FJ 250->

III. Egyetemes zsinat Efezusi Zsinat,  431. június 22. – szeptember

[Ez a zsinat, amelyet II. Theodosius császár hívott össze, legfőképpen a nesztoriánus eretnekségre sújtott le. A zsinati atyák Nestorius esetében két pártra szakadtak: a cirilliánusokra és a „keletiekre”, akik külön-külön tartották üléseiket. A cirilliánusok I. ülésszakán felolvasták Alexandriai Cirillnek Nestoriushoz intézett II. levelét (három levelet írt Nestoriushoz): l. alább; és az Alexandriai Zsinat levelét, amelyhez 12 anathematizmus volt csatolva: ezeket l. alább. Az említett levélről a zsinat tanúbizonyságai kinyilvánították, hogy a niceai hittel egybehangzó; a másik levél, avagy az anathematizmusok megerősítéséről a zsinati akták hallgatnak. A cirilliánusok I. ülésszakának határozatait a római pápa követei a II-III. ülésszakon, július 10-11-én megerősítették.]

250-264: A cirilliánusok I. ülése, 431. június 22.

a) Alexandriai Szent Cirill « Καταφλυαρούσι μέν » Nestoriusnak címzett II. levele: Isten Fiának megtestesülése

[Íródott 430. január 26. és február 24. között; a Zsinaton felolvasták és jóváhagyták.]

{250} Azt nem mondjuk, hogy az Ige természete saját átváltozása révén lett testté, de nem is alakult át lélekből és testből létesült egész emberré; azt állítjuk viszont, hogy az Ige személye (hüposztazisz) szerint  egyesítvén magában az értelmes lélektől átlelkesített testet, megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan módon emberré lett, és mint Emberfia létezett, nem csupán az akarat vagy a beleegyezés által, vagy akár csupán a személy felvétele révén. És jóllehet a természetek különbözőek, igazi egységben egyesülve számunkra egy Krisztust és Fiút alkottak, nem mintha a természetek különbözősége az egyesülés következtében megszűnt volna, hanem úgy, hogy az Istenség és az emberség valamilyen titokzatos és kimondhatatlan összekapcsolódásának következtében egy személyben alkották számunkra az egy Jézus Krisztust és a Fiút.

{251} Nem úgy volt ugyanis, hogy először valamiféle közönséges ember született a Szűztől, és ezután ereszkedett beléje az Isten Igéje, hanem az anyaméhben egyesülve a testtel a test szerint születettnek mondjuk, ti. saját testének nemzését sajátjaként magának igényelve. … Így a szentatyák nem haboztak a Szent Szüzet Istenszülőnek nevezni, nem úgy, mintha az Ige természete, avagy maga az Istenség saját maga eredetének elvét a Szent Szűztől vette volna, hanem úgy, hogy tőle vette magára azt az értelmes lélektől elevenített szent testet, s így mondjuk, hogy Isten Igéje személyes egység (hüposztazisz) által egyesítve test szerint tőle született.

b) Nestorius konstantinápolyi püspök Alexandriai Szent Cirillnek címzett II. levele

[Ezt a levelet, amelyet Nestorius 430. júniusában írt, a Zsinaton Alexandriai Cirill levele után olvasták fel; Cirill levelét úgy ítélték meg, hogy egyezik a Niceai Hitvallással, Nestoriusét úgy, hogy elüt attól, és ezért elítélték. Magának a szövegnek az alapján viszont alig lehet pontosan megítélni Nestorius voltaképpeni tanítását; ennek a megismeréséhez szükséges még írásainak egyes fennmaradt töredékeit is kutatni, és a száműzetésben írt „Héraklidész értekezése” című művét.]

A természetek egyesülése Krisztusban

{251a} (Marius Mercator fordításából.) (3. fejezet) Hiszünk, mondják ők (a zsinati Atyák) a mi Urunk Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában is. Láthatod, hogyan helyezik le előbb Urunk Jézus Krisztusnak, az egyszülött Fiúnak az istenségre is, az emberségre is vonatkozó közös neveit mintegy alap gyanánt, és akkor erre építik fel az emberré levésnek és a feltámadásnak és a szenvedésnek a tanát, hogy egyes, mindkét természetre nézve közös névvel és megjelölő állítással sem azok, amelyek a Fiúságra és a hatalomra vonatkoznak, ne legyenek elválasztva, sem azok, amelyek a természeteknek a sajátjai, a Fiúság egyszeriségében ne legyenek veszélyeztetve az egység ürügyén az összezavarás semmilyen semmissé tevő hatásától.

{251b} (4. fejezet) Ebben náluk Pál lett tanítóvá; ő, amikor említést tett az isteni megtestesülésről, elkezdve hozzászámítani a szenvedés kellékeit, előbb megtette „Krisztust”, ahogy kevéssel ezelőtt mondtam, a természetek közös nevezőjének; akkor illő kifejezési módot vezet be, azaz mind a kettőre tekintettel van. Mit mond ugyanis? „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő mint Isten az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell, hanem”, hogy ne részletezzem, „engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,5 sk; 8). Mivel tehát a halálról említést akart tenni, és nehogy valaki ebből arra gyanakodjék, hogy az Ige Isten szenvedni képes, azt állította: Krisztus, mintegy a szenvedésre-nem-képes és a szenvedő lényegnek a személy egyediségében megjelölő szava, hiszen Krisztust veszély nélkül szenvedésre-nem-képesnek és szenvedőnek is nevezhetjük, mégpedig istensége okán szenvedésre nem képes, testi természete szerint pedig szenvedésre képesnek.

{251c} (5. fejezet) Minthogy sokat tudnék erről mondani, és minden közül elsőként arról, hogy ki tudom mutatni, hogy azok a szent Atyák nem az üdvösség művén belüli születéséről, hanem csak az emberség felvételéről emlékeztek meg… (rövidségre törekedve azonnal) rátérek most a második fejezetre, amelyre szereteted adott indítást, amelyben dicsértem a megkülönböztetést, amelyet az isteni mivolt és az emberi mivolt szerint tettek, és dicsértem a közösséget az egy személyben; és nem különben azt is, amiért nem mondja, hogy az Ige Istennek szüksége volt arra, hogy legyen egy második, asszonytól való születése, viszont vallja, hogy az istenség nem alkalmas szenvedés fogadására. Ezek ugyanis valóban katolikus nézetek és egészen ellentétesek az Úr természeteire vonatkozó összes tanokkal. Egyebekben pedig ha valamilyen rejtett és mély és felfoghatatlan elgondolást sugalmazol a hallgatóságod fülébe, okosan fontold meg és tudni fogod: akkor már én azt látom, az előbb mondottakat lerontod. Ugyanis akiről már előzőleg azt hirdették, hogy nem szenvedhet és egy második születést már nem tűr el, nem tudom, hogyan következtetted ki mégis róla, újólag, hogy szenvedni képes és újólag teremtve van, mintha azok a tulajdonságok, amelyek az Ige Istennek természete szerint a sajátjai, a közös „templomban” megromlottak volna, vagy talán kevésbé az embereknek számít be, hogy maga a bűn nélküli és szétválaszthatatlan „templom” az isteni természet születését és halálát viselte el a bűnösökért, mintha az Úr szavának, aki azt kiáltja a zsidóknak: „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapon felépítem azt” (Jn 2,19), nem is kellene hinni. Nem azt mondta: bontsátok le istenségemet, és harmadnapon felépítem.

{251d} (6. fejezet) …Mindenütt a Szentírásban, ahányszor említés történik az Úr üdvözítő tervéről, nem Krisztus istenségének, hanem emberségének a szenvedéséről és születéséről tanít, hogy a legvilágosabb megfontolás szerint annál inkább találó és alkalmas legyen a szent Szüzet nem istenszülőnek, vagyis „theotokos”-nak, hanem Krisztusszülőnek, vagyis „Christotokos”-nak nevezni; erre utalnak az evangéliumok, amikor hangosan kiáltanak: „Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának származási könyve” (Mt 1,1). Nyilvánvaló, mivel az Ige Isten nem volt Dávid fia. Fogadj, ha úgy látod egy másik tanúságot is: „Jákob pedig nemzette Józsefet, férjét Máriának, aki a Krisztusnak nevezett Jézust szülte” (Mt 22,42-44 1,16). Figyelj egy másik mondatra is: „Krisztus születése pedig így történt. Midőn Szűz Mária jegyes volt, úgy találtatott, hogy méhében fogant a Szentlélektől” (Mt 1,18). Kinek kellene akár csak gyanítania, hogy az Egyszülött istensége a Szentlélek teremtménye? S hogy mivel lehet még ezeket is felülmúlni, halld: „És ott volt Jézus anyja” (Jn 2,1), és ismét: „Máriával, Jézus anyjával” (ApCsel 1,14), és azt is: „Aki őbenne fogantatott, a Szentlélektől van” (Mt 1,20), és ismét: „Vedd a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba” (Mt 2,13), és azt is: „Egyszülött Fiáról, aki test szerint Dávid magvából származott” (Róm 1,3), és ismét az ő szenvedéséről, mivel „Isten elküldte tulajdon Fiát a bűnös testhez hasonló alakban, a bűn miatt, hogy megítélje a testben levő bűnt” (Róm 8,3), és ismét: „Krisztus meghalt bűneinkért” (1Kor 15,3), és újból: „Mivel tehát Krisztus testben szenvedett” (1Pt 4,1), és azt is: „Ez az én testem és ez az én vérem” (1Kor 11,24 sk); nem azt mondta: ez az én istenségem.

{251d} (7. fejezet) És tízezernyi más hely van, amelyek más és más szavakkal tanúságot tesznek, hogy az emberi nem benne nem gondolja az istenfiúságot újnak vagy újdonságnak, vagy nem véli, hogy képes a testi szenvedések befogadására, hanem azt az isteni természettel összekötött testi természetet véli ilyennek, amelynek következményeként Krisztus Dávid urának is, fiának is nevezi magát. Mit mond ugyanis? „Mit gondoltok Krisztusról? Kinek a fia?” „Dávidé” – válaszolták. És Jézus válaszolt és azt mondta: „Hogyan hívja tehát Dávid őt lélekben Urának, amikor így nyilatkozik: Azt mondja az Úr az én Uramnak, ülj a jobbomra?” (Mt 22,42-44). Test szerint természetesen mint Dávid fia; isteni mivolta szerint pedig Úr. Teljesen biztos dolog, hogy a test a Fiú istenségének a temploma, és valamilyen kiváló és isteni összekapcsolódás révén egyesült templom, úgy hogy jó és méltó az evangéliumi tanításhoz vallani azt, hogy az Isten dolgait befogadja és az isteni természetet önmagához hívja; ennek a meghitt viszonynak a címén azonban egybemosni és a vele összekötött test tulajdonságait, a leszármazást ti. és a szenvedést és a halandóságot Istennek tulajdonítani: testvérem, ez vagy egy tévelygő pogány felfogás, vagy valakié, akit rabul ejtett Apollinaris és Arius és a többi eretnek romlás szelleme, sőt ezeknél valamivel rosszabb. Szükségszerű ugyanis, hogy az ilyen embereket a meghitt viszony címén odavonzza, és a meghitt viszony miatt a tejjel való táplálás részesévé tegye az Ige Istent, és a lassanként cseperedő életkorral járó növekedés részesévé, és olyanná, aki a szenvedés idején félelmében angyali segítségre szorul rá. Most hallgatok a körülmetélésről és áldozatbemutatásról, és a verejtékről és az éhségről, amelyek ugyan értünk történt testi események (mégis, amikor vele vannak kapcsolatban, imádás tárgyai), de az istenségbe ezek hazug módra vannak beleértve, és számukra, mintegy rágalmazók számára az ítélet jogos okát hordozzák.

c) Alexandriai Szent Cirill anatematizmusai az Alexandriai Zsinat Nestoriusnak címzett leveléhez csatolva

[A levelet 430 novemberében állították össze és november 30-án adták át Nestoriusnak.]

A természetek egyesülése Krisztusban

{252} 1. Kánon. Ha valaki nem vallja, hogy az Isten valóságosan Emmánuel, minek következtében a Szent Szűz Isten Anyja (mert test-szerint szülte Isten testté lett Igéjét), az legyen kiközösítve.
{253} 2. Kánon. Ha valaki nem vallja, hogy az Atya Isten Igéje szubzisztenciája szerint egyesült a testtel, és hogy a Krisztus egy a saját testével, vagyis, hogy ugyanő egyszerre Isten és ember, az legyen kiközösítve.
{254} 3. Kánon. Ha valaki az egy Krisztusban a szubzisztenciákat szétvá-lasztja az egyesülés után, csupán kapcsolással egybekötve őket, oly értelemben, hogy a méltóságra vagy a tekintélyre vonatkoznak, vagy a hata-lom szerint valók, nem pedig inkább olyan kapcsolattal, amely a természetes egység által áll fenn, legyen kiközösítve.
{255} 4. Kánon. Ha valaki két személy vagy szubzisztencia között osztja el azokat a szavakat, amelyek az apostoli Írásokban vagy az evangéliumokban foglaltatnak, amelyeket vagy Krisztusról a szentek kimondottak, vagy az Ő önmagáról tett kijelentéseit és némelyeket egy embernek tulajdonítja, akit az Isten Igéjén sajátosan kívülállónak értelmez, némelyeket pedig mint Istenhez méltókat egyedül az Atyaisten Igéjéhez kapcsolja, legyen kiközösítve.
{256} 5. Kánon. Ha valaki Krisztust theophorosnak merészelné állítani, azaz istenhordozó embernek, nem pedig Istennek valósága szerint, mintha nem volna egy Fiú, és a természet szerint a testté lett Ige, aki hozzánk is hasonlóan részese lett a testnek és a vérnek, legyen kiközösítve.
{257} 6. Kánon. Ha valaki Krisztus Istenének vagy Urának mondja az Atya Isten Igéjét és nem inkább azt vallja róla, hogy egyszerre Isten és ember, annak következtében, hogy az Ige testté lett az Írások szerint, legyen kiközösítve.
{258} 7. Kánon. Ha valaki azt mondja, hogy az ember Jézust Isten Igéjének a működése segítette, és az Egyszülöttnek kijáró dicsőséget mintegy rajta kívül létező másvalakinek tulajdonítja, legyen kiközösítve.
{259} 8. Kánon. Ha valaki azt meri mondani, hogy a fölvett emberséget együtt kell imádni az Ige Istennel és vele együtt kell dicsőíteni és együtt kell nevezni Istennek, úgy mint egyiket a másikkal együtt (az „együtt” szótag ugyanis arra kényszerít, hogy mindig így kell érteni), és nem sokkal inkább az Emmánuelt egyetlen imádással tiszteli, és nem adja meg neki az egyetlen dicsőítést azon az alapon, hogy az Ige testté lett, legyen kiközösítve.
{260} 9. Kánon. Ha valaki az egy Úr, Jézus Krisztust a Szentlélektől meg-dicsőítettnek mondja, úgy mint aki a más erejét használta, amely a Szentléleké, és hogy Tőle kapta a tisztátalan szellemekkel szemben a hatékonyságát, és hogy képes volt az emberek között isteni jeleket létre-hozni, de nem azt mondja, hogy sokkal inkább az Ő saját Lelke volt az, aki által az isteni jeleket végbevitte: legyen kiközösítve.
{261} 10. Kánon. A Szentírás úgy emlegeti Krisztust: mint aki „hitvallásunk Főpapja és Apostola.” (Zsid 3,1). „Föláldozta pedig önmagát érettünk, jó illatú áldozatul” (Ef 5,2), Istennek és az Atyának. Ha tehát valaki nem azt mondja, hogy maga az Isten Igéje lett a mi Főpapunk és Apostolunk, amikor testté, azaz szerintünk való emberré lett, hanem különlegesen egy rajta kívül létező, asszonytól született másik ember, vagy ha valaki azt mondja, hogy önmagáért ajánlotta föl önmagát áldozatul, nem pedig egyedül miérettünk (mert ő nem szorult rá az áldozatra, hiszen semmi bűnt nem mondhatott magáénak), az legyen kiközösítve.
{262} 11. Kánon. Ha valaki nem vallja, hogy az Úr teste életteremtő és magának az Atyaisten Igéjének a sajátja, hanem mintegy valaki rajta kívül létező másé, aki Őhozzá kapcsolódott méltóságban, vagy csak mintegy isteni lakást adó, és nem, ahogyan mondtuk, életteremtő, mivelhogy az Ige sajátjának lett teremtve, akinek hatalma van mindeneket éltetni, az legyen kiközösítve.
{263} 12. Kánon. Ha valaki nem vallja, hogy Isten Igéje megízlelte a testi kínszenvedést és a testi keresztre-feszíttetést és a testi halált és „Első-szülött lett a halottak közül” (Kol 1,18), amiként élet és éltető, mint Isten, az legyen kiközösítve.

d) Zsinati határozat Nestorius ellen

A nesztorianizmus elítélése

{264} Mivel ezen felül sem engedelmeskedni nem akar a tiszteletreméltó Nestorius a mi felszólításunknak, sem a tőlünk küldött szent és istenfélő püspököket nem fogadja, szükségképpen folyamodtunk istentelen beszédeinek kivizsgálásához, és rajtakapva őt a leveleiből és az olvasott írásaiból és az imént ebben a metropoliszban általa mondottakból és a tanúságként felhozottakból, hogy istentelenül gondolkodik és prédikál, szükségképpen ösztönözve a kánonoktól és szent atyáknak és szolgatársunknak, Coelestinusnak, a római Egyház püspökének levelében foglaltaktól, sűrűn könnyezve erre a szomorú nyilatkozatra jutottunk ellene: az általa káromolt Urunk, Jézus Krisztus elrendelte a jelen szent zsinat által, hogy legyen idegen ugyanez a Nestorius a püspöki méltóságtól és minden papi összejöveteltől.

265-266: A cirilliánusok VI. ülése, 431. július 22.

A niceai hit megőrzése

{265} … A Szent Zsinat úgy határoz, hogy másik hitet senkinek sem szabad előadni vagy írásba adni vagy szerkeszteni, azon kívül, mint amit a szent Atyák meghatároztak, akik Niceában a Szentlélekkel együtt összegyűltek. …

{266} … Ha valakit úgy találnak, akár püspököket, akár egyházi személyeket, akár világi hívőket, hogy vagy úgy vélekednek, vagy azt tanítják, amelyet a Charisius áldozópap részéről előadott kifejtés tartalmaz Isten egyszülött Fiának a megtestesüléséről; avagy Nestorius bűnös és elferdült tantételeit… alá vannak vetve ezen szent és egyetemes Zsinat ítéletének. …

267-268: A cirilliánusok VII. ülése, 431. augusztus 31.

[Zsinati levél]

A pelagianizmus elítélése

{267} 1. Kánon. Ha az egyháztartomány metropolitája, elpártolva a szent és egyetemes Zsinattól… úgy vélekedett vagy úgy fog vélekedni, mint Caelestius, ő a továbbiakban semmi jogát sem kérheti számon a tartomány püspökeivel szemben: mint aki a Zsinattól fogva többé nem részese az Egyház egész közösségének, és teljesen befolyását vesztette.

{268} 4. Kánon. Ha pedig egyes egyházi személyek elpártoltak, és arra vetemedtek akár magánkörben, akár nyilvánosság előtt, hogy arra a nézetre jussanak, ami Nestoriusé vagy Coelestiusé, a szent Zsinat jogosnak tartotta, hogy ezeket is állásukból letegyék.

Szent III. Sixtus pápa, 432-440

271-273: Egyesülési formula Szent Cirill alexandriai püspök és az Antiochiai Egyház püspökei között, 433 tavaszán

A Krisztusban lévő két természet

{271} Röviden elmondjuk –, és egyáltalán semmit sem teszünk hozzá a szent atyák hitéhez, amit Niceában kifejtettek –, hogy mi módon gondolkozunk és beszélünk az Istenszülő Szűzről és az Isten egyszülött Fiának az emberré levéséről. Belső kényszerből beszéljük el, nem hogy valamit hozzátegyünk, hanem hogy tisztünknek eleget tegyünk, mindazt, ami tudomásunkra jutott, amit felülről, részint az isteni írásokból, másrészt a szent atyák hagyományából merítünk. Amint ugyanis ezt már elmondtuk, az elegendő egyrészt a vallásos érzület megismerésére, másrészt az eretnek hitszegés egész megtagadására. Tehát elmondjuk, de nem merészelünk lehetetlenséget; csak a saját erőtlenségünk megvallásával egyidejűleg kizárjuk azokat, akik fel akarnak lázadni mindaz ellen, amit az emberen túli dologként megvitatunk.

{272} Megvalljuk tehát a mi Urunk Jézus Krisztust, az Isten egyszülött Fiát, aki tökéletes Isten és eszes lélekből és testből való tökéletes ember; istensége szerint az idők előtt az Atyától született, embersége szerint pedig a napok teljesülésekor érettünk és a mi üdvösségünkért Szűz Máriától. Azonos szubsztanciájú az Atyával istensége szerint, és azonos szubsztanciájú velünk embersége szerint. A két természet egységben összegződik: ezért egy Krisztust, egy Fiút, egy Urat vallunk. Ennek az összevegyíthetetlen egységnek az alapján valljuk az Istenszülő szent Szüzet, mivel az Ige Isten testesült meg és lett emberré, és éppen ennek a fogantatásnak a révén egyesítette magával a Szűztől felvett templomot (hajót). [Platóntól eredően az őskeresztény íróknál honos a test és a lélek egybevetése: sicut nauta in navi.]

{273} Tudjuk, hogy az Úrról szóló evangéliumi és apostoli kifejezéseket az Istenről szóló férfiak néha társítják, mint amelyeket egyetlen személyről mondtak, néha azonban szétválasztják mint két természetről szólókat, éspedig az Istent megilletőeket a Krisztus istensége szerint, az alacsonyabb rangúakat pedig az ő embersége szerint hagyományozzák tovább.

Nagy Szent I. Leó pápa, 440-461

280-281: Az „Ut nobis gratulationem” kezdetű levél Campania, Picenum, Tuscia püspökeinek, 443. október 10.

Az uzsora

{280}  (3. fejezet.) Úgy véltük, amellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy egyesek piszkos nyereségvágytól elragadva uzsorás módjára kezelik a pénzt, és kamatból akarnak meggazdagodni; azt nagyon sajnáljuk, hogy ne mondjam, ezzel olyanok élnek, akik egyházi hivatalt viselnek, de olyan laikusok is, akik pedig azt kívánják, hogy őket kereszténynek mondják. Úgy döntöttünk, hogy ezt a dolgot keményen meg kell büntetni azoknál, akiket rajtakaptak, hogy a bűn elkövetését minden előnyétől megfosszák.

{281} (4. fejezet.) Úgy véltük, hogy arra is előre figyelmeztetnünk kell, hogy sem a maga, sem más nevében meg ne kísérelje valamelyik egyházi személy az uzsora gyakorlását: rút dolog ugyanis, hogy mások javát fordítsák bűnükre. A kamatban csak azt kell látnunk, és úgy kell kölcsönt adnunk, hogy amit itt irgalmas szívvel juttatunk, azt az Úrtól sokszorosan és örökké megmaradó módon kaphassuk vissza.

282: „A Quanta fraternitati” kezdetű levél Anastasius thesszaliai püspöknek, 446.

Az egyházi hierarchia és egyeduralkodás

{282} (11. fejezet.) …Az egész test szerves egybefüggése egységes egészséget, egységes szépséget eredményez; éspedig az egész testnek ez az egybefüggése egyetértést kíván, de főképpen a papok egyetértését követeli meg. Nekik ugyan közös a méltóságuk, a rendbe állásuk mégsem egyforma az egészet illetően: mivel a legszentebb apostolok között is a tisztségük hasonlóságán belül volt valami hatalmi megkülönböztetés; és bár mindannyiuk számára egyenlő volt a kiválasztás, mégis egynek megadatott, hogy kiemelkedjék a többi fölé. Ennek mintájára a püspökök közt is megkülönböztetés keletkezett, és nagymérvű rangsorolással ügyeltek rá, nehogy mindegyikük mindent magának tulajdonítson, hanem legyen az egyes tartományokban egy-egy, akinek a hivatalosan kimondott véleménye a testvérek között az elsőnek számít: és másfelől legyenek egyesek a nagyobb városokban odahelyezve, és nagyobb gondot vegyenek magukra: általuk gyűljön össze Péter egyetlen székénél az egyetemes Egyház gondja, és semmi sehol ne legyen elválasztva a fejétől.

 

283-286: A „Quam laudabiliter” kezdetű levél Turribius astorgai püspöknek, 447. július 21.

A priszcilliánusok tévedéseiről általában

{283} [A priszcilliánusok istentelensége] a pogányság sötétségébe is belemerült; ennek következtében a mágikus mesterkedések istentelen titkai és a csillagjósok üres hazugságai miatt a vallásos hitet és az erkölcsi elveket a démonok hatalmába és a csillagok hatásába vetették. Ha ezt hinni és tanítani szabad lenne, úgy sem az erényeknek jutalom, sem a bűnöknek büntetés nem járna, és nemcsak az emberi törvények, hanem az isteni rendelkezések összes határozatai fel is lennének oldva: ugyanis semmilyen ítéletet nem lehetne hozni sem a jó, sem a rossz cselekedetekről, ha mindkét irányba végzetes szükségszerűség űzi a lélek indulatát, és bármit cselekszenek az emberek, nem az embereknek, hanem a csillagoknak tulajdonítandó. …Atyáink méltán léptek fel sürgetően…, hogy ezt az istentelen őrjöngést az egész Egyházból űzzék ki: amikor is a világi hatóságok oly módon hárították el ezt a szentségtörő esztelenséget, hogy szerzőjére, legtöbb tanítványával együtt, a köztörvények kardjával sújtottak le. Látták ugyanis, hogy minden házas kötelék szétbomlik, s egyszersmind az isteni és az emberi jog megsemmisül, mindenütt, ahol szabad ilyen nézeteket valló embereknek élniük. Hosszú időn át hasznára volt ez a szigor az Egyház részéről gyakorolt engedékenységnek, amely, bár megelégszik a papi ítélettel és, elkerüli a véres megtorlást, mégis a keresztény elöljárók szigorú rendeletei segítik, minthogy nem egyszer a lelki orvossághoz menekülnek azok, akik félnek a testi büntetéstől. …

Az isteni Háromságról a modalisták ellen

{284} (1.) Az első fejezetben tehát megmutatjuk, mennyire istentelenül vélekednek az isteni Háromságról, akik az állítják, hogy az Atya is, a Fiú is, a Szentlélek is egy és ugyanazon személy, mintha ugyanazt az Istent most Atyának, most Fiúnak, most Szentléleknek neveznénk; és nem lenne más valaki, aki nemzett, más valaki, aki született, más valaki, aki mindkettőjüktől származott; hanem az egyes számú egységet nem úgy kell felfogni, hogy az három személyhez tartozik, hanem azt csupán három megnevezéssel illetjük. Ezt a fajta káromlást Sabellius véleményéből merítették, akinek a tanítványait méltán az „Atya szenvedését vallók”-nak is nevezik; mivel ha az a Fiú, aki az Atya is, akkor a Fiú keresztje az Atya szenvedése; és amit csak a Fiú, szolga alakjában, az Atyának engedelmeskedve elviselt, teljességében maga az Atya vállalta magára. Ez a katolikus hittel egyértelműen ellentétes; a katolikus hit az istenség Háromságát úgy vallja egylényegűnek, hogy e hit értelmében az Atya és a Fiú és a Szentlélek elegyedés nélkül osztatlan, idő nélkül örökkévaló, megkülönböztetés nélkül egyenlő; mivel az egységet a háromságban nem ugyanazon egyetlen személy, hanem az egy és ugyanazon lényeg teljesíti.

Az emberi lélek természete

{285} (5.) Az ötödik fejezetben beszámolunk arról, hogy azt állítják: az ember lelke isteni szubsztanciájú, és az állapotunknak megfelelő természet nem különbözik Teremtőnk természetétől. Ezt az istentelenséget… a katolikus hit elítéli: tudván, hogy egyetlen teremtmény sem olyan magasztos és olyan kiváló, hogy Isten legyen a saját természete. Ami ugyanis magából Istenből van, az ugyanaz, ami ő maga, és az nem más, mint a Fiú és a Szentlélek. És ezen kívül, mármint a mindenek felett álló Háromság egyszubsztanciájú és örök és változhatatlan istenségén kívül egyáltalán, nincs semmilyen teremtmény, amely létezése kezdetén ne a semmiből teremtetett volna… Senki emberfia nem az igazság, senki nem a bölcsesség, senki nem az igazságosság; hanem sokan részesei az igazságnak és a bölcsességnek és az igazságosságnak. Csak egyedül az Isten nem szorul rá, hogy bármiből is részesedjék: minden, amit valahogyan is méltón gondolunk róla, az nem minőség, hanem lényeg. A megváltozhatatlanhoz ugyanis semmi hozzá nem járul, belőle semmi el nem vész: mert annak, ami örök, a lét mindig a sajátja. Következőleg önmagában változatlanul maradva megújít mindent, és semmit nem kapott, amit maga már nem adott volna.

Az ördög természete

(6.) A hatodik megjegyzés (megmutatja, hogy ők azt állítják,) hogy az ördög soha nem volt jó, és természete sem az Isten teremtménye, hanem ő a káoszból és a sötétségből merült fel: mivel ti. nincs senki okozója, hanem minden rossznak ő a kezdete és a megtestesülése: mivel az igaz hit… azt vallja, hogy az összes, akár szellemi, akár testi teremtményeknek a szubsztanciája jó, és a rossznak semmilyen természete sincs: mivel Isten, aki a mindenség teremtője, semmit sem hozott létre, ami nem jó. Ezért az ördög is jó lenne, ha annak, aminek teremtetett, végig megmaradt volna. De azért, mert természeti kiválóságával rosszul élt, „s nem maradt meg az igazságban” (Jn 8,44), nem változott el ellentétes szubsztanciává, hanem elpártolt a legfőbb jótól, akihez ragaszkodnia kellett volna, amint azok maguk is, akik ilyeneket állítanak, akik az igaz dolgoktól a hamisakhoz fordulnak, és a természetet annyiban cáfolják, amennyiben abban saját akaratból vétkeznek, és a maguk szabad akarattal vállalt helytelenségükért bűnösnek nyilvánulnak. Ami pedig, bennük akárhogy is rossz lesz; és maga a rossz nem lesz szubsztanciává, hanem az a szubsztancia büntetése.

290-295: A „Lectis dilectionis tuae” kezdetű levél Flavianus konstantinápolyi püspöknek, avagy „Leó I. Könyve”, 449. június 13.

[Erre a levélre mint fő dokumentumra az ősegyház krisztológiai vitáiban mindig hivatkozás történt. Néha „I. Könyv”-nek mondják, hogy megkülönböztessék a Leó császárnak írott levéltől (= II. Könyv).]

Az Isten Igéjének megtestesülése

{290} (2.) Nem tudván tehát [Eutükhész], hogy mit kellene gondolnia az Isten Igéjének megtestesüléséről…, ha aggódva hallgatta is, de elfogadta, legalább azt az általános és megkülönböztetés nélküli hitvallást, amelyben a hívők egyetemessége megvallja, hogy hisz „az Istenben, a mindenható Atyában és Krisztus Jézusban, az ő egyetlen Fiában, a mi Urunkban, aki a Szentlélek erejéből és Szűz Máriától született” [apostoli Hitvallás]. …

Mikor ugyanis hisszük, hogy Isten mindenható is, Atya is, rámutatunk, hogy vele együtt örökkévaló a Fiú is; semmiben sem különbözik az Atyától, mivel Isten az Istentől; mindenható a Mindenhatótól; az Örökkévalótól született mint vele együtt örökkévaló; nem későbbi az időben, nem alacsonyabb a hatalomban, nem különböző a dicsőségben, nem megosztott a lényegben.

{291} Ugyanő pedig, aki az örökkévaló Nemzőnek örökkévaló egyszülötte, „a Szentlélek erejéből és Szűz Máriától született”. Ez az időhöz kötött születés ama isteni és örökké tartó születést semmivel sem kisebbítette, semmit nem tett hozzá, hanem ő önmagát egészen az rászedett ember újjáalakításának szentelte, – hogy a halált legyőzze, és a sátánt, akinek uralma volt a halálon, erejével megbuktassa. Nem tudnánk ugyanis felülkerekedni a bűn és a halál szerzőjén, hacsak Ő magára nem vette volna és sajátjává nem tette volna a mi természetünket, ő, akit sem a bűn nem mocskolt be, sem a halál nem tudott fogva tartani.

Ő valóban fogantatott a Szentlélek erejéből a Szűzanya méhében, aki őt szüzességének sértetlenségében hozta világra, ahogyan szüzességének sérthetetlenségében foganta. …

{292} Vajon talán azért vélte úgy Eutükhész, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus nem a mi természetünkből való, mivel a Boldogságos Máriához küldött angyal így szólt: „A Szentlélek száll rád, és a Magasságos ereje borít be árnyékával. Ezért a tőled születő Szentet az Isten Fiának fogják hívni” (Lk 1,35). Hogy mivel a Szűz foganása Isten műve volt, a megfogantnak a teste nem annak a természetéből volt, aki fogant. De nem így kell értelmezni azt az egyedülállóan csodálatos és csodálatosan egyedülálló származást. A teremtés újdonsága nem teszi semmissé a faji sajátosságot: a termékenységet a Szűznek a Szentlélek adta, de testéből igazi test vétetett, és „a Bölcsesség házat épített magának” (Péld 9,1). „Az Ige testté lett, s miköztünk lakozott” (1Tim 2,5), azaz abban a testben, amelyet emberből vett magára, és amelyet ésszel felruházott éltető lélek tett élővé.

{293} (3.) Mindkét természet sajátossága sértetlen marad és egy személyben találkozik; felvette tehát a fenség a jelentéktelenséget, az erő a gyengeséget, az örökkévalóság a halandóságot, és a mi állapotunk tartozásának a lerovása végett a sérthetetlen természet egyesült a szenvedni tudó természettel: úgy, hogy ami az orvosságainkhoz lényegileg illett, egy és ugyanaz „a közvetítő Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2,5), aki az egyik oldalról nézve képes meghalni, a másik oldalról nézve viszont nem. Tehát egy igazi ember ép és tökéletes természetében igazi Isten született meg, aki teljes egész a saját tulajdonságait tekintve, teljes egész a mi tulajdonságainkat tekintve – a mi tulajdonunknak mondjuk pedig mindazt, amit kezdettől a Teremtő bennünk megalkotott, és amit aztán megújításra felvállalt; mert azoknak a dolgoknak, amelyeket a csaló sugallt és a rászedett ember elkövetett, semmi nyoma nem volt a megváltóban. …

Felvette a szolga alakját a bűn szennye nélkül, növelte az emberi tényezőket, az istenieket nem kisebbítette, mivel az a kiüresítés, amellyel a láthatatlan mint láthatót mutatja be magát…, a szánalom lehajlása volt, nem a hatalom megfogyatkozása.

{294} (4.) Aláveti magát tehát az Isten Fia ezen világ gyengeségeinek; leszáll az égi székből, nem távolodva el az atyai dicsőségtől, új renddel, új születéssel megszületve. Új rend szerint: mivel a saját létében láthatatlan, láthatóvá lett a mi létmódunkban, a felfoghatatlan azt akarta, hogy felfogják; az idők előtt változatlan megmaradásban lévő elkezdett az időben létezni; a mindenség Ura, miközben fenségének mérhetetlensége árnyékba került, szolgai alakot vett fel; a szenvedni nem tudó Isten nem vetette meg, hogy szenvedni tudó ember legyen, és a halhatatlan, hogy a halál törvényeinek alá legyen rendelve. És új születéssel származva: mivel a sértetlen szüzesség a vágyat nem ismerte, a test anyagát szolgáltatta. Felvétetett az Úr anyjától a természet, nem a bűn; és az Úr Jézus Krisztusban, aki a szűz méhéből született, mivel a születése csodálatos, azért még nem különböző a miénktől a természet. Aki ugyanis igaz Isten, ugyanő igaz ember, és ebben az egységben semmi csalóka képzet nincs, addig amíg kölcsönösségben van az ember alacsonysága és az isteni mivolt magassága. Amiként ugyanis az Istent nem változtatja meg, ha szánakozik, úgy az embert nem emészti fel az isteni méltóság. Ugyanis mindkét alak a sajátját cselekszi a másik közösségében: ti. az Ige működése arra terjed ki, ami az Igét illeti, és a test azt végzi el, ami testi [Tulajdonképpen: emberi – fordító megjegyzése.] dolog. Közülük az egyik csodákkal tündököl, a másik enged a jogtalanságoknak. És amiként az Ige az atyai dicsőséggel való egyenlőségről nem mond le, ugyanígy a test, ami nemünk természetét el nem hagyja.

{295} … Nem ugyanabból a természetből fakad azt mondani: „Én és az Atya egyek vagyunk” (Jn 10,30) és azt mondani: „Az Atya nagyobb nálam” (Jn 14,28). Bár ugyan az Úr Jézus Krisztusban az Isten és az ember egy személyben van, mégis más valami az, ahonnan mindkettőben közös a méltatlanság, más valami, ahonnan közös a dicsőség. A mi részünkről való ugyanis számára az Atyánál kisebb emberi mivolt, az Atyától való az Atyával egyenlő isteni mivolt.

296-299: A „Licet per nostros” kezdetű levél Kos-i Julianushoz, 449. június 13.

Az Isten Fiának megtestesülése

{296} (1. fejezet) … A Szentlélek egyféleképpen oktatott minket is és titeket is, és ugyanaz a tanítása; ezt aki nem fogadja el, nem tagja Krisztus testének; és aki természetéhez nem tartozik, az nem is dicsekedhetik vele mint fővel. …

{297} (2. fejezet) … Ami az istenség sajátja, azt a test nem kisebbíti; ami a test sajátja, azt az istenség nem teszi semmivé. Ugyanaz a személy ugyanis örök az Atya részéről és időbeli az anya részéről, a saját erejében sérthetetlen, a mi gyengeségünkben szenvedésre képes, az Atyával és a Szentlélekkel együtt való Háromságának istenségében egy és ugyanaz a természete, ám az ember felvételében nem egy szubsztanciájú, de egy és ugyanazon személyű, miszerint ugyanaz a személy gazdag a szegénységben, mindenható az elvettetésben, a szenvedésen felül álló a halálos gyötrelemben, halhatatlan a halálban. Mert az Ige sem a testben, sem a lélekben a maga részéről nem változik, mivel az egyszerű és változhatatlan isteni természet mindig egész a saját lényegét tekintve, és sem kárt nem szenved, sem nem gyarapszik, és így a felvett természetet úgy boldogítja, hogy a megdicsőített a megdicsőítőben állandóan megmaradjon. Miért látszik hát összeegyeztethetetlennek vagy lehetetlennek, hogy az Ige a test és a lélek egy Jézus Krisztus és Isten és ember egy Fia legyen, ha a test és a lélek, amelyek nem hasonló természetűek, az Ige megtestesülése nélkül is egy személyt alkotnak?… Tehát sem az Ige nem változott át testté, sem a test az Igévé, hanem mindkettő egységben marad, és az egység mindkettőben van, nincs megosztva a különféleség miatt, nincs összezavarva elegyítés révén, és nincs az egyik az Atyától, a másik az anyától, hanem ugyanazon egy személy származik az atyától minden kezdet előtt ugyanaz az anyától az idők végén, hogy „Isten és az emberek közvetítője legyen, az ember Jézus Krisztus” (1Tim 2,5), akiben benne lakik „az istenség teljessége testi formában” (Kol 2,9), mivel nem a fölvevőnek, hanem a fölvettnek az előmenetele, hogy „Isten őt felmagasztalta…” (Fil 2,9-11).

{298} (3. fejezet) … Úgy ítélem, hogy [Eutükhész], aki ilyen dolgokat beszél [hogy ti. a megtestesülés előtt Krisztusban két természet volt, a megtestesülés után azonban csak egy] arról van meggyőződve, hogy a lélek, amelyet az Üdvözítő magába vett, azt megelőzően az égben tartózkodott, mint ahogy Szűz Máriától megszületett, és az Ige azt a lelket a méhben kapcsolta magához. De ezt a katolikus felfogásúak és a katolikus fül nem viseli el, mivel semmit nem mutatott a mi állapotunkból az Úr, ami vele jött volna az égből. Ugyanis nem kapott olyan lelket, amely megelőzően már létezett volna, és olyan testet sem kapott, amely nem anyai testből származott volna, mert a mi természetünket nem úgy vette fel, hogy az előbb megteremtetett s azután felvétetett, hanem hogy magának a felvételnek a révén teremtetett meg. Ezárt amit Órigenész tanításában [vö. a 209. ponttal] – aki azt állította, hogy a lelkeknek, mielőtt azok beleplántálnak a testekbe, nemcsak életük volt már, hanem különböző cselekedeteik is – méltán elítéltek, szükségszerű, hogy Eutükhész tanításában is büntessék, hacsak ő nem akarja a nézetét elvetni.

{299} Ugyanis az Úr test szerinti születése, noha van néhány sajátossága, amelyek révén az emberi állapot kezdeteit felülmúlja –, akár abban a tekintetben, hogy (a Szentlélek közreműködése által) egyedül ő fogantatott és született egy sértetlen szűztől nem testi vágyból; akár abban a tekintetben, hogy az anyaméh úgy bocsátotta ki, hogy a termékeny szülés mellett a szüzesség is megmaradjon –, mégsem volt más természetű az ő teste, mint a miénk, és a lélek sem más elv szerint lett belé lehelve, mint a többi emberbe; ez a lélek nem másneműségével, hanem magasztos erejével emelkedett másoké fölé. Nem volt ugyanis semmi az ő testében, ami a lelkével szembefordult volna, és sem különböző vágyak nem szültek egymás elleni küzdelmet az akaratok közt (az isteni és az emberi akarat között); a testi érzékek a bűn törvényétől felszabadulva életerősek voltak, és az igaz törekvések, amelyeknek az istenség és az ész szabta meg kellő mértékét, nem voltak csábító kísértéseknek kitéve, és nem adtak teret a jogtalanságoknak. Igaz ember egyesült az igaz Istennel, s ezt az embert nem az égből vezették le, úgyhogy lelke már előbb létezett volna, de nem is a semmiből teremtetett, a teste szerint, hanem az Ige istenségében egy és ugyanaz a személyisége, és testében és lelkében velünk közös a természete. Ugyanis nem lenne az Isten és az emberek közötti közvetítő, hacsak ugyanő mint Isten és ugyanő mint ember mindkettőben nem lenne egy és valóságos.