FJ 350->

350-354: „Decretum Gelasianum”, avagy rendelkező levél a befogadható és a nem befogadható könyvekről; ideje bizonytalan (495 körül).

[Létezik egy dokumentumgyűjtemény; amelynek részeit – akár az összeset, akár egyeseket – különböző módon Damasus pápának is, és I. Gelasius pápának is tulajdonítanak; amelyeket állítólag Hornisdas pápa is bővített és végül egybeszerkesztett. – A most közlendő szemelvények a dokumentumgyűjteménynek a primátusról és az egyetemes zsinatokról szóló részei.]

A római pápa primátusa

{350} Mindezen prófétai és evangéliumi és apostoli írások után [amelyeket fentebb idéztünk], amelyekre a katolikus Egyház Isten kegyelme által alapozva van, úgy véltük, hogy azt is tudatosítani kell, hogy bár a földön szétterjedt egyetemes katolikus Egyház számára egy a Krisztussal való menyegzői ágy, mégis a szent Római Egyházat semmiféle zsinati határozatok nem állították a többi egyházak élére, hanem az Úr és Megváltó evangéliumi szavából nyerte el a primátust: Te vagy Péter, mondta, és erre a sziklára fogom építeni Egyházamat, és a pokol kapui nem fognak erőt venni rajta, és neked adom a mennyek országa kulcsait, és amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is [vö. Mt 16,18 sk]. Hozzá adódott a boldogemlékezetű Pál apostol társulása is, a kiválasztott edényé, aki nem különböző időben, ahogy azt az eretnekek fecsegik, hanem ugyanakkor, egy és ugyanazon a napon koronázott meg Péterrel együtt Róma városában Néró császár idejében dicsőséges halállal küzdve; és a fent nevezett szent Római Egyházat együtt szentelték Krisztus Urunknak, és minden más város élére állították az egész világon jelenlétükkel és tiszteletreméltó diadalukkal.

{351} Az első szék tehát Péter apostolé, a Római Egyházban, amelynek nincs szeplője, sem ránca, sem más efféle [vö. Ef 5,27]. A második széket pedig Alexandriában Szent Péter nevében Márk, az ő tanítványa és evangélista szentelte fel… . A harmadik szék pedig Antigchiában a legszentebb Péter apostol miatt számít köztiszteletben állónak azért, hogy ott lakott eredetileg, mielőtt Rómába jött volna, és ott keletkezett először a keresztények új nemzetségének elnevezése [vö. ApCsel 11,26].

Az egyetemes zsinatok tekintélye

{352} És bár más alapot senki nem rakhat le azon kívül, ami le van rakva, aki a Krisztus Jézus [vö. 1Kor 3,11], mégis épülésünkre a szent, azaz Római Egyház nem tiltja, hogy az Ó- vagy az Újszövetség ama írásai után, amelyeket szabályszerűen elfogadunk, a következő írásokat is elfogadjuk: azaz: a Szent Niceai Zsinatot…; a Szent Konstantinápolyi Zsinatot…, amelyen az eretnek Macedonius a neki kijáró elítélésben részesült; a Szent Efezusi Zsinatot…; a Szent Khalkedoni Zsinatot. … De ha esetleg voltak is mostanáig a szent atyáktól szervezett zsinatok, úgy határoztunk, hogy azokat ezen négynek a tekintélye mögé sorolva kell megőrizni és elfogadni.

Könyvek, amelyeknek a vallási élet gyakorlatába be kell kerülniük

{353} [Mármost függeléket kell csatolni a szent Atyáknak azokról a műveiről, amelyeket a katolikus Egyházban elfogadnak.] Hasonlóképpen Szent Caecilius Cyprianus vértanú, karthágói püspök írásait [ezeket minden tekintetben be kell fogadni]. Hasonlóképpen [s ugyanúgy hivatkozás történik Nazianzi Gergely, Nagy Vazul, Alexandriai Atanáz, Aranyszájú János, Alexandriai Theophilus, Alexandriai Cirill, Hilarius Pictaviensis, Ambrus, Ágoston, Jeromos, Prosper Aquitanus atyákra]… műveit. Hasonlóképpen boldog Leó pápának Flavianus konstantinápolyi püspökhöz intézett levelét; ha valaki ennek a szövegéről csak egy „i” betű erejéig vitatkozik, és nem fogadja el tisztelettel minden részletében ezt a levelet, legyen kiközösítve. Hasonlóképpen az összes igazhitű Atyák műveit és értekezéseit, akik semmiben sem tértek el a szent Római Egyházzal való közösségtől, …: úgy határoz, hogy ezeket olvasni kell. Hasonlóképpen tisztelettel el kell fogadni azokat a rendeletet magukban foglaló leveleket, amelyeket a szentséges pápák különböző időkben a különböző Atyák tanácskéréseire Róma városából válaszképpen adtak. Hasonlóképpen a szent vértanúkkal megtörtént eseményeket. … De ősi szokás szerint kivételes óvatosságból a szent Római Egyházban azért nem olvassák ezeket, mivel részint azok neve, akik ezeket megírták, teljesen ismeretlen, másrészt a hitetlenek és a járatlanok úgy vélik, hogy ezek feleslegesek vagy kevésbé összefüggőek, mint ami a dolgok rendje volt. … Ezért, … nehogy akár a legcsekélyebb alkalom is adódjék a csúfolódásra, ezeket a szent Római Egyházban nem olvassák. Mi mégis a mondott Egyházzal egyetemben az összes vértanúkat is, az ő dicsőséges küzdelmeiket is, amelyek inkább ismertek Isten előtt, mint az emberek előtt, teljes áhítatunkkal tiszteljük. Hasonlóképpen az Atyák életrajzait, Pálét, Antalét, Hilarionét, és az összes remetékét, amelyeket mindazonáltal leírt Jeromos, a legszentebb férfiú, minden tiszteletünkkel fogadjuk.

[Folytatódik a könyvek sorozata, de figyelmeztetéssel társul:] minthogy ezek a katolikusok kezébe kerülnek, ezt meg kell előznie Szent Pál apostol véleményének: „Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg” (1Tessz 5,21). Így van ez Rufinus szerzetessel, aki az egyházi írások igen sok könyvét kiadta, és néhány szentírási könyvet is magyarázott. De mivel a tiszteletreméltó Jeromos megbélyegezte őt, az akarat szabadságáról szóló egynémely írás kapcsán, azt a véleményt valljuk, amelyről tudjuk, hogy a az említett szent Jeromos véleménye; és nemcsak Rufinusról, hanem mindazokról is, akiket a gyakran említett férfiú Isten iránti buzgóságból és a hit iránti elkötelezettségből megrótt. – Hasonlóképpen Órigenész néhány kisebb művét, amelyeket Jeromos, az igen szent férfiú nem utasít el, olvasásra elfogadjuk. A többiről mindről azonban azt mondjuk, hogy szerzőjükkel egyetemben ezeket nem szabad elfogadni. …

A könyvek, amelyeket nem szabad elfogadni

{354} A többi könyvet, amelyet eretnekek vagy szakadárok írtak vagy szóval hirdettek, semmiképpen nem fogadja el a katolikus és apostoli Római Egyház.
[Hosszú felsorolása következik az „apokrifek”-nek, egyrészt szoros értelemben, mint amelyek nem tartoznak a szentírási kánonba, másrészt tágabb értelemben, azaz az eretnekséggel megfertőzött könyveknek.]
[D 166] Megvalljuk, hogy ezek és az ezekhez hasonlók, amelyeket… a fő eretnekek… tanítottak vagy írtak (az ő nevüket a legkevésbé sem őrizzük meg), nemcsak el vannak utasítva, hanem az összes római katolikus és apostoli Egyházból el vannak távolítva, és szerzőikkel és szerzőik követőivel együtt a kiközösítés feloldhatatlan bilincsében vannak mindörökre elítélve.

355: A „Necessarium quoque” kezdetű értekezés Eutükhész és Nestorius ellen; keletkezési ideje bizonytalan (495 – 497?)

A Krisztusban lévő két természet

{355} Noha ugyanegy és ugyanaz az Úr Jézus Krisztus, és egészen Isten és egészen ember‑Isten, és ami csak az emberi mivolthoz tartozik, azt az Isten‑ember a sajátjává teszi, és mindent, ami Istené, azt az ember-Isten birtokolja: mégis hogy állandóan megmaradjon ez a kötelék, és ne tudjon egyik részről sem szétbomlani, így az egész ember megmarad annak lenni, ami az Isten, hogy az egész Isten megmaradjon annak lenni, ami az ember. …

II. Anastasius pápa, 496-498

356: Az „Exordium pontificatus mei” kezdetű levél I. Anastasius császárnak, 496 végén

A szakadárok kiszolgáltatta szentségek érvényessége

{356} (7. fejezet) Ismerje el szentséges szellemű felséged, hogy a katolikus Egyház szokásának megfelelően senkinek azok közül, akiket Acacius megkeresztelt, vagy akiket a kánonok szerint papoknak vagy levitáknak felszentelt, Acacius neve miatt semmilyen sérelem nem jutott osztályrészül, nehogy esetleg egy rosszindulatú ember miatt az átadott szentségi kegyelem kevésbé biztosnak lássék. Mert a keresztség is… akár egy házasságtörő vagy egy tolvaj szolgáltatta ki, mint csorbítatlan ajándék jut el ahhoz, aki megkapja: mert az a hang, amely a galamb által zengett, az emberi szenny minden foltját kizárja, mert az kijelenti és azt mondja: „Ez az, aki keresztel…” (Lk 3,16) [vö. Mt 3.17; Mk 1,11]. (Krisztusról mondja) Mert ha a látható napnak a sugarait, midőn a legutálatosabb helyeken áthaladnak, érintkezés révén semmi szennyezés nem piszkolja be, annál inkább annak az erejét, aki a napsugarat láthatóvá tette, a kiszolgáltató semmilyen méltatlansága sem korlátozza.

(9. fejezet) Emiatt tehát ez is… a jót rosszul szolgáltatva ki, csak magának ártott. Mert a sérthetetlen szentség, amelyet ő adott, másoknak fenntartotta tökéletes hatását.

357-359: Az „In prolixitate epistolae” kezdetű levél, Laurentius lignidoi püspöknek (Illíria), 497-ben

Hitvallás

{357} Valljuk tehát, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus, az Isten egyszülött Fia, részint minden idők előtt, kezdet nélkül, istensége szerint az Atyától született, részint ugyanő, amikor a napok beteltek, a szent Szűz Máriától testet öltött, és tökéletes ember, aki eszes lélekkel bír és testet vett fel; Ő egylényegű az Atyával istensége szerint, és egylényegű velünk embersége szerint. Ugyanis nincs szó annak kifejezésére, miként lett egységgé a két tökéletes természet. Ezért van, hogy valljuk az egy Krisztust, aki egy személyben Isten Fia és ember fia, az Atya egyszülöttét és az elsőszülöttet a halottak közül. Tudjuk, hogy ugyan együtt örök az ő Atyjával istensége szerint, amely szerint mindeneknek a teremtője, mégis a Szent Szűz beleegyezése után, midőn az azt mondta az angyalnak: „Íme, az Úr szolgálója vagyok; történjék velem a te szavad szerint” (Lk 1,38), méltóztatott a Szent Szűz méhében – a szavak elégtelenek ezt elmondani – templomot építeni magának, majd azt egyesítette magával. Tudjuk, hogy nem az égből, a saját szubsztanciájából hozott le, azzal azonosan örök testet, hanem a mi szubsztanciánk tömegéből vett, azaz a Szűz testéből. Ezt fogadva és magával egyesítve Isten Igéje nem változott át testté és nem is mint képzeleti kép jelent meg, hanem változtathatatlanul megőrizte lényegét, s természetünk zsengéjét magával egyesítette. Mert a kezdet, az Isten Igéje, természetünknek ezt a zsengéjét nagy jósága miatt magával egyesíteni méltóztatott: ő nincs összevegyítve, hanem két szubsztanciában ő maga egynek mutatkozik, amiként meg van írva: „Bontsátok szét ezt a templomot, és három nap alatt fel fogom újra építeni azt” (Jn 2,19). Meghal ugyanis Krisztus Jézus az én szubsztanciám szerint, amelyet magára vett, és felépíti saját szétbontott templomát, s ezt ő az isteni szubsztancia szerint teszi, ami szerint mindenek teremtője is.

{358} Természetünkkel egyesülten támadt fel, de aztán már sohasem hagyta el önnön templomát, és nem is hagyhatta el kimondhatatlan jósága miatt, de maga az Úr Jézus Krisztus egyrészt szenvedésre képes, másrészt nem képes szenvedni; szenvedésre képes embersége szerint, nem képes szenvedni istensége szerint. Újjáépítette tehát templomát az Isten Igéje, és végrehajtotta önmagában a mi természetünk feltámadását és megújulását. És ezt az Úr Krisztus, miután feltámadott a halottak közül, nyíltan meg is mutatta tanítványainak, és így szólt: „Tapintsatok meg és lássátok: a léleknek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van” (Lk 24,39). Nem azt mondta, hogy „ahogyan mondásotok szerint vagyok”, hanem azt, hogy „van nekem”, úgy, hogy ha szemléled azt, akinek van, vagy azt, amije van, ne elegyedést, ne átváltozást, ne megváltozást, hanem egy zárt egységet végy tekintetbe. Ezért a beütött szegek sebhelyeit is, a lándzsaszúrást is megmutatta, és evett a tanítványaival, hogy mindezek által tanítsa a mi önmagában helyreállított természetünk feltámadását, és mivel a boldog istenség szubsztanciája szerint változtathatatlan, változhatatlan, szenvedni nem tudó, halhatatlan, semmire nem szorul rá, elszenvedte minden szenvedését, és megengedte, hogy erőszakot szenvedjen saját temploma, amelyet önerejével felépített és saját templomának önerőből való helyrehozatala által végbevitte a mi természetünk megújítását.

{359} Akik pedig azt mondják, hogy Krisztus árnyszerű ember; vagy szenvedni tudó Isten; vagy testté változott át; vagy nem olyan teste volt, amit magával egyesített; vagy ezt a testet az égből hozta le; vagy az csak fantáziakép; avagy hogy az Isten Igéje halandó és rászorult arra, hogy az Atya támassza fel; vagy lélek nélküli testet vagy érzékek nélküli embert vett fel magába; vagy Krisztus két szubsztanciája elegyedéssel egyesülve egy szubsztanciává lett; – és nem azt vallják, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus két vegyítetlen természet, ámde egyetlen személy, és ezért egy a Krisztus és ugyanő az egy Fiú: ezeket a katolikus és apostoli Egyház kiközösíti.

360-361: A „Bonum atque iucundum” kezdetű levél Gallia püspökeinek, 498. augusztus 23.

A lelkek eredete és az áteredő bűn

{360} (1. fejezet, 2. §) [Azt állítják egyes eretnekek,] hogy ahogyan a szülők egy anyagi szűrletből adják át a testet az emberi nemnek, ugyanígy adják át az éltető lélek leheletét is. … (4. §) Hogyan gondolják hát az isteni rendeléssel ellentétben, túlságosan testies felfogással, hogy az Isten képére teremtett lélek emberi elegyítés révén ömlik át és hatol be, amikor az, aki kezdettől fogva cselekedte ezt, ma sem szűnik meg ezt cselekedni, amint maga mondotta: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, ezért én is munkálkodom” (vö. Jn 5,17)?… Minthogy azt is meg kellene érteniük, hogy írva van: „Aki öröktől él, az teremtett mindent” (Róm 4,17). Ha tehát, mielőtt a Szentírás az egyes fajok szerint bármely egyedi teremtménynek a rendjét és értelmét elrendezné, „erejét tekintve” – amit tagadni nem lehet – „és okságilag Isten az idő futásával párhuzamos művében egész mostanáig működik” [Szt. Ágoston]: tehát mindenki nyugodjék bele a józan tanításba, miszerint ő helyezi be a lelkeket, ő, aki „létre hívja a nem-létezőket” (Róm 4,17).

{361} (4. fejezet, 7. §) Hogyha azt vélik, hogy ők talán igazságosan és jól beszélnek, hogy méltán mondják, hogy a lelkeket a szülők adják át, minthogy a lelkeket a bűnök hálója fonja körül, – az így szólóknak ezzel a bölcs szétválasztással kellene különböztetniük: hogy ti. a szülők semmi mást nem tudnak átadni, mint amit előzetes rossz választásuk miatt elkövettek, azaz a bűnt és a bűn büntetését; ezt a nemzésből következő ivadék világosan megmutatja, hiszen ebből következően az emberek helytelenül és erkölcsileg eltorzultan születnek. Világosan látható, hogy bizony ehhez az egyhez Istennek semmi köze sincs; s nehogy az emberek a szerencsétlenségnek ebbe a szükségszerűségébe beleessenek, halálfélelmet keltett s így közölte tiltását és parancsát. Tehát a nemzés által világosan megnyilvánul, hogy mit adnak át a szülők, és megmutatkozik, hogy kezdettől fogva egészen végig mit cselekedett vagy mit cselekszik Isten.

Szent Symmachus pápa, 498-514

362: Az „Ad augustae memoriae” kezdetű levél I. Anastasius császárnak; 506 után

[Ezt a levelet így is címezik: Apológia Anastasius ellen; dátuma 506 és 512 közé esik.]

A kettős főhatalom a földön

{362} (8) Vessük hát össze a császárnak járó tiszteletet a pápának kijáró tisztelettel: közöttük annyi a különbség, amennyiben amaz az emberi dolgoknak viseli a gondját, ez pedig az istenieknek. Te, császár, a pápától kapod a keresztséget, veszed magadhoz a szentségeket, sürgeted az imádságot, reméled az áldást, kéred a bűnbocsánatot. Végül is te az emberi dolgokat intézed, ő neked az isteni dolgokat osztja ki. Tehát hogy azt ne mondjam: felsőbb, de biztosan egyenlő a méltósága. … Legyen ez az ítélet a világban, amit szemlél Isten és az ő angyalai, legyünk minden korszak számára látványosság, amely mind a jóéletű papok, mind a vallásosan mértéktartó császár számára például szolgáljon, mivel főképpen ez a két hivatal kormányozza az emberi nemet, és nem lenne szabad, hogy valaki előálljon olyannal, amivel az istenséget megsérti minthogy mindkét méltóság folytonosan megmaradónak látszik, és így az emberi nemről mindkettő gondoskodik. Kérlek, császár, engedelmeddel azt mondanom, emlékezzél, hogy te ember vagy, hogy élni tudj azzal a hatalommal, amelyet Isten neked engedett, mivel mégha ezek a dolgok meg is történtek emberi ítélet alapján, szükséges, hogy isteni vizsgálat is aprólékosan megtárgyalja. Esetleg azt fogod majd mondani, hogy meg van írva: minden hatalomnak alávetve kell lennünk [vö. Tit 3,1]. Mi ugyan az emberi hatalmakat a maguk helyén elfogadjuk, amíg nem emelik fel akaratukat az Isten ellen. Egyébként ha minden hatalom az Istentől van, az tehát még inkább, amely az isteni dolgok élére van állítva. Add meg Istennek az ő részét mibennünk, és mi is megadjuk Istennek az ő részét rajtad keresztül.

Szent Hornisdas pápa, 514-523

363-365: „Hornisdas pápa hitvalló Könyvecskéje”, amelyet 515. augusztus 11-én Konstantinápolyba küldött

[Ez a hitvallás az Acacianus-féle szakadásból visszatérő klérusnak volt szánva. Több formája volt, amelyek egymástól lassanként eltértek; közülük kitűnik az, amelyet Hornisdas 515. augusztus 11-én átadott követeinek, hogy vigyék Konstantinápolyba. Ott 517. március 18-án írták alá s adták vissza.]

Hitvallás a krisztológiai tévedések ellen

{363} (1) Az üdvösség kezdete az igaz hit szabályát megőrizni és az Atyák határozataitól semmi módon el nem térni. És mivel nem lehet figyelmen kívül hagyni a mi Urunk, Jézus Krisztus kijelentését, aki azt mondja: „Te Péter vagy és erre a sziklára fogom építeni egyházamat” (Mt 16,18), és az itt elmondottakat a dolgok tényleges hatásai igazolják, mert az Apostoli Szék mindig megőrizte szeplőtelenül a katolikus vallást.

{364} (2) Tehát a legkevésbé sem vágyunk elválasztva lenni ettől a reménytől és hittől, és mindenben az Atyák rendelkezéseit követjük, elítéljük az összes eretnekségeket, főként az eretnek Nestoriust, aki egykor Konstantinápoly városának volt a püspöke, akit az Efezusi Zsinaton Caelestimus pápa, Róma városának püspöke és Szent Cirill, Alexandria városának püspöke elítélt; vele együtt hasonlóképpen kiközösítjük Eutükhészt és Alexandriai Dioscorust, akiket a Khalkedoni Szent Zsinat, amelyet követünk és magunkénak vallunk, ítélt el (ez a zsinat követte a Niceai Zsinatot és az apostoli hitet hirdette). (3) Ezekhez hozzászámítjuk a gyilkos Timotheust is, akinek Aelurus a mellékneve, és az ő tanítványát és mindenben követőjét is, Petrus Alexandrinust. Ugyancsak elítéljük és kiközösítjük Acaciust, egykori konstantinápolyi püspököt, amazoknak bűntársát és követőjét, akit az Apostoli Szék elítélt, továbbá akik megmaradtak társas viszonyban amazok közösségével: mivel akiknek a közösségébe keveredett Acacius, az övékéhez hasonló kárhoztató ítéletet érdemel. Nem kevésbé elítéljük Petrus Antiochenust, az ő és az összes fent nevezettek követőivel együtt.

{365} (4) Emiatt igaznak fogadjuk el és helyeseljük a boldog Leó pápa összes leveleit, amelyeket a keresztény vallásról írt. Ezért, amint már előbb mondtuk, mindenben követjük az Apostoli Széket, és hirdetjük összes rendelkezéseit. És ezért remélem, hogy méltónak találtatom veletek abban az egy közösségben lenni, amelyet vall az Apostoli Szék; abban van a keresztény vallás egészséges és igazi és tökéletes szilárd mivolta; azt is megígérem, hogy az elkövetkező időben azoknak a nevét, akik kirekesztették magukat a katolikus Egyház közösségéből, azaz nem értenek egyet az Apostoli Székkel, a szentmise szertartása során felolvasni nem engedem meg. Ha majd megkísérlem, hogy valamiben eltérjek eme hitvallásomtól, vallom hogy saját ítéletem szerint azok bűntársa vagyok, akiket kárhoztattam. – Ezt a hitvallásomat pedig saját kezűleg aláírtam, és neked, Hormisdasnak, Róma városa szent és tiszteletreméltó pápájának ajánlom…

366: A „Sicut rationi” kezdetű levél Possessornak, afrikai püspöknek,  520. augusztus 13.

[Possessor, száműzetésben élő püspök, azt kívánta, hogy a római pápa hozzon ítéletet Reji Faustus kegyelemről szóló tanításáról. A pápa válaszában említett „Fejezetek” kétségtelenül ugyanazok, amelyekről az Orange-i Zsinat bevezetőjében szó van.]

A tekintélyek, a kegyelemről szóló tanítás vonatkozásában

{366} Hogy pedig a szabadakaratról és az Isten kegyelméről milyen nézetet követ és mit tart szilárdan a római, azaz a katolikus Egyház, bár ezt Szent Ágoston különböző könyveiből – leginkább amit Hilariushoz és Prosperushoz írt – bőségesen meg lehet ismerni, mégis az egyházi könyvtárak is tartalmazzák az írásba foglalt „Fejezeteket”; ezekről, ha ott nincsenek meg, és szükségesnek vélitek, intézkedni fogunk; ámbár aki gondosan átelmélkedi az apostol [Szt. Pál] mondatait, világosan felismeri, hogy mit kell követnie.

367-369: Az „Inter ea quae” kezdetű levél Iustinus császárnak, 521. március 26.

Az isteni Háromság

{367} (7. fejezet) Mert ha Háromság az Isten, azaz az Atya, a Fiú és a Szentlélek, az Isten pedig egy, amint ezt külön hangsúllyal mondja a Törvényhozó: „Halld Izrael, az Úr, a te Istened egy Isten” (MTörv 6,4): aki ezt másképp gondolja, az szükségszerűen vagy sokfelé osztja az istenséget, vagy éppen a szenvedést magára a Háromság lényegére erőlteti rá és … ez azt jelentené, hogy mint az istentelen pogányság módján sok istent vezetne be, vagy az érzékelhető büntetést átvinné arra a természetre, amelytől idegen bármi szenvedés. (8) A Szentháromság egy valami; szám nem sokszorozza, nem növekszik úgy, hogy hozzáadnánk, és nem lehet értelemmel felfogni, vagy azt, ami az Isten, megkülönböztetéssel szétválasztani. Következőleg ki tenne kísérletet arra, hogy egy közönséges felosztást erőszakoljon bele az örök és áthatolhatatlan szubsztancia titkába, amelyet semmilyen természet, akár még a láthatatlan teremtmények természete sem tudott kifürkészni, és ki tenne kísérletet arra, hogy az isteni misztérium titkait visszavezesse emberi módon egy számításra? Imádjuk az Atyát és a Fiút és a Szentlelket, a Háromság megkülönböztetéssel sem elválasztott, felfoghatatlan és kimondhatatlan szubsztanciáját; e tekintetben a személyek számbavétele megengedi ugyan a szám használatát, de már a lényeg egysége ezt nem engedi meg; úgy tegyünk tehát, hogy őrizzük meg az isteni természet sajátosságait s őrizzük meg minden egyes személy sajátosságait, de úgy, hogy sem az istenség egyetlen voltát ne tagadjuk meg a személyektől, sem azt, ami név szerint sajátos, át ne származtassuk a lényegre. (9) Nagy és felfoghatatlan a Szentháromság misztériuma: Isten az Atya, Isten a Fiú, Isten a Szentlélek, osztatlan Háromság; és mégis tudjuk, hogy az Atyának a sajátja, hogy a Fiút nemzze; a Fiú-Isten sajátja, hogy az Atyától az Atyával egyenlőként szülessék; ugyancsak ismeretes, hogy mi a Szentlélek sajátja.

Az isteni Ige megtestesülése

{368} (10. fejezet) Az Isten Fiának pedig a sajátja, hogy… az utolsó időkben mint Ige testté legyen és közöttünk lakjék, úgy egyesítve a szent Szűz Mária, az Isten szülője testén belül, bármilyen elegyedés nélkül mindkét természetét, hogy aki az idők előtt Isten Fia volt, ember Fia lett, és ember módjára az időben megszületett, születvén az anyaméhet megnyitva, és az anya szüzességét meg nem szüntetve, hanem az istenség erejével fenntartva. (11) Az Isten születéséhez teljességgel méltó misztérium, hogy a szülést romlatlanságban őrizze meg az, aki tette, hogy mag nélkül történjék a fogantatás; megőrizte, ami az Atyától volt, és szem elé állította azt, amit az anyától kapott. …

{369} (12) Ugyanaz ugyanis az Isten és az ember, nem pedig, amint a hitetlenek mondják, egy negyedik személy bevezetése történt, hanem maga az Isten Fia Isten és ember, ugyanő erő és gyengeség, csekély méltóság és fenség, aki kiszabadít s akit eladtak, keresztre helyeztek és a mennyek országával megajándékozott, egyrészt a mi gyöngeségünkkel, hogy megölhessék, másrészt a születetlen hatalom birtokában, hogy a halál el ne pusztíthassa. (13) Annak megfelelően, hogy emberként akart megszületni; eltemették, és annak megfelelően, hogy hasonló volt az Atyához, feltámadt: sebeket szenvedve és mint a szenvedők megváltója, egy a halottak közül és az elhunytak életre keltője, leszállt a poklokra és az Atya öléből nem távozott el. Ezért lelkét is, amelyet a mindenkire érvényes feltétel szerint kilehelt, egyedülálló ereje és csodálandó hatalma szerint csakhamar visszavette.

III. (IV.) Félix pápa, 526-530

370-397: II. Orange-i Zsinat, kezdete 529. július 3.

[Hogy a kegyelemről vallott tanítását ellenfeleivel szemben a római pápa tekintélyével alátámaszthassa, Caesarius, Arles érseke, eme „csekély fejezetek” kiadását kívánta meg. A zsinat megerősítését l. a 398. skk. pontokban Bár csak tartományi zsinatról van szó, mégis a legtöbben elismerték; ám néhány század múlva feledésbe merült. Végül is a Trienti Zsinat vitái elevenítették fel emlékét.]

a) Előszó

{370} … Tudomásunkra jutott, hogy vannak némelyek, akik a kegyelem és a szabad akarat kérdéseit eléggé óvatlanul leegyszerűsítve s a katolikus hit szabályaitól eltérően akarják értelmezni. Ezért az Apostoli Szék figyelmeztetésének és tekintélyének eleget téve jogosnak és célszerűnek látszott, hogy mindenkitől megköveteljük és saját kezűleg alá is írjuk ezeket az összefoglaló fejezeteket, amelyeket az Apostoli Szék nekünk eljuttatott, s amelyeket a régi Atyák, a szentírási könyveket alapul véve, a szóban forgó ügyre való különös tekintettel összegyűjtöttek, így óhajtva tanítani azokat, akik e tárgyban másként vélekednek, mint kellene. …

b) Kánonok

{371} 1. Kánon. Ha valaki azt mondja, hogy Ádám törvénysértése által az ember nem teljesen, azaz nem testileg-lelkileg vált rosszabbá, hanem úgy hiszi, hogy amíg a lélek sértetlenül megőrzi szabadságát, a test romlást szenved, Pelagius tévedésétől rászedetve szembeszegül az Írással, amely azt mondja: „A lélek, amely vétkezett maga is meghal” (Ez 18,20) és „Nem tudtátok, hogy annak szolgái vagytok és annak kell engedelmeskednetek, akinek mint szolgák alárendelitek magatokat?” (Róm 6,16); valamint: „Mindenki annak a rabja, aki legyőzte” (vö. 2Pét 2,19).

{372} 2. Kánon. Ha valaki azt állítja, hogy Ádám törvényszegése egyedül neki volt romlására, de már sarjadékainak nem ártott, avagy azt bizonygatja, hogy csak a test halála, amely a bűn büntetése, származott át az első emberről az egész emberiségre, de már nem így a bűn, amely a lélek halála: az ilyen ember igazságtalan Istennel szemben és ellentmond az apostol szavának: „Egy ember által lépett be a világba a bűn, és a bűn által a halál, és így a halál minden ember osztályrésze lett, akiben mindnyájan vétkeztek” (vö. Róm 5,12).

A kegyelem

{373} 3. Kánon. Ha valaki azt mondja, hogy emberi segélykéréssel az Isten kegyelme elnyerhető, de azt nem mondja, hogy maga a kegyelem indít minket az érte való fohászkodásra, ellentmond Izajás prófétának, de magának az Apostolnak is, aki ugyanazt mondja: „Aki nem keresett, rám talált; nyíltan megjelentem annak, aki nem kérdezősködött utánam” (Róm 10,20; vö. Iz 65,1).

{374} 4. Kánon. Ha valaki azt állítja, hogy a bűntől való megtisztulásunkhoz akaratunkat Isten felé kell fordítanunk, így várva őt, de azt nem mondja, hogy a megtisztulásnak már az akarását is a Szentlélek belénk áradásának és bennünk való működésének tulajdonítsuk, magának a Szentléleknek szegül ellen, aki Salamon által ezt mondja: „Az akaratot az Úr készíti fel” (Péld 8,35), és ellentmond az apostol üdvös szavának is, aki így szól: „Isten munkálja bennetek mind az akarást, mind a véghezvitelt, jóakaratának megfelelően” (vö. Fil 2,13).

{375} 5. Kánon. Ha valaki azt állítja, hogy mind a hit növekedése, mind a hit kezdete és maga a hívő lelkiállapot, amely által abban hiszünk, aki megigazulttá teszi az istentelent, s amely által eljutunk a szent keresztségben való újjászületéshez, nem kegyelmi adomány, vagyis nem a Szentlélek sugallatából ered, amely akaratunkat a hitetlenségből a hitre, az istentelenségből az istenességre irányítja, hanem azt mondja, hogy a hit természet szerint van meg bennünk, az apostoli dogmák ellenségének bizonyul, hiszen Szent Pál azt mondja „Bízom is benne, hogy Aki megkezdte bennetek a jót, Jézus Krisztus napjára be is fejezi” (Fil 1,16). És máshol: „Nektek azt adta az Isten, hogy ne csak higgyetek Krisztusban, hanem bizony szenvedjetek is érte” (Fil 1,29). Valamint: „Kegyelemből lettetek megváltva a hit által, s ez nem tőletek van: ez Isten adománya” (Ef 2,8). Akik tehát a hitet, amely által Istenben hiszünk, természetesnek mondják, azok mindazokat valami módon hívőknek minősítik, akik egyébként idegenek Krisztus Egyházától.

{376} 6. Kánon. Ha valaki azt állítja, hogy Isten kegyelme nélkül, pusztán hitünk, akaratunk, vágyakozásunk, törekvésünk, tevékenységünk, imánk, virrasztásunk, buzgóságunk, könyörgésünk, kérésünk vagy kopogtatásunk által nyerjük el az isteni irgalmat s nem pedig azt vallja, hogy a Szentlélek belénk áradása és sugallata által történik bennünk, hogy hiszünk, akarunk, s mind a többit is meg bírjuk tenni, ahogyan kell; – továbbá akár az emberi alázattól, akár az emberi engedelmességtől teszi függővé a kegyelem segítségét, és nem ért egyet azzal, hogy magának a kegyelemnek az ajándéka, hogy engedelmesek és alázatosak vagyunk, az ilyen tehát ellenszegül az apostolnak, aki azt mondja: „Mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7); „Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok” (1Kor 15,10).

{377} 7. Kánon. Ha valaki határozottan azt állítja, hogy a természet életereje által képes valami jót, ami az örök üdvösséget befolyásolja, üdvösen kigondolni vagy azt választani, avagy az üdvhozó, azaz az evangéliumi igehirdetéssel egyetérteni képes a Szentlélek megvilágítása és sugallata nélkül, aki az igazsággal való egyetértéshez és az abban való hithez a kedvet adja mindenkinek, az ilyen ember eretnekek módjára csalatkozik, és nem érti Isten szavát, aki az evangéliumban így szól: „Nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5), de nem érti az apostolt sem: „Nem mintha magunktól képesek volnánk valamit kigondolni, mintegy a saját erőnkből, hiszen az alkalmasságunk Istentől való” (2Kor 3,5).

{378} 8. Kánon. Ha valaki erősködik, hogy egyesek könyörületből, mások a szabad akarat által, amely tudjuk, az első ember törvényszegéséből született utódok mindegyikében megromlott, juthatnak el a keresztség kegyelmére az a helyes hittől, el kell ismerni, idegenül gondolkodik. Mert az ilyen azt állítja, hogy az első ember bűne által nem lett mindenkiben erőtlenné a szabad akarat, s úgy véli, hogy nem is sérült meg olyan mértékben, hogy egyesek mégis Isten kinyilatkoztatása nélkül is, pusztán a maguk erejéből az örök üdvösség titka után kutatni ne tudnának. Hogy ennek éppen az ellenkezője igaz, azt maga az Úr bizonyítja, akinek tanúsága szerint, nemcsak egyesek, hanem senki sem juthat el Őhozzá, „csak, akit az Atya vonz” (vö. Jn 6,44), amint Péternek is mondja: „Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ezt ki neked, hanem az én mennyei Atyám” (Mt 16,17); s az apostol is azt mondja: „Senki sem mondhatja Úrnak Jézust, hacsak nem a Szentlélek által” (1Kor 12,3).

{379} 9. Kánon. „Isten segítségéről. Isteni ajándéknak köszönhető akár helyesen gondolkodunk, akár visszatartjuk magunkat a téves és igazságtalan lépésektől, mert ahányszor jót teszünk, Isten az, aki bennünk és velünk cselekszik, hogy cselekedhessünk.”
{380} 10. Kánon. Isten segítségéről. Az újjászületetteknek is és a gyógyultaknak is mindig kérni kell Isten segítségét, hogy eljuthassanak a jó cél-hoz, vagy hogy kitarthassanak a jócselekedetben.
{381} 11. Kánon. „A fogadalmak kötelezettségéről. Helyesen semmit sem ajánlhatunk fel az Úrnak, csak azt, amit Tőle kaptunk, hogy felajánljuk”, amint olvassuk is: „Amit a Te kezedből kaptunk, azt adjuk Neked” (1Krón 29,14).
{382} 12. Kánon. „Milyennek szeret minket Isten? Isten olyannak szeret minket, amilyenek az Ő jövőbeli adományai révén vagyunk, s nem olyannak, amilyenek saját érdemünkből vagyunk.”
{383} 13. Kánon. A szabad akarat helyreállításáról. A szabad akarat az első emberben meggyöngült, s nem állítható vissza másként, csak a keresztség kegyelme által. „Ami elveszett, nem kapható vissza, csak attól, aki adni tudta. Amiért maga az Igazság mondja: »Ha tehát a Fiú szabaddá tesz titeket, akkor valóban szabadok lesztek«”. (Jn 8,36)
{384} 14. Kánon. „A nyomorúságtól, legyen bármekkora, senki sem szabadulhat meg, csak az, akin előzőleg megkönyörült az Isten,” amint a Zsoltáros mondja: „Siess elénk irgalmaddal Urunk!” (Zsolt 78,8). És ez is: „Az én Istenem megelőz engem irgalmával” (Zsolt 58,11).
{385} 15. Kánon. „Ádám megváltozott abból az állapotából, amelyben Isten megalkotta, de gonoszsága folytán rosszabbra változott.” Ezt az állapotot, amelyet a gonoszság művelt, a hívő elhagyja, de új állapota Isten kegyelme folytán jobb a megelőzőnél. Míg tehát az első változás az első törvényszegő miatt lett, ez az újabb a Zsoltáros szerint: „A Magasságbeli jobbjának megváltozása” (Gal 2,21).
{386} 16. Kánon. „Senki se dicsekedjék azzal, amije látszatra van, mintha nem kapta volna; vagy azt ne gondolja, hogy azért kapta, mert a betű le-írásra került, hogy olvassák, vagy fölolvasták, hogy hallani lehessen. Amint az apostol is mondja: „Ha a Törvény útján igazzá válhat az ember, Krisztus hiába halt meg” (Gal 2,21). És: „Fölment a magasba és magával vitte a foglyokat, s az embereknek ajándékot osztott” (Ef 4,8; vö. Zsolt 67,19). Innét birtokol, aki birtokol; de bárki tagadja, hogy innét bírja azt, amije van, vagy nincs semmije valójában, vagy „amije van is, elveszik tőle” (Mt 25,29).
{387} 17. Kánon. „A keresztények bátorságáról. A pogányok erejét e világ kívánsága, de a keresztények erejét Isten szeretete adja, amely kiáradt «szívünkbe», nem szabad akaratunkból, ami tőlünk van, hanem a «nekünk ajándékozott Szentlélekkel»” ( Róm 5,5).
{388} 18. Kánon. „Semmiféle érdem nem előzi meg a kegyelmet. Az elvégzett jócselekedetekért díjazás jár; ám ezeket, hogy legyenek, megelőzi a kegyelem, amely viszont nem jár.”
{389} 19. Kánon. „Kizárólag Isten könyörülete által lehet üdvözülni. Teremtője segítsége nélkül az emberi természet még akkor sem óvná meg magát, ha megtartja a teremtésben kapott épségét. S ha Isten kegyelme nélkül az üdvösséget sem képes megőrizni, amit kapott, hogyan tudná Isten kegyelme nélkül megújítani azt, ami elveszett?”
{390} 20. Kánon. „Isten nélkül az ember nem képes semmi jóra. Isten sok jót művel az emberben, amiket az ember nem tesz meg; de az ember semmi jót nem tesz, amit ne adna a kezére Isten, hogy azt az ember megtegye.”
{391} 21. Kánon. „A természet és a kegyelem. Azokhoz, akik a Törvény által akartak megigazulni, s közben kiestek a kegyelemből, nagyon igazul szólott így az apostol: «Ha a törvényből van a megigazulás, Krisztus hiába halt meg» (Gal 2,21); de azoknak is, akik a kegyelmet, amelyet a Krisztusban való hit ajánl és fölfog, természetnek gondolják, ugyanígy ezt lehet mondani: Ha a természet útján igazzá válhat az ember, „Krisztus hiába halt meg”. Mert eleddig volt a Törvény és nem vezetett meg-igazulásra; mert volt a természet és nem vezetett megigazulásra. Ezért hát Krisztus nem halt meg hiába, hogy a Törvény is általa teljesedjék be, aki azt mondja: «Nem megszüntetni jöttem a Törvényt, hanem teljessé tenni» (Mt 5,17), s az Ádámban megromlott természet Őáltala újuljon meg, aki azt mondta, «azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett»” (Lk 19,10).
{392} 22. Kánon. „Ami az ember sajátja. Az embernek semmije sincs a maga erejéből, csak hazugság és bűn. Ha pedig az ember birtokol valami igazságot és megigazulást, az abból a forrásból van, amelyre szomjaznunk kell ebben a pusztaságban, hogy mintegy cseppjeivel bepermetezve el ne lankadjunk az úton.”
{393n 23. Kánon. „Isten és az ember akaratáról. Az emberek saját akaratukat követik, nem Istenét, amikor Istennek nem tetsző dolgot művelnek; amikor pedig úgy cselekszenek, hogy akaratuk az isteni akaratnak szolgáljon, bár akarattal teszik azt, amit tesznek, mégis annak akaratát követik, aki előkészíti és utasítja őket, hogy éppen azt akarják.”
{394} 24. Kánon. „A szőlővesszőkről. A vesszők úgy kapcsolódnak a szőlőtőhöz, hogy annak életéhez semmivel sem járulnak hozzá, ám onnét kapják azt, ami az élethez kell: hiszen a szőlőtő van a vesszőkben, hogy életfontosságú tápanyaggal szolgáljon nekik, s nem a vesszők szolgálnak ezzel neki. Ezért nem Krisztusnak, hanem tanítványainak van hasznára, ha egyrészt megmaradnak Krisztusban, másrészt bírják a bennük maradó Krisztust. Mert ha levágták a vesszőt, az eleven gyökérből egy másik hajthat ki; ám a levágott vessző nem élhet gyökértelenül”.
{395} 25. Kánon. „A szeretetről, amellyel Istent szeretjük. Istent szeretni teljességgel Isten adománya. Hogy szeressék, az adományt Ő maga adta, aki még nem szeretve már szeret. Amikor még nem voltunk neki tetszők, már szeretett minket, hogy meg legyen bennünk, amiért tessünk neki. Mert a szeretetet kiárasztotta szívünkbe az Atya és a Fiú Lelke, akit az Atyával és a Fiúval együtt szeretünk.”

c) Caesarius arles-i püspök összefoglalója

A kegyelem, az emberi együttműködés és az eleve elrendelés

{396} A fönt idézett szentírási helyek és a régi atyák meghatározásai alapján Isten irgalmával hirdetnünk is, hinnünk is kell, hogy a szabad akarat az első ember bűne által olyan mértékben elhajlott és meggyöngült, hogy azután senki sem tudja megfelelő módon szeretni Istent, senki sem tud hinni Istenben, és senki sem tudja megtenni Istenért, ami jó, hacsak az isteni irgalom kegyelme elébe nem megy. Ezért a Pál apostol által dicsért tündöklő hitet [Zsid 11] az igaz Ábel és Noé, Ábrahám, Izsák és Jákob, s valamennyi ószövetségi szent ember nem a természet ajándékaként kapta meg, amelyben Ádám a kezdet kezdetén részesült, hanem, hisszük, Isten kegyelme adta ezt meg nekik. Ez a kegyelem az Úr eljötte után sem birtoka a keresztségre vágyók szabad akaratának, hanem amint megismertük és egyszersmind hisszük is, Krisztus bőkezűségének a hatása úgy, ahogyan Pál apostol hirdeti, és amit már sokszor leszögeztek: „Nektek az a kegyelem jutott, hogy ne csak higgyetek Krisztusban, hanem szenvedjetek is érte” (Fil 1,29). S emellett: „Isten, aki megkezdte bennetek a jót, a mi Urunk napjára be is fejezi” (Fil 1,6). És másutt: „Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka” (Ef 2,8). S önmagáról azt mondja az apostol: „Irgalmat nyertem, hogy hitelt érdemlő legyek” (1Kor 7,25; 1Tim 1,13). Nem azt mondta tehát: „mert hitelt érdemlő voltam”, hanem: hogy legyek. És másutt is: „Mid van, mit nem kaptál?” (1Kor 4,7). Valamint: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék fölülről van, a világosság Atyjától száll alá” (Jak 1,17). És: „Az ember semmit sem vallhat magáénak, hacsak nem felülről kapta” (Jn 3,27). A Szentírásban megszámlálhatatlan sok helyen találhatunk ilyen bizonyságtételeket s fel is sorolhatnánk őket a kegyelem igazolására, de rövidségre törekedvén többet nem említünk, mivel nagyon igaz, hogy akinek a kevés nem elég, annak a több sem használ.

A katolikus hitnek megfelelően azt is hisszük, hogy a keresztség kegyelmének befogadása után minden megkeresztelt tartozik azzal, és képes is rá, hogy Krisztus segítségével és együttműködésével betöltse mindazt, ha hűségesen fáradozni akar, ami a lélek üdvösségéhez szükséges. Nemcsak nem hisszük, hogy az isteni eleve elrendelés némelyeket valóban gonoszságra rendelt volna, hanem azokat, akik ilyen gonoszságot akarnak hinni, megátkozzuk és kirekesztéssel sújtjuk. Üdvösségesen valljuk és hisszük azt is, hogy összes jócselekedeteinkben nem mi vagyunk a kezdeményezők, hogy azután kapjuk meg a könyörülő Isten segítségét, hanem Isten az, aki minden előzetes érdem nélkül bennünk mind a hitet, mind az iránta való szeretetet fölkelti, hogy egyrészt őszintén akarjuk a keresztség szentségét, másrészt a keresztség után az Ő segítségével teljesíthessük is mindazt, ami neki tetszik. Ezért kifejezetten hinni kell, hogy a lator, akit az Úr a paradicsomi hazába szólított [Lk 23,43], és Kornéliusz százados, akihez Isten elküldte angyalát [ ApCsel 10,3], és Zakeus, aki méltó volt arra, hogy magát az Urat fogadja [Lk 19,6], csodálatos hitüket nem a természet erejénél fogva birtokolták, hanem az isteni bőkezűség adományaként.

II. Bonifác pápa, 530-532

398-400: A „Per filium nostrum” kezdetű levél Caesarius arlesi püspöknek, 531. január 25.

A II. Orange-i Zsinat megerősítése.

{398} (1. fejezet) … Panaszodra, amelyet dicséretes hívő aggodalommal fogalmaztál meg, nem késlekedünk katolikus választ adni. Jelzed ugyanis, hogy néhány püspök Galliában, midőn már belenyugodtak, hogy a többi a jó Isten kegyelméből származik, csak a hitet illetően, amellyel Krisztusban hiszünk, vannak olyan nézeten, hogy az a természettől van, nem a kegyelemtől; és azt mondani vétek, hogy az Ádámtól származó emberek szabad akaratában ez megmaradt, nem pedig most is az egyes embereknek az isteni irgalmasság bőkezűsége juttatja. Sürgeted, hogy a bizonytalanság megszüntetése érdekében az Apostoli Szék tekintélyével erősítsem meg hitetek megvallását, amellyel ti azt valljátok, hogy éppen ellenkezőleg, a Krisztusban való helyes hit és az egész jóakarat kezdete, a katolikus igazság szerint az Isten megelőző kegyelme révén bele van csepegtetve az egyes emberek határozott érzületébe.

{399} (2. fejezet) Minthogy bebizonyosodott, hogy erről a dologról sok Atya, mindenekelőtt a boldog emlékezetű Ágoston püspök, de püspök elődeink is az apostoli székben a lehető legrészletesebb érveléssel értekeztek, amiért is a továbbiakban már senkinek sem szabad, hogy kétséges legyen: magát a hitet is kegyelemből kapjuk –, ezért hát feleslegesnek tartottuk a sokrétű válaszadást. Leginkább azért, mivel az apostoltól célzatosan a következő kijelentéseket választottad: „Irgalmat nyertem, hogy hívő legyek” (1Kor 7,25), és másutt: Nektek megadatott Krisztusért, hogy ne csak higgyetek benne, hanem szenvedjetek is érte [vö. Fil 1,29]; ezekből a kijelentésekből nyilvánvalóan kitűnik, hogy a hitet, amellyel Krisztusban hiszünk, amint az összes javakat is, az egyes emberek a felülről jövő kegyelem ajándékaként kapják, nem pedig az emberi természet képességéből. Örülünk, hogy ezt a dolgot te is, Testvérem – miután megbeszélést tartottál egyes galliai papokkal –, a katolikus hit szerint értelmezted: ti. azokban a dolgokban, amelyekben jelzésed szerint egyetértően leszögeztétek, hogy a hitet, amellyel Krisztusban hiszünk, az istenség megelőző kegyelme adja; azt is hozzátéve, hogy teljességgel semmi Isten szerint való jó nincs, amelyet Isten kegyelme nélkül valaki akár akarhatna, akár elkezdhetne, akár megcselekedhetne, akár véghezvihetne, amint Üdvözítőnk maga mondja: „Nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5). Biztos ugyanis és katolikus tanítás, hogy az összes javak tekintetében, amelyeknek legfőbbje a hit, az isteni irgalmasság megelőz bennünket, még-nem-akarókat, hogy akarjunk, bennünk van, amikor akarunk, és követ is, hogy kitartsunk a hitben, amint Dávid próféta mondja: „Én Istenem, irgalmassága megelőz engem” (Zsolt 58,11); és ismét: „Irgalmasságom vele van” (Zsolt 88,25); és másutt: „Irgalmassága követ engem” (Zsolt 22,6). Hasonlóképpen mondja Szent Pál is: „Vagy ki adott előbb neki, hogy visszakövetelhetné tőle? Mivel minden belőle és általa, és Őbenne van” (Róm 11,35 sk).

{400} Ezért szerfölött csodáljuk azokat, akik ellenkezőleg vélekednek: olyannyira terhelve vannak még egy ősi téveszme maradványaival, hogy nem hiszik el, hogy Krisztushoz nem a természet, hanem Isten jótéteménye révén jutunk el; és azt mondják, hogy inkább a természet java – amelyről tudjuk, hogy Ádám bűne megrontotta – a mi hitünk szerzője, mint Krisztus; és nem értik meg, hogy hangosan ellene mondanak az Úr kijelentésének, miszerint: „Senki sem jön hozzám, hacsak Atyám meg nem adta ezt neki” (Jn 6,44); de ugyanakkor Szent Pállal is ellenkeznek, aki ezt kiáltja a Zsidókhoz írt levélben: „Fussuk meg az előttünk levő pályát, tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézus Krisztusra emelve” (Zsid 12,1 sk). Minthogy ezek a dolgok így állnak, nem tudjuk kitalálni, mi az, amit az emberi akaratnak tulajdonítanak, Isten kegyelme nélkül, a Krisztusban való hitet illetően; hiszen Krisztus a hit szerzője és bevégzője. – (3. fejezet) Ennek következtében … a fent írott hitvallásotokat, mint amely megegyezik az Atyák katolikus szabályaival, jóváhagyjuk.