FJ 401->

II. János pápa, 533-535

401-402: Az „Olim quidem” kezdetű levél a konstantinápolyi szenátoroknak, 534. március

[Egyes szkíta vagy gót szerzetesek, akiknek Maxentius volt a vezetőjük, kedveztek „az egy a Szentháromságból szenvedett” formulának, amelyet mintegy Petrus Fullo „Trishagion”-ja hajtásaként tekinthetünk, aki ama nagyon ismert mondást: „szent az Isten, szent hatalmas, szent halhatatlan”, nem egyedül Krisztusra vonatkoztatta, ahogyan kell, hanem a teljes Szentháromságra, ezért a kb. 435-ben bevezetett toldalék: „az értünk keresztre feszített” – Isten szenvedőlegességét sejteti (theopaschitismus).
Az ilyen gyanú elhárítása végett Hornisdas pápához folyamodtak, aki azonban elodázta a döntést és meghagyta, hogy meg kell elégedniük a Khalkedoni Zsinat és I. Leó „Tomus”-ának krisztológiájával.

Ezt követően Iustinianus császár oltalmába vette őket egyes konstantinápolyi szerzetesekkel szemben (akik őket Rómában bepanaszolták), és II. Jánostól kieszközölte, hogy a szkíták formuláját hagyja jóvá és a bevádoló szerzeteseket ítélje el. Ugyanis a vitatott formula a „tulajdonságok kicserélhetősége” elve alapján igazolható.

Iustinianus II. Jánoshoz küldött levelében három kérdést terjesztett elő; ezekre válaszolt a pápa a konstantinápolyi szenátorokhoz alább írt levelében.]

A tulajdonságok kicserélhetőségét (Communicatio idiomatum) érintő krisztológiai kérdések

{401} [Iustinianus császár], amint levelének tartalmából megtudtátok, jelezte, hogy a következő három kérdésről keletkezett vita:
(I) Vajon „az egy a Háromságból” Krisztusról, a mi Istenünkről mondható-e el, azaz a Szentháromság három személye közül egy szent személyről?
(II) Vajon Krisztus Isten, aki istensége folytán nem szenvedhet, testileg szenvedett-e?
(III) Vajon sajátos és igazi értelemben „Istenszülőnek és a tőle testet öltött Ige‑Isten anyjának” kell-e nevezni a mi Istenünk és Urunk Jézus Krisztus Anyját, a mindig Szűz Máriát?…

(ad I) A következő példák segítségével nyilvánvalóan megmutatjuk, hogy Krisztus az egy a Háromságból, azaz egy szent személy (amelyet a görögök hüposztazisznak mondanak) a Szentháromság három személye közül; (s következnek a bizonyító példák).

(ad II) Mindazonáltal a következő példákkal megerősítjük, hogy Isten testileg szenvedett (s következnek a bizonyító példák).

[D 202] (ad III) Azt pedig helyesen tanítjuk, hogy a dicsőséges és szent, mindig Szűz Máriát sajátos és igazi értelemben Istenszülőnek és a tőle testet öltött Ige‑Isten Anyjának vallják a katolikus emberek. Mert ugyanő (az Ige‑Isten) az idők beteljesülésekor sajátosan és igazi értelemben megtestesülvén, a szent és dicsőséges Szűzanyától születni méltóztatott. Ezért tehát, mivel sajátosan és igaz értelemben az Isten Fia tőle vette testét és tőle született, ezért valljuk, hogy ő sajátosan és igaz értelemben a tőle testet vett és született Isten anyja; éspedig „sajátosan”, nehogy azt higgye valaki, hogy az Úr Jézus valami megtiszteltetésként vagy kegyként kapta az Isten nevet – amiként Nestorius dőrén gondolja; „igaz értelemben” pedig azért, nehogy azt higgye valaki, hogy csak fantáziaképben vagy valamilyen módon nem igazi testet vett magára a Szűztől, amint ezt az istentelen Eutükhész állította.

{402} (A krisztológia összefoglalása.) A felsoroltak révén tehát nyilvánvalóan kimutattuk, … milyen választ remélt a császár, mit követ és tisztel a Római Egyház, hogy ti. a mi Krisztus Urunk, amint gyakran mondtuk, a Szentháromság egyik személye, akiről meg kell értenünk, hogy két természete van, azaz aki tökéletes istenségében és emberségében, nem úgy, hogy előbb létezett a teste és azután egyesült az Igével, hanem magában az Ige Istenben kapta kezdetét, hogy legyen. Tehát mivel az Ige‑teste anyai testből vette kezdetét, nem sértve mindkét természetnek, azaz az istenségnek és az emberségnek a sajátosságát és igazságát, ezért katolikus módon a mi Urunk Jézus Krisztust Isten Fiának valljuk, minden ezután való átváltozást vagy elegyedést kizárva. Benne ugyanis a természeteket sem értjük meg másképpen, hacsak nem értjük és valljuk az istenség és az emberség különbségeit. De nem is értelmezünk Krisztusban két személyt azáltal, hogy két természetről beszélünk, hogy úgy lássék, megosztást hajtunk végre az egyesülésben, és hogy ne háromság legyen, hanem négyesség, ami távol legyen, s amit Nestorius gondol esztelenül; nem is elegyítjük össze ezeket az egyesített természeteket, midőn Krisztus egyetlen személyét valljuk, ahogyan azt az istentelen Eutükhész akarja hinni. Leó pápa „Tomus”-át pedig és az összes leveleit, ugyancsak a négy zsinatot is, a Niceait, az I. Konstantinápolyit és az I. Efezusit és a Khalkedonit – amint a Római Egyház eddig elfogadta és tiszteli – követjük, magunkévá tesszük és sértetlenül megtartjuk.

Vigilius pápa, 537-555

403-411: Iustinianus császár ediktuma Menasz konstantinápolyi pátriárkának, amelyet a Konstantinápolyi Zsinaton tettek közzé, 543-ban

[Jeruzsálemi szerzetesek ellen, akik Órigenész tanításait terjesztették, Iustinianus, a „teológus császár” Órigenész „De principiis” (= a kezdetek vagy elvek) című művéből többek között ezt a 9 kiközösítő tételt szerkesztette meg, amelyek zárták „Órigenész elleni könyv” avagy „Ediktum” című művét (összeállítva az 542. év vége és az 543. év eleje között).
Vigilius pápa minden valószínűség szerint megerősítette ezeket, amikor Konstantinápolyban időzött (547-555).
]

Kiközösítő tételek Órigenész ellen

{403} 1. Kánon. Ha valaki azt mondja vagy gondolja, hogy az emberek lelkei előbb léteztek, ugyanis ezek azelőtt oly lelkek és szent erők voltak, akik az isteni szemlélődés teljességét kapták, de rosszabbra fordultak, ezért elhidegültek az Isten szeretetétől, és ezért nevezték azokat görögül pszichének, azaz léleknek vagy animának, és vezeklés végett lettek bebocsátva a testekbe, legyen kiközösítve.
{404} 2. Kánon. Ha valaki azt mondja vagy gondolja, hogy az Úr lelke előbb létezett és egyesülve volt Istennel, az Igével, a megtestesülés és a Szűztől való születés előtt, legyen kiközösítve.
{405} 3. Kánon. Ha valaki azt mondja vagy gondolja, hogy először meg-formálódott a mi Urunk Jézus Krisztusnak a teste a Boldogságos Szűz méhében, és azután egyesült vele Isten, az Ige, és a lélek, amely ugyanis előbb megvolt, legyen kiközösítve.
{406} 4. Kánon. Ha valaki azt mondja vagy gondolja, hogy minden mennyei rendhez hasonlít Isten, az Ige, a kerubok számára kerub, a szeráfoknak pedig szeráf lett, és minden felső égi erőhöz teljességgel hasonló lett, legyen kiközösítve.
{407} 5. Kánon. Ha valaki azt mondja vagy gondolja, hogy a feltámadásban az emberek teste, mint gömb alakú támad fel, és nem vallja, hogy mi felegyenesedve támadunk fel, legyen kiközösítve.
{408} 6. Kánon. Ha valaki azt mondja vagy gondolja, hogy a menny és a nap és a hold és a csillagok és a vizek, amelyek az ég fölött vannak, valamiféle lélekkel és értelemmel ellátott (anyagi erők), legyen kiközösítve.
{409} 7. Kánon. Ha valaki azt mondja vagy gondolja, hogy az Úr Krisztus a jövő korszakban (saeculum) keresztre fog feszíttetni a démonokért, miként az emberekért, legyen kiközösítve.
{410} 8. Kánon. Ha valaki azt mondja vagy gondolja, hogy Isten hatalma véges, vagy azt, hogy Ő csak annyit alkotott, amennyit át tud fogni és gondolni, vagy azt, hogy a teremtmények Istennel együtt örökké vannak, legyen kiközösítve.
{411} 9. Kánon. Ha valaki azt mondja vagy gondolja, hogy időleges a démonok és a gonosz emberek vezeklése, és annak valamikor a jövőben vége lesz, vagy helyreállítása és megújítása lesz a démonoknak és a gonosz embereknek, legyen kiközösítve.

412-415: A „Dum in sanctae” kezdetű levél az Isten egész népéhez, 552. február 5.

[Ebben a Khalkedonban írt levélben – a pápa ugyanis oda menekült – szembehelyezi az ott lezajlott zsinat hitét a császár monofizita törekvéseivel.]

Vigilius pápa hitvallása

{412} Tudja meg tehát mindenki, hogy mi azt a hitet hirdetjük, tartjuk és védelmezzük, amelyet az apostolok áthagyományoztak, az ő utódaik sértetlenül megőriztek, amelyet a háromszáztizennyolc résztvevő atya tisztelendő Niceai Zsinata a Szentlélek megvilágosítását megkapva elfogadott és hitvallásba foglalt, és ezután másik három szent zsinat, azaz a Konstantinápolyi … az Efezusi … a Khalkedoni … is hirdetett.

{413} Innen van, hogy a mi Urunk a tévedések ilyen vadsága ellen mennyei intézkedéssel felfegyverezte a pásztori tisztséget, amelyet Szent Péter apostolra bízott rendelkezése szerint, amikor háromszor így szólt: „Legeltesd juhaimat!” (Jn 21,16). És helyes volt, hogy arra bízta a juhok legeltetésének a gondját, akinek megdicsérte az Urat megvalló dicsőséges hitvallását. … amikor a kérdés és a felelet csodálatos rövidségébe foglalva megvallotta, hogy ugyanő, (Krisztus) az ember és az Isten Fia: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16); rámutatva ti. az ő legszentebb megtestesülése titkára, miközben a személy egységében, megőrizve kettős természet sajátosságait, ugyanaz a valaki ember és Isten, hogy állandóan megmaradjon az, amit a mindig Szűz Anyától vett magára az időben, és az, aminek született az Atyától az idők előtt.

Vártuk az Ige‑Istent, a mi Emmánuelünket, akitől a törvény és a próféták tanítása már hírt adott, s aki eljött, önmagával elegyítetlenül és osztatlanul és átválthatatlanul és szubsztanciálisan egyesítve testét. „Az Ige testté lett és köztünk lakott” (Jn 1,14), aki egésznek tekintendő a saját tulajdonságait illetően, egésznek tekintendő a mi tulajdonságainkat illetően, aki magára vette az anyaméhből testét, eszes és értelmes lélekkel együtt. … Emberi mivolta kezdetét vette, hogy örökkévalóságnak örököstársaivá tegyen minket; természetünk részesévé méltóztatott lenni, hogy minket halhatatlanságának részeseivé tegyen; szegénnyé lett, noha gazdag, hogy ínségéből gazdagodjunk; mindazt, ami a mienk, büntetéseink adóslevelét érvénytelenné téve, megbocsátotta [vö. Kol 2,13 sk] … azt vitte végbe…, mint „közvetítő Isten és ember között, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2,5), hogy az átok alól, amely nyűgözte az első, a földi embert, akit a halál kötelékei fogva tartottak, fölszabadított, mint a második, a mennyből való ember[1 Kor 15,47]: mikor a halált halálával eltaposta.

{414} Az Isten Fia szenvedett értünk, testét keresztre feszítették, testileg meghalt és harmadnapon feltámadt, hogy állandóan szenvedéstől mentesnek maradván az isteni természet, miközben testünk igaz volta is sértetlenül megmarad, mi valljuk meg a mi egy és ugyanazon Urunknak, Istenünknek, Jézus Krisztusnak szenvedéseit, másrészt csodáit, hogy amikor ámulva tekint a mi Fejünk megdicsőülésére az egész Egyház teste, akkor amilyen zsengéjét látja a mi Főnkben, vagyis Krisztus Urunkban és Istenünkben, amint kisarjad a holtak közül, olyanra várakoznak azok is, akik az ő tagjai, a jövendő dicsőség eljövetelekor. Ő maga tehát, a mi Megváltónk az Atya jobbján ül, egy és ugyanaz mindkét természet elegyedése nélkül, a személy megosztása nélkül és két természetből és két természetben hitelt érdemlően megmaradva; onnan fentről fog eljönni ítélni élőket és holtakat.

{415} Az Atya pedig ugyanazzal az egyszülött Fiúval és a Szentlélekkel egy az istenségben, és egyenlő az osztatlan természet tekintetében. Ennek a hitnek a teljességét a mi Urunk feltámadása után rábízta az apostolokra, mondván: „Menjetek el, tanítsátok az összes népeket, megkeresztelvén őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek a nevében” (Mt 28,19 sk). „Nevében” – így mondta, nem a neveikben, mint akikben egy erő, egy hatalom, egy istenség, egy örökkévalóság, egy dicsőség, egy mindenhatóság, egy boldogság, egy működés van csak, és egy természet és egy név létezik a maga egész voltában. Természetesen az istenségben semmi sincs szétválasztva, minthogy csak a személyek sajátosságát jelöli nyilvánvaló megkülönböztetés. Az az egész tehát, ami a Háromság, egyszubsztanciájú és osztatlan istenség marad.

416-420: Az „Inter innumeras sollicitudines” kezdetű (I.) rendelet a „Három Fejezet” tárgyában, Iustinianus császárnak, 553. május 14.

[Vigilius pápa két rendeletet hagyott hátra az ún. „Három fejezet” tárgyában.

Milyen írások alkották a „Három fejezet” összességét? Theodorus mopsuestiai püspök, Theodoretus cyrusi püspök és Ibas edesszai püspök egy-egy írása, amelyeket Iustinianus császár mint nesztoriánus iratokat el akart ítéltetni.
Első rendeletében a pápa Mopsuestiai Theodorus 56 tételét ítélte el, anélkül azonban, hogy az ő személyét is elítélte volna; sőt, Theodoretus és Ibas igazhitűségét megvédte; végül is az alábbi 5 kiközösítő ítéletet hozta a nesztoriánus tévedések ellen, de inkább csak általánosságban.
A második, itt nem tárgyalt rendeletben, megtört lélekkel Iustinianus kényszerének többet engedett, és elítélte mind a három „Fejezetet”.
]

A Krisztus emberségét érintő nesztoriánus tévedések elítélése

{416} 1. Ha valaki nem vallja azt, hogy – megtartva az isteni természet átválthatatlanságát – az Ige testté lett, és fogantatása révén a Szűz méhéből az emberi természet kezdeteit szubzisztenciájában egyesítette magával, hanem azt vallja, mintha az Ige Isten egy már létező emberrel egyesült volna, s ezáltal a Szent Szüzet nem igazán hisszük Istenszülőnek, hanem csak névlegesen annak nevezzük, legyen kiközösítve.

{417} 2. Ha valaki tagadja, hogy a szubzisztencia eszközli Krisztusban a természetek egységét, s ehelyett azt vallja, hogy egy külön létező emberben, mint az igazak közül egyben lakik az Ige Isten, és nem úgy vallja a természeteknek a szubzisztencia szerinti egységét, hogy az Ige Isten felvett testével együtt egy szubzisztencia avagy személy maradt és marad állandóan, legyen kiközösítve.

{418} 3. Ha valaki az egy Krisztusnak az evangéliumokban és az apostoli írásokban idézett megnyilatkozásait úgy osztja fel, hogy egyben a benne egyesült természetek elkülönítését is bevezeti, legyen kiközösítve.

{419} 4. Ha valaki azt mondja, hogy az egy Jézus Krisztus, az Isten igazi Fia, és ugyanő, az ember igazi Fia a jövőt vagy az utolsó ítélet napját illetően tudatlanságban volt, és csak annyit tudhatott, amennyit neki az istenség – mint egy másik valakiben lakva – kinyilatkoztatott, legyen kiközösítve.

{420} 5. Ha valaki az apostolnak azt a mondását, amely a Zsidókhoz írt levelében olvasható [Zsid 5,8 és 7], hogy tapasztalatból tanulta meg az engedelmességet, és hangos kiáltással, könnyek között imádkozott és könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, úgy ítéli meg, hogy az mintegy az istensége híjával levő Krisztusra vonatkozik, aki erényes fáradozásai miatt lett tökéletes, minek következtében, aki így vélekedik, úgy látszik, hogy két Krisztust vagy két Fiút állít, és nem azt hiszi, hogy az egy és ugyanazon Krisztust, az Isten és az ember Fiát két, szétválaszthatatlan és osztatlan természetből és természetben levőnek kell vallanunk és imádnunk, legyen kiközösítve.

V. egyetemes zsinat II. Konstantinápolyi Zsinat,  553. május 5. – június 2.

[Ezt a zsinatot Iustinianus császár hívta össze, hogy az antiochiai iskola legkiválóbb teológusainak elítélésével – l. a 416-420. pontok bevezetőjét – a monofiziták érzületét magának ismét megnyerje.
Vigilius, akit már régen elhurcoltak Rómából, mivel szabadságáért küzdött, egész idő alatt megtagadta, hogy jelen legyen a zsinaton; de a császár mesterkedéseinek végül is engedett, és megerősítette a zsinatát, 553. december 8-án és 554. február 23-án.
Ennek a zsinatnak a 14 kiközösítő tétele legnagyobbrészt visszavezethető Iustinianusnak a három „Fejezet” ellen kiadott, 551-ben kelt ediktumára.
]

421-438: VIII. Ülés, 553. június 2.: Kánonok

Kiközösítő tételek a három Fejezetet illetően

{421} 1. kánon. Ha valaki nem vallja, hogy az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek az egy természetét, vagy szubsztanciáját és egy erejét és hatalmát, egyszubsztanciájú háromságát és egy istenségét három szubzisztenciában, avagy személyében kell imádnunk, az ilyen legyen kiközösítve. Egy ugyanis az Atya Isten, akitől vannak mindenek, és egy az Úr Jézus Krisztus, aki által vannak mindenek, és egy a Szentlélek, akiben vannak mindenek.

{422} 2. kánon. Ha valaki nem vallja, hogy Isten Igéjének két születése van, éspedig egy az idők előtt az Atyától idő nélkül és testetlenül, a másik pedig az utolsó napokban ugyancsak őneki magának, aki leszállott az égből és megtestesülvén az Isten dicsőséges szent Szülőjétől, a mindenkor Szűz Máriától, tőle megszületett, az ilyen legyen kiközösítve

{423} 3. kánon. Ha valaki az mondja, hogy más az Isten Igéje, aki a csodákat tette, és más az a Krisztus, aki szenvedett, vagy hogy az Ige-Isten együtt van Krisztussal, aki született az asszonytól, vagy hogy benne van, mint az egyik a másikban és nem egy és ugyanaz az Urunk Jézus Krisztus, aki Isten megtestesült Igéje, és emberré lett, és neki magának tulajdonítandók a csodák és a szenvedések, melyeket önakaratából a testben elszenvedett, az ilyen legyen kiközösítve.

{424} 4. kánon. Ha valaki azt mondja, hogy a kegyelem szerint vagy működésének következtében, vagy méltósága miatt, vagy a neki járó tisztelet egyenlősége miatt, vagy tekintélye, viszonyulása, vagy érzései, vagy erénye következtében történt az Isten Igéjének egyesülése az emberrel, vagy jóakaratának következtében mintegy azért, mivel az Ige-Istennek megtetszett az ember, és jónak látta őt, amint ezt az ostoba Theodorus mondja; vagy az elnevezés azonos értelmű használata (homonymia) szerint, ami által a nesztoriánusok az Ige-Istent Fiúnak és Krisztusnak nevezik, és az embert elkülönítve Krisztusnak és Fiúnak nevezik, és nyilván két személyről beszélnek, és azt képzelik, hogy csupán az elnevezés vagy a tisztelet vagy a méltóság, vagy az imádás által beszélnek egy személyről, egy Fiúról és egy Krisztusról; de nem vallja meg, hogy Isten Igéjének egysége az eszes, vagy értelmes lélek által átlelkesített testtel összetétel, vagy a szubzisztencia által valósult meg, amint erről a szent Atyák tanítottak, aminek következtében egy az ő összetett szubzisztenciája, aki Urunk Jézus Krisztus, aki egy a Szentháromságból –, az ilyen legyen kiközösítve.

{525} Amikor ugyanis az egység többféle módon érthető, azok, akik Apollinaris és Eutükhész istentelenségét követik, az egyesülő részek elenyészésére helyezve a hangsúlyt, az egyesülést afféle összevegyítésnek mondják. Theodorus és Nestorius követői pedig, kedvüket lelve az elválasztásban, viszonyszerű egységet vezetnek be. Isten szent Egyháza mindkét álnokság istentelenségét visszautasítja, Isten Igéjének a testtel való egységét az összetétel értelmében vallja, azaz a szubzisztencia szerint. Az összetétel szerint való egyesülés ugyanis Krisztus titkában nemcsak hogy össze nem keveredve megőrzi azokat, amelyek egyesültek, hanem a szétválasztást sem tűri el.

{426} 5. kánon. Ha valaki a mi Urunk Jézus Krisztus egy szubzisztenciáját úgy értelmezi, mintha az több szubzisztencia jelentését venné fel, és ezáltal megkísérli, hogy Krisztus titkának tartalmába két szubzisztenciát vigyen be, avagy mondjuk azt: két személyt, és a két személy közül, akiket bevezet, az egyik személyről beszél méltóság és tisztelet és imádás szerint, amint Theodorus és Nestorius esztelenül írták; és ha valaki ráfogja a szent Khalkedoni Zsinatra, hogy az mintegy e szerint az istentelen értelmezés szerint használja az „egy személy” kifejezést, de nem vallja, hogy az Isten Igéje szubzisztenciájában egyesült a testtel [emberrel], és ezért egy az ő szubzisztenciája, avagy személye, és így vallotta a szent Khalkedoni Zsinat is a mi Urunk Jézus Krisztus egy szubzisztenciáját, az olyan legyen kiközösítve. Ugyanis hozzátételként nem vett fel a Szentháromság még egy személyt vagy szubzisztenciát annak következtében, hogy a Szentháromságból az egy Ige Isten megtestesült.

{427} 6. kánon. Ha valaki nem sajátos értelemben és nem a valóság szerint mondja Isten Anyjának a szent, dicsőséges és mindig Szűz Máriát, vagy csak viszonyulás szerint, mintha csupán ember született volna, de nem az Ige-Isten testesült és született volna meg tőle, ezen ember születését azonban, amint ők mondják, az Ige-Istenre kell vonatkoztatni, mivel hogy együtt volt a születő emberrel; és megrágalmazza a szent Khalkedoni Zsinatot, mintha a Theodorus kitalálta istentelen értelmezés szerint mondaná a Szüzet Isten Anyjának, vagy ha valaki az ember szülőjének vagy Krisztus-szülőnek nevezi, azaz Krisztus Anyjának, mintha Krisztus nem lett volna Isten, és nem vallja őt sajátosan és valóban Isten Anyjának, minthogy az, aki az idők előtt az Atyától született mint Ige-Isten, az utolsó időkben tőle megtestesült és született és ilyen értelemben vallott róla istenfélően a szent Khalkedoni Zsinat is, az ilyen legyen kiközösítve.

{428} 7. kánon. Ha valaki azt vallja, hogy a két természetben nem az egy Urunk Jézus Krisztus van istenségében és emberségében, hogy ezzel jelezze a természetek különbségét, amelyekben elegyítetlenül a kimondhatatlan egyesülés létrejött, és sem az Ige‑Isten nem változott át a test természetébe, sem a test nem fordult át az Ige természetébe (megmarad ugyanis mindkettő annak, amilyen természeténél fogva, még a szubzisztencia szerinti egység létrejötte után is), hanem részekre való szétosztás módján értelmezi a Krisztus titkáról szóló beszédet, vagy a természetek számát vallja ugyanazon Urunkban, Jézus Krisztusban, a megtestesült Ige‑Istenben, de nemcsak a megértés szempontjából értelmezi azok különbségét, amelyek össze is tevődnek, hogy a különbség elenyészik az egység miatt (egyetlen ugyanis mindkettőből és egy által van mind a kettő), hanem ebben a dologban számra van szüksége, hogy így elválasztva mindegyik természetnek saját szubzisztenciája legyen: az ilyen legyen kiközösítve.

{429} 8. kánon. Ha valaki azt vallja, hogy az istenség és az emberség két természetből keletkezett egy egység, vagy Isten Igéjének egy természetét mondja megtestesültnek, és ezeket a dolgokat nem úgy fogadja el, ahogy az Atyák tanították, vagyis, hogy az isteni és az emberi természet a szubzisztencia szerint való egyesülés megtörténtével egy Krisztus lett, hanem ezekből a szavakból kiindulva Krisztus istenségének és testének egy természetét vagy szubsztanciáját próbálja bevezetni, az ilyen legyen kiközösítve.

{430} Amikor ugyanis a szubzisztenciája szerint mondjuk, hogy az Egyszülött Ige-Isten a testtel egyesült, akkor nem a természeteknek valamiféle önmagukban megtörtént kölcsönös összekeveredéséről beszélünk, hanem inkább úgy értjük, hogy mind a kettő megmaradva annak ami, a testtel egyesült az Ige-Isten. Amiért is egy a Krisztus, Isten és ember, ugyanő egyszubsztanciájú az Atyával istensége szerint, és ugyanő velünk is egyszubsztanciájú embersége szerint. Ugyanis egyformán elveti és kiközösíti Isten Egyháza azokat is, akik Krisztusnak isteni rendelkezésből eredő titkát részekre osztják, vagy szétmetélik, és azokat is, akik összezavarják.

{431} 9. kánon. Ha valaki azt mondja, hogy Krisztust két természetében kell imádni, és ebből eredően két imádást vezetnek be, külön az Ige-Isten számára és külön az ember számára; vagy ha valaki a test megszüntetése végett vagy az istenség és az emberség összekeveredése révén az összetevők egyetlen természetét avagy szubsztanciáját vezeti be, és így imádja Krisztust, de nem egyetlen imádással a megtestesült Ige-Istent az Ő saját testével együtt imádja, amint azt az Isten Egyházának elejétől fogva hagyományozták, az ilyen legyen kiközösítve.

{432} 10. kánon. Ha valaki nem vallja, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus, akit keresztre feszítettek a test szerint, valóságos Isten és a dicsőség Ura és egy a Szentháromságból, az ilyen legyen kiközösítve.

{433} 11. kánon. Ha valaki nem kárhoztatja Ariust, Eunomiust, Macedoniust, Apollinariust, Nestoriust, Eutükhészt, Órigenészt istentelen írásaikkal együtt és mind a többi eretneket, akiket elítélt és kiközösített a szent, katolikus és apostoli Egyház és a már említett négy szent zsinat, és azokat sem, akik az említett eretnekekhez hasonló dolgokról képzelődtek, vagy képzelődnek és megmaradtak vagy megmaradnak istentelenségükben mindhalálig, az ilyen legyen kiközösítve.

{434} 12. kánon. Ha valaki védelmébe veszi az istentelen mopsuestiai Theodorust, aki azt mondotta, hogy más az Ige-Isten és más az a Krisztus, aki a lélek szenvedélyeitől és a test vágyaitól zaklatást szenvedett, de az alábbvaló dolgoktól lassankint visszavonult, és ezáltal tetteinek fejlődése nyomán megjobbult, és életmódjában folt nélkülivé lett, és mint tisztán ember az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére megkereszteltetett, és a keresztség által megkapta a Szentlélek kegyelmét és kiérdemelte a fiúvá levést, és a királyi képmás mintájára Isten Igéjének személyében kap imádást, és a föltámadás után lett változhatatlan gondolkodásmódjában és mindenképpen olyanná, aki nem képes vétkezni. És újólag azt is mondta, ugyanaz az istentelen Theodorus, hogy Isten Igéjének egyesülése Krisztussal olyan volt, amilyent az apostol mondott a férfiúról meg az asszonyról: „Ketten egy testté lesznek” (Ef 5,31). És egyéb számtalan káromkodásait betetőzve még azt is ki merte mondani, hogy a föltámadás után, miután tanítványaira rálehelt, és azt mondta, hogy: „Vegyétek a Szentlelket” (Jn 20,22), nem adta meg nekik a Szentlelket, hanem csupán képletesen lehelt rájuk. Ő még Tamás hitvallásáról is, miután az megtapintotta az Úr kezét és oldalát a föltámadás után, kimondva, hogy „Én Uram és én Istenem” (Jn 20,28) azt mondta, hogy Tamás ezt nem Krisztusról mondotta (Theodorus ugyanis Krisztust nem mondja Istennek), hanem hogy a föltámadás csodájától elámult Tamás az Istent dicsőítette, aki Krisztust föltámasztotta.

{435} És ami még rosszabb abban a magyarázatban is, amelyet Theodorus az Apostolok Cselekedeteihez írt, Krisztust összehasonlította Platónnal, Manicheussal, Epikurosszal és Markionnal, kimondva, hogy: amin ezek közül mindegyik az általa föltalált dogmák alapján tanítványait platonikusoknak, manicheusoknak, epikureusoknak és markionistáknak nevezte el, hasonlóképpen Krisztusról kaptak nevet a krisztiánusok az Őáltala föltalált dogmák alapján. Ha tehát valaki védelmébe veszi az említett istentelen Theodorust és istentelen írásait, amelyekben az említett és más egyéb számtalan káromlásait kiönti a nagy Isten és Üdvözítő Jézus Krisztus ellen, és ugyanakkor nem kárhoztatja őt és istentelen iratait és mindazokat, akik elfogadják vagy védelmezik őt, és azt állítják, hogy ezek igazhitű előadások, és azokat, akik őt helyeselve írtak és ugyanazt gondolták, vagy írnak az ő istentelen írásai védelmére, és azokat is, akik őhozzá hasonlóan éreznek, vagy valaha is éreztek, és megmaradtak, vagy megmaradnak halálukig ebben az istentelenségben, az ilyen legyen kiközösítve.

{436} 13. kánon. Ha valaki védelmezi Theodoretusnak istentelen írásait, amelyeket az igaz hit ellen és a szent első Efezusi Zsinat ellen, valamint Szent Cirill és az ő tizenkét fejezete ellen összeállított, és mindazt, amit összeírt az istentelen Theodorus és Nestorius érdekében és mások érdekében, akik ugyanazt tanították, mint az említett istentelen Theodorus és Nestorius, védelmezve őket és az ő istentelenségüket és ennek következtében istentelennek nevezve az Egyház doktorait, akik Isten Igéjének a testtel való egységét a szubzisztencia egysége szerint vallják, és nem kárhoztatja az ő istentelen írásaikat és mindazokat, akik az említettekhez hasonlóan éreztek vagy éreznek, ráadásul pedig mindenkit, akik írtak az igaz hit ellen és Szent Cirill, valamint az ő tizenkét fejezete ellen, és egészen halálukig megmaradtak ebben az istentelenségben, az ilyen legyen kiközösítve.

{437} 14. kánon. Ha valaki védelmére kel annak a levélnek, amelyről azt mondják, hogy Ibas ad Marin perzsa eretnek írta, amely levél tagadja, hogy az Ige-Isten az Isten Szent Szülőjétől, a mindenkor Szűz Máriától megtestesülve lett ember, és azt mondja, hogy csupán egy ember született tőle, akit templomnak nevez, hogy más legyen az Ige-Isten és más az ember, és Szent Cirillt, aki a keresztények igaz hitét hirdette, mint eretneket és az istentelen Apollinariushoz hasonló írásokkal vádolja, és vétkesnek mondja az első szent Efezusi Zsinatot, mintha az vizsgálat és kikérdezés nélkül ítélte volna el Nestoriust, és Szent Cirill tizenkét fejezetét (252-263) istentelennek és az igaz hittel ellenkezőnek nevezi ugyanabban az istentelen levélben, és védelmébe veszi Theodorust és Nestoriust és az ő istentelen dogmáikat és írásaikat. Ha tehát valaki védelmébe veszi az említett istentelen levelet és nem kárhoztatja azt és védelmezőit, vagy akár azokat, akik ezt (a levelet) helyesnek mondják, vagy annak bármely részét, és azokat sem, akik a védelmében vagy a benne található istentelenség védelmében írtak vagy írnak és vakmerően védelmükbe veszik azt vagy a benne rejlő istentelenséget a szent Atyák vagy a szent Khalkedóni Zsinat nevében, és ha ezekben az állításokban halálukig megmaradnak, az ilyen legyen kiközösítve.

{438} Miután tehát ily módon helyesen megvallottuk ezeket a dolgokat, amelyeket mireánk hagyományoztak egyrészt az isteni Írások, másrészt a szent Atyáknak a tanítása, és az egy és ugyanazon hitre vonatkozólag már végleg meg vannak határozva az említett négy szent zsinat által is, elítéltük az eretnekeket és az ő istentelenségüket, ugyancsak azokat is, akik védelmezték vagy védelmezik az említett istentelen három fejezetet, és tévedésükben megmaradtak, vagy megmaradnak: mégis ha valaki kísérletet tesz azokkal szemben, amit az igazságnak megfelelően elrendeltünk, akár tanítani vagy írni vagy továbbterjeszteni, amennyiben püspök vagy klerikus az efféle, mint aki a papokhoz vagy egyházi állapothoz nem illő dolgot cselekszik, meg lesz fosztva püspökségétől vagy klerikusi mivoltától; ha pedig szerzetes vagy laikus, ki lesz közösítve.

I. Pelagius pápa, 556-561

441-443: A „Humani generis” kezdetű levél I. Childebert királynak, 557. február 3.

[A hagyományról vallott mai álláspont szerint a „Pelagius hite” elnevezésű hitvallás felöleli részben a „Humani generis” kezdetű levelet részben a „Vas electionis” kezdetű levelet (l. a 444. pontot).
I. Pelagius ezzel a hitvallással törekedett a gyanút elhárítani, hogy a „Három fejezet” ügyében állhatatlan volt és a khalkedoni hitet elhagyta. Egykor ugyanis a „Három fejezet” serény védelmezője volt, és segítette Vigilius pápát az I. rendelet megszerkesztésében.
Vigilius halála után Iustinianus felajánlotta neki a pápaságot; amiért is rögtön a császár pártját fogta.
]

„Pelagius pápa hite”

{441} [Az isteni Háromság.] Hiszek tehát az egy Istenben: az Atyában és a Fiúban és a Szentlélekben: ti. a mindenható, örökkévaló, nem-született Atyában; a Fiúban pedig, aki ugyanannak az Atyának a szubsztanciájából vagy természetéből született, egyáltalán minden időnek vagy ami csak van, minden korszaknak a kezdete előtt; ő a mindenható a mindenhatótól, a Nemzővel egyenlő, egyformán örökkévaló és egyszubsztanciájú; a Szentlélekben is, aki mindenható, mindkettővel, ti. az Atyával és a Fiúval egyenlő, egyformán örökkévaló és egyszubsztanciájú; aki az Atyától időtlenül származván az Atyának és a Fiúnak a Lelke: azaz, három, egylényegű avagy egytermészetű szubzisztenciában avagy személyiségben hiszek; egy az erejük, egy a cselekvésük, egy a boldogságuk és egy a hatalmuk is; hogy hármas legyen az egység, és egy legyen a Háromság, az Úr szavának igazsága szerint, aki azt mondja: „Menjetek el, tanítsátok az összes népeket, megkeresztelvén őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19 sk). „Nevében” – mondja; nem „a neveikben”, hogy egyrészt az isteni lényeg megkülönböztetetlen neve általa megmutassa az egy Istent, másrészt a személyek megkülönböztetését megtanítsa úgy, hogy rámutat sajátosságaikra; mert amíg három számára egy az istenség neve, megmutatkozik a személyek egyenlősége, és másfelől a személyek egyenlősége nem engedi meg, hogy valami külsőt, valami járulékosat értelmezzünk beléjük: úgy, hogy egyrészt mindegyikük igaz és tökéletes Isten, másrészt mindhárman együtt: egy igaz és tökéletes Isten; ti. ezt úgy kell értenünk, hogy az istenség teljessége semmivel sem kevesebb egy-egyben, semmivel sem több a háromban.

{442} (Az Isten megtestesült Fia.) Hiszem és megvallom, hogy ebből a szent és legboldogabb és egyszubsztanciájú Háromságból egy személy, azaz a Fiú Istené, az emberi nem üdvösségéért az idők beteljesülésekor leszállott a mennyből, de sem az atyai székhelyet, sem a világ kormányzását el nem hagyta; és midőn a boldogságos Szűz Máriára a Szentlélek leereszkedett és beárnyékolta őt a Magasságbeli erejével, ugyanazon Ige és Isten Fia a szent Szűz Mária méhébe észrevétlenül belépett, és az ő testéből való testtel egyesült, amelyet eszes és értelmes lélek hatott át; és nem előbb teremtetett a test, és utána még hozzájött az Isten Fia, hanem, amint írva van, „a bölcsesség házat épít magának” (Péld 9,1); egy pillanat, s a test kialakult a Szűz méhében, s ugyanaz a pillanat, s az Isten Igéjének a testévé lett, és ezért az Ige és a test természetének bármilyen cseréje vagy megváltozása nélkül lett az Isten Igéje és Fia emberré; mindkét természetben, az isteniben ti. és az emberiben, egy Krisztus Jézus, mint valóságos Isten és ugyanő mint valóságos ember jött a világra, azaz megszületett, de az anyai szüzesség épségének nem ártva; mivel így őt szűznek megmaradva szülte, amiként szűzként is foganta. Emiatt a legteljesebb igazsággal valljuk ugyanazt a boldog Szűz Máriát Istenszülőnek: az Isten megtestesült Igéjét szülte ugyanis.

Tehát az egy és ugyanazon Jézus Krisztus Isten valóságos Fia és ugyanő valóságos emberfia, tökéletes az istenségében, és ugyanő tökéletes az emberi mivoltában, úgy hogy egész valaki a saját tulajdonságai szerint, és ugyanő egész valaki a mi tulajdonságaink szerint; így a második születése révén emberi anyától fölvette azt, ami ő nem volt azelőtt, de azért nem szűnik meg az lenni, ami az első születése szerint volt, amellyel az Atyától született. Ezért hisszük, hogy ő két, osztatlannak és keveretlennek megmaradó természetből és természetben létezik: igen, osztatlanban, mivel természetünk felvétele után is az egy Krisztus Isten Fia maradt és marad: keveretlenben pedig, mivel hisszük, hogy úgy egyesültek a természetek egy személyben és szubzisztenciában, hogy mindkettőnek fenn van tartva a sajátossága, és egyik sem változik át a másikba. És ezért valljuk, amint már gyakran mondtuk, hogy egy és ugyanaz a Krisztus Isten valóságos Fia, és ugyanő valóságos emberfia; egyszubsztanciájú az Atyával istensége szerint, s ugyanő egyszubsztanciájú velünk embersége szerint; mindenben hasonló hozzánk a bűnt kivéve; szenvedni képes testében, ugyanő istensége szerint nem szenvedhet. Valljuk, hogy ő Poncius Pilátus idején testében önként szenvedett a mi üdvösségünkért, testileg keresztre feszítették, testileg meghalt, harmadnapon feltámadt, ugyanazzal a megdicsőült és romolhatatlan testével, és … felment a mennybe; és ott ül most az Atya jobbján.

{443} (A világ beteljesüléséről.) Hiszem és vallom, hogy ő … amint felment a mennybe, úgy fog eljönni ítélni élőket és holtakat. Vallom, hogy az összes emberek, akik Ádámtól kezdve a világ beteljesüléséig születtek és meghaltak, magával Ádámmal és annak feleségével – ők nem más szülőktől születtek, hanem egyik a földből, a másik pedig a férfi oldalbordájából [vö. Ter 2,7.22] teremtetett – akkor fel fognak támadni és odaállnak „Krisztus ítélőszéke elé, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett-e” (Róm 14,10; 2Kor 5,10); és bizony az igazakat az Isten legbőkezűbb kegyelme által, mint „az irgalom dicsőségre előkészített edényeit” (vö. Róm 9,23), az örökélet jutalmával fogja megajándékozni, őket, akik már az angyalok társaságában, bukásuknak már minden félelme nélkül, vég nélkül győzedelmeskedni fognak; a gonoszokat pedig, akik saját akaratuk döntése szerint végig megmaradnak „a harag edényeinek, amelyek megértek a pusztulásra” (Róm 9,22), akik az Úr útját vagy nem ismerték el magukénak, vagy megismerték, de különböző kötelességszegések hálójában elhagyták, az örök és kiolthatatlan tűz büntetésének, hogy vég nélkül égjenek, a legigazságosabb ítélettel át fogja adni. Ez tehát az én hitem és a reményem, amely az Isten irgalmának ajándékaként van bennem; Szent Péter apostol tanítása szerint [vö. 1Pt 3,15] a legnagyobb mértékben készen kell lennünk, hogy megfeleljünk mindenkinek, aki kérdezi, mi az alapja reménységünknek.

444: A „Vas electionis” kezdetű körlevél az Isten egész népéhez, kb. 557-ben

Az egyetemes zsinatok tekintélye

{444} Teljes lélekkel és egész erőmmel vallom, hogy a négy szent zsinatról, azaz a Niceairól (háromszáztizennyoc atya részvételével), a Konstantinápolyiról (százötven résztvevővel), az első Efezusiról (kétszáz résztvevővel), és hát a Khalkedoniról (hatszázharminc résztvevővel), az isteni irgalmasság oltalmából úgy vélekedtem, és életem végéig vélekedem, hogy azokat a szent hit védelmezésében és az eretnekségek és az eretnekek elítélése tekintetében teljes tisztelettel megtartom, mint amelyeket a Szentlélek erősített meg; vallom, hogy ezek szilárdságát, mivel az az egyetemes Egyház szilárdsága, fenntartom és védelmezem úgy, amint, nem kétséges, azokat elődeim is védelmezték. Közülük leginkább azt kívánom követni és utánozni, akiről tudjuk, hogy a Khalkedoni Zsinat szerzője volt (ti. I. Leó pápa), aki nevével megegyezően magát a hitről való eleven gondoskodásával nyilvánvalóan olyan tagnak mutatta, aki Júda törzséből oroszlánként lépett elő [vö. Jel 5,5]. Erősen bízom abban, hogy a fent idézett zsinatok iránt hasonló tiszteletet fogok mindig tanúsítani, és bárkit ugyanaz a négy zsinat feloldozott, azokat én igazhitűeknek fogom tartani, és soha életemben … semmit sem veszek el az ő szent és igaz igehirdetésük tekintélyéből. De a kánonokat is, amelyeket az Apostoli Szék elfogad, követem és tiszteletben tartom … megvallom, hogy a boldog emlékezetű Coelestinus pápának is … és Agapetusnak a katolikus hit védelmében és a fent említett négy zsinat megerősítéséért és az eretnekek ellen … írt leveleit megtartom, és mindazokat, akiket ők elítéltek, ítélet alatt levőknek tartom, és akiket ők befogadtak, különösen a tiszteletreméltó Theodoretus és Ibas püspököket, azokat én igazhitűekként tisztelem.

445: Az „Admonemus ut” kezdetű levél Gaudentius volterrai püspöknek, 558. szeptembere és 559. február 2. között

A keresztség formai összetevője

{445} A Katolikus hithez visszatérni szándékozó eretnekekről, … akikre vonatkozóan azt tartottad, hogy tőlünk tanácsot kell kérni, … vajon meg kell-e őket keresztelni, vagy csak annak rendje szerint visszafogadni, az az akaratunk, hogy a szertartások szabályait illetően a következőket tartsd meg …: … mivel azt állítják, hogy csak Krisztus nevében, egy alámerítéssel vannak megkeresztelve, az evangéliumi parancs pedig arra szólít fel minket, hogy a  Háromság nevében és hármas alámerítéssel szolgáltassák ki kinek-kinek a szent keresztséget, hiszen a mi Urunk azt mondja tanítványainak: „Menjetek el, kereszteljétek meg az összes népeket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19), ha valóban ezek az előbb mondott eretnekek közül … talán azt vallják, hogy ők csak az Úr nevében lettek megkeresztelve, bármilyen kétkedő habozás nélkül őket, akik a katolikus hitre térnek, a Szentháromság nevében kereszteld meg. Ha pedig … nyilvánvaló vallomásból kitűnik, hogy a Háromság nevében lettek megkeresztelve, egyedül a visszafogadás drága kegyelmével gyorsítsd meg, hogy a katolikus hithez társuljanak…

446: Az „Adeone te” kezdetű levél János püspöknek, 559 elején

Az Apostoli Székkel való egység szükségessége

Vajon neked, aki a papság legfelső fokára vagy helyezve, annyira elkerülte volna a figyelmedet a katolikus kútfő igazsága, hogy nem látod meg rögtön: te szakadár vagy, midőn az Apostoli Széktől eltávolodsz? Vajon te, aki a nép számára igehirdetésre vagy odahelyezve, annyira nem olvastad, hogy Krisztus, a mi Istenünk az Egyházat az apostolok fejedelmére helyezte rá, mint alapra, és ő úgy alap, hogy a pokol kapui vele szemben nem lehetnek erősebbek? [vö. Mt 16,18] Hogyha olvastad, mit hittél, hol van még ezen kívül Egyház, amelyben mint egyben ti. az összes Apostoli Székek vannak, akiknek egyformán engedélyezve lett a kötés és az oldás hatalma, miként annak, aki a kulcsokat kapta? De annak okáért az elsőt, amit egynek adott, egyszersmind az összesnek adta, hogy Szent Ciprianus vértanú megállapítása szerint, aki ugyanerről értekezett, meg legyen mutatva, hogy az Egyház egy. Tehát te hová tévelyedtél már el, elszakadva az Egyháztól, kedves barátom Krisztusban; vagy milyen reményed volt üdvösséged illetően?

447: A „Relegentes autem” kezdetű levél Valerianus patríciusnak, 559. március, vagy április eleje

A pápa kötelessége megmagyarázni a zsinatok rendeleteit

{447} Nem volt szabad soha és nem is lesz szabad összehívni egy részleges zsinatot, hogy ítéletet mondjon egy egyetemes zsinatról. De valahányszor egyeseknek valamilyen kétkedésük támad egy egyetemes zsinattal kapcsolatban – részint hogy belátásra jussanak arra vonatkozóan, amit nem értenek, részint saját jószándékukból azok, akik lelkük üdvösségét kívánják –, az Apostoli Székekhez gyűlnek össze, hogy indoklást kérjenek. Ha esetleg … olyan makacsul és konokul viselkednek, hogy nem akarják a kioktatást, szükséges, hogy őket vagy ugyanezek az Apostoli Székek valamilyen módon az üdvösséghez vonzzák, vagy, nehogy mások vesztére lehessenek, a kánonok értelmében a világi hatóságok fékezzék meg.