli a bűnt” (Sirák 1,27). És újra: „Tartsatok bűnbánatot és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára. Így megkapjátok a Szentlélek ajándékát” (Csel 2,38). És megint: „Menjetek tehát és tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit megparancsoltam nektek” (Mt 28,19). És végül: „Szíveteket készítsétek elő az Úrnak” (1Sám 7,3).

7. fejezet: „Mi a bűnös megigazulása, és melyek az okai”

{1528} Ezt a felkészülést, vagy előkészületet maga a megigazulás követi, mely nem csupán a bűnök bocsánata (11. kánon), hanem a belső embernek a kegyelem és a kegyelmi adományok akaratlagos befogadása által megvalósuló megszentelődése és megújulása, hogy az ember így megigazulatlanból igazzá, az ellenségből baráttá, „az örök élet reménybeli örökösévé” (Tit 3,7) váljék.

{1529} Ennek a megigazulásnak az okai a következők: cél-oka Isten és Krisztus dicsősége és az örök élet. Létesítő oka pedig a könyörülő Isten, aki ingyen megtisztít és megszentel (1Kor 6,11), és megjelöl és felken a megígért Szentlélekkel, aki a mi örökségünknek a záloga (vö. Ef 1,13). Kiérdemlő oka: Isten felülmúlhatatlanul szeretett Egyszülötte, a mi Urunk Jézus Krisztus, Aki, „amikor még ellenségek voltunk” (Róm 5,11), „végtelen nagy szeretetével, amellyel irántunk viseltetett” (Ef 2,4), a keresztfán elszenvedett szentséges szenvedése által kiérdemelte számunkra a megigazulást (10. kánon.), és elégtételt nyújtott helyettünk az Atyának. Eszköz-oka pedig a keresztség szentsége, amely „a hit szentsége”, amelynek híján soha senki nem részesülhet a megigazulásban. Végül egyetlen formai oka „Isten igazságossága, nem ahogyan Ő igaz, hanem amivel megigazulttá tesz bennünket” [vö. Augustinus: De Trin. XIV. 12,15] (10. és 11. kánon). Mert ha Ő ezzel megajándékozott minket, szellemünkben újjászületünk, és nemcsak számítunk annak, hanem valóban igazaknak neveztetünk, és azok is vagyunk! Mindegyikünk a magára szabott igazságot fogadja be, olyan mérték szerint, amelyet „a Szentlélek tetszése szerint oszt kinek-kinek” (1Kor 12,11), és az egyes ember felkészültségének és együttműködésének arányában.

{1530} Azonban senki sem igazulhat meg, csak az, aki részesedik a mi Urunk Jézus Krisztus szenvedésének érdemeiben. A bűnösnek ez a megigazulása pedig akkor megy végbe, amikor ugyanezen szent szenvedés érdeméből a Szentlélek által kiárad Isten szeretete (vö. Róm 5,5) mindazok szívébe, akik megigazulnak, s ezekben ez a szeretet szállást vesz (11. kánon.). Ezért az ember magában a megigazulásban, a bűnök bocsánatával együtt Jézus Krisztus által, akinek tagjává lett, elnyeri együtt belé öntve mindezt: a hitet, a reményt és a szeretetet.

{1531} Mert a hit, hacsak nem társul hozzá a remény és a szeretet, sem nem egyesít tökéletesen Krisztussal, sem nem tesz az Ő testének élő tagjává. Ezért igaz a mondás: „Tettek nélkül a hit halott” (Jak 2,7), és tétlenné válik (19. kánon), és „Jézus Krisztusban nem az számít, ha valaki körülmetélt, vagy körülmetéletlen, hanem csak a hit, amely a szeretet által hat” (Gal 5,6;6,15). A keresztség szentsége előtt, apostoli hagyomány szerint, a hittanulók az Egyháztól kérik ezt a hitet, amikor ugyanis „örök életet megadó hitet”[Rituale Rom., Ordo bapt. n.1.] kérnek; amely örök életet a remény és a szeretet híján a hit nem képes megadni. Ezért rögtön hallják is Krisztus szavát: „Ha el akarsz jutni az örök életre, tartsd meg a parancsolatokat” (Mt 19,17; Ordo bapt. n.2.). S miután így elnyerték a valódi és keresztény megigazulást, a frissen újjászületett lelkeknek erősen meghagyják, hogy azt mintegy a „legdrágább ruhát” (Lk 15,22), amelyet Jézus Krisztus ajándékozott nekik, tisztán és szeplőtelenül őrizzék meg, hogy magukkal vihessék majd a mi Urunk Jézus Krisztus ítélőszéke elé, s örök életük legyen (Ordo bpt. n.24.).

8. fejezet: „Hogyan kell érteni azt, hogy Isten a bűnöst a hit által és ingyen teszi megigazulttá”

{1532} Amikor pedig az apostol azt mondja, hogy ti. az ember „hit által” (9. kánon) igazul meg és „ingyen” ( Róm 3,22-24), ezeket a szavakat olyan értelemben kell érteni, amely felől az Egyház mindenkor ugyanúgy gondolkozott és nyilatkozott, mégpedig úgy, hogy azért igazulunk meg a hit által, mivel „a hit az ember üdvösségének kezdete” [Fulgentius Rusp.: De fide lb. ad. Petrum, prológl.], minden megigazulás alapja és gyökere, „amely nélkül lehetetlen Istennek tetszeni” ( Zsid 11,6), és eljutni az Ő fiainak közösségébe. Ingyenesnek pedig azért mondjuk a megigazulás kegyelmét, mert azon mozzanatok közül, amelyek megelőzik a megigazulást, sem a hit, sem a cselekedetek magát a megigazulás kegyelmét nem érdemlik ki. „Ha a kegyelem alapján, akkor nem tettek fejében, különben a kegyelem már nem volna kegyelem” – mondja ugyanazon apostol (Róm 11,6).

9. fejezet: „Az eretnekek hiábavaló bizakodása ellen”

{1533} Mert bár hinni kell, hogy az Isten kizárólag könyörületből és Krisztusért bocsátotta és bocsátja meg ingyenesen a bűnt, azonban az mégsem mondható, hogy Isten megbocsátotta vagy megbocsátja valakinek is a bűneit, mert hetvenkedve bizakodik ezek bocsánatában, s ebben bizonyos lévén nem is aggódik, hogy bűneit elengedték vagy megbocsátották-e, amint az eretnekek és szakadárok teszik, sőt, a mi időnkben is megtörténik, és ezt a hiábavaló és minden jámborságtól távol eső bizakodást a katolikus Egyház ellen erősen tusakodva hirdetik.

{1534} De azt sem szabad állítani, hogy azoknak, akik valóban megigazultak, magukról mindennemű kétely nélkül állítaniuk kell, hogy megigazultak; az sem tartható, hogy senki sincs feloldozva bűnei alól, és senki sem megigazult, csak az, aki biztosnak hiszi, hogy Isten feloldozta és megigazulttá tette, s hogy egyedül e hit miatt nyerte el a feloldozást és a megigazulást (14. kánon), mintha – mint mondják – aki nincs ebben a hitben, valójában Isten ígéreteiben és Krisztus halálának és feltámadásának erejében kételkednék. Mert amiként egyetlen jámbor ember sem kételkedhetik Isten irgalmában, Krisztus érdemében, vagy a szentségek erejében és hatékonyságában, úgy bárki, aki csak tekintetbe veszi saját gyöngeségét és fölkészületlenségét, nagyon is félhet és retteghet a neki juttatott kegyelmek felől (13. kánon.), minthogy senkinek sem lehet oly erős tudása, hogy megingathatatlan hittel, amely tévedésnek nincs kitéve, tudja: elnyerte Isten kegyelmét.

10. fejezet: „Az elnyert megigazulás növekedése”

{1535} Így tehát a megigazultak, akik már „Isten barátai” és „családjának tagjai” (Jn 15,5; Ef 2,19), „erényről erényre haladnak” (Zsolt 83,8), „megújulnak napról-napra”, ahogyan az apostol mondja (2Kor 4,16), azaz „testüket halálra adva” (Kol 3,5) és „tagjaikat az igazság fegyvereiül adva” (Róm 6,13) a megszentelődésre, megtartják Isten és az Egyház parancsait, és „a hittel együtt munkálkodva a jócselekedetek révén” (Jak 2,22) növekednek a Krisztus kegyelme által kapott megigazulásban és egyre igazabbakká lesznek (24. és 32. kánon), amint írva is van: „Aki igaz, legyen továbbra is igaz” (Jel 22,11) és másutt: „Ne halálod napján várd, hogy megigazulj” (Sir 18,22), és megint: „Látjátok tehát, hogy az embert a tettek teszik igazzá, nem a hit egymagában” (Jak 2,24). A megigazultságnak éppen ezt a növekedését kéri az Anyaszentegyház, amikor így könyörög: „Add meg nekünk Urunk, a hit, a remény és a szeretet növekedését”[Pünkösd utáni XIII. Vasárnap könyörgése].

11. fejezet: „A parancsok megtartása, ennek szükségessége és lehetősége”

{1536} Bármennyire is megigazult legyen valaki, nem tekintheti mentesnek magát a parancsok megtartásának kötelezettsége alól. (20. kánon). Senki se éljen azzal az alaptalan és az atyák által kiközösítés terhe alatt megtiltott tétellel, hogy a megigazult ember számára Istentől előírt dolgokat megtartani lehetetlen (18. és 22. kánon). „Mert Isten nem parancsol lehetetlent, hanem parancsolván arra figyelmeztet, hogy tedd meg, amire képes vagy, és kérd, amire nem vagy képes” [Augustinus: De natura et gratia c. 43,50], és segít is, hogy képes légy. Mert az Ő „parancsai nem nehezek” (1 Jn 5,3), és „az ő igája édes, az ő terhe könnyű” (vö. Mt 11,30). Mert akik Isten fiai, szeretik Krisztust, akik pedig szeretik Őt, (amint Ő maga tanúsítja), megtartják az Ő beszédeit (vö. Jn 14,23), amit mindenképpen csak isteni segítséggel képesek megtenni.

{1537} Mert ebben a földi életben bármennyire szent és igaz is legyen valaki, nap mint nap elkövet kevésbé súlyos vétkeket, amelyeket bocsánatos bűnöknek mondunk (23. kánon), de ettől még továbbra is igaz. Mert az igaz és alázatos emberek helyesen könyörögnek így: „Bocsásd meg a mi vétkeinket” (Mt 6,12). Amiből következik, hogy az igazaknak még inkább kötelezve kell érezniük magukat, hogy az igazság útján járjanak, mert hiszen általa „felszabadultak a bűn alól és Isten szolgái lettek” (Róm 6,22), és „fegyelmezetten, szentül és buzgón” élve (Tit 2,12), így előbbre tudnak jutni Jézus Krisztus által, aki révén a kegyelemhez jutottak (Róm 5,2). Mert Isten az ő kegyelmével az egyszer már megigazultakat „nem hagyja el, hacsak ők előbb őt el nem hagyják”. [Augustinus, De natura et gratia, c. 26,29]

{1538} Ennélfogva senki se hízelegjen magának a „csak a hit által” elvét hangoztatva, azt gondolva, hogy egyedül a hit által lett örökös és az örökség várományosa, miközben a Krisztussal együtt való szenvedés nélkül akar megdicsőülni (vö. Róm 8,17). Mert maga Krisztus is, mint az apostol mondja: „annak ellenére, hogy Ő volt az Isten Fia, a szenvedésből engedelmességet tanult, műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek Neki” (Zsid 5,8-9). Ezért az apostol maga így inti a megigazultakat: „Nem tudjátok, hogy a pályán küzdők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek!… Én is futok, de nem céltalanul, az ökölvívásban nem a levegőt csapkodom, hanem megzabolázom és rabságba vetem testemet, hogy míg másokat tanítok, magam méltatlanná ne váljak” (1Kor 9,24 skk.) S az apostolok fejedelme pedig így szól: „Még inkább törekedjetek rá, hogy hivatásotokat és kiválasztottságotokat jótetteitekkel megpecsételjétek, mert ha ezt megteszitek, sohasem fogtok vétkezni” (2Pét 1,10).

{1539} Ezért bizonyos, hogy az igazhitű vallási tanításnak ellenségei azok, akik szerint az igaz ember minden jócselekedetében legalább is bocsánatos bűnt követ el (25. kánon), vagy (ami még tűrhetetlenebb) jócselekedeteivel örök büntetést érdemel; és azok is ellenségei, akik azt állítják, hogy az igazak annyiban követnek el bűnt minden cselekedetükben, amennyiben azokban saját lustaságukon felülkerekedve és magukat a versenypályán futásra bíztatva, Isten megdicsőítésének vágyával együtt, az örök élet jutalmát is figyelembe veszik (26. és 31. kánon). Hiszen meg van írva: „Hajlik az én szívem a te rendelkezéseid teljesítésére a te jutalmad miatt” (Zsolt 118,112); és Mózesről azt mondja az apostol, hogy „a jutalomra tekintett” (Zsid 11,26).

12. fejezet: „Az eleve elrendelés meggondolatlan értelmezésétől óvakodni kell”.

{1540} Amíg valaki ebben a halandó testben él, az isteni eleve elrendelés elrejtett titka felől nem gondolkodhat előre úgy, hogy bizonyosan állíthassa, ő maga mindenképpen az eleve kiválasztottak közé tartozik (15. kánon), mintha igaz volna, hogy a megigazult súlyosabb bűnt nem követhet el többé (23. kánon), vagy ha el is követ, biztosra vehetné, hogy meg is bánja azt. Mert senki sem tudhatja, hogy Isten kiket választott ki magának, legfeljebb külön kinyilatkoztatás útján (16. kánon).

13. fejezet: „Az állhatatosság ajándéka”.

{1541} Az állhatatosság ajándékáról (16. kánon) írva van: „Aki mindvégig kitart, üdvözül.” (Mt 10,22; 24,13). Ebben az ajándékban senki sem részesülhet, senki sem adhatja meg az embernek, hacsak nem az, „Aki elég hatalmas ahhoz, hogy aki áll, azt meg is tartsa” (Róm 4,4), hogy ti., állhatatosan állva maradjon, s aki elesik, azt fölemelje. Az állhatatosság ajándékát ezért senki sem ígérheti magának teljes bizonyossággal, ámbátor Isten segítségében mindenki köteles rendíthetetlenül reménykedni. Mert Isten, ha kegyelmét el nem utasítják, amiként elkezdte, úgy be is végzi a jó művet, munkálva az akarást és a végrehajtást is (Fil 2,13; 22. kánon).

Mindamellett, akik úgy vélik, hogy állnak, csak vigyázzanak, hogy el ne essenek (1Kor 10,12), és félelemmel és reszketéssel munkálkodjanak saját üdvösségükön (Fil 2,12) fáradozásban, virrasztásban, alamizsnálkodásban, imádságban és felajánlásokban, böjtölésben és tisztaságban (vö. 2Kor 6,3 sk.). Mert remegniük kell, hiszen tudják, hogy csak a dicsőség reményében születtek újjá, (vö. 1Pét 1,3), s nem magára a dicsőségre, és a harc miatt, ami még hátra van a test, a világ és az ördög ellen; szót fogadnak az apostolnak, aki ezt mondja: „Nem vagyunk a testnek lekötelezve, hogy a test szerint éljünk. Mert ha test szerint éltek, biztosan meghaltok, de ha a lélekkel megöldöklitek a test szerinti tetteket, élni fogtok.” (Róm 8,12).

14. fejezet: „Az elbukottak és megtérésük”

{1542} Akik pedig az elnyert megigazulás kegyelméből kiestek, mert bűnt követtek el, ismét megigazulhatnak (29. kánon), amikor ugyanis Istentől felindítva Krisztus érdeméből a bűnbánat szentsége által az elveszített kegyelem visszaszerzését nyerik el. Mert a megigazulásnak ez a módja az elbukottak megtérése, melyet a szent atyák helyesen neveztek a „hajótörés következtében odalett kegyelem második mentődeszkájának” (Tertullianus, De paenitentia c. 4,2). Ugyanis azok számára, akik a keresztség után bűnbe estek, Jézus Krisztus megalapította a bűnbánat szentségét, amikor ezt mondta: „Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, és akinek megtartjátok, bűnben marad.” (Jn 20,22-23).

{1543} Ezért kell tanítani, hogy az elbukott keresztény ember bűnbánata sokban különbözik a keresztelésre való felkészülés bűnbánatától; éspedig abban, hogy nemcsak a „megtört és megalázkodó szívet” tartalmazza, és hogy (a bűnös) megszűnik vétkezni és a bűnöket megutálja, (Zsolt 50,19), hanem ugyanazon bűnök szentségi megvallását is, legalább szándék szerint s azzal az elhatározással, hogy a maga idejében meg is teszi, és a pap feloldozását, és nemkülönben az elégtételt, amely böjtölés, alamizsnálkodás, könyörgések és a lelki élet más jámbor gyakorlatai által róható le, de nem az örök büntetés helyett, amelyet a szentség vagy a szentség felvételének megfogadása a bűnnel együtt elenged, hanem az időleges büntetésért (30. kánon), amely (mint a Szentírás tanítja), nem mindig teljesen – amint a keresztségben történik – engedtetik el azoknak, akik – Isten elnyert kegyelme iránt hálátlanul – megszomorították a Szentlelket (vö. Ef 4.30) és nem átallották Isten templomát megszentségteleníteni (vö. 1Kor 3,17). A bűnbánatról pedig írva van: „Gondold meg, honnan süllyedtél ide! Tarts bűnbánatot és térj vissza korábbi magatartásodhoz!” (Jel 2,5). És másutt: „Az Istennek tetsző szomorúság töredelmet eredményez” (2Kor 7,10); és ismét: „Tartsatok bűnbánatot” (Mt 3,2; 4,7), valamint: „Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcseit” (Mt 3,8).

15. fejezet: „Bármely halálos bűn miatt elveszítjük a kegyelmet, de nem a hitet”

{1544} Némely csavaros eszű egyénnel szemben, akik „szép szavakkal, meg hízelgéssel megtévesztik a gyanútlanok szívét” (Róm 16,18), ki kell jelentenünk, hogy nem csak magát a hitet is megszüntető hitetlenség (27. kánon), hanem bármilyen, bár a hitet meg nem szüntető más halálos bűn miatt is (28. kánon) elveszítjük a megigazulás elnyert kegyelmét. És meg kell védenünk az isteni törvény tanítását, amely az Isten országából nem csak a hitetleneket rekeszti ki, hanem azon hívőket is, akik „tisztátalanok, házasságtörők, kéjencek, kicsapongók, tolvajok, kapzsik, részegesek, átkozódók, rablók” (vö. 1Kor 6,9 sk.), és a többieket is, akik halálos bűnöket követnek el, amelyektől az isteni kegyelem segítségével tartózkodhatnak, de amelyek következtében elválasztódnak Krisztus kegyelméből (27. kánon).

16. fejezet: „A megigazulás gyümölcse, azaz a jócselekedetek érdeme, és az érdem mibenléte.”

{1545} Ebből a megfontolásból, akár folyamatosan megőrizték az elnyert kegyelmet, akár visszakapták az elveszítettet, a megigazultak tartsák szemük előtt az apostol szavait: „Bővelkedjetek minden jócselekedetben, tudván, hogy az Úr ügyeiben való fáradozástok nem hiábavaló” (1Kor 15,58). „Az Isten nem igazságtalan, nem feledkezik meg fáradozástokról és szeretetetekről, amelyet az Ő nevében gyakoroltatok” (Zsid 6,10). És: „Ne veszítsétek el bizalmatokat, hiszen nagy jutalom jár érte” (Zsid 10,35). Ezért azoknak, akik „mindvégig” (Mt 10,22) jót cselekszenek és Istenben reménykednek, szemük elé kell állítani az örök életet, egyrészt, mint a könyörülő Jézus Krisztus által Isten fiainak megígért kegyelmet, másrészt, mint „jutalmat” (Augustinus: De grat. et lib. arb. c. 8,20), amelyet jócselekedeteikért és érdemeikért magának Istennek ígérete szerint hűségesen el kell nyerniük (26. és 32. kánon). Mert éppen ez az igazság győzelmi koszorúja, amely az apostol állítása szerint, minthogy a harcot megharcolta, és a pályát végigfutotta, fenn van tartva számára, s amelyet megad neki az igazságos Bíró, s nem csak neki, hanem mindenkinek, „aki örömmel várja az Ő eljövetelét” (2Tim 4,7 sk.)

{1546} Minthogy pedig maga Jézus Krisztus, mint „fej a test tagjaiba” (Ef 4,15) s mint „szőlőtő, a szőlővesszőbe” (Jn 15,5), a megigazultakba szakadatlanul árasztja erejét, s ez az erő a tagok minden jócselekedetét megelőzi, kíséri és követi is, és ezen erő nélkül semmilyen módon Istennek kedves és érdemszerző tett nem jöhet létre (2. kánon), akkor hinnünk kell, hogy a megigazultaknak többé semmi nem hiányzik, hogy azon tettekkel, amelyeket Istenben műveltek – amennyire ennek az életnek körülményei között lehetséges – teljesen eleget tegyenek az isteni törvénynek, és a maga idején elérendő örök életet (ha csakugyan kegyelemben haltak meg, Jel 14,13) igazán megszolgáltnak gondolhatják, amiként Megváltónk is, Krisztus mondja: „Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem szomjazik soha többé, hanem örök életre szökellő vízforrás lesz benne” (Jn 4,14).

{1547} Így tulajdon igaz voltunkat sem mondjuk sajátunknak, és nem hagyjuk figyelmen kívül és nem is vetjük meg Isten igazságosságát (Róm 10,3). Ezt az igazságosságot valóban a sajátunknak mondjuk, mert ahhoz ragaszkodva igazulunk meg, de ugyanúgy Istené, mert Isten árasztja belénk Krisztus érdemeiért.

{1548} Nem szabad elfelejteni azt sem, hogyha bár a Szentírás mindenütt méltatja a jócselekedetek értékét, olyannyira, hogy – Krisztus ígérete szerint – aki az Ő legkisebbjei közül egynek akárcsak egy pohár friss vizet is ad, nem lesz híján a jutalomnak (Mt 10,42), s hogy – az apostol tanúságának megfelelően – ha a mostani pillanatnyi könnyű szenvedést elviseljük, a mennyei örök jutalom túláradó mértékét szerezzük meg magunknak (2Kor 4,17): mindennek ellenére kizárt dolog, hogy a keresztény ember önmagában bizakodjék, vagy önmagával dicsekedjék, s nem az Úrral (vö. 1Kor 1,31; 2Kor 10,17), akinek az emberek iránti jósága oly nagy, hogy az Ő érdemeiknek tudja be azt (32. kánon), ami az Ő ajándéka.

{1549} És mert „sokban vétkezünk mindannyian” (Jak 3,2; 23. kánon), valamennyiünknek szem előtt kell tartania, amint a könyörületet és a jóságot, úgy a szigort és az ítéletet is. És ha valaki nem is lát magában bűnt, azért senki sem ítélje meg magát, minthogy az ember egész élete nem lehet az emberi belátás vizsgálódásának és ítéletének tárgya, hanem Istenre tartozik, „aki megvilágítja a sötétség titkait és földeríti a szívek szándékait, s akkor mindenki megkapja az elismerést Istentől” (1Kor 4,4 skk.), és Aki, mint írva van: „kinek-kinek tettei szerint fizet” (Róm 2,6).

{1550}  A megigazulásról szóló katolikus tanítást (33. kánon) áttekintve, melynek hívő és határozott elfogadása nélkül nem lehet megigazulni, úgy tetszett a szent Zsinatnak, hogy a most következő kánonokat is határozatához csatolja, hogy a hívek ne csak azt tudják, hogy mit kell tartani és követni, hanem azt is, hogy mit kell elkerülni s mitől kell menekülni.

Kánonok a megigazulásról

{1551} 1. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az ember saját tettei alapján, amelyek vagy az emberi természet erőiből, vagy a Törvény tanításából származnak, Jézus Krisztus isteni kegyelme nélkül is megigazulttá lehet Isten színe előtt: legyen kiközösítve (vö. 1521. ponttal).

{1552} 2. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az ember Jézus Krisztus által csak azért nyeri el az isteni kegyelmet, hogy könnyebben tudjon igazul élni, kiérdemelhesse az örök életet, mintha a szabad akarat által és kegyelem nélkül is mindkettő – bár keservesen és nehezen – elérhető volna: legyen kiközösítve (vö. 1524. sk. pontokkal).

{1553} 3. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a Szentlélek sugallatának és segítő erejének előzetes beavatkozása nélkül is képes az ember hinni, remélni és szeretni, ill. bűnbánatot tartani, ahogyan azt kell, hogy meg-kaphassa a megigazulás kegyelmét: legyen kiközösítve (vö. 1525 ponttal).

{1554} 4. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az ember Istentől felindított és mozgásba hozott szabad akarata sem a felindításban, sem a hívásban nem működik együtt Istennel, hogy így a megigazulás kegyelmének el-nyerésére magát előkészítse és felkészítse, és Isten akaratának ellent-mondani sem képes, ha akar, hanem mintha lelketlen tárgy volna, egyáltalán semmit nem tesz és merőben tétlenül viselkedik: legyen kiközösítve, (vö. 1525. ponttal).

{1555} 5. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy Ádám bűnbeesése után az emberi szabad akarat elveszett és megsemmisült, vagy csak névleges ér-vényű dologról van szó, sőt, puszta névről, valóságos tartalom nélkül, azaz végül is egy koholmányról, amelyet a sátán csempészett be az Egy-házba: legyen kiközösítve, (vö. 1521, 1525, 1486. pontokkal).

{1556} 6. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az embernek nem áll hatalmában a gonosz utat választani, hanem úgy a rossz, mint a jótetteket Isten munkálja benne, s nem csak megengedően, hanem sajátosan és közvetlenül, annyira, hogy Júdás árulása éppen úgy Isten műve, mint Pál apostol meghívása: legyen kiközösítve.

{1557} 7. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megigazulás előtt minden cselekedete, bármilyen szándékkal történt is, valóságosan bűn, vagy Isten gyűlöletére méltó, és hogy minél erőteljesebben törekszik valaki a kegyelem elnyerésére előkészülni, annál súlyosabban vétkezik: legyen kiközösítve, (vö. 1526. ponttal).

{1558} 8. Kánon. Ha valaki azt állítaná, a pokol tüzétől való félelem, amely segít nekünk, hogy bűneinken bánkódva Isten irgalmasságához meneküljünk, hogy megtartóztassuk magunkat a bűntől, maga is bűn, vagy a bűnöst még rosszabbá teszi: legyen kiközösítve, (vö. 1526, 1456. pontokkal).

{1559} 9. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a bűnös egyedül a hit által igazul meg, s ezt úgy érti, hogy semmi mással sem kell hozzájárulnia a megigazulás kegyelmének az elnyeréséhez, és hogy az embernek egyáltalán nem kötelessége, hogy akarati tevékenységgel előkészüljön és felkészüljön a megigazulásra: legyen kiközösítve, (vö. 1532, 1538, 1465, 1460 sk. pontokkal).

{1560} 10. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az emberek megigazulnak Krisztus igazságossága nélkül, amellyel kiérdemelte nekünk azt; vagy, hogy az Ő igazságossága által csak forma szerint igazak: legyen kiközösítve, (vö. 1523, 1529. pontokkal).

{1561} 11. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az emberek pusztán Krisztus igazságosságának a beszámítása révén, vagy egyedül a bűnök bocsánata által igazulhatnak meg, a kegyelem és a szeretet kizárásával, amelyet a Szentlélek áraszt ki szívükbe s az abban is marad, vagy azt állítja, hogy a bennünket megigazulttá tevő kegyelem csak Isten jóindulata: legyen ki-közösítve (vö. 1528 skk. 1540 sk. pontokkal).

{1562} 12. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megigazulttá tevő hit nem más, mint bizalom a Krisztusért bűnbocsátó isteni könyörületben, vagy hogy egyedül e bizakodás tesz megigazulttá: legyen kiközösítve (vö. 1533 sk. pontokkal).

{1563} 13. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a bűnbocsánat elnyeréséhez minden embernek szükségszerű, hogy biztosan és a saját gyöngeségéből vagy a felkészületlenségéből eredő minden tétovázás nélkül higgye, bűnei meg vannak bocsátva: legyen kiközösítve (vö. 1533 sk. 1460 skk. pontokkal).

{1564} 14. Kánon. Ha valaki azt állítaná, az ember feloldozást nyer bűneitől és megigazul, pusztán azáltal, hogy biztosan hisz abban, hogy feloldozást nyer és megigazul; vagy hogy senki sem igazult meg igazán, csak az, aki magát megigazultnak is hiszi, és egyedül e hit által nyeri el a feloldozást és a megigazulást: legyen kiközösítve (vö. mint fent).

{1565} 15. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az újjászületett és megigazult embert a hite kötelezi, hogy higgye, ő bizonyosan az eleve elrendeltek között van: legyen kiközösítve (vö. 1540 ponttal).

{1566} 16. Kánon. Ha valaki feltétlen és csalhatatlan bizonyossággal állítaná, hogy a mindvégig való állhatatosság ama nagy ajándékát bizonyosan birtokolni fogja, hacsak ezt egy külön kinyilatkoztatásból tudta meg: legyen kiközösítve (vö. 1540 sk. pontokkal).

{1567} 17. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megigazulás kegyelme csupán az életre eleve elrendelteket illeti, de már mindenki más, aki meghívást kap, hívást ugyan kap, de nem kap kegyelmet, úgy mint akit az isteni hatalom eleve a rosszra rendelt: legyen kiközösítve.

{1568} 18. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy Isten parancsait a megigazult és kegyelem állapotában lévő lelkeknek is lehetetlen megtartani: legyen kiközösítve (vö. 1536 ponttal).

{1569} 19. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az evangéliumban semmi más parancs nem áll, csak a hit, s a többi közömbös; sem nem parancs, sem nem tiltás, hanem szabad viszonyulás kérdése, s hogy a tízparancsolatnak semmi köze a keresztényekhez: legyen kiközösítve (vö. 1536 sk. pontokkal).

{1570} 20. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megigazult és akármilyen mértékben tökéletes embernek nem kell megtartania Isten és az Egyház parancsait, hanem csak hinnie kell, mintha bizony az evangélium az örök élet mindentől független és egyedüli ígérete lenne, a parancsok be-tartásának feltétele nélkül: legyen kiközösítve (vö. 1536 sk. pontokkal).

{1571} 21. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy Isten Jézus Krisztust az em-berek Megváltójául adta, akiben bízniuk kell, de már nem törvényhozóul is, akinek engedelmeskedniük kell: legyen kiközösítve.

{1572} 22. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megigazult ember Isten különleges segítsége nélkül is képes kitartani az elnyert megigazultságban, vagy, hogy még Isten segítségével sem képes erre: legyen kiközösítve (vö. 1541 ponttal).

{1573} 23. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az egyszer már megigazult ember nem képes súlyos bűnt elkövetni többé, sem a kegyelmet elveszíteni, s ezért, aki elesik és bűnt követ el, valójában soha nem is igazult meg; avagy ellenkezőleg azt állítja, hogy az ember képes egész életében elkerülni az összes bűnt, beleértve a bocsánatos bűnt is, nem csak Isten különleges kiváltsága révén, mint ezt a Boldogságos Szűz Máriáról tartja az Egyház: legyen kiközösítve (vö. 1537, 1549 pontokkal).

{1574} 24. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a jócselekedetekkel az elnyert megigazulás nem őrződik meg, s nem is nyer növekedést Isten szemében, hanem a tettek csak az elnyert megigazulás gyümölcsei és jelei, de nem növekedésének okai is: legyen kiközösítve (vö. 1535 pontokkal).

{1575} 25. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az igazak legalább bocsánatos, vagy (ami még tűrhetetlenebbül hangzik) egyenesen halálos bűnt követnek el bármilyen jócselekedetükkel, s ezért örök büntetést érdemelnek, és csak azért nem kerülnek ítélet alá, mert Isten e tetteket nem tudja be ítéletre: legyen kiközösítve (vö. 1538, 1481 sk. pontokkal).

{1576} 26. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy Istenben tett jócselekedeteik fejében az igazak nem várhatnak vagy remélhetnek örök jutalmat Istentől, az Ő könyörületéből Jézus Krisztus érdeméért, ha mindvégig kitartanak jócselekedeteikben és az isteni parancsolatok megőrzésében: legyen kiközösítve (vö. 1538 sk. pontokkal).

{1577} 27. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy nincsen más halálos bűn, csak a hitetlenség, vagy hogy az egyszer elnyert kegyelmet semmilyen más, akármennyire súlyos vagy szerfölött nagy bűn nem távoztatja el, csak a hitetlenség: legyen kiközösítve (vö. 1544 ponttal).

{1578} 28. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a bűn által elveszített kegyelemmel együtt a hit is mindig elvész, vagy hogy a bűn után visszamaradt hit, ha mindjárt nem is élő, nem igazi hit, vagy hogy akinek szeretet nélküli a hite, nem keresztény: legyen kiközösítve (vö. mint fent).

{1579} 29. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy aki a keresztség után elbukott, Isten kegyelmével sem képes felállni, vagy hogy az elveszített megigazultság pusztán a hit által visszanyerhető, s nem a bűnbánat szentsége által, ahogyan ezt a szent Római és egyetemes Egyház Krisztus Urunktól és apostolaitól kioktatva egészen idáig vallotta, gyakorolta és tanította: legyen kiközösítve (vö. 1542 sk. pontokkal).

{1580} 30. Kánon. Ha valaki az állítaná, hogy a megigazulás kegyelmének elnyerése után bármelyik bűnösnek a bűnbánat oly mértékben eltünteti a vétkét, és eltörli az örök büntetést érdemlő vádlott – állapotot, hogy megszűnik az időleges büntetést érdemlő bűnösség is, amelytől ti. vagy ebben a világban, vagy a tisztítóhelyen kell megszabadulni, mielőtt bárki is beléphetne a mennyek országába: legyen kiközösítve (vö. 1543 ponttal).

{1581} 31. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy mikor a megigazult az örök jutalomra való tekintettel cselekszi a jót, bűnt követ el: legyen kiközösítve (vö. 1539 ponttal).

{1582} 32. Kánon. Ha valaki azt állítaná, a megigazult ember jócselekedetei oly módon Isten adományai, hogy egyben nem a megigazult ember ér-demei, vagy hogy maga a megigazult ember jócselekedeteiért, amelyeket Isten kegyelme által és Jézus Krisztus – akinek élő tagja – érdeméből tesz, nem érdemli ki valóságosan a kegyelem növekedését, az örök életet, sőt, magát az örök élet elnyerését (mármint ha a kegyelem állapotában hal meg), s ugyanígy a dicsőség növekedését: legyen kiközösítve. (vö. 1548, 1545 skk. pontokkal).

{1583} 33. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megigazulásról szóló ezen katolikus tanítás, amelyet a szentséges Zsinat a jelen határozatban kifej-tett, Isten dicsőségét vagy a mi Urunk Jézus Krisztus érdemeit akárcsak részben is csökkenti, s nem inkább megvilágítja hitünk igazságát, Isten és végül is Jézus Krisztus dicsőségét: legyen kiközösítve.