A Szentírás kánonja a protestantizmusban

Korábban a Wycliffe Bibliában (1382) 39 könyvből állt az ószövetségi kánon.

Mégis, Luther volt az, aki szakított az egyházi hagyománnyal, és új korszakot nyitott az ószövetségi kánon tárgyalásában, amikor a purgatóriumról vitázott J. Maier von Eckkel (1519). Már 1518-ban, A. Bodenstein von Karlstadt, Eckkel vitatkozva, a Szentírás tekintélyét az egyházé fölé helyezte.

Luther beleütközött a 2Makk 12,46 (Vulgáta) versébe, mint a purgatóriumról szóló tanítás “szentírási bizonyítékába”, és ezért nem fogadta el Szentírásnak a 2Makk-t. Tagadta az egyház jogát, hogy eldöntse a kanonicitást, mondván, hogy a bibliai könyv belső minősége tanúsítja kánoni és szentírási státuszát.

A vitában Luther álláspontja megkeményedett, mígnem csak azt a 39-et fogadta el ószövetségi könyvnek, amely Jeromos listáján szerepelt. Amikor 1534-ben kiadta német Bibliáját, Jud, Bölcs, Tób, Sír, Bár, 1–2Makk könyveket és Eszt és Dán részeit “Apokrifek” alá sorolta: “Olyan könyvek, amelyek nem egyenlőek a Szentírással, de olvasásuk hasznos és jó.” Azzal, hogy az Apokrifeket közvetlenül az ószövetség után hozta, Luther befolyást gyakorolt a protestáns kánonra.

Az első reformátorok nem voltak elszánt ellenségei az Apokrifeknek, hiszen azokat az egyház több mint ezer éve már használta. Kompromisszum gyanánt az ószövetség függelékében hozta azokat, másodlagos helyre szorítva, Zwingli zürichi Bibliája (1529), a kálvinista Olivetan Biblia (1534–35), és az angol bibliák.

Volt azonban keményebb vonal is. Kizárta a Bibliából az apokrifeket a gallikánus konfesszió (1559), a belga konfesszió (1561), az anglikán konfesszió (1563), a 2. helvét konfesszió (1566), Gomarus és Deodatus (Holland református zsinat Dortban, 1618–19).

A puritán konfesszió az apokrifekről kijelentette, hogy azok csupán világi jellegűek. A Westminster konfesszió (1648) kimondta: “Az általában apokrifnek nevezett művek, mivel nem isteni sugalmazásúak, nem részei a szentírási kánonnak, ezért nincs tekintélyük Isten egyháza előtt, és nem szabad másképpen elismerni vagy használni azokat, mint bármely egyéb emberi művet.” A kiváló tudós, John Lightfoot (1643) “nyomorult apokrifek” gyanánt emlegette azokat.

Bár 1629-ben az apokrifek nélkül jelent meg egy angol Biblia, mégis egészen 1825-ig szokásban maradt, hogy az angol nyelvű Bibliák az apokrifeket is hozzák, mígnem a British and Foreign Bible Society edinbourghi bizottsága tiltakozott az ellen, hogy az apokrif iratokat kinyomtassák és a pogányok között terjesszék. 1827. május 3-án a társaság elfogadta ezt, és attól kezdve az angol protestáns bibliák rendre az apokrifek nélkül jelentek meg.

A II. vatikáni zsinat óta viszont “ökumenikus Bibliákat” adnak ki, az apokrifekkel együtt. A protestáns tudományosság és teológiai tanítás széles köreiben hangsúlyozzák ma az apokrif (értsd: deuterokanonikus) könyvek jelentőségét a zsidó vallási gondolkodás megértésében a két szövetség közötti időben.

Ezt a fejlődést elősegítette, hogy árnyaltabban látjuk az apokrifekben foglalt teológiát. Például a purgatórium kérdésében a protestánsok eljutottak a felismerésre, hogy a túlvilági élet korai zsidó szemlélete összetettebb volt a menny és a pokol alternatívájánál. A római katolikusok pedig felismerték, hogy a nyugati egyház mást tanít a purgatóriumról, mint amit a két szövetség közti zsidóság vallott.

A protestáns mozgalom általában fenntartotta a hagyományos 27 könyves újszövetségi kánont. Egyes XVI. sz.-i humanisták azonban felújították a korábbi ingadozásokat egyes újszövetségi könyvekről. Erasmust, akinek görög újszövetsége lényegében Luther német fordításának alapját jelentette, elítélte a Sorbonne, mert nem utasította el az ókori kételyeket Zsid, Jak, 2Pét, 2–3Jn és Jel apostoli eredetével kapcsolatban. Luther, aki az egyes könyveket belső minőségük alapján ítélte kánoninak, és aszerint értékelte az újszövetségi könyveket, hogy mennyire hirdetik Jézus Krisztust, kisebb értékűnek ítélte Zsid, Jak, Júd és Jel-t, mint a “fő könyveket”, vagyis “az újszövetség igazi és biztos, vezető könyveit.” Ezeket a könyveket ezért a többi újszövetségi könyv után helyezte korábbi német kiadásaiban. Oecolampadius alacsonyabb rangra helyezte Jel, Jak, Júd, 1Pét és 2–3Ján könyveket.

Tyndale-nek az újszövetséghez írt előszava, amelyet 1525-ben Kölnben nyomtattak ki, 23 újszövetségi könyvet sorolt fel. A listától közzel elválasztva és beljebb kezdve, számozás nélkül szerepel Zsid, Jak, Júd és Jel. Bár az 1525-ös (wormsi) Tyndale kiadásból az előszó hiányzik, ő és utódjai követték Luther korai elrendezését, amíg az 1539-es Nagy Biblia vissza nem tért a hagyományos rendhez. Ezután az angol bibliák a hagyományos rendet követték, és a nyugati kereszténységről elmondható, hogy megegyezik az újszövetség 27 tételes kánonjában.

Forrás: Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat  ***

denzingerhu névjegye

Ez egyház legfontosabb dokumentumát szeretném a elérhetővé tenni. Valamint blogokkal segíteni a megértést és felhasználását. Örülök, ha minél többen használják.
Kategória: Protestantizmus, Szentírás | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.