FJ 1300->

IV. Jenő pápa, 1431-1447

XVII. egyetemes zsinat Firenzei Zsinat,  1439. február 26. – 1445. augusztus (?)

[Ez a Firenze városában megtartott zsinat a Bázeli és a Ferrarai Zsinatokkal együtt, amelyeknek a folytatása, a XVII. egyetemes zsinatnak számít. A zsinatoknak ez a sorozata Bázelben kezdődött 1431. július 23-án, de már decemberben IV. Jenő hirtelen feloszlatta, és új zsinatot hívott össze Bolognába.

A zsinati atyák legnagyobb része azonban Bázelben maradt, mivel a pápa reformszándékát kétségbe vonták, és megismételték a konstanzi dekrétumot a zsinatnak a pápa felett való fensőbbségéről. Az események nyomására IV. Jenő a Bázeli Zsinat ellen hozott rendelkezéseit visszavonta, és azt törvényesnek ismerte el; ezért ennek a Zsinatnak az első 25 ülése, azaz amíg csak Ferrarába át nem helyezték, egyetemes zsinati értékű, amennyiben rendeletei a pápától kitűzött célt érik el. Minthogy nézeteltérés támadt, hogy hol kellene tárgyalni a görögök újraegyesüléséről, IV. Jenő megparancsolta 1437 szeptemberében, hogy a zsinat költözzék át Ferrarába. Az ellenkező zsinati atyák azonban folytatták a zsinatot Bázelben (egészen az 1448. évig), tetézve szakadásukat azzal, hogy ellenpápát választottak. Ferrarában a zsinat 1438. január 8-án kezdődött; 16 ülés után a zsinatot ismét áthelyezték, éspedig Firenzébe, ahol 1439. február 26-án történt meg az I. általános ülés.

A vitatkozók közti igen súlyos nehézségeket végül is leküzdve, 1439. június 28-án összeállították a görögökkel való egyesülés rendeletét, július 5-én aláírták, és a következő napon kihirdették. Ezt követte 1439. november 22-én az örményekkel való unió; 1442. február 4-én kiadták a „Jakobitáknak szóló Dekrétumot”, amely rögzíti a koptokkal való uniót.

A Zsinatot végül is 1443. április 26-án áthelyezték Rómába (a Lateránba), ahol még volt két ünnepélyes ülés (1444. szeptember 30. és 1445. augusztus 7.). Itt megtörtént az unió a szírekkel, a kaldeusokkal, a ciprusi maronitákkal.]

1300-1308: A görögökkel való egyesülés „Laetentur caeli” kezdetű bullája, 1439. július 6.

A görögöknek előírt rendelet

{1300} (A Szentlélek eredéséről) A Szentháromság, az Atya, és a Fiú és a Szentlélek nevében, ezen Firenzei Szent Egyetemes Zsinat jóváhagyásával elrendeljük, hogy ezt a hitigazságot minden keresztény úgy fogadja el hitében, és úgy vallja meg, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól öröktől fogva van, és lényegét és szubzisztens létét az Atyától és vele együtt a Fiútól kapja, hogy mindkettőtől mint egyetlen kezdetből egyet-len lehelés által származik öröktől fogva.

{1301} Kijelentjük, hogy a szent egyháztanítók és egyházatyák megfogalmazása, miszerint a Szentlélek az Atyától a Fiú által származik, azt az értelmet akarja kifejezni, hogy a görögök szerint a Fiú is oka (causa), a latinok szerint viszont a Fiú ugyanúgy eredete (princípium) a Szentlélek szubzisztenciájának, mint az Atya. Mivel mindent, ami az Atyáé, az Atya maga adott egyszülött Fiának, azáltal, hogy a Fiú az Atyától született, kivéve az atyaságot, így a Fiú azt, hogy a Szentlélek a Fiútól származik, a Fiú szintén öröktől fogva birtokolja az Atyától, akitől Ő szintén öröktől fogva született.

{1302} Határozatba foglaljuk ezen felül, hogy a „Filioque” szó, mint ama szavak értelmezője, az igazság világos kifejezése céljából és az akkor fenyegető szükségszerűség miatt, megengedhetően és ésszerűen lett hozzáillesztve a Hitvalláshoz.

{1303} Ugyanígy (határozatba foglaljuk azt is, hogy) Krisztus teste valóságosan jelenvalóvá lesz mind a kovásztalan, mind a kelesztett búzalisztből készült kenyérben. Minden pap egyféle módon köteles átváltoztatni az Úr testét, ki-ki a saját egyházának, akár a nyugati, akár a keleti egyháznak a szokása szerint.

{1304} (Az elhunytak sorsa) Ugyanígy, ha az őszinte bűnbánók az Isten szeretetében haltak meg, mielőtt még a bűnbánat méltó gyümölcseivel eleget tettek volna bűneikért és mulasztásaikért, az ő lelkük haláluk után a purgatórium büntetésével tisztul meg; és hogy ettől a büntetéstől megszabaduljanak, használnak nekik az élő hívek könyörgései, ti. a szentmiseáldozat, az imádság és az alamizsna, és más jámbor cselekedetek, amelyeket a hívők más hívőkért szoktak tenni az Egyház rendelkezései szerint.

{1305} Azoknak a lelke pedig, akik a keresztség felvétele után semmilyen vétek szennyébe nem estek, és azok a lelkek is, akik a bűnszenny meg-szerzése után vagy saját testükben vagy a testükből való kiköltözés után, ahogy fentebb mondtuk, megtisztultak, ezután a mennybe jutnak, és világosan szemlélik magát a Háromságos egy Istent, úgy, ahogy Ő van, ám mégis érdemeik szerint különbözőképpen, egyik a másiknál tökéletesebben (szemléli az Istent).

{1306} Azok lelkei pedig, akik tényleges halálos bűnben vagy csak az eredeti bűnben haltak meg, ezután a pokolra jutnak, de ott különböző büntetéseket kell elszenvedniük.

{1307} (A pátriárkai székek rendje; római primátus). Ugyanígy határozatot hozunk, hogy az Apostoli Szentszéknek és a római pápának az egész földkerekségre kiterjedő primátusa van, és maga a római pápa Szent Péternek, az apostolok fejedelmének az utóda, Krisztus valódi helytartója, az egész Egyház feje és az összes keresztények atyja és tanítója; a mi Urunk Jézus Krisztus neki adta át Szent Péter személyében a teljhatalmat az egész Egyházat illetően a lelkipásztorkodásra, irányításra és kormányzásra, amiként ezt a tényt az egyetemes Zsinatok ügyiratai és a szent kánonok is tartalmazzák.

{1308} Ezen felül megújítjuk a többi tiszteletreméltó pátriárka sorrendjét, amely a kánonokban van áthagyományozva, hogy a konstantinápolyi pátriárka a második a legszentebb római pápa után, a harmadik pedig az alexandriai, a negyedik az antióchiai, és az ötödik a jeruzsálemi, érintet-lenül hagyva természetesen összes kiváltságaikat és jogaikat.

1309: A „Moyses vir Dei” kezdetű rendelet a Bázeli Zsinat ellen, 1439. szeptember 4.

[1431. júliusa óta a zsinat Bázelben ülésezett. IV. Jenő pápa 1437 szeptemberében elrendelte, hogy a továbbiakban a zsinat Ferrarában ülésezzék (ez alkalmasabb helységnek látszott a görögökkel való találkozáshoz). A zsinati atyák egy része ezt zokon vette, ezért Bázelben maradtak, és miután nem tudták a pápa szándékát megváltoztatni, végül is 1439 májusában három tételt alkottak az egyetemes zsinatnak a pápa feletti fensőbbségéről, és ezek birtokában már júniusban a pápát letették. Ezekre válaszolt IV. Jenő az alább idézett rendeletben.]

Az egyetemes zsinat függősége a pápától

{1309}  [A Bázeli Zsinat atyái] … három tétellel hozakodtak elő, amelyeket hitigazságoknak neveznek, mintha ezzel minket és az Apostoli Szék összes vezetőit és prelátusait és más hívőket és jámbor embereket ezáltal eretnekké akarnának tenni; ezen tételek szövege a következő:

„Az az igazság, amelyet a Konstanzi Egyetemes Zsinat és ez a Bázeli Egyetemes Zsinat kijelentett az egész Egyházat képviselő egyetemes zsinatoknak a pápa és bárki más feletti hatalmáról: katolikus hitigazság. Az az igazság, hogy a pápa az egész Egyházat képviselő egyetemes zsinatot, amely az előbbi igazságban lévő kijelentéseket illetően ténylegesen és törvényesen gyűlt össze, sem annak egyetértése nélkül egyáltalán nem tudja tekintélyével feloszlatni, sem egy másik időpontra elnapolni, sem egyik helyről a másik helyre áthelyezni: katolikus igazság. Aki az előbb kimondott igazságoknak makacsul ellenszegül, eretneknek számít.”

(Elutasítás:)… és magukat a fentiekben előadott tételeket a bázeliek elferdült felfogása szerint, amelyről cselekedetükkel bizonyítják, hogy az a Szentírásnak, a szentatyáknak és magának a Konstanzi Zsinatnak az értelmével ellentétes, az előbb mondott véleményt, amely voltaképpen egy nyilatkozatot vagyis inkább egy megfosztást tartalmaz, annak összes jelenlegi és jövőbeli lehetséges következményeivel – mint istenteleneket és botránkoztatókat, nemkülönben mint amelyek az Isten Egyházának nyilvánvaló szétszakítására, és minden egyházi rend és keresztény kormányzás megzavarására irányulnak, magának a szent Zsinatnak a helyeslésével elítéljük és elutasítjuk, és elítéltnek és elutasítottnak jelentjük ki.

1310-1328: Az örményekkel való egyesülés „Exsultate Deo” kezdetű bullája, 1439. november 22.

[Ez a bulla fontos új dokumentumot szolgáltat a szentségekről szóló útmutatásaival; az irat legnagyobb részt Aquinói Szent Tamásnak egy idevágó munkájából van kivonatolva. Ennek az eligazításnak az értékéről egykor éles viták folytak, különösen az eszközök átadásáról szóló tanítása miatt, mint ami az egyházi rend szentségének az anyaga, mivel a történeti tények nyilvánvalóan azt tanítják, hogy a IX. századig mind a Nyugati Egyházban, mind a Keletiben mindig csak egyedül a kézrátétel volt szokásban, és ez egyes keletieknél minden időszakban töretlenül érvényben volt, hiszen azt maguë a római pápák engedték meg. XII. Pius 1947-ben végül leszögezte, hogy onnantól a kézrátétel az egyházi rend szentségének az érvényességhez megkívánt egyetlen anyaga anélkül, hogy belebocsátkozna a történeti vitába.]

Az örményeknek előírt rendelet

{1310} … Ötödik pontként ezen igen rövid formulában könnyen érthető tanítással szerkesztjük meg az Egyház szentségeiről szóló igazságokat, mind a most élő, mind a jövőbeli örményeknek. – Az Újszövetségnek hét szentsége van: ti. a keresztség, a bérmálás, az Oltáriszentség, a bűn-bánat szentsége, az utolsó kenet, az egyházi rend, és a házasság. Ezek sokban elütnek az Ószövetség szentségeitől. Utóbbiak ugyanis nem okozták a kegyelmet, hanem csak előre jelezték, hogy azt Krisztus szenvedése fogja megadni. A mi szentségeink azonban magukba is foglalják a kegyelmet, és azt meg is adják az illető szentséget méltón felvevőnek.

{1311} Ezek közül az első öt az egyes ember benső lelki tökéletességére rendeltetett, a két utolsó az Egyház vezetésére és gyarapítására. A keresztség által ugyanis lelkileg újjászületünk, a bérmálással növekszünk a kegyelemben, s megerősödünk a hitben. Újjászületve és megerősödve az Oltáriszentség isteni eledelével táplálkozunk. Ha pedig a lelkünk a bűn következtében megbetegedne, a bűnbánat szentségében lelkileg gyógyulunk. Lelkileg és testileg (ha ez a léleknek használ) pedig az utolsó kenetben is. Az egyházi rend az Egyház kormányzására és lelki gyarapodására, a házasság a testi szaporodásra szolgál.

{1312} Mindezen szentségekhez három dolog szükséges. Tudniillik egyes dolgok – ezek az anyaguk – egyes szavak – ezek a formájuk, és a kiszolgáltató személy – már amennyiben megvan a szándéka, hogy azt teszi, amit tesz az Egyház. Ha ezekből egy is hiányzik, nem jön létre a szentség.

{1313} Ezen szentségek között van három: A keresztség, a bérmálás, és az egyházi rend, amelyek eltörölhetetlen jegyet nyomnak a lélekbe, azaz bizonyos lelki jelet, ami a többitől különböző. Emiatt egyazon személynél nem lehet megismételni. A többi négy szentség jegyet nem vés be, azért megengedhető az ismétlésük.

{1314} Minden szentség közül első a keresztség, amely a lelki életnek a kapuja. Ezáltal leszünk ugyanis Krisztus tagjai, és válunk az Egyház testévé. És mivel az első ember által a halál egyetemessé vált , hacsak vízből és Szentlélekből újjá nem születünk, nem léphetünk be a mennyek országába, ahogy az Igazság ezt oktatja.
E szentség anyaga a természetes élő víz. Nem számít, vajon hideg-e vagy meleg. A formája pedig: Én téged megkeresztellek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Nem tagadjuk mégsem, hogy ezen igék: „Keresztelkedjék meg Krisztus ezen szolgája az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” – vagy: „Megkereszteltetik kezeim által ez … az Atya és a Fiú és Szentlélek nevében” – igazi keresztséget eredményez. Mivel az elsődleges ok, amelyből a keresztség erejét meríti, a Szentháromság; eszköz-ok azonban a kiszolgáltató, aki külsőleg átadja a szentséget; ha kifejeződik a cselekmény, amelyet maga a kiszolgáltató tesz, a Szentháromság segítségül hívásával együtt, létre is jön a szentség.

{1315} E szentség kiszolgáltatója a pap, akinek hivatalából is következik a keresztelés. Szükség esetén azonban nemcsak pap vagy szerpap, de még laikus vagy asszony is, sőt akár pogány vagy eretnek is keresztelhet, csak tartsa meg az Egyház alakiságait, és akarja azt tenni, amit az Egyház ilyenkor cselekszik.

{1316} E szentség hatása minden bűn megbocsátása, az eredetié és a tény-legesé is, sőt minden büntetésé is, ami a bűnért járna. Ezért a megkereszteltekre múlt bűneikért nem kell semmiféle elégtételt róni, sőt, akik meghalnak, mielőtt valami bűnt elkövettek volna, azonnal a mennyek országába és Isten látására jutnak.

{1317} A második szentség a bérmálás, amelynek anyaga a krizma. Ez olajból – ez a lelkiismeret fényét jelzi – és balzsamból áll, amely a jó hír illa-tát jelzi. A püspöknek kell mindkettőt megáldania. Formája a következő: Megjelöllek téged a kereszt jelével, és megerősítelek téged az üdvösség krizmájával, az Atya, és a Fiú, és a Szentlélek nevében.

{1318} Rendes kiszolgáltatója a püspök. Ámbár egyéb megkenésre az egy-szerű pap is jogosult, de ezt csakis a püspöknek kell kiszolgáltatnia, mert csak az apostolokról olvasható, akiknek hivatalát azóta a püspökök viselik, hogy kézföltétel által a Szentlelket közölték, mint ahogy az Apostolok Cselekedeteinek olvasásából ez nyilvánvaló. (8,14 sk) „Amikor a Jeruzsálemben maradt apostolok meghallották, hogy Szamária elfogadta az Isten szavát, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost. Amikor megérkeztek, imádkoztak értük, hogy szálljon le rájuk a Szentlélek. Mert még egyikükre sem szállt le, csak meg voltak keresztelve Urunk Jézus nevére. Rájuk tették hát kezüket, s erre megkapták a Szentlelket.” – Ezen kézföltétel helyén van az Egyházban a bérmálás. Olvashatjuk viszont, hogy néha az Apostoli Szentszék fölmentése révén ésszerű és igen sürgős esetekben egyszerű pap is – de püspöktől megszentelt krizmával – a bérmálás szentségét kiszolgáltatta.

{1319} Hatása eme szentségnek abban áll, hogy a Szentlelket mint erőt közli, úgy amint az apostolokra Pünkösdkor leszállt, hogy a keresztény bátran vallja meg Krisztus nevét. Ezért a homlokon, ahol a szégyenérzet székhelye van, a bérmálandót megkenik, hogy Krisztus nevét sohase szégyellje megvallani, főleg keresztjét, mely a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig ostobaság  az apostol szerint. Éppen emiatt a kereszt jelével kell megjelölni.

{1320} A harmadik az Oltáriszentség, melynek anyaga a búzából készült kenyér és a szőlőbor, amelyhez még az átváltoztatás előtt kevéske víz vegyítendő. E vizet azért kell belekeverni, mert a szentatyák és az egyház-doktorok hajdani vitairatokban áthagyományozott tanúbizonysága alapján hisszük, hogy maga az Úr is a borba vizet kevert, amikor ezt a szentséget alapította. Továbbá azért, mivel ez felel meg az Úr szenvedése bemutatásának. Úgy mondta már Szent Sándor pápa, Szent Péter ötödik utóda, „A szentségi felajánlásokban, melyeket a szentmise közben Istennek fölajánlanak, csak kenyeret és vízzel vegyített bort kell az áldozathoz felajánlani. Nem illő ugyanis az Úr kelyhében csak egyedül bort, vagy csak egyedül vizet ajánlani fel, hanem a kettőt vegyesen, mivel mind a kettőről, vagyis a vérről és a vízről olvasható, hogy Krisztus oldalából kifolyt.” (Jn 19,34) Azonfelül az is megfelel e szentség hatásának, hogy jelezze a keresztény nép egységét Krisztussal. A víz ugyanis a népet jelképezi a Jelenések Könyve szerint: „Sok víz, sok nép” (Jel 17,15). És I. Gyula pápa is, Silvester után a második, így szólt: „Az Úr kelyhét a kánonok parancsa szerint borral és vízzel vegyítve kell felajánlani, mivel úgy látjuk, hogy a vízen a nép sokaságát kell értenünk, a borban viszont megmutatkozik Krisztus vére. Így tehát, ha a kehelyben a bort és a vizet összekeverjük, a nép Krisztussal egyesül, és hívek népsokasága azzal, akiben hisz, egybekapcsolódik és egybekötődik.” Mivel te-hát mind a Római Szentegyház, szent Péter és Pál apostoloktól kioktatva, mind a többi latin és görög rítusú egyházak, amelyekben minden szentség és a hittudomány fényei ragyogtak, az Egyház születésétől fogva így tartották meg, és jelenleg is így tartják, mégiscsak helytelenségnek látszik, hogy valamely más vidék ezen egyetemes és indokolt szokástól eltérjen. Elhatározzuk tehát, hogy maguk az örmények is alkalmazkodjanak ebben a kérdésben az egész keresztény világhoz, és az ő papjaik a kehely fölajánlásakor, úgy, ahogy megmondtuk, kevéske vizet öntsenek a borba.

{1321} E szentség formája Krisztus szavaiból áll, amelyekkel ezt a szentséget létrehozta. A pap ugyanis Krisztus személyében szólva hozza létre e szentséget. Ugyanis a szavak erejéből a kenyér szubsztanciája Krisztus testévé, a bor szubsztanciája az ő vérévé változik át. Mégis úgy, hogy az egész Krisztust foglalja magában a kenyér színe, és az egészet a boré is. Az átváltoztatott ostya bármelyik részében, és az átváltoztatott bor bármelyik részében, ha leválasztjuk, egészében van Krisztus.

{1322} Ezen szentség hatása, amelyet a méltóképpen áldozó lelkében kelt, az ember egyesítése Krisztussal. S mivel már a kegyelemmel is az ember Krisztusba testesül, és tagjaival egyesül, következik, hogy eme szentségnél a méltóképpen áldozóban a kegyelem még növekedjék, és minden hatást, amit az anyagi étel és ital megtesz a testi életben, ez a szentség végbevigye a lélek életében: fenntartsa, növelje, gyógyítsa, gyönyörködtesse. Ebben a szentségben, ahogy IV. Orbán pápa megmondta: Üdvözítőnk drága emlékét visszaidézzük, a rossztól visszariadunk, a jóban megerősödünk, és az erények és kegyelmek növekedésében előrehaladunk.

{1323} A negyedik szentség a bűnbánat, ennek mintegy anyaga a bűnbánó tettei, éspedig három részletben. Első a szív bánata, ide tartozik, hogy fájlalja az elkövetett bűnt, s elhatározza, hogy nem vétkezik a jövőben. Második a száj vallomása, ehhez tartozik, hogy a bűnös minden vétkét, amire csak emlékszik, teljesen meggyónja papjának. Harmadik a bűnökért való elégtétel, amit a pap megítélt: ez kiváltképpen imádság által történik, vagy böjttel és alamizsnával. E szentség formája a feloldozási ima, melyet a pap e szavakkal mond: „Én téged feloldozlak”. Kiszolgáltató az olyan pap, akinek van vagy rendes vagy az elöljárója megbízásából kapott feloldozási engedélye. E szentség hatása pedig a bűnöktől való szabadulás.

{1324} Az ötödik szentség az utolsó kenet, melynek anyaga a püspöktől megáldott olajfa-olaj. E szentséget csakis az olyan beteg veheti föl, akinél a halál veszélye fennáll. A Következő helyeken kell megkenni: szemein a látás ( bűnei ) miatt, fülein a hallás miatt, orrlyukain a szaglás miatt, száján az ínyencség és beszéd miatt, kezein az érintés miatt, lábain a járás miatt, ágyékán a benne rejtőző gyönyörérzés miatt. – A szentség formája a következő: „E szent kenet által, és az ő legkegyesebb irgalma miatt bocsássa meg neked az Úr, amit csak vétkeztél nézéssel.” – majd ugyanígy a többi tagnál.

{1325} Ennek a szentségnek a kiszolgáltatója a pap. Hatása pedig a lélek meggyógyítása, és amennyiben a lélek számára üdvös, magáé a testé is. Erről a szentségről mondja Szent Jakab apostol: „Beteg valaki köztetek? Hívassa el az Egyház papjait, hogy imádkozzanak fölötte, s kenjék meg őt olajjal az Úr nevében; és a beteget a hitből fakadó ima megszabadítja, és az Úr megenyhíti. És ha bűnöket követett el, bocsánatot nyer” (Jak 5,14 sk).

{1326} A hatodik az egyházirend szentsége, amelynek anyaga az, aminek át-adásával közlik a rendet. Így az áldozópapságot a borral telt kehely és a kenyeret tartó paténa átnyújtásával, a szerpapságot az evangéliumos könyv átadásával, az alszerpapságot pedig az üres kehelyre rátett üres paténa átadásával közlik, s hasonlóképpen a többi fokozatnál is azon dolgok által, amik jövő szolgálatukat jelzik. A papság formaimája ez: „Fogadd az áldozat felajánlásának hatalmát az Egyházban az élőkért és a holtakért, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.” Ugyanígy szól a többi rendek formája is, amint a Római Pontifikálé bőven tartalmazza. A szentség rendes kiszolgáltatója a püspök. Hatása a kegyelem növekedése, hogy ki-ki Krisztus alkalmas szolgája lehessen.

{1327} A hetedik szentség a házasság, amely az apostol szerint Krisztus és az Egyház egyesülésének jele (Ef 5,32): „Nagy titok ez. Én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom”. A létrehozó oka a szabály szerint szóbelileg kifejezett kölcsönös beleegyezés a jelenlévő hitvessel. Megjelöljük a házasság háromféle javát. Első a gyermek világra hozása, és az Isten iránti tiszteletre való nevelése. Második a hűség, amelyet a hitvesek mindkettője köteles a másik iránt megőrizni. Harmadik a házasság fel-bonthatatlansága, amely jelképezi Krisztus és az Egyház felbonthatatlan egyesülését. Bár házasságtöréskor ágytól szabad elválasztani, másik házasságot mégsem szabad kötni, mivel a törvényesen kötött házasság köteléke mindörökké tart.

{1328} Miután mindezeket a jelenlétükben kifejtettük, az örmények fent nevezett követei a maguk és pátriárkájuk és az összes örmények nevében ezt a nagyon üdvös zsinati rendelkezést, összes fejezeteivel, nyilatkozataival, meghatározásaival, hagyományaival, előírásaival és határozataival együtt, és az összes abban leírt tanításokat, nemkülönben amit tart és tanít az Apostoli Szentszék és a Római Egyház, teljes tisztelettel és engedelmességgel helyeslik, elfogadják és magukévá teszik. Azokat a tanítókat és szent atyákat is, akik elnyerték a Római Egyház helyeslését, ők tisztelettel elfogadják. Bármelyik személyt, és bármit elvet és elítél ez a Római Egyház, azt ők elvetettként és elítéltként kezelik.

1330-1353: A koptokkal és az etiópokkal való egyesülés „Cantate Domino” kezdetű bullája, 1442. (firenzei időszámítás szerint 1441.) február 4.

A jakobitáknak előírt rendelet

{1331 }A mi Urunk és Üdvözítőnk szavára alapozott Római Szentséges Egyház erősen hiszi, vallja és hirdeti, hogy egy igaz Isten van, aki mindenható, változhatatlan, örökkévaló; az Atya, a Fiú és a Szentlélek, aki egy a lényegben, hármas a személyekben: az Atya, aki nem született, a Fiú, aki az Atyától született, a Szentlélek, aki az Atyától és a Fiútól származik. Az Atya nem a Fiú vagy a Szentlélek; a Fiú nem az Atya vagy a Szentlélek; a Szentlélek nem az Atya vagy a Fiú; hanem az Atya csakis az Atya, a Fiú csakis a Fiú, és a Szentlélek csakis a Szentlélek. Egyedül az Atya nemzette a Fiút saját szubsztanciájából, egyedül a Fiú született az egyedüli Atyától, és egyedül a Szentlélek származik egyszerre az Atyától és a Fiútól. Ez a három személy egy Isten és nem három isten; mivel mindhármuké az egy lényeg, egy szubsztancia, egy természet, egy istenség, egy mérhetetlenség, egy örökkévalóság, és minden egy, ahol nem merül föl a viszonyulás szembenállása.

{1331} Eme egység következtében az Atya egészen a Fiúban van, egészen a Szentlélekben, a Fiú egészen az Atyában van és egészen a Szentlélekben, és a Szentlélek egészen az Atyában van és egészen a Fiúban. Egyik sem előzi meg a másikat az örökkévalóságban, nem múlja fölül a nagyságban, és nem haladja meg a hatalomban. Örök és eredet nélkül való ugyanis az, hogy a Fiú az Atyától létezik; és örök és eredet nélkül való az, hogy a Szentlélek az Atyától származik. Bármi az Atya az ő létezésében, vagy bármit birtokol, azt nem birtokolja mástól, hanem önmagából; és ő az eredet nélküli eredet. Bármi a Fiú az ő létezésében és bármit birtokol, azt az Atyától birtokolja és ő az eredet az eredetből. Bármi létében és bármit birtokol a Szentlélek, azt az Atyától birtokolja, és ugyanakkor a Fiútól is. De az Atya és a Fiú nem jelenti a Szentlélek két kezdeti elvét, hanem egyetlen elvet; mint ahogyan az Atya és a Fiú és a Szentlélek nem jelenti a teremtés három eredő elvét, hanem egy eredetet.

{1332} Bárki legyen is az, aki ezzel ellenkezőt vagy ellentéteset mond, azokat visszautasítja, elítéli és kiközösíti és idegennek jelenti ki Krisztus testétől, amely az Egyház. Ezért ítéli el Sabelliust, aki összezavarja a személyeket és, a valós különbségeket közöttük teljesen megszünteti. Elítéli az ariánusokat, eunomiánusokat, macedóniánusokat, akik egyedül az Atyát mondják igaz Istennek, a Fiút pedig és a Szentlelket a teremtmények rendjébe helyezik. Elítél bárki mást is, aki fokozatokat vagy egyenlőtlenségeket állít fel a Háromságban.

{1333} A leghatározottabban hiszi, vallja és hirdeti, hogy az egy igaz Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek, minden láthatónak és láthatatlannak teremtője: aki, amikor így akarta, az ő jóságából minden teremtményt, akár szellemiek, akár testiek, megteremtett: éspedig jónak teremtett, mivel a legfőbb jóból lettek, de változékonynak, mivel a semmiből lettek; semmiféle természetről nem állítja, hogy rossz, mert minden természet, mint természet jó.

{1334} Ugyanazt az egy Istent az Ó- és Újszövetség, vagyis a Törvény és a Próféták, valamint az evangélium szerzőjének vallja, mint hogy ugyanannak a Szentléleknek a sugallatára beszéltek mindkét szövetség szentjei. Az ő könyveiket elfogadja és tiszteli, melyek a következő címek alatt foglaltatnak össze:

{1335} Mózes öt könyve, azaz a Teremtés könyve, a Kivonulás könyve, Leviták könyve, Számok könyve, Második Törvénykönyv; Józsue könyve, Bírák könyve, Rút könyve, Királyok I-IV. könyve, Krónikák I-II. könyve, Ezdrás könyve, Nehemiás könyve, Tóbiás könyve, Judit könyve, Eszter könyve, Jób könyve, Dávid zsoltárai, Példabeszédek könyve, Prédikátor könyve, Énekek éneke, Bölcsesség könyve, Sirák fia könyve, Izajás könyve, Jeremiás könyve, Báruk könyve, Ezekiel könyve, Dániel könyve; a tizenkét kispróféta, azaz Ozeás könyve, Joel könyve, Ámosz könyve, Abdiás könyve, Jónás könyve, Mikeás könyve, Náhum könyve, Habakuk könyve, Szofoniás könyve, Aggeus könyve, Zakariás könyve, Malakiás könyve; Makkabeusok I-II. könyve.
A négy evangélium, Máté, Márk, Lukács, János evangéliuma; Szent Pál tizennégy levele: a Rómaiaknak, a Korintusiaknak írt I-II., a Galatáknak, az Efezusiaknak, a Filippieknek, a Kolosszeieknek, a Tesszalonikaiaknak írt I-II., a Timóteusnak írt I-II., Titusznak, Filemonnak, a Zsidóknak; Szent Péter I-II. levele, Szent János Levelei: I-II-III., Szent Jakab levele, Szent Júdás levele, Apostolok Cselekedetei, a Jelenések könyve.

{1336} Ezért kiközösíti a manicheusok esztelenségét, akik két első elvet állítanak föl, egyet a látható, másikat a láthatatlan dolgok számára; és másnak mondták az Újszövetség Istenét, és másnak az Ószövetségét.

{1337} Erősen hiszi, vallja és hirdeti, hogy a Háromságból egy személy, aki igaz Isten, az Atyától született Isten Fia, aki egyszubsztanciájú és egyképpen örökkévaló az Atyával, az idő teljességében, amit az Isteni elhatározás kikutathatatlan mélysége így rendelt, az emberi nem üdvösségéért, igaz és teljes emberi természetet vett föl Szűz Mária szeplőtelen méhéből, és személyének egységéhez kapcsolta olyan egységgel, hogy ami ott az Istené, az ne legyen elválasztva az embertől; és ami az emberé, az ne legyen elkülönítve az istenségtől: legyen egy és egyben osztatlan, és mind a két természet saját tulajdonságai maradjon meg, Isten és ember, Isten Fia és az ember fia, az Atyával egyenlő istensége szerint, az Atyánál kisebb embersége szerint: halhatatlan és örökkévaló az istenség természeténél fogva, szenvedésre képes és időbeli a felvett emberség állapotából kifolyólag.

{1338} Erősen hiszi, vallja és hirdeti, hogy az Isten Fia felvett emberségében valóban született a Szűztől, valóban szenvedett, valóban meghalt és eltemették, valóban föltámadott a halottak közül, és fölment a mennybe és az Atya jobbján ül és el fog jönni az idők végén, hogy megítéljen élőket és holtakat.

{1339} Kárhoztat pedig, kiközösít és elítél minden olyan eretnekséget, amely az ellenkezőt akarja kiokoskodni. Először is elítéli Ebiont, Cerinthust, Markiont, Samosatai Pált, Photinust és mindazokat, akik hasonlóképpen káromkodnak, akik, mivel nem voltak képesek elfogadni az emberség személyes egységét az Igével, tagadták, hogy Urunk Jézus Krisztus igaz Isten: csak egyszerűen embernek vallják Őt, aki isteni embernek nevezhető az isteni kegyelemből való nagyobb részesedés következtében, amelyet méltán kapott szentebb életének érdeme alapján.

{1340} Kiközösíti Manicheust és követőit is, akik azt képzelik, hogy Isten Fia nem igazi testet vett föl, hanem szemfényvesztő képzeletbelit, és így teljességgel elvetik az igazi emberi mivoltot Krisztusban.

{1341} Ugyanígy Valentinust, aki azt állítja, hogy Isten Fia semmit sem kapott Szűz Máriától, hanem égi testet vett magára és úgy ment át a Szűz méhén, mint ahogyan a folyóvíz átfut a vízvezetéken.

{1342} Ugyanígy Ariust, aki azt állítván, hogy a Szűztől vett testben nem volt lélek, úgy vélte, hogy a lélek helyén az istenség volt.

{1343} Apollinarist is, aki megértvén, hogy ha tagadja a test formáját adó lelket Krisztusban, akkor nem lett volna benne valódi emberség, azt állította, hogy csupán érzéki lelke van, az Ige istensége pedig betöltötte az értelmes lelkének helyét.

{1344} Kiközösíti Mopszvesztiai Theodoroszt is és Nestoriust, akiknek állítása szerint az emberség a kegyelem által egyesült Isten Fiában, és emiatt két személy van Krisztusban, amiként azt vallják, hogy két természet van, minthogy képtelenek megérteni, hogy az emberség a személyi egység  által volt az Igében, és emiatt tagadják, hogy az Ige személyét kapta meg. Ezen káromlás szerint ugyanis nem az Ige lett testté, hanem az Ige a kegyelem által lakozott a testben, azaz nem az Isten Fia lett emberré, hanem inkább Isten Fia lakást vett az emberben.

{1345} Ugyancsak kiközösíti, kiátkozza és elítéli Eutychész archimandritát, aki miután megértette, hogy Nestorius káromlásának értelmében a megtestesülés igazsága kizárt dolog, és emiatt arra van szükség, hogy Isten Igéjének az emberséggel úgy kell egyesülnie, hogy az istenségnek és az emberségnek egyugyanazon személye legyen, de már képtelen volt felfogni a személy egységét a természetek többségének megmaradása mellett: ezért tehát amint az istenségnek és az emberségnek a személyét egynek feltételezte Krisztusban, így állítása szerint egy természet is létezik benne, s ezt úgy képzelte, hogy az egyesülés előtt megvolt a természetek kettőssége, de az emberi természet fölvételekor egy természetté változott, legnagyobb fokú káromlással és istentelenséggel azt engedve meg, hogy vagy az emberség változott át istenséggé, vagy az istenség emberséggé.

{1346} Ugyancsak kiátkozza és elítéli Antiochiai Makariust és a hozzá hasonlóan gondolkodókat, aki bár helyesen gondolkodik a természetek kettősségéről és a személy egységéről, mégis túlságosan nagyot tévedett Krisztus működéseivel kapcsolatosan, kijelentve, hogy Krisztusban egy volt a működése és az akarata mind a két természetnek. Mindannyiukat az eretnekségeikkel együtt kiközösíti a szentséges Római Egyház, erősen állítva, hogy Krisztusban két akarat van és két működés.

{1347} Erősen hiszi, vallja és tanítja, hogy soha senki férfitől és nőtől fogant lény nem szabadult meg az ördög uralmától, csakis az emberek és az Isten közötti közvetítőnek, a mi Urunk Jézus Krisztusnak érdeméből: aki bűn nélkül fogantatott, született és meghalt, és eltörölve a mi bűneinket egyedül ő volt az, aki az emberi nem ellenségét halálával leterítette, és újra kinyitotta az égi ország bejáratát, amelyet az első ember az ő bűnével az összes utódainak számára is elveszített: és, hogy valamikor majd el fog jönni, ezt előre jelezték az Ószövetség összes szent dolgai, áldozatai és szertartásai.

{1348} Erősen hiszi, vallja és tanítja, hogy az Ószövetség, vagyis a mózesi Törvény rendszabályai, amelyek feloszthatók a szertartásokra, szent áldozatokra és a szent jelekre, mivel azért lettek bevezetve, hogy valaminek az eljövetelét jelezzék, ámbár megfeleltek abban a korban az Isten tiszteletének, de miután az általuk jelzett Urunk Jézus Krisztus eljött, megszűntek, és kezdetüket vették az Újszövetség szentségei. Halálosan vétkezik bárki, aki még a kínszenvedés után is reményt helyez ezekbe a rendszabályokba, és alájuk veti magát, mint olyan dolgoknak, amelyek az üdvösségre szükségesek. De nem tagadja a zsinat, hogy ezek megtarthatók voltak Krisztus szenvedésétől az evangélium kihirdetéséig, csupáncsak ne higgyük róluk, hogy legkevésbé is szükségesek az üdvösségre. Azonban állítja, hogy az evangélium kihirdetése után az üdvösség elvesztése nélkül lehetetlenség megtartásuk. Krisztus hitétől idegennek nyilvánítja tehát mindazokat, akik amaz idő után a körülmetéltetést, a szombatot és a többi vallásos rendszabályt megtartják, és kijelenti, hogy semmi esetre sem részesülhetnek az örök üdvösségből, hacsak valamikor észre nem térnek tévedéseikből. Mindenképpen előírja tehát mindazoknak, akik a krisztusi névvel dicsekszenek, hogy tartózkodjanak a körülmetéltetéstől bármely időben, akár a keresztség előtt, akár utána. Mert akár reményét helyezi bele valaki, akár nem, ezt az örök üdvösség elvesztése nélkül egyáltalán nem lehet megtartani.

{1349} A gyermekek szempontjából pedig a halálveszély esetében – ami gyakran előfordulhat –, mivelhogy rajtuk másképpen segíteni nem lehet, hanem csak a keresztség szentségével, amely kiragadja őket az ördög hatalmából és Isten fiaivá fogadja, figyelmeztet (a zsinat) arra, hogy egyesek szokása szerint nem szabad a szent keresztséget elhalasztani negyven vagy nyolcvan napra, vagy más ideig, hanem minél előbb ki kell szolgáltatni, ahogyan alkalmasint lehetséges, éspedig oly módon, hogy ha halálveszély fenyeget, akkor várakozás és minden halogatás nélkül meg kell őket keresztelni, ha nincs jelen pap, akkor akár laikus vagy asszony által is az Egyház előírta formában, mint ahogyan az örményeknek szóló döntésben bővebben bennfoglaltatik.

{1350} Erősen hiszi, vallja és hirdeti, hogy Istennek minden teremtménye jó, és „semmi sem elvetendő, amit hálaadással vesz magához az ember” (1Tim 4,4), mivel, az Úr szava szerint (Mt 15,11), „nem az szennyezi be az embert, ami a szájába bemegy”; és a mózesi Törvénynek a tiszta és tisztátalan ételekre vonatkozó megkülönböztetését a szertartási törvényekhez tartozónak állítja, amelyek az evangélium keletkezése után túlhaladottak és hatásukra nézve megszűntek. Még az apostolok ama tilalmát is, hogy „tartózkodjanak a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől és a fojtott állattól” (ApCsel 15,29) úgy ítéli meg, hogy az az akkori helyzetnek felelt meg, mikor az annak előtte különféle szertartások és szokások szerint élő zsidókból és a pogányokból egy Egyház keletkezett, hogy a pogányok is megtartsanak valamit a zsidókkal együtt, és hogy alkalom adódjék az Isten egyetlen tiszteletében és hitében való megegyezésre és hogy az egyenetlenkedés okát megszüntessék, minthogy a zsidók számára a régi szokás alapján a vér, a fojtott utálatosnak látszott, és az áldozatokból való evés miatt a pogányokról azt lehetett volna gondolni, hogy vissza fognak térni a bálványimádáshoz. Mihelyt azonban a krisztusi vallás annyira elterjedt, hogy test szerint származó zsidó már nem volt benne, hanem mindenki, aki az Egyházba lépett, megegyezett az evangélium ugyanazon szabályaiban és szertartásaiban, hittel elfogadva, hogy a „tisztáknak minden tiszta” (Tit 1,15): ekkor, mivel megszűnt az említett apostoli tilalom oka, megszűnt az érvénye is. Nem jelenti ki tehát elítélendőnek semmilyen olyan eledelnek a természetét, amelyet az emberi társadalom elfogad; és nem tesz különbséget az állatok között, bárki, akár férfi, akár nő által, és akármilyen halálnemmel is pusztulnak el; ámbár a test egészsége szempontjából, az erény gyakorlása végett, az egyházi szabályok és fegyelem érdekében lehetséges, és szükséges is, hogy sok olyan dolgot mellőzzünk, ami nem tilos, mivel az apostol szerint „minden szabad nekem, csakhogy nem minden használ” (1Kor 6,12; 10,23).

{1351} Erősen hiszi, vallja és hirdeti, hogy senki, aki nincs a katolikus Egyházban, nemcsak a pogányok, hanem a zsidók, vagy eretnekek és szakadárok sem, nem lehet részese az örök életnek, hanem az örök tűzre fognak kerülni, „amely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett” (Mt 25,41), kivéve, hogyha életük befejezése előtt az Egyházhoz csatlakoztak: az Egyház testének az egysége pedig annyira erős, hogy csak a benne maradóknak szolgálnak üdvösségére az egyházi szentségek, és csak ezeknek számára teremnek örök jutalmakat a böjtölések, alamizsnálkodások és a jámborság többi művei, valamint a krisztusi katonáskodás gyakorlatai. Senki sem üdvözülhet, hacsak nem maradt meg a katolikus Egyház oltalmában és a vele való egységben, bármekkora alamizsnákat adott, vagy akár ha vérét is ontotta Krisztus nevéért.

{1352} Mivel azonban az örményeknek szóló fent leírt határozatban nincsenek kifejezetten benne azok a szavak, amelyeket az Úr testének és vérének az átváltoztatásánál a szentséges, a Péter és Pál apostolok tanításával és tekintélyével megerősített Római Egyház mindig használni szokott, úgy gondoltuk, hogy azt a jelen szövegezésbe kell beilleszteni. Az Úr testének átváltoztatásánál így önti formába a szavakat: „Mert ez az én testem”; a vérénél pedig: „Mert ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, a hit szent titka, amely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára”. Az pedig egyáltalán nem számít, hogy a búzakenyeret, amelyből a szentséget létrehozzák, azon a napon, vagy az előtt sütötték meg: amíg ugyanis a kenyér szubsztanciája megmarad, semmiképpen sem kell kételkedni, hogy a test átváltoztatásának előbb mondott szavai után, amelyeket a pap a létrehozás szándékával ejt ki, azonnal átlényegül Krisztus valódi testévé.

{1353} Mivel néhányan azt állítják, hogy a negyedik házasságot mint elítélendőt meg kell vetni, nehogy bűnt tételezzünk fel ott, ahol az nincs, minthogy az apostol szerint, a férj halála után az asszony fel van oldva annak törvénye alól, és megkapja a lehetőséget, hogy férjhez menjen ahhoz, akihez akar, de csak az Úrban (vö. Róm 7,2; 1Kor 7,39), és az apostol nem tesz különbséget, hogy az első, vagy a második, vagy a harmadik halála után, kinyilvánítjuk, hogy nemcsak a második és a harmadik, hanem a negyedik és az ezen túli házasságokat is megengedetten meg lehet kötni, ha valamilyen kánoni akadály nem áll ennek útjában. Mégis azt mondjuk, ajánlatosabb, ha a továbbiakban a házasságtól tartózkodik és megmarad a tisztaságban, mivel úgy véljük, hogy amint a szüzességet az özvegységnél, úgy a tisztaságban leélt özvegységet dicséretesen és méltán különbnek kell tartani a házasságnál.